Az elején még egészen inspiráló kis esztendőnek tűnt ez, aztán remekül bebizonyította, hogy képes nagyságrendekkel szarabbnak lenni, nem csak a vártnál, de az előző szuperpocsék testvérét is bármikor felülmúlja.
Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy mióta a Homo sapiens sapiens megjelent ezen a planétán, azóta nem nyugodott le nap békével, és hogy a világ számos pontján dúl egyidejűleg, most is véres háború, mégis, a tudat, hogy pár száz kilométerre tőlem, bombák hullanak és emberek gyilkolják egymást halomra, az agresszorok hibbant vezetője pedig nukleáris apokalipszissel fenyegetőzik, egyszerűen nem hagyja mozogni az elmémet, az emberek értelmetlen, erőszakos halálával és a szenvedés tajtékzó tengerének közelségével nem tudok mit kezdeni, folyamatosan cikázik bennem a részvét, a tehetetlen düh, és a perzselő szégyen, hogy én is ennek a kegyetlen, ostoba, kapzsi és múltjából tanulni képtelen fajnak vagyok a kényszerű képviselője.
Gyermekkori félelmeim legrettentőbbike tombol a szomszédban és semmit, de semmit nem tehetek ellene…
Ha ennek a körülménynek az általános depressziómhoz való hozzáadódása nem lenne elég demoralizáló, akkor kiderül, hogy az a szerencsétlen Stocholm-szindrómás nemzet, aminek a csodálatos nyelvét beszélem, még az általam elég pesszimista módra elképzeltnél is sokkalta mélyebb szellemi és morális csődbe jutott. Nem csak, hogy sokadszorra is képes hatalomba szavazni azt a cezaromán, gonosz kis törpét, valamint barátait és üzletfeleit, akik szisztematikusan kirabolták a Kárpát-medencét, megnyomorították a lakóit és tizenéve szégyen miattuk magyarnak lenni, de még igazi, radikális, könyvdaráló vérnácikkal is képes volt feldúsítani az országgyűlés összetételét, méginkább elkaszálva annak az illuzórikus esélyét, hogy ez az ország valaha is, egy normálisnak mondható, vagy legalább élhető hely lehessen…
Az egyetlen számomra is szimpatikus ellenkező nemű, az elmúlt három évből, aki hajlandó volt velem egyáltalán szóbaállni, pár hónapnyi beszélgetés és közösprogramozás után lepattintott.
Nem is venném jobban a lelkemre, ha ez is csak a szokásos, zsigerből jövő, azonnali elutasítás lett volna, mint ami redszeresen jut nekem a nőkből, de ebben a szituációban mondhatni, huzamosabb ideig érlelődő megismerés után váltam alkalmatlanná, vagyis kiderült, hogy nem csak azoknak széles tömegeivel nem tudok kapcsolatot kialakítani, akikre ugyan vágyom, de már első látásra visszataszítónak találnak, hanem a személyiségem még azt is hatékonyan tántorítja el a hozzám való közeledéstől, aki elsőre talán látott bennem némi fantáziát…
Két hónap lakbérrel úszom…
A tavasz első, valódi pólóviseléssel kompatibilis időjárásával megáldott napján, az újra longboarddal suhanás örömét némiképp elrontotta az előttem büntetőfékező faszparasztnak a hátsó szélvédőjére való felkenődés. Sajnos az ütközés erejét tompítandóan előrehelyezett bal lábam legbonyolultabb ízületében sikerült valami olyannak tönkremennie, ami a kitartó kenegetésnek és tornáztatásnak hála, már nem fáj elviselhetetlenül és folyamatosan, de a hajlíthatóságából kiveszett szögtartomány nagy valószínűséggel megakadályozza, hogy a jövőben nagyobb szintkülönbséggel bíró túrákra vállalkozhassak, fussak vagy akár gördeszkára álljak.
Még pár lehetséges örömforrás minusz, még egy valamire való alkalmatlanság plusz, pénzem elfogyott, egy csőd az életem, országjövője kuka, valamint lehet, hogy hamarosan vége a világnak és még csak április eleje van.
Remek!
Kíváncsian várom az évad új epizódjait!
TÚLOLDAL 