Három napnyi aktív haldoklás után, kezdem úgy érezni, hogy talán mégis életben fogok maradni.
Erre azért tegnap például, még nem fogadtam volna jelentősebb téttel, hiszen szinte mozgásképtelenre gyengített a láz, szédültem, émelyegtem, pokoli kínok között, csecsemőpózba merevítő köhögőgörcsök közepette krahácsoltam a felszínre meghatározhatatlan színű és állagú borzalmakat, begyulladt, csipától összeragadt véreres szemeimet, alig tudtam a csíkszerűségnél jobban kinyitni, akkor is homályosan láttam, és mindemellé csak mérsékelten kaptam levegőt.
Egyszóval az elmúlt napokban csak korlátozottan tudtam élvezni Thaiföld természeti és kulturális ajándékait, lévén a legnagyobb spektákulum, amivel találkoztam, az a szemhéjam belső felülete, illetve a bérlemény különösen érdekfeszítő plafonja volt. (Valamint a mosdókagylóba harákolt vérmárványos rémségek, de azokat inkább igyekszem mielőbb kitörölni az emlékezetemből.)
A lábam még most is tele van hangyacsípésekkel, ugyanis a kis ízeltlábúak valószínűleg úgy gondolták, hogy mozdulatlanul heverő testemet, itt az ideje kis közösségük épülésére, egyszerűen elhordani… (Szerencsémre a lakásba, a Formicidae család képviselői közül csak a kisnövésűeknek van bejárása, és nem a dzsungellakó nagytestvéreiknek, akik akár könnyűszerrel realizálhatták volna a feldolgozásomat.)
Mivel tegnapelőtt már igénybe vettem némi propionsav származékot is a 8-Methyl-N-vanillyl-trans-6-nonenamide kúrám mellé, így nem tudom biztosan állítani, hogy az utóbbi önmagában képes lett volna-e, az immunrendszerem tettleges közreműködésével megállítani a szervezetemben végbemenő dúlást.
Valójában nincs is túlságosan nagy jelentősége, melyik vegyület is adta a nagyobb támogatást, hiszen a lényeg az, hogy nagyságrendekkel jobban érzem magam.
Képes vagyok “elengedett kézzel”, számottevő kapaszkodás nélkül feküdni az ágyban.
Minden különösebb, sípoló, zomboid halálhörgés szerű hanghatás nélkül tudom üzemeltetni a tüdőmet és tartós egyensúlyvesztés nélkül elvonszolni magam a napi betevő elfogyasztásának és a kapszaicin terápiám folytatásának, az ágyamtól csaknem 100 méterre lévő színhelyeire.
A különféle testüregeimből előkerülő furcsa matériák, is egyre inkább kezdenek, egyszerű, hétköznapi váladékokra emlékeztetni, az univerzum barátságtalanabb részéről származó, húsrágó, parazita nyálkagombák, félresikerült gimnáziumi tablóképei helyett.
Mivel az efféle változásokról újra képes vagyok megbízható vizuális tapasztalatokat szerezni, az azt jelenti, hogy szélesebbre tudom tárni a pilláimat és a látásom is tisztult valamelyest.
Szóval jövök felfelé mint szar a víz alól!
Ha a javulási folyamat ezt a pozitív tendenciát követi, holnap-holnapután már talán búvárkodni is képes leszek.
(Az is előfordulhat, hogy a helyzetem sokkalta súlyosabb volt, mint azt megítélem, és valójában vámpírokat megszégyenítő módon regenerálódom, hiszen például a legutóbbi, zuhatagos dzsungeltúrán, túlságosan vékony liánon Tarzankodás okán beszerzett, zúzódások és egyéb bőrfelületen képződött folytonossági hiányok, mára maradéktalanul és nyom nélkül begyógyultak. Az élőhalottsági szintemet majd holnap fogom tesztelni, ugyanis előbb-utóbb mindenképp ki kell merészkedjek a napfényre, egyrészt, egy kis potya D-vitamin dózisért, másrészt, mert a homályban töltött napok leforgása alatt teljesen elveszítettem a kültakaróm egészséges barnás árnyalatát, és a teljes testfelületem tónusa kezd egybeolvadni az ülőgumóim, örökké csontfehér, albínó vizihullákat idéző bőrszínével.)
Az persze, a világ Murphy alapvető törvényei szerinti működését feltételezi, hogy pont a legnagyobb haláltusám kellős közepén hívtak a hetesre dolgozni…
Valamiért nem volt kedvem menni…
Remélem azért még lesz lehetőségem pár túrára az Andamánon, mielőtt véget ér a szezon!
TÚLOLDAL 