Ha az ltp-n a madarak életterének magasságában laksz, akkor adja magát a dolog, hogy a repülő lények sűrűbben kerüljenek a figyelem fókuszába.
Valahol mindig csodáltam a dinoszauruszok apró örököseit, akik meghódították a levegőég ” ürességét” és persze nem csupán a szelek szárnyán siklás képességéért.
Ugyan újpalota nem egy costa ricai dzsungel vagy madagaszkári bozótos, ahol az aves osztály legszemetgyönyörködtetőbb képviselői adják egymásnak a kilincset, de a figyelem tárgyának nem kell mindig a legharsogóbbnak lennie. A hétköznapi fölött valahogyan hajlamosak vagyunk csak úgy elsiklani, pedig megszokott “városi” fajok is hasonlóan érdekesek tudnak lenni, ha az ember lejjebb csörlőzi az ingerküszöbnek becézett vonalat és a dolgok lényegére koncentrál.
Ilyenkor képes meglelni akár a döglábú repülő patkányok szürke nyakán vibráló olajos szivárvány fényében is a trópusokon élő kolégák hivalkodó színvilágát.
Néha feltűnnek apró énekesmadarak is, de a négy leggyakoribb vendég mégis a dolmányos varjú (Corvus cornix) a szarka (Pica pica)( Mókás adalék, hogy a pica szó, amúgy fonetikusan, csípést jelent spanyolul és ebben a megvilágításban talán hitelesebb lenne a honi gyermeknóta szövege csip-csip szarka-ként, de mivel szegről végről rokonok is a csókával, hisz mindketten a Corvidae, avagy a varjúfélék famíliájához tartoznak, a nemzetközi jogdíjak kérdését talán le tudják dílelni családon belül.)
és persze a városi madársakktábla gyalogjai, a háziverebek (Passer domesticus) és galambok. (Columba livia domestica)
Utóbbiból egy, épp itt költ a teraszomon.
Szegénynek valahogy elállítódhatott a biológiai órája, mert már december elején elkezdett fészket rakni, de az enyhe tél és a sok erőfeszítés ellenére az első rund csúnyán belefagyott a tojásba és még a megzápult tojásfagyit is kikezdték az alkalmi ragadozók éles csőrei.
A második és harmadik fészekalj ugyanígