TÚLOLDAL

Már igen sokszor írtam Maranuellasról vagyis Argineguin fekete homokos kikötői öbléről, valószínűsíthetően azért, mert ez esik hozzánk a legközelebb és itt lehet a legzavartalanabbul űzni, a nedves közegben végzendő rekreációs tevékenységek azon formáit, amihez nincs szükség az óceán felszínének szélsőséges alakváltozásaira. Szóval itt szoktam a napi úszásadagomat vízbe fojtani és ezt mindig búvármaszkkal a fejemen teszem. Hisz még egy klóros vízzel töltött kék csempéjű mennyezet nélküli szoba sávválasztó műanyag bójái között ide-oda tempózás is szórakoztatóbb, (valamint egyszerűbb a dunsztos úszósapkában lebegő lamantin formájú humanoidok kerülgetése is) ha van az emberen úszószemüveg. Ez az óceánon fokozottan érvényes, mert rengeteg érdekesség és furcsaság cikázik, lebeg, vadászik, rejtőzik a mélyben. Minden egyes alkalommal újdonságokkal kecsegtet a nagy víz, hiába merülök alá nap mint nap. Ma például összefutottam egy hallal, aminek megtisztított, kifilézett testét ugyan sokszor főztem már meg fehérboros szósszal  partmenti nyugdíjasok számára az étterem konyháján, de élőben még soha nem sikerült találkoznom a fehér hús tulajdonosával. Ez a példány is valószínűleg  csak eltévedt, hiszen amúgy mélyebb részek lakója, ahol a tüdőm korlátozott tárolókapacitása okán nem tudom búvárfelszerelés nélkül meglátogatni. Sebaj, most ő jött vendégségbe a sekélyesbe és szerencsémre pont találkoztunk.

Őt Stephanolepis hispidus– nak hívják és nagyon cuki pofa. A helyi elnevezése miatt,  Gallo verde (vagyis a zöld kakas), eddig kevertem a Galloval a “kakassal” aki valójában Balistes capriscus, de az angolok triggerfishnek (azaz ravaszhalnak) becézik, minden bizonnyal a feje tetején meredező mozgatható tüske miatt. Nos ilyen kis hegyes izéje persze ennek is-annak is van, de őt mégis a planehead filefish névre kereszetelték a Britek, amit talán laposfejű aktahal– ra lehet fordítíni, esetleg  gyalufejű iktatóhal, vagy repülőgépfejű ráspolyhal, mindenki döntse el magában melyik magyarítás a leghelytállóbb. Egyébként mindketten a gömbhalalakúak (Tetraodontiformes) rendjébe tartoznak, de más más család képviselői. A kis zöld barátom a vérteshalfélék (Monacanthidae) famíliáját erősíti, míg a spanyol nyelvterületen druszájának számító közeli rokona az íjhalfélék (Balistidae) családjának tagja.

“Babiloni problémák” miatt amúgy is kicsit kaotikus dolog ez, mivel nagyjából angol nyelven ismerem a lények nevét, ami kiegészül a spanyolok által használt kifejezéssel, plusz a helyi “csácsó” halászok által ráaggatott becenévvel, míg magyarul (furcsamód) a legtöbb fajnak egyszerűen nincs elnevezése, vagy ha létezik is rá szó az anyanyelvemen, a sokrétű fordítási lehetőségek miatt elég félrevezető lehet (mint azt a fenti példa mutatja). Nyilván a többnyire egységes latin, rendszertani megjelölés az, ami segítségével a legkönnyebben azonosíthatóak, de arra meg persze értetlenül pislognak a pescaderia pultos legényei, de még a hivatásos búvárok, vízi vadászok és halászemberek is, akik történetesen nem készültek tengerbiológusnak.

Akárhogy hívják is őket, nagyon jól néznek ki, és hatalmas élmény lemerülni kicsit az ő világukba.