Odakünn mocskos, rohadt hideg van, én meg egy viszonylag temperált betonskatulya belsejéből bámulok sóvárogva a fagyott külvilágba… A létezésnek, ennél a négyfal közé szorult silány formájánál szánalmasabbat aligha tudok elképzelni. A szabadban tartózkodni ilyenkor viszont, kifejezetten pocsék, már ha a családfád közeli elágazásainál nem akadsz pingvinekre vagy jegesmedvékre a felmenőid sorában. Anélkül ugyanis, a természetes kültakaró – még a téli időszak korlátozott mozgáslehetőségei miatt megvastagodott zsírpárnák bélésével is – teljességgel akalmatlan a mínuszoknak való hatékony ellenszegülésre. Az öltözködés valahogy sosem volt a szívem csücske, kiváltképp így télvíz idején. Többek között ez is az oka, hogy jobban kedvelem a bolygó azon területeit, ahol a magasabb átlaghőmérséklet miatt evvel a kérdéssel szinte egyáltalán nem kell törődni, illetve hát lényegesen kevesebbet. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mezítelenül élés elképesztő egyszerűségével nehéz versenyezni, a szörfösshort-atlétatrikó kombóval való bíbelődésfaktor azért még határérték alatt marad, de már az is borzasztó nehezen vethető össze avval a komplikációval, amire a hideg offenzívájával szembeni védekezés igénye kényszeríti az embert. Mivel vásárolni is hihetetlenül utálok, a ruhatáram tagjait leginkább úgy szoktam szaporítani, hogy mikor rá kell szánjam magam a gyűlölt shoppingolásra, akkor az első utamba akadó üzletben villámgyorsan találok valami kényelmes hacukát, ami méretben is passzol, és azon nyomban veszek belőle kettőt vagy hármat, hogy mennél távolabbi pontra toljam ki azt az időpontot, mikor a szügséges holmik elhasználódása rábír, hogy újra megismételjem a vásárlásos tortúrát. El nem tudom képzelni, hogy a társadalom zömét, hogyan, s miért szórakoztatja ez az időtöltés. Mondhatni teljesen értetlenül állok a helyzet előtt, hogy valakik erre nem csupán a megtakarított pénzüket és drága szabadidejüket áldozzák rendszeresen, de még örömüket is lelik benne. A divat az meg aztán tényleg masni a szaron. Mi vihet rá, egy gondolataira akár a legcsekélyebb mértékben is igényes Homo sapienst, hogy a világ számtalan csodája, szépsége, és érdekessége közt, arra az égbekiáltó feleslegességre pazarolja figyelmét, és a munkájára fecsérelt visszahozhatatlan életidejéért cserébe kapott anyagi javait, hogy milyen szabású, színű vagy stílusú rongyokba töltse a girhes testét? Bő egy éve, mikor visszatértem a szomorú kárpátmedencébe, és szembesültem vele, hogy szegényes ruhatáram elemei a legkevésbé sem kompatibilisek az erre az éghajlatra jellemző hőmérsékleti tényezőkkel, nem volt más választásom és rá kellett erőszakoljam magam a gyűlölt, öltözék vásárlási procedúrára. Praktikusan, két oldalzsebes, valamelyest térd alá érő halásznadrágot választottam, hisz az némi aláöltözettel télen is hordható, nem kajálja meg a kerékpár lánctányérja a szárát és nyáron is ideális a városi forgatagban, ahol a kényszerűen hurcolt szarok miatt, a zsebek luxusát nélkülöző lenge thai nadrágaim nem túl praktikusak. A választásba az is belejátszott, hogy akkor még úgy gondoltam pár hónapnál többet nem maradok magyarországon és a rövidnadrágok talán a kellemesebb klímájú helyeken is jó szolgálatot tehetnek a terhelő rucishoppingból való repetázás nélkül. Időközben sajnos úgy alakult, hogy ez már a második tél, amit itt kényszerülök tölteni, de a hosszúnadrágvásárlásra azóta sem tudtam magam rászánni. (Bár, ez azt hiszem nem csupán a vásárlástól való idegenkedésemnek köszönhető, valószínűleg annak a nyílt beismerése ellen is ágál a tudatalattim, hogy a menekülési tervem kudarcott vallott és egy teljes esztendő alatt sem voltam képes ismét magam mögött hagyni ezt a siralomvölgyet, amit sajnos a szülőföldemnek vagyok kénytelen nevezni.) A réteges öltözködésnek nem csak azon tény tartozik a bosszantó aspektusai közé, hogy eleve egy csomó különféle ruhadarabbal kell hozzá rendelkezni, de a külvilág mostoha hidegéből a fűtött belső terekbe való ki-be járkálás során sem a rendszeres rojtosraizzadást sem a különféle holmik hagymahéjszerű egymásrarétegzésével percekig bajmolódást nem tudod elkerülni. Ráadásként a textilek halmai még labirintuszerű fejtörőkkel is szórakoztatnak a kiválasztási folyamatok melléktermékétől való megszabadulás során. Ha viselsz egy alsógatyát, dupla jégeralsóval, és ennek tetejébe még egy nadrágot is, akkor a felsőtestedet védeni hivatott öltözetek, trikó, póló, ing ,garbó, másik hosszúújjúk, pulcsik és egyéb göncök, már szinte számtalan kombinációban tűrhetők bele az alsó szekció gumival a testedre tapasztott “léjerei” közé. Amenyiben egy slicc, szűk, cipzárfogas hasítékán keresztül kívánsz hozzáférni az ivarszervedhez, az útjában lévő sztrátumok egymásralapolódásának felfejtéséhez bizony csinos kis útvesztőn kell általverekedned magad. Le, föl, le, föl, föl, le, föl, föl, le.
Külön élmény, ha mindezen a problémán, pattanásig feszült hólyaggal és liláradermedt, zsibbadó, nagyjából a mélyhűtőben felejtett szilveszteri virslik érzéketlenségével bíró ujjpercekkel kell felülkerekedni. Ez egyébként amellet, hogy roppant irritáló, kicsit azért mulatságos is, hisz, amint belegondolsz, hogy egy szellemi képességek terén hiányt alig szenvedő, ereje teljében lévő, felnőtt férfinek rendesen feladja a leckét a saját farkának megtalálása, akkor önkéntelenül, is elmosolyodsz kicsit. (Titkon azért remélem, hogy a pöcskeresőmissziók kényszeres vigyorain kívül, talán ezeknél a kis közjátékoknál némiképp vidámabb dologgal is meg fog ajándékozni ez az esztendő.)
