TÚLOLDAL

A némi bézik aszpirinnel kicsit oldalbatámasztott vitamin és teakúra, valamint a lassan de bénítóan ható, takarók alatt való dinsztelődés, végül meghozta a gyümölcsét, vagyis a rontás kezd legalább annyira kiköltözni a szervezetemből, hogy mostmár lassan egyebet is tudok csinálni, mint tüsszögve feküdni!
Ez már önmagában nagyságrendekel javítja a közérzetemet, hát még ha hozzávesszük a legfrissebb kikötői fejleményt…
Sajnos régóta tudom, hogy a helyieket nem az elméjük ragyogásának parszekekre szikrázó fényéért fogják elrabolni a földönkívüliek, de azért erre a mai fordulatra még ezen ismeretek birtokában sem számítottam.
Felfedeztem ugyanis, hogy az okoshalászcsacsó, aki eltulajdonította a meghajtást a dingimről, úgy vélte, ez az incidens már elég régen történt, bizonyára az a “skandináv kinézetű giri hülyegyerek” is elfelejtette azóta, hogy kirabolták, szóval elérkezettnek látta az időt, hogy felszerelje a motoromat a segédhajójára, ami történetesen pont azon a pontonon parkol, ahol általában napi négyszer megyek végig, mikor a MOTORMENTES dingimmel partraszállok vagy éppen hazaevezek.
Vagy tényleg annyira ostoba, hogy azt képzeli, hogyha letakarja egy kurva törölközővel, akkor majd azt hiszem róla, hogy nem az enyém, vagy engem néz annyira fogalmatlannak, hogy ezt eljátszhassa velem. (megfelelő menyiségű időt töltöttem ugyanis a berendezés karbantartásával, értsd, kétszer szedtem atomjaira és legóztam újra össze, úgyhogy, a kis, kanárió sportklubos pokróc alól kikandikáló részei alapján is mérföldekről be tudom azonosítani.)

Az ember azt gondolhatná, hogy evvel ugye megoldódott a motorkérdés, happyend meg minden, de azért ennél egy kicsit komplikáltabb világban élünk. Ugyanis ettől a tudástól a motor még egyáltalán nem lesz nálam.
Annak megszervezése, hogy a moci visszakerüljön hozzám, csak mérsékelten olyan egyszerű, mint amilyennek esőre tűnik.
Lehetne a keleteurópában népszerű problémakezelési metódust alkalmazni, vagyis odamenni egy pajszerral, ráüvölteni a tolvajkákra, hogy – Azonnal visszadod a tulajdonomat képező hajómotort, vagy kénytelen leszek megmutatni, hogy nem csupán hangzásában tudom törni a spanyolt…
Evvel alapvetően három gond van, egyrészt ez a fenyegetőzős, kisbíró viselkedés meglehetősen távol áll az alapvető habitusomtól, másrészt a fizikai megjelenésem sem annyira tekintélytparancsoló, hogy egy átlag óceáni halász becsíkozza tőle a viharnadrágját. Egyébként sem lenne túl bölcs döntés direktbe beleszállni a helyiekbe.
Bajuszakasztás esetén ugyanis elég sok ponton tudnak nekem kellemetlenséget okozni ha akarnak, és valószínű, hogy nem csak hogy akarnak de, ha a motor eltulajdonítása nem okozott nekik morális problémát, akkor mondjuk a dingim oldalának orrtól tatig való felhasítása, vagy egyéb aljasság sem terhelné meg túlzottan a lelkiismeretüket.
Vissza is ” lophatom” persze a cuccot, csak ebben az esetben szinte biztosra vehetem, hogy megbosszulják.
Ráadásul ha így teszek, akkor elvileg én követek el törvénytelenséget, aztán még a végén engem vonnak felelősségre és a tetejébe még motorom se lessz.
Nem vagyok egész biztos benne, hogy ezeknél a tagoknál beválik-e a módszer, de
számomra a legkézenfekvőbb dolognak az tűnik, ha barátságosan megkérem őket, hogy rendezzük ezt az ügyet a legegyszerűbb módon, vagyis karácsony alkalmából szépen meglepnek a motorom visszaszolgáltatásával, spongyát rá, részemről nincs harag, én pedig cserébe nem hozom a rendőrséget a nyakukra, hisz nem hiányzik az senkinek… Tudom, hogy a csacsóknak sem.
Persze a szabotázsakciók elkerülésére ez sem jelent garanciát, de talán eljut a tudatukig, hogy nem a baszogatásukban vagy a törvény általi elmarasztalásukban vagyok érdekelt, csak szimplán szeretném vissza, ami az enyém.