Az eddig egészen sok esővel operáló száraz évszak mostanában kezd hűnek mutatkozni az elnevezéséhez, ennek köszönhetően, vagyis a klímát úgy-ahogy helyrebillentő felhőszakadások hiányában a hőség – nyíllalátlőttfejűkígyósherefagyasztópor ide vagy oda – kezd az Europid rassz képviselői számára egészen elviselhetetlen mértéket ölteni. Ezen körülménnyel járó viszontagságok tolerálása, csak abban az esetben lehetséges, ha egész álló nap, a trópusi ciklon fokozaton üzemelő, nagy-teljesítményű ventilátor alatt fekszel, gondosan ügyelve arra, hogy a világban való részvétel látszatát, kizárólag az életben maradáshoz végképp elengedhetetlen mozdulatokra redukáld.
A másik lehetséges megoldás, ha az emberfia változtat némiképp a bioritmusán, vagyis korábban kel mint a nap, és még a perzselő kánikulát megelőző hajnali órákban bonyolítja az olyan jellegű ügyeit, amelyeket a többi emberek általában, napközben végeznek.
Ilyenkor egyébként sokkal érdekesebb lesétálni a partra, hiszen ebben az idősávban még mindenki az igazak álmát alussza és a természetes fauna anélkül élheti ki a fajonként jellemző szükségleteit, hogy térdzoknis crockspapucsos/szandálos, érett paprikaszínűre égett turisták háborgatnák ennek nyugodt kivitelezésében.
Ilyenkor frissek az illatok és eső nélkül is nedves, harmatos minden még egy darabig, míg az égboltra felkúszó csillagunk heve fel nem szárít mindent egy szempillantás alatt.
Rengeteg madár vinnyog, csipog, csörömpöl, kerreg, énekel, és egy csomó olyan élőlénnyel lehet találkozni, akik a meleg elől ugyancsak elrejtőznek napközben.
Itt van pár csinos fotó a pitymallati tengerpart szépségeiről és az ezidőtájt lencsevégre kapható lények sokaságáról.
Maláj énekesseregély (Aplonis panayensis)
Ők borzasztó mókás kis gárda, piros szemükkel és a kicsit idétlen darabos mozgásukkal úgy festenek mintha állandóan be lennének tépve, arról nem is beszélve, hogy a többi normális madártársukkal ellentétben nem a fákon hanem a cunamiriadó szirénatornyain szeretnek inkább bandázni, néha a hangosbeszélők belsejébe rejtőzve. A felnőtt példányok gyönyörű olajzölden irizáló, kékesfekete tollkabátot viselnek, míg a fiatalok begye és hasa sötéten pettyezett, cirmos szürkésfehér.
The crew
Bebogyóznak
Megafonlakó
sárgatorkú bajszika (Psilopogon haemacephalus)
Róla sajnos nem igazán sikerült közeli képet lőnöm, mert valamiért a part legmagasabb fájának tetejét szemelte ki a szemlélődésre és állvány nélkül ez a zoomtartomány már nem kecsegtet túlságosan éles felvételekkel. mindenesetre az így is látszik milyen színpompás madárka ő.
Itt épp hátat fordított, viszont kinagyítva szembenézhetünk a zöld bogárreggelivel, valamint az is kiderül hogy mitől hívják ezt a kis pipit bajszikának…
haranggém (Egretta ardesiaca)
Igazából csak tök olyan, mint egy haranggém, azonban, annak más színű a szeme, a lába meg főleg, ugyanis neki csüdig fekete és nem végig sárga, ráadásul mindennek tetejébe még Afrikában is él. Szóval nem igazán tudom pontosan mi is lehet ez, a másik tippem a mangrovegém lenne, hisz az is szürke és ott a lábszín és szemszín is stimmel, de az meg ugye sokkalta kisebb ennél. Ha esetleg valaki, aki lényegesen ornitológusabb, mint én, tud olyan megfejtést, ami jobban illik erre a madárra, akkor véletlenül se tartsa magában, lekötelezne…
A reggel másik “vérben forgó szemű” kreatúrája az apály miatt felszínre került zátony kövei között randalírozó Ferocious reef crab avagy a (Eriphia ferox). Nem nagyon találtam magyar elnevezését de, bizonyára az angolok is a vörös tekintet miatt hívják kegyetlen zátonyráknak.
A fényképezőgépemről egyenest az alkaromra katapultáló kicsi Salticid phintella
Aki az ugrópókok több mint hatszáz nemzetségéből a legnagyobb fajszámmal rendelkezőnek a képviselője, vagyis, egy az 5379-ből.
A második képen talán jobban látható hogy miért is látnak ezek a kicsi pókocskák 360°-ban.
A négy pár szemük közül kettő a fejtor hátsó részén helyezkedik el így nem csak az előttük lévő térre tudnak fókuszálni, de érzékelik azt is, ami a potrohuk mögött zajlik.
A partmenti szérűn nemrég befejezett szállodakomplexum tetején elhelyezett, vadiúj, csillogó krómacél ventilációs kémények tetején, mókás kis jelenetre figyeltem fel. A felvétel egy rakás szar, mert nem csak a fény volt kevés, de a statív hiányában fullra kitolt zoom himbálózása és a belógó faágak miatt folyton ledobott fókusz okán is megette a fene, de a bolond kis pásztormejnók (Acridotheres tristis) ringlispilezése olyan jókedvre derített, hogy így is kiteszem ide, hátha másoknak is örömet szerez…
TÚLOLDAL 