Az utóbbi időszak egyik legabszurdabb történésén vagyok túl. A tél már önmagában is kihívások elé állítja az embert, különösen az ilyen egészen melegvérű fajtákat, akik, nem csupán a hideggel, mint olyannal állnak hadilábon, de az alacsony hőmérséklet túlélése érdekében viselni készerült ruhadarabok sokaságával sem ápolnak kifejezetten jó viszonyt. Épp csak egy rapid bevásárlásra ugrottam le a közeli supermarketbe, hogy az estebéd elkészítéséhez nélkülözhetetlen apróságokat megszerezzem. Mivel seggrepesztő hideg van, ehhez az akcióhoz – mintegy a melóhoz való puskahozás elmulasztásán való lamentálás megelőzéseképpen – inkább az édesöcsémtől “örökölt” duplapluszkurvaszupermeleg, tollasbélésű szövetkabátot választottam, minthogy a trikópólóinggarbópulcsimégegypulcsidzseki rétegek egymásrahalmozásának eredményeként kialakuló szövetkonglomerátummal törjek egy közepesen túlsúlyos Michelin figura babérjaira…
Tempósan léptem át, az utamból hangtalan elsurranó automatakapuk légzsilipjén, de a belső tér azonnal visszarántotta a lendületemet, egyrészt a külvilág és a bevásárlóhangár határán tenyésző hőmérsékleti különbségbe, mint valami puha, mályvacukorfalba való beleütközés torpantott meg. (Amitől egyébként szinte azonnal jól levert a víz.) Másrészt, az arcnélkülieknek, a fedetlenül hagyott fizimiskámnak, – szombat óta újra népegészségügyi kataklizmát jósoló – pőreségére azonnal lecsapó, gyilkos tekinteteinek kereszttüze kényszerített megállásra. Kicsit leblokkoltam, de szerencsémre, a hirtelen felém induló, és lépdelés közben, rém informatívan a beburkolt arcára mutogató rendvédelmi alkalmazott mozdulatai nyomán, eszembe ötlött, hogy akár lapulhat egy szebb napokat is látott műtősmaszk a táskám valamelyik bugyrában. Akármilyen sebesen is gondoltam orvosolni a problémát, a fejemben megjelenő vadnyugati pisztolyhős villámmozdulata, a valóságban sajnos kicsit tohonyábbra sikerült a vártnál. A maszkszkeptikusok, oltakozáselutasítók és úgy amúgy, a kormány rendkívül hatékony járványkezelését kétségbe vonó entitások ellen indított hivatalos boszorkányüldözés nyomán, a burkolatlan pofázmányom katalizálta lincshangulat kikerülése érdekében, olyan sebtiben akasztottam le a vállamról a lehetséges maszktartalommal kecsegtető futártáskát, hogy az közben beleakadt a fülesembe. Ennek köszönhetően Les Claypool megnyugtató dörömbölése a szépen doromboló basszushúrokon, egy fejhalgatóösszeszedésnyi időre átadta helyét, az immáron Jézusszülinapvárási díszbe öltöztetett piactér, bosszantó csilingelésének. Ez a váratlan momentum rendesen kizökkentett az ismerős hangok által kényes egyensúlyban tartott belvilágom összeszedettségéből, így még hosszabbra nyúlt, a fölém tornyosuló szekus gorilla árnyékában guggolva elkövetett, táskabendőben kotorászás. Kisvártatva, az egyik eldugott zsebben, végül valóban ráleltem egy ilyen kékes árnyalatú papírdarabra, ami az év elején hatályos szankciók tavaszi feloldása óta “sterilizálódhatott” ott, pár göcsörtös cigarettafilter, összegyűrt zsebkendő, óvszer, töltőtollpatron és ceruzaelem társaságában. A leginkább egyszeri, és akkor is csak pár órás használatra gyártott, de ennek ellenére mégis nagyjából fél évig hordott egészségügyi segédeszköz anyagát, kellőképpen kibolyhosította már a hosszantartó viselet. Ez a vattacukorszerű állag nem csak arra jó, hogy belégzés közben egész a homloküregedig tudjanak integetni a kis szálacskák, de ezúttal sajnos kiváló lehetőséget szolgáltatott a zsebet lezáró tépőzár fogacskáiba való belegabalyodásra is, amik – talán az elnevezésük renoméjának megóvása érdekében – nem mulasztottak el helyre kis lukat szakítani a koszostürkiz felületbe. A szőrösoldalú folytonossági hiányt sután takargatva láttam neki a kényszerű folyamatnak, hogy füleimet a zeneélvezet helyett inkább a járvány elleni védekezés szolgálatába állítsam. Ismét meg kellett fosszam magam egy remek basszusszólótól, amíg az eddig a fejemet melegítő sapka helyetcserélt a maszkpántokkal… Amint a lukas, maszatos, kósza dohányszálakkal ékes, egésznyáron táskamélyenérlelt rongydarab végre elfedte az arcomon tátongó, “halált okádó” üregeket, azon nyomban helyre állt a REND. A ködlámpává és reflektorrá erősített tekintetek szikrázását, tulajdonosaik újra visszakapcsolták tompított fokozatba, a biztonságiőr dolgavégeztével, elégedetten tért meg a posztjára, és a bevásárlókosarak műanyagkerekei megint vidám csikorgásba kezdtek körülöttem. Ez a pár perces közjáték bőven elegendő volt arra, hogy ne csak a kifényesedett homlokom nedvességállománya álljon össze gördülő izzadtságcseppekké, de a kabát alatt érlelt alsóöltözetem szárazsága is áldozatul essen, az odabent izzó forróságtól kertilocsoló üzemmódba váltott vetejtékmirigyeim túlműködésének. A kis tragikomédia most kezdődött csak igazán, mikor megpróbáltam megszabadulni a bevásárlótérben uralkodó hőmérséklettel totál inkompatibilis kabáttól. Le a kalappal a természet előtt, ami a madarak kültakaróját ilyen könnyűvé és remek szigetelővé fejlesztette, és persze az ember leleményesség előtt, amivel a megnyúvasztott madárkák élettelen testéből kihúzgált tollak által, még a saját csupasz, kis csenevész testét is eredménnyel versenyeztetheti meg tél tábornok haragjával. Amilyen hatékonyan tudunk más állatok organikus borítását elrabolva életbenmaradni a hidegben, olyan nagy hangsúlyt vagyunk képesek fektetni irreálisan ostoba dolgokra is, mint például kabátcipzárak felületét eltakaró szövetcsíkok megkonstruálásába, amelyek ugyan tényleg sikerrel fedik el az egymásba fűződő műanyagfogak sorát, ezáltal, akár zavartalanul egységes, sportosan elegáns megjelenést is kölcsönözve a ruhadarabnak, de sajnos, ha a tervezők figyelmen kívül hagyják bizonyos mechanizmusok működési sajátosságait, akkor a felhasználókat akár mélyebb slamasztikába is taszíthatják, mintha azoknak, csak a fedetlenül éktelenkedő cipzárak esztétikai problematikájának való kitettséggel kéne szembenézniük. Történetesen arra gondolok, mikor a fogakat ideiglenesen együvé olvasztó fémszán alá, egyszerűen becsípődik az egész miskulancia elkendőzésére rendszetesített anyagdarab. Ez azért jó, mert ilyenkor a fent említett mozgóalkatrész egycsapásra átváltozik mozdíthatatlan alkatrésszé, evvel alapjaiban gátolva meg a holmi, nem csak rendeltetésszerű, de bárminemű használatát. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy az ominózus szövetcsíkokat ezen a kabáton nem csupán a külső oldalon, de a fonákján is fontosnak tartották elhelyezni, így téve teljessé a kelepcét. Egyszóval, meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés csapdába esni egy kabátban. A cipzár lefelé, vagyis a kívánt irányba egyáltalán nem volt hajlandó megmozdulni, a meddő rángatásával csak további felesleges hőmenyiséget halmoztam fel az öltözéken belül. A kísérleti felfelé mozgatással, (Hátha jobb lesz, ugye.) pedig csak annyit tudtam elérni, hogy egy rántással fojtónyakörvvé transzformáljam a galléromat és az immáron hosszabbbtávon berágódott kelme mellé, a szakállam is tisztességgel becsípődjön, valamint sikerrel hiúsítottam meg az egyetlen maradék menekülőút igénybevehetőségét, vagyis a kabátnak a fejemen való áthúzásával megoldható szabadulást. A bejárat mellé halmozott kosarak előtt gimnasztikázva szinte az egész áruház figyelmét élvezhettem. De az előadóművészi kvalitásaim hiánya, a faramuci helyzetnek köszönhető instant rivaldafénnyel karöltve csak fokozta a már amúgy is jelentős verejtéktermelésemet, aminek patakjai a szemembe folydogálva nehezítették a rendre felcsúszó maszkommal súlyozott tisztánlátást, a trikóm pedig már akkor sem lehetett volna vizesebb, ha történetesen nem egy supermarket pénztára előtt szerencsétlenkedek, hanem mondjuk búvártúrát vezetek valahol Indonéziában egy kedves kis tengeröböl korallzátonyai mentén. Az eredménytelen kapálódzás közepette szegény kiszolgált maszk pántja is megunta a további együttműködést, és az elszakadásával sikeresen rántotta bele az orrnyergembe, a sok hajtogatástól a belsejében eltört drótmerevítőt, így az egyik kezemet, amit a probléma gyökerének megragadására használhattam volna, be kellett áldozzam az előírás szerinti maszkviselés szimulálására és az orromból szivárgó vér szimultán csillapítására. További, viszonylag rövid félkezes kínlódás után belátni kényszerültem, hogy nem vagyok egy született Houdini, és még a tehetetlenségből csírázó düh végső elharapózása, illetve a saját levemben való élve megdínsztelődés előtt, jó volna valami épkézláb megoldást találni a helyzetre. Nem nagyon láttam okosabb lehetőséget, mint, hogy a torkomra szorult kabátgallér nyomán a fejemben felhalmozódó és halántékomra húsos földigilszta méretű ereket domborító testnedv vöröséből és a légszomj kékes tónusából összeadódóan bíborlilára színeződött arcomat kiviszem kicsit a hidegre, ahol legalább attól a kurva maszktól megszabadulhatok és a zimankó uralta környezet segítségével a testem konfitálódását is leállíthatom… Kb. még egy küzdelmes háromnegyed órámba került, mire furcsábbnál furcsább de teljességgel hiábavaló gyakorlatok bemutatása után, végül a bicskám bevetése révén, ki tudtam kecmeregni a kabátbörtönből. Csatakosan, gőzölögve, és egy gondozatlan nagymacskaketrec bukéja által körüllengve, mint aki császárral szülte meg saját magát, de valahogy a pórusain keresztül folyt el a magzatvize, úgy caplattam vissza a parkoló eldugott részéből, a főkapuhoz, amit idő közben már bezártak a szorgos alkalmazottak. Még szerencse, hogy ilyen igazi történésekkel teli ingerdús életem van. megszégyenültem, megsebesültem, megszaggattam a szakállamat és puhára főttem, valamint elbasztam egy bő órát az egyszeri és megismételhetetlen életemből, mindennek tetejébe még éhen is maradtam és kabátot is varrhatok. Hallatlan miféle kalandokban lehet része az embernek, egy egyszerű bevásárlásra készülődés alkalmával; ha ezt az öreg Indiános Jónás tudta volna, bizonyára nem a trópusokra megy ereklyét hajkurászni, hanem csak egyszerűen leugrik ide a kelenföldi teszkóba cipzáros bőrjakóban.
Pár dolog szerencsés együttállásának köszönhetően ugyan megúsztam a vírusbörtönt, mégis az utóbbi tíz napot, ha nem is a halálomra várva, szomorúan, kuksoltam zárt ajtók mögött pislogva, de ezt az időt mindenképp megadtam magamnak az asszimilációra vagy legalábbis annak a folyamatnak az elindítására, ami az agyamat ért sokrétű sokkcsokor feldolgozására irányul. Az első pár nap úgyis elment a kontinentális tél kihívásaihoz igazodó ruhatár megszerzésének kihívásaival. A jelenlegi szálláshelyem tőszomszédságában terpeszkedő böszme bevásárlóközpont ugyan adta magát a feladatra, de hiába vagyok még a férfitársadalmon belül is kiemelkedően célirányos shoppingoló, a lehető legrövidebbre és leghatékonyabbra vett plázaakció is kishíján pánikrohamba torkollott. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva ennyi ember közelségéhez, eddig polipokkal barátkoztam meg halakkal aludtam, ezért még a gyér forgalmú hely, maszkbabugyolált, másfélméteres (de inkábbnagyobb) távolságot tartó, ritkásan lézengő entitásainak jelenlétét is hömpölygő áradatnak éreztem, arctalan masszának, ami el akar sodorni. Úgy óvakodtam ki a helyről mint valami apró prédaállat, sarkokba, a falak mellé húzódva, hogy egy irányból legalább “biztonságban” legyek…Hát így nem lesz valami egyszerű visszahonosodni, basszameg! Az is beletelt pár alkalomba, hogy ne spanyolul köszönjek a boltban, és ne basszam át magam a furcsa forintokkal, pont úgy, mint az egyszeri turista, aki ilyen tarka soknullás bankjegyeket kap a pénzéért cserébe és lövése sincs, hogy melyik mennyit ér. Közben tanulom egy kvázimeztelenül élt évtized után, hogy temérdek zsebem van, (főleg így télvíz idején, nadrággal, inggel, pulcsival, kabáttal együtt épp tizenkettőt számoltam össze.) amit mind tele kell rámolni különféle vackokkal. Kulccsal ( Öt éve nem csörgött lakáskulcs az oldalamon, egy hajót minek bezárni? Az óceánon senki nem rúgja rád az ajtót.) mobillal, buszjegyekkel, igazolványok özönével, telefontöltővel, aprópénzzel, kesztyűvel, pótmaszkkal, bármivel, ami jól jöhet a városi vadon kietlen tájain. Mielőtt kimerészkedem a lakásból szépen egymás mellé sorolom az összes szart, hogy ne felejtsek el semmit… Amint a helyi kommunikációra alkalmas berendezést és kártyát, valamint a nemmegfagyáshoz hozzásegítő öltözeteket kipipálhattam a listáról, azonnal a természeti környezet irányába mozdultam, Persze egyenlőre még nem nagy kirándulásokra, hisz a cél, ugye most pont nem az eltávolodás (bármennyire szeretném is), hanem az alkalmazkodás vagy legalábbis a helyzethez való fokozatos hozzászelídülés. Így elsőre amolyan kompromisszumos megoldásként az urbánus vegetáció kicsi szigeteit vettem célba, Liget, Sziget, Gellérthegy, Sashegy. A valahavolt kedvenc helyek. Szerencsémre a turbófokozatra kapcsolt évszakváltás még hagyott a fákon és alattuk, némi vizuális csemegét, amin élvezkedhetek. Tíz éve nem volt szerencsém látni, ezt, a köd metsző hűvösével épp ellentétes színhőmérsékletű árnyalatkavalkádot, belélegezni az őszi enyészet bármi mással öszzehasonlíthatatlan páráit, mohákat simogatni, avarba ugrálni, gesztenyét hajigálni, gombákat gyűjteni…
A keleti szél nem nagyon akarja abbahagyni az üvöltést és esetenként orkán erejű pöffökkel is szórakoztat, ilyenkor a hátsó horgonyomat a hajóhoz V alakban rögzítő pattanásig feszült kötelek, szinte kiemelkednek a vízből és olyan hangot bocsájtanak ki, amihez hasonlót csak egy hurrikánban épp összemorzsolódó faház nappalijában üldögélve halgathatnál. A kalima megkínált egy kis koradélelőtti frissítővel is, ugyanis, amikor épp a három T-s reggelim
(TORTILLÁBA csavart TORTLLA, amit az egyik vendégem által itthagyott, TORTILLA csipsszel egészítettem ki.) bekebelezésére készültem, egy különösen erős forgószél szerű rohamra lettem figyelmes, ami a felkapott vízpermet lencséin szétszakadó fény által, szivárványpalástba öltözve tartott a hajó felé… Csodálatosan és egyben félelmetesen nézett ki, és elég gyorsan közeledett, így sebtiben bemenekültem a hajó belsejébe, hogy a finom reggeli ne váljon haleledellé, a kaja ugyan megmenekült, azonban a minitornádó szépen kisöpörte a cockpitet és az összes párnát, kisasztalt, takarítócuccot, miegymást beleszórta az óceánba, és helyette szétterített jópár liter kéretlen tengervizet a teljes hajófelületen. Amilyen hirtelen támadt, olyan gyorsan el is ült a pörgettyű, de a tengerbe hajigált cuccok közül a pozitív lebegőképességűeket, a konstans keleti szél sebesen hajtotta a nyílt víz felé, így pikpakk utánuk kellett vessem magam, ha utól akartam érni őket. Az elsüllyedt nehezebb cuccok összegyűjtését a tengerfenékről inkább étkezés utánra hagytam, azokat úgysem viszi el onnan senkise. Nem is értem mi ez a cudar idő.
Mondjuk nem panaszkodom, mert a szélirány ideális, így nem kell aggódnom Albatros miatt. Ha ugyanezt a műsort nyugatról kapnám, akkor már igen nagy szarban lennék. Azt hiszem ez a tél a leghűvösebb, amit itt kanárián eddig sikerült átélni, ez persze nem olyan vérfagyasztó, mint a kontinentális megfelelője, de ahhoz képest, hogy általban egy szörfösshortban élem a hétköznapjaimat, most meg hosszúnadrágban és pulóverben, meg sapkában sem érzem magam komfortosan az mégiscsak jelenthet valamit…
Vannak dolgok, amiknek létezéséről sokkalta később értesül az ember, mint ahogyan az ideális esetben megtörténhetne. Persze, ahogy a népi adoma is hirdeti: jobb később, mint soha, de ebben az esetben például sokkal célravezetőbb lett volna az előbb, mint később, legalábbis tengernyi bosszúságtól tudott volna megkímélni.
Ugyanis elég régen elhagytam, a hűvös vagy éppen gecihideg ősszel, szürke, vérfagyasztó telekkel (néhanapján tavasszal) kecsegtető Kárpátmedencét és lecseréltem azt, egy konstans kellemes időt ígérő szigetre, és azóta is, inkább csak egyenlítőkörnyéki helyeket igyekszem látogatni.
Teszem mindezt annak ellenére, hogy vikingvérűségben szenvedek, ami azon kívül, hogy nagyjából bárhol, Svéd, Norvég vagy egyéb skandináv terület szülöttjének néznek, leginkább a hideggel szembeni nagyobb tűrőképességben merül ki.
Ez a tulajdonság, vagyis a komfortzónám hűvösebb intervallumban való elhelyezkedése, sajnos maga után vonja azt a sajnálatos mellékhatást, miszerint annak a bizonyos kényelmi hőtartománynak a felső határa is alacsonyabban helyezkedik el mint az megszokott, vagyis az átlagemberek számára ideális hőfokot én túlságosan melegnek, a számukra melegnek titulált környezetet pedig egyenesen fullasztónak érzem.
Ehhez az egészhez hozzájárul még az a sajátos szervezeti összeférhetetlenség, ami a hőérzetet biztosító ingerületátvivő rendszer és az agyam jutalomközpontja között áll fent, vagyis, az alacsonyabb hőmérséklettel szembeni nagyobb tolerancia dacára, kimondottan rühellem a hideget, a meleget pedig szeretem, még ha nehezen viselem is, és izzadok benne, mint egy jókora ménesnyi igásló egyszemélyben.
Szóval, lényeg a lényeg, közel nyolc évet kellett várnom erre a találkozásra, ami a napokban realizálódott, köztem és a nyílvesszővel átlőtt fejű piton márkájú, PRICKLY HEAT (malária/hőkiütés) fantázianevű hűsítő hintőpor közt. (A szerencsés találkozás persze csak és kizárólag Hajni közbenjárásával jöhetett létre, hiszen én a boltokat járva, pragmatikus vásárlóként, elsősorban a felfalható dolgok iránt érdeklődöm, így a pipererészleg polcai mellett jobbára úgy suhanok el mintha ott sem lennének.)
Szenvedélyes szerelem szövődött köztünk, rögtön az első aktus után…
Zseniális feltalálóit azonnal felterjeszteném Nobel békedíjra, vagy bármi hasonlóra, ami a világ megváltásában, az áhított nagyobb jóhoz való közeledésben, jelentős szerepet játszó találmányok korszakalkotó kiötlőit megilleti. (Kifejlesztői, talán még a Templeton díjra is sikerrel pályázhatnának, hiszen a termék, a legnagyobb verejtéktermelő országok lakói szájából, a dögmeleg okán sűrűn elhangzó istenkáromlások jelentősnek mondható menyiségét is nagyságrendekkel redukálhatná.)
A könnyű por nem csupán a patakokban folyó izzadtság áradatát, tudja megfékezni, de a benne található menthol és egyéb kellemes illóolajok felszabadulásának eredményeként, a bőrödön érzett, hűvös tavaszi fuvallat szerű illúziót is képes viszonylag hosszan garantálni. Használója nem csupán, könnyedén elejét veheti, a trópusi klímán általános, verejtéktől csillogó, varacskos/ragacsos bőrfelület bepunnyadása következtében kialakuló pörsenések hadának, a folytonos viszketésnek és fülledt közérzetnek, de elkerülheti azt is, hogy tisztálkodás után öt perccel újra büdös, és legalább annyira nedves legyen, mint amilyen zuhanyzás közben volt.
Mindamellett, hogy ennyi kellemes tulajdonsága van, nem tartalmaz semmiféle természetidegen vagy szintetikus dolgot és kb annyiba kerül, mint egy féladag, leértékelt cukrosfánk egy kültelki Lidl-ben, szóval valószínűleg megtöltök vele egy teljes intermodális konténert és behajóztatom a kanári szigetekre, ha egyszer hazaindulnánk…
Az orosz medve kebelébe történő utazás viszonylag eseménytelenül telt, szerencsére sikerült az ablak mellett helyet foglalni, így majdnem végig figyelemmel kísérhettem, hogyan is mélyeszti a tél, fagyos karmait egyre mélyebbre, az alattam elsuhanó tájba.
Megszemléltem egy varázslatos téli napnyugtát a troposzféra határáról, kiolvastam egy novelláskötetetet és már meg is érkeztünk az Orosz főváros festői repterére. A gyors csatlakozás okán a Moszkvai városnézés sajnos kimaradt a programból, bár az igazat megvallva nem sajnáltam annyira, ugyanis, a testemet borító kelmék menyisége és minősége nem ütötte meg, a környéken ilyentájt ajánlott öltözködési minimumot. Az utastársaim zömén látszott, hogy rutinos versenyzők és komoly szőrmés kabáttal, kucsmával, kesztyűvel, usankával és egyéb sapkasálakkal igyekeznek megfelelni a lokális dresscode-elvárásainak.
A Seremetyevo reptérből sem láttam túlságosan sokat, egyrészt mert sötét volt, másrészt mert a A320-as airbus óvó öleléséből kilépve villámgyorsan megéreztem miért is öltöztek a helyiek sarkkutatónak.
Szóval hasmenés kínozta, doppinggyanús rövidtávfutóbajnokok sebességével menekültem be a terminál kellemesen temperált belső tereibe, a szabadban tomboló, farkasordító, hőmérséklet elől. Ugyanis a rendelkezésre álló legmelegebb öltözékem, egy divatos szabású, de a medvesikító orosz téli időjárás sajátosságaival a legkevésbé sem kompatibilis hosszúújú ing, nem igazán tette komfortossá a kültéri bámészkodást.
Odabent a szokásos reptéri katyvasz fogadott, csak egy kicsivel több féle vodkát árulak a “dutyifríben”. Az egyetlen, ami szokatlan volt és felkeltette az érdeklődésemet, az a hidegháború űrversenyének eredményeire a mai napig büszke nemzet, érdekes marketingfogása volt, vagyis, hogy az automatából vásárolható, megszokott szendvicsek és egyéb gyorsételek helyett, itt ezeknek a tubusba töltött űrhajóskaja változatai mosolyogtak rám az üveg mögül.
Igazán megkóstoltam volna egy fogkrémes plasztikhengerből kiszivogatható borscsot, pelmenyi pasztát, vagy lajkakutya portréjával díszített űrhajdinakását, esetleg préseltem volna ízletes pirogpürét az arcomba szívószálon keresztül, de ezért a valószínűleg felejthető élményért mégsem volt túl sok kedvem rubelt váltani. Végtéreis az asztronauták sem fenenagy jódolgukban fogyasztanak bizarr gezemicéket alumíniumtasakból. Valószínűleg a pasztillás trutymóknak csupán a lájkokban kifejezhető szelfiértéke magasabb, mint a hagyományos formában tálalt élelmiszereknek, de a kulináris élmény tekintetében messze alulteljesítenek hozzájuk képest.
Rövid útlevélellenőrzés után, újra egy szovjet időket idéző, szárnyas sarlókalapácssal ékített gépmadár belsejében ültem, ezúttal egy kicsit nagyobb masinán mint az előbb, vagyis egy Boeing triplahetesen, annak is a hosszabb, 300ER változatán.
Az ablakon keresztül megbámulhattam, ahogy egy, a gép közelébe gördülő robot, forró vízsugárral serényen olvasztgatja lefelé az időközben a szárnyra rátelepedett havat. Ilyet sem láttam még ezelőtt…
Itt még több helye volt a lábamnak mint az előző repülőn, bár a lakályosabb belső elrendezés ellenére, a hosszú út alatt, sajnos egy percet sem sikerült aludnom. Cserébe megnéztem pár felejthető blockbustert a kényelmes, tévés székben terpeszkedve, kiolvastam még egy könyvet, hallgattam a mellettem szunyókáló tüdőbajos öregúr mennydörgésszerű, horkolását és élveztem a légitársaság kellemesnek mondható vendégszeretetét, amit a fapados repüléseknél sajnos soha nem sikerül megtapasztalni. Az Aeroflot munkatársai elég jól tartottak, az út folyamán háromszor kaptam enni, kétszer többfogásos meleg élelmet, majd egy ízletes szendvicset a reggeli kávé mellé. A szomszédos székben szendergő bácsi, – aki egy zsúfolt dél-amerikai állatkereskedés kakofóniáját megszégyenítő változatosságot csempészett a dallamosnak alig nevezhető, hurutos horkolásába – nemigen hagyta, hogy kipihenjem magam. Pedig még az utazáshoz mellékelt túlélőkészlet tartalmából kimazsolázható füldugó segítségét is igénybe vettem, de sajnos nem segített sokat. Amikor már a képernyőn bámulható mozgókép repertoárban csak családi vígjátékok, valamint kizárólag anyanyelven hozzáférhető, orosz szerelmes drámák maradtak és a kialvatlanságtól rángatózó pupilláim az értő olvasást csak mérsékelten tették lehetővé, más szórakozás után néztem. A kényszerű tétlenség helyett, inkább a karakteres szláv szépségű, bájos mosolyú stewardesslánnyal való flörtölést választottam, aki a frissítőként osztogatott paradicsomlét, bloody mary-vé transzformáló vodkaadag lelkes és rendszeres megduplázásával viszonozta az ártatlan közeledést.
A fáradtságból és az alkoholos befolyás keverékéből összeálló jótékony ostobaság könnyed vidámságával megcsodáltam, ahogy a föld izzó görbületén, a szárny fölött felbukkanó nap aranyfénybe mártja a gomolygó felhőket és a narancssárgán ragyogó pamacsok alatt kigyújtja az alant hullámzó esőerdők zöldjét.
Egyre izgatottabban vártam a landolást, hogy végre belevethessem magam az általam még sohasem látott, idegen kultúra nyüzsgő forgatagába.
A reptéri folyosón, harsány színű üdvözlő feliratok, hófehér óriás szentélyek plasztikmásolatai, virágözön és a király, lépten nyomon ismétlődő egész alakos képe váltogatta egymást. Fülig érő szájú thai kislányok suhantak mellettem elektromos autókon és furcsa zene szólt az orchidea “bokrok” mögé rejtett hangszórókból…
A vízumügyintézés meglepően gyorsan lezajlott, bár egyszer visszaküldtek a sor végére, mivel nem töltöttem kin a kis papíron, a jövőbeli tartózkodási helyem címét, lévén fogalmam sem volt róla mi az. Gyorsan beimprovizáltam valami hangzatos szállodanevet, amiből biztosan sok található a déli partszakaszon és választottam egy másik kevésbé marcona arcú ügyintézőt. Miután mindent rendben találtak és a csomagomat is hiánytalanul megleltem, nekiláthattam az egyéb létfontosságú dolgok elintézésének. Először is becseréltem a ropogós euróimat a helyi, baht nevű pénzre, majd vásároltam egy telefonkártyát, hogy a nagyvilággal való kommunikáció lehetősége is biztosítva legyen… Megittam egy liter vizet, hogy ne csak paradicsomosvodka legyen a belemben meg egy kávét, hogy a vérnyomásom is helyreálljon, és evvel késznek éreztem magam a távol-keleti kalandokban való megmerítkezésre.
Az otthon töltött időszak intenzív lumpensége felélesztette a hajdanvolt keleteurópai rutint és újra felvértezett az alkohollal szembeni tolerancia magasabb szintjével, de a “vizecskével” gondosan feltöltött és a fáradtságtól amúgyis kótyagos fejemet, mégis mázsás pörölycsapásként érte, mikor a hangtalanul félrecsúszó fotocellás ajtón kilépve, beleütköztem abba a harminchatfokos és közel százhúszszázalékos párafalba, ami a terminál légkondicionált rezervátumán kívül várja a legendás keleti kényelem illúziójával teli utazókat.
A gőzfürdő páratartalmával és a szauna hőmérsékletével rendelkező trópusi monszun klíma a kedélyes szalonspiccemet azonnali hatállyal tántorgó részegséggé változtatta, és pillanatokon belül úgy éreztem magam mint egy hardcore erdélyi lakodalomba csöppenő gyanútlan olasz turista. Lerogytam a fűre, egy közelben magasodó épület árnyékába, rágyújtottam egy cigire és azon töprengtem, milyen mennyiségű percenkénti folyadékbevitellel tarthatom fent az alapvető életfunkcióimat, ha a pórusaimból spriccelő verejték átlagos nyomása megegyezik egy normál kerti locsolóéval. Itt már óriás szerencseként tartottam számon, hogy a pufikabátot Magyarországon hagytam, ugyanis a magamról kutyafuttában lehámozott ugyancsak csatakos ingem alatt lapuló trikóm nedvességtartalma pillanatok alatt ekvivalens lett egy pohár vízével. A szervezetem rohamosan növekvő vízveszteségének ellenpontozása érdekében gyorsan vettem még egy másfél liter cukros löttyöt és nekiláttam megszokni, hogy ezután folyamatosan zuhanyozni fogok mégpedig nullahuszonnégyben és belülről.
Visszamenekültem a légkondis épületbe meghánynivetni, hogy mi legyen a továbbiakban, egyedül barangoljak Bangkok nevezetességei között, a kényelmetlen málháimmal vagy sebtiben húzzak le délre, a régóta várt reunion mielőbbi beteljesítése érdekében.
Az utóbbi mellett döntöttem bár némi utánjárást követően kiderült, hogy az a nagy sietség, egy bő tizenkét órás buszride-al fog kezdődni. Aztán az is kiderült, hogy az a távolság, ami a reptér és a déli buszpályaudvar között a térképen hangyafasznyinak tűnik, az bangkoki viszonylatban két és fél óra autóval, tömegközlekedéssel meg négy.
Egy hangosan rikoltozó privát taxist kérdeztem meg mennyiért vinne el odáig. Sajnos az angol nyelvi ismeretei nagyjából kimerültek a yes, ok, dollár szinten, majd hosszas thai hadarás után kiköhögött egy kétszáz baht-os árat. Frissen érkezettként sem a pénz valódi értékével, sem a taxishiénák megbízhatóságával nem voltam teljesen tisztában így beültem mellé. Ennek az lett az eredménye, hogy rövidebb lettem kétszáz pénzzel és átjutottam a reptér túloldalára (gyalog kb. öt perc lett volna, kocsival meg még rövidebb, persze csak akkor, ha nem gurul ki az autópályára tenni egy tiszteletkört) ahol is kiszállított egy kiszolgált iskolabusz előtt, mondván ez megy arra az ominózus pályaudvarra ahová a fuvart eredetileg rendeltem. A busznak már járt a motorja ezért nem akartam belefolyni az autóút ár-érték aránya tekintetében érzett aggályaim megvitatásába a taxissal, inkább lenyeltem a békát és elhatároztam, hogy ezentúl nem hagyom magam ilyen könnyen átbaszni. Felpattantam és rövidesen el is indultunk. Egész hosszasan zötykölődtünk, majd hetven baht megfizetése után leszállítottak a tudomisénhol, avval az információval, hogy innen inkább keressem az ötszáztizenegyes buszt. A legközelebbi buszmegállónak tűnő területen, állt valaha valamilyen információs tábla, azonban a számomra jelentés nélküli írás már régen lekopott, leázott, lekaparták vagy mittudomén, de nem volt ott és különben sem lettem volna tőle okosabb. A járókelőktől való érdeklődés sem volt sokkal informatívabb, mindenki borzasztó kedvesen mondta, amit mondott, mosolygott, köszönt, üdvözölt, de persze egy kurva szót sem értettem belőle.
Nagy szerencsémre a thaiok nem találtak ki másik karaktereket az arab számok helyett, illetve ha ki is találtak, szerencsére a közlekedési eszközökön nem vezették be a használatát, így, ha a buszokon lévő célállomás nevét nem is, de a számozást mégiscsak képes voltam elolvasni.
Három egymást követő 511-esnek kellett elszáguldania ahhoz, hogy rájöjjek, a felkéredzkedési metódus némiképp különbözik az Európában megszokott buszmegállós rendszertől. Vagyis, a meglehetősen forgalmas, öt sávos úton, először átrohansz a robogók között, aztán kikerülöd a tuk-tukosokat, elcikázol az autók mellett és menet közben bezörgetsz a busz ajtaján, mire az megáll, felszállsz, a buszvezető üdvözöl, a kalauznéni odakísér egy még szabad ülő vagy állóhelyhez, közlöd hová tartasz, azt persze nem értik, megmutatod a térképen, arra bólogatnak, hetven baht, fizetsz, a hölgy a hóna alatt lévő hosszúkás kis bambuszdobozból előveszi a jegyet és a váltópénzt és minden rendben. Aztán a busz beáll egy benzinkúthoz leszállítanak, mosolyogva mutogatnak az éppen elhagyott széles út felé és kezdődik az egész elölről, szuicid közlekedési magatartás folytatása, bekopogás, hetvenbaht, leszállítás…
A meleg természetesen nem enyhül, de már észre sem veszem, hogy a hátizsákom pántjaiból is csöpög a víz, teljesen magával ragad a mellettem elsuhanó nagyvárosi forgatagban látható érdekességek sora, az épületek, a virágos parkok, az emberek, szentélyek, meg minden ami határozottan másmilyenné teszi Ázsiát attól, amit bárhol máshol tapasztalhat az ember. A sorban a harmadik, de az előzőekkel mégis megegyező számjelű busz végre letesz az áhított végállomáson.
A Déli autóbuszterminál nem kicsi, persze először csupán az alsó szintet pillantottam meg, ami leginkább egy kifőzde, egy vándorcirkusz, egy piac, egy gasztronómiai kiállítás, és egy használt haszongépjármű kereskedés egyvelegéből tevődik össze. Némi tétova bolyongás után rájövök, hogy ez a zsibvásár a helyi érdekeltségű mikrobuszos vállalkozások gyűjtőhelye és a távolsági buszokra jegyet árusító pénztárak az épületen belül, az emeleten foglalnak helyet.
Odabent dübörög a légkondicionáló, amitől a testemből minduntalan csordogáló verejtékfolyam hozama enyhe szivárgássá szelídül és lassacskán az agyvizem is kezdi visszanyerni a rendeltetés szerű használat közbeni optimális üzemi hőmérsékletét. A “pláza” közepén kismillió üvegkalickában, különféle busztársaságok ügyintézői ücsörögnek, de az elmúlt pár órában még mindig nem sikerült megtanulnom thaiul, szóval továbbra is kicsit tanácstalanul böngészem a színes feliratokat. Az információs pultnak tűnő, kör alakú építmény mögött középkorú asszony szunyókál, közeledésemre felébred, összeszedi magát, összeteszi a kezét és nagyon kedvesen üdvözöl, eddig még mindenki így csinált.
Rettentő szívélyesek.
A kérdésemre, hogy hol vehetek jegyet Khao lak irányába, széles karmozdulatot tesz és szinte az összes fülkét átfogó körben, mindegyik helyre rámutat.
Ha így, hát így, az első doboznál fejcsóválás fogad a Khao lak helységnévre és a túloldali fülkére mutogatás, ez még egy párszor megismétlődik és nagyjából az ötödik helyen végre sikerül jegyet váltanom és még a csomagmegőrzőt is igénybevehetem, vagyis a néni berakja a cuccomat az asztala alá, majd mosolyogva bekarikázza a jegyen az indulási időpontot és háromszor is megismétli, hogy “szíventirti” ami a biléta tanulsága szerint tizenkilenc harmincat jelent.
A megérkezés szédítő részegségét már régesrég kiizzadtam magamból és a helyét átvette egy másfajta émelygés, valamint a gyomrom irányából érkező, a richter skála magasabb fokozatait idéző morajlás. Megittam egy kissebb vödörnek is beillő méretű jegeskávét, majd egy kedves kis étterem menüjén találomra rábökvén az egyik girbegurba feliratra, átadtam magam a gasztronómiai lottó szeszélyeinek.
A nyeremény bazsalikomos malachúsnak tűnt, gombával, és currys szósszal, ami természetesen csípett mint a rosseb és az elengedhetetlen ragacsos rizs járt hozzá, ezúttal ízletes mangódarabokkal, mindezt egy “chang” névre hallgató, elefántos sörrel kísértem le.
Még pont két órám volt a busz indulásáig, amit mindenképp talpon kellett töltenem, ugyanis ha véletlenül leteszem magam egy székre, akkor a bő harminchat órája tartó nemalvás egészen biztosan elhatalmasodik az agyamon és tuti lemaradok a járatról.
Így hát a csomagjaim terhe nélkül kicsit könnyedebben botorkáltam ki az épületből, hogy újrainduló intenzív verejtékezés kíséretében megcsodáljak néhány, a környékben felállított oltárszerű építményt, a királyi család képmásával, amit katonai vezetőknek látszó fontosemberek egyenruhás alakjai öveztek, kissé túlméretezett aranyszínű pávák és életnagyságú elefántok társaságában. Meg persze belefeledkeztem kicsit abba a nehezen leírható szocióba, amit távol-keleti kultúrának szoktak becézni. A hosszas sétafikából visszatérve vettem még pár random, pálcikára tűzött ismeretlen eredetű élelmiszert az állomás zsibongó fogatagában és végre valahára felvonszoltam magam a buszra, ahol kiderült, hogy kizárólag az én ülésem támlája nem hajtható hátra. Rövid ideig még próbálkoztam a vigyázzban alvással, kicsit kevesebb mint több sikerrel, majd az első állomáson leszálló katonaruhás úriember megüresedő helyére bevetettem magam és azonnal el is nyomott az álom…
A megérkezés mindig örömteli, talán ennek köszönhető, hogy még a nap is kisütött egy kis időre mikor leszálltam a gépről, hogy aztán az időjárás kisvártatva megint átadja magát a szürke hideg sötétségnek, amibe télvíz idején rendre belemerül a kárpátok medencéjébe szorult kicsi ország.
Rockin’ fuckin’ cold
Szerencsére akadt otthon némi meleg ruha is, (aminek persze mindig híján vagyok) szóval az idei látogatást, a kölcsönkapott vastag pufikabátnak hála, átvészeltem mindennemű egészségügyi ármány elszenvedése nélkül. Ennek ellenére mégis eleget alkudoztam az isten hidegével, ami gátlástalan módon, kilóra akarta felvásárolni, a kellemes óceáni éghajlathoz adaptálódott szervezetemet.
ősz
tél
Apropó kilók, az utóbbi idők aktívabb életvitelével nehezen visszaszerzett, görög félisteni testalkat megsemmisítő vereséget szenvedett, a remek magyar konyha, kolbászos, szalonnás, sülthúszsíros blitzkrieg-jében, így a szülői házban töltött tíz nap alatt, édesanyám alapos gondoskodása nyomán öt teljes kilogrammal lettem nehezebb. Mindehhez persze hozzájárult az eszement mennyiségű, különböző, kézműves és egyéb sörök folyamatban való vedelése, a suttyomban megrágott több zacskó túrórudi, pár kazal rétes és az előrehozott karácsonyi nyüzsgésben elpusztított kürtőskalács hegyek is.
Hungarokoszt párduccal
Érdekes momentuma az otthontartózkodásnak, hogy újra lent voltam a műteremben, igen a szépemlékű Bertalan lajos 22. szám alatt, és újra műteremként, illetve műhelyként funkcionál, sajnos nem azokkal a kondíciókkal ahogy otthagytam, de mégiscsak jó volt megint ott lenni.
Persze igen intenzív emlékvihart generált a fejemben a viszontlátás…
A másik hajóm, amit egy sötét budai pincében hagytam…
A nagyváros természetesen megint beszippantott. A szigetet fogságban tartó kulturális légüres tér, agytekervénysorvasztó szorításából frissen kiszabadult elmém, egy kiszáradás küszöbén álló sivatagi vándor szomjúságával rontott neki Budapest legendás lüktetésének. Színház, mozi, kiállítás, koncert, meg minden efféle habzsolása, receptre, hogy az akut kulturális hiánybetegség szimptómáit, úgy-ahogy, legalább tünetileg kezelni tudjam.
Lázadó barátommal
Hegyem
Látkép a jóöreg kiülőről
Újpalotai mordor
Mint minden látogatás ez is kishíján belefulladt, a szarka és az ő farka problémakör nehézségeibe, és sikerült szinte minden napomat alaposan túltervezni. A barátokkal való találkozás persze az idő előrehaladtával egyre körülményesebbé válik, hiszen még a szellemi szabadfoglalkozásúak közül is kevesen rendelkeznek a derült égből hirtelen hazalátogató léhűtő, szinte korlátlan szabadidejével, (Arról nem is beszélve, hogy még “lét” sem kellett hűtenem, hiszen a kontinentális tél ezt a feladatot is elintézte helyettem, hűlt az bizony magától is derekasan.) A logisztikai nehézségeket az is növeli, hogy a baráti körből egyre többen veszik ki tevékeny részüket a népességfogyással szembeni elszánt küzdelemből, ami érthető módon jelentősen mérsékli az alkalmi barátkozásra fordítható időt. Így a találkozók leginkább kutyafuttában történő kávézások, sietős sörhörpölések és kicsit elharapott beszélgetések formájában valósultak meg, sőt sokakkal, akikkel nagyon szerettem volna egy kis időt együt tölteni, egyáltalán nem sikerült találkoznom. Ez utóbbiban, mondjuk közrejátszott az okmányirodának az útlevélelőállítás terén tanúsított váratlan gyorsasága is, hiszen ahogy kézhez kaptam a papírt, azonnali repjegyvásárlásba kellett kezdenem, hogy elejét vegyem, az ünepek közeledtével kozmikus magasságokba szökkenő jegyárak megfizetésével járó legatyásodásnak.
Ha rövidke is volt a látogatás, mindenképpen tartalmasan telt, és a kimaradt programok ellenére remek összejöveteleken, kedélyes beszélgetéseken, harsány dínomdánomokon és életmentő kulturális eseményeken sikerült jelen lennem, valamint a családdal is sikerült időt tölteni, ami igazán jól esett.
Adott ugye a bolygó tengelyének ferdesége a keringési pályához viszonyítva, ez az apróság pont elegendő ahhoz, hogy a napfény beesési szögében jelentkező eltérések a mérsékelt éghajlati övben, egymástól jelentős hőmérsékleti különbséget mutató évszakok kialakulását idézzék elő. Az év jelenlegi szakaszában a napközelben keringő északi féltekén úgynevezett tél van.
Nos adott egy szigetcsoport az atlanti óceánban, az északi szélesség 27–30 és a nyugati hosszúság 13–18 foka között. A sors fintora, hogy annak ellenére, hogy tulajdonképpen “Afrikában van” mégis Európához tartozik. Európában ilyentályt tél van, ez általában pocsék idővel kísért, szar, hideg, lucskos, szürke, visszataszító izé. (A szépen csillogó, csodálatos hóval fedett tájak kivételt képeznek ugyan, de ezek alaposabb taglalásától most a megfelelő hangulatkeltés érdekében tartózkodom.)
Tekintettel az alacsony hőmérsékletre (gecihideg) az európai ember arra kényszerül, hogy különböző extra textilrétegekkel fedje be az evolúció során szánalmassá satnyult természetes kültakaróját, máskülönben beléfagy a szar, megveszi az isten hidege, és/vagy egyéb hipotermiás szimptómák jelentkezésével kell számolnia.
A kanári szigetek éghajlata némiképp különbözik az európában tapasztalhatótól mivel földrajzi helyzetéből kifolyólag közelebb van az egyenlítőhöz, ez azt eredményezi, hogy a fogcsikorgató karácsonyi időszakban (is) remekül lehet napozva izzadni az óceánparton, pancsolni a hűsítő habokban és a levegő hőmérséklete még a különösen hideg éjszakákon sem zuhan a lenge pulóverben komfortos szint alá.
A kontinentális tél, számottevő profitot termel azon divatcégekenek, akik meleg ruhával látják el a mérsékelt égöv didergő lakosságát, és úgy néz ki, hogy valamiféle ügyes marketing fondorlattal, az ezen termékekre mutatkozó igényt sikerült exportálniuk a világ olyan helyeire is, ahol az égegyadta világon semmi keresnivalója nincs, de valódi szükség az biztosan nem mutatkozik rá.
Hogyan is néz ki mindez a valóságban.
A klíma bartátságos voltát nagyjából igazolni látszik az a tény, miszerint a teljes naptári év leforgása alatti ébren töltött idő jelentős százalékában, kizárólag egy szörfös short borítja a testemet. Ez idő alatt pedig még a legjobb minőségű anyagok is elrongyolódnak. Mivel a világ folyása nagyjából alakalmazkodik azokhoz a törvényszerűségekhez amiket Murphy megfogalmazott, a fürdőgatyatönkremenések időpontja általánosságban a téli hónapok valamelyikére esik.
Hogy miért is baj ez?
Hát azért, mert az egyszeri, gyanútlan ember a kánikulában felcsattog a bícsről egy flip-flopban, betér egy sportboltba és azt hiszi, hogy beballag a bikiniktől, úszódresszektől, szörfösruháktól roskadozó polcok sűrű sorai közé, a quadrillió féle mintájú, színű, fazonú, shortok közül leakasztja a méretének és ízlésének megfelelő darabot, fizet, majd elégedetten távozik és egy újabb esztendőre meg van oldva a ruhaproblémája.
Csakhogy a sportboltban nem ez a látvány fogadja, hanem, szőrös csizmák, hurkás pufikabátok, polárpulcsik, fülmelegítők, bundabakancsok, vihardzseki és sapkasál.
Érted??? Sapkasál.
Alig kétszáz kilométerre magasodnak innen a perzselő Nyugatszahara pokoli homokdűnéi és sapkasál bazmeg, meg téli kollekció.
Hat(!)darab hipermarket méretű üzletkomplexumban, amelyek nagyrészt direkt szörfspecifikus márkák forgalmazásával is foglaloznak, nem sikerült találnom egyetlenegy kurva gatyát sem. Ellenben könnyedén felszerelkezhettem volna egy sarköri expedíció minden lényeges kellékével, snowboardkesztyű, hágóvas, motorosszán amit akarsz.
Már több éve figyelem ezt a rendkívül furcsa jelenséget, de valahogy nem tudom megérteni. Magyarázat az persze van rá, mégpedig az agyatlan fogyasztási inger mindenáron kielégítésének olthatatlan vágya. A trendekről akkorsemlemaradás ha az ára a vadonatúj bundáscsizmádban a lábad csontjairól lefoszló főtt hús, a minden pórusodból spriccelő verejték a mínuszharmincas techikai hegymászódzseki alatt, vagy a porhanyóssá dinsztelődő okos fejed a divatos prémsapkában. Amenyiben ez helytálló, és nincs racionálisabb megfejtés, akkor bizony az emberiség tényleg megérett a pusztulásra vagy legalábbis újfent megrendíti a bizalmam a földön létező értelmes élet lehetőségében.
ORSZÁGOMAT EGY FÜRDŐGATYÁÉRT!
Megérkezett Balázs és Andi nyaralgatni. Pechükre, nagyjából velük együtt megjött a februári szaridő. Ez még a délvidéken is kvázi rendszeres esőt, konstans erős szelet, és kishíján a kontinentális tél alacsony hőmérsékletét jelenti. A hegyekben még havazott is, ami azért errefelé igencsak ritkaságszámba megy. (Talán ezért nem annyira fejlett a szigetcsoport szánkóipara.)
Ezek a körülmények némiképp megnehezítik a programszervezést, ugyanis ha a szabadban művelhető elfoglaltságok köre, az időjárás mostoha volta miatt beszűkül, akkor jössz csak rá igazán, hogy Kanárián, a fent említett szűkülő halmazon kívül csak elhanyagolható menyiségű egyéb tevékenység találsz. Főleg ha a négyfal helyett egy viszonylag kis belső területű hajó vesz körül és még társasjátékaid sincsenek.
Szerencsére nem vagyunk azért annyira cukorból, hogy végképp feladjuk és a hajótaton való nyirkosan didergésbe fordítsuk a telelésüket.
Nos a karácsony estém egészen dolgosra sikerült, hajnalhasadtáig festettem a recepciót és az avokádó szobát. Ez utóbbiban sikerült egy csinos kis tócsát rittyentenem magam alá, a majdnem két hét leforgása alatt így-úgy felrakott és frissen vakolt falból felszálló pára, az elmúlt napokban rendszeresen szakadó esőből származó nedvesség és a plafon közelében megrekedő hőségtől minden pórusomból spriccelő izzadtság kombinációjából, miközben a rohamokban rám törő fáradtságtól, defektes mozgáskoordinációval rendelkező élőhalottakat megszégyenítő ügyességgel dülöngéltem a létra legfelső fokán.
Avokádócipelő Mayák
És egy merülésben megfáradt búvár Maya
Az ezt követő pár órás alvás mozdulatlanságát még a különösen inaktív halottak is megirigyelték volna, de az ébredés után mégis nekiláttam a hostel előszobájának utolsó simításaihoz.
Sellőbébi és a táblafestékkel krétázhatóvá tett szövegbuborék és búvárpalackok
A következő problémát az a tény okozta, hogy már kanáriról elindulva is pukkadásig tömött hátizsákomba valamilyen módon integrálnom kellett a frissen vásárolt búvárfelszerelésemet.
Itt épp nagyon örülök a “brandnew” portékának.
( Egy Conquistador márkájú BCD-t és egy Aquatic Performance redót. Nem csoda ha ez a két név, még a búvárcuccokat gyártó cégek terén jártas embereknek sem mond semmit, hiszen mindkettőt itt Cozumelen gyártják és ez volt az egyetlen gear, amit a hozzám hasonló anyagi körülményekkel megáldott emberek képesek megfizetni. Ismertebb márkákból, nagyjából egy közepes minőségű második lépcsőt tudtam volna kihozni ennek az árából, profi cuccról pedig álmodni sem mertem ilyen csillagászati összegek mellett…) Ez a művelet tökéletes impossible mission-nak bizonyult, ezért az amúgy is szűkös ruhatáramat végletekig le kellett redukálnom, megváltam a következő szigeten szinte teljesen feleslegesnek ígérkező meleg ruháktól, széldzsekitől, alsónadrágoktól, nehéz búvárkésemtől, a tollam elvesztése okán használhatatlan digitális rajztáblámtól 😦 és a csupán egy alacsony dombbal rendelkező mocsaras Corn islandon valószínűsíthetően nem túl hasznos mászócipőmtől.
Kisebb halom cókmók amit hátrahagyni kényszerültem…
Időközben kiderült, hogy a karácsonyi mizéria miatt, az egyébként 10-órakor induló komp helyett, két órával hamarabb megy az utolsó járat amivel elhagyhatom a szigetet. Szóval alig maradt időm, a cuccaim még az erős szelekció után is reménytelenül nagy halmokban hevertek szanaszéjjel a hátizsákomon kívül, és azt sem tudtam hol áll a fejem. Ekkor a hosszú napok óta tartó éjszakázástól és a logisztikai nehézségektől amúgy is rongyokban lobogó idegrendszerem kapott még egy pofont, mivel kiderült, hogy Hajni repjegy foglalását valamilyen oknál fogva nem vette be a rendszer.
Végül persze úrrá lettem a megoldhatatlannak tűnő problémákon szép sorjában. A redót elemeire kapva besuvasztottam a megmaradt ruhák közé, a BCD-vel sikerült kívülről beburkolni a pakolás viszontagságai közben szétszakadt hátizsákomat, és az egészet becsomagolni egy, a palapa beázásmentesítésében kudarcot vallott nagyjából vízálló ponyvába, ami nagy szerepet kapott a zsák külső felszínére szíjazott levegőtömlők és egyéb biszbaszok helyben tartásában. A különböző bankszámlákkal és kódokkal való homlokgyöngyözteteő zsonglőrködést követően a repülőjegyfoglalást is nyélbeütöttük, és az időközben ünnepi vacsorát celebráló önkéntesek által készített házibélíz és egy kiadós cigi elfogyasztása után, a vérnyomásom is kezdett hasonlítani egy olyan emberére, aki nem fut szalonnával bekenve éhes kuvaszok elől térdig érő hóban. Ám ekkorra már csupán egy villámgyors búcsúzkodásra maradt idő és így is lóhalálában kellett a komphoz motorozni. Szerencsére a jegyem már előre meg volt véve, mert a szorgos matrózok a mólón már épp a beszállópalló behúzásán ügyeskedtek. Gondolom a karácsonyra való tekintettel mégiscsak megesett rajtam a szívük és felengedtek a hajóra. A rossz idő okán igen méretes hullámok közt hányódó kompon csücsülve sikerült csak teljesen megnyugodni, amit a széksorok között mászkáló mozgóárustól aranyáron szerzett dupla-X nevű sör elfogyasztásával próbáltam elmélyíteni.
A buszpályaudvarra érkezve szembesültem a sajnálatos ténnyel (ami pompásan demonstrálja a mexikóiak logisztikai és szervezési zsenialitását) miszerint: avval egy időben mikor a rév felszedte a horgonyt Cozumelen, az utolsó reptérre tartó busz is kigördült az állomásról. Az első szívrohamkörüli állapot után az esélytelenek nyugalmával bontottam ki még egy doboz sört és a nehéz málhámmal a környező utcákon botorkálva próbáltam valami lehetséges megoldást találni a közel 100 km-re lévő légikikötő időben történő megközelítésére. A taxisok csak a fejüket csóválták, hogy ők bizony nem mennek ilyen messzire a playa-tól, de a kezemben kisvártatva megvillanó zöldhasúak jobb belátásra térítették az egyiket. A szegényke vagyonom egy jelentős százalékát legombolták rólam, de így legalább sikerült elérnem a járatomat.
A szokásosan unalmas terminálban ücsörgés elviselésében újra a zsebemben lapuló ARJ válogatás verseskötethez folyamodtam. A szerencsétlen sorsú költőóriások szívfacsaró sorainak olvasgatásával sikerült, az utazás várakozással teli, izgalmasan vidám hangulatát, sajátosan magyaros melankóliává tompítani.
A repülőúton, a halmozottan rendelkezésre álló fáradtság ellenére nem jött álom a szememre. Hiába próbáltam meg bevetni az amerikai filmiparnak a gép mozitárában található, legálmosítóbbnak ítélt megnyilvánulását, a végveszélyben lévő univerzum segítségére siető mosómedvék, sétáló fák és színes lányok köré szőtt látványorientált “akcijószájenszfiksönyt”, csak ültem ott meredten, mint valami porlepte kitömött állat a természettudományi múzeum vitrinjében. A film végén elmaradó katarzissal együtt meg is érkeztem a festői Mexikóváros fölé, amiből éjszaka lévén, csak a fények által rajzolt irdatlan méreteit sikerült realizálni. Itt újabb négy órás passzív semmittevésnek néztem elébe, a közepes településnyi kiterjedésű csatlakozási terminál, jégverem hőmérsékletűre légkondicionált váróhelységében. (Itt azért eszembe jutott, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt az összes meleg ruhám hátrahagyása.) Az emésztőrendszerem felső szakaszából előtörő rianás szerű hangok és szeizmikus rengésekre emlékeztető rángások figyelmeztettek rá, hogy nem lett volna túl nagy balgaság némi elemózsiát csomagolnom az útra, persze nagy rohanásban erről totál megfeledkeztem. A repülőn ugyan hozzámvágtak valami fonnyadt kis croissant-t és egy aprócska joghurtot, de tekintettel a testméretemre és a kialvatlanság miatt fellépő farkaséhségre, mindez, szinte a semmivel ekvivalensnek bizonyult. Amikor a boltok elkezdték felhúzogatni a redőnyöket jöttem csak rá, hogy az összes rendelkezésre álló peso-mat elköltöttem, dollárt itt nem fogadnak el és a terminál gondosan lezárt területén egyetlen pénzváltó sem üzemel. A hideg az éhség és a fáradtság együttesétől végképp, egy megrágott majd kiköpött menyéttetemhez váltam hasonlatossá, aki a kölcsönkapott okostelefonján elérhető agyzabáló gyümölcspukkasztó gyerekjátékkal próbálja szinten tartani, a szemeiben már csak alig pislákoló életet.
Nagy nehezen valahogy mégiscsak eltelt ez a pár óra és mikor kisétáltunk a géphez szállító buszhoz, akkor döbbentem csak rá, hogy nem csak a váróban volt kurva hideg, de a reptéri dolgozók is, a mexikóiaktól igen szokatlan vastag kabátot, sálat, sapkát és egyéb védőfelszereléseket viseltek. Az időjelző konzolon néha felvillanó hőmérő, a helyi szinten szinte elképzelhetetlen 3 fokot mutatta (ami gondolom Celsiusban értendő, mert a 3 Fahrenheites hőmérsékletet (-16 C°) még a szinte teljesen érzéketlenné vált, de trikóba és papucsba öltöztetett szervezetem sem tudta volna keményre fagyás nélkül tolerálni.) amihez képest a gépen generált légkondihűvös felért egy simogató hőforrásban való önfeledt lubickolással.
A mexikói főváros gigantikus repterén való hibernálódás átlendített a holtponton és a repülés újabb kétésfél óráját kényszeres éberségben töltöttem, az ablakon keresztül csodálva a hátrahagyott metropolisz monumentális kiterjedését, a csendesóceán egyenes partszakaszát,majd a fehér vattát, majd a buja dzsungelt és üde zöld gazdaságokat és akkor már meg is érkeztem Managuába.
Az orosz medve kebelébe történő utazás viszonylag eseménytelenül telt, szerencsére sikerült az ablak mellett helyet foglalni, így majdnem végig figyelemmel kísérhettem, hogyan is mélyeszti a tél, fagyos karmait egyre mélyebbre, az alattam elsuhanó tájba.
Megszemléltem egy varázslatos téli napnyugtát a troposzféra határáról, kiolvastam egy novelláskötetetet és már meg is érkeztünk az Orosz főváros festői repterére.
A gyors csatlakozás okán a Moszkvai városnézés sajnos kimaradt a programból, bár az igazat megvallva nem sajnáltam annyira, ugyanis, a testemet borító kelmék menyisége és minősége nem ütötte meg, a környéken ilyentájt ajánlott öltözködési minimumot. Az utastársaim zömén látszott, hogy rutinos versenyzők és komoly szőrmés kabáttal, kucsmával, kesztyűvel, usankával és egyéb sapkasálakkal igyekeznek megfelelni a lokális dresscode-elvárásainak.
TÚLOLDAL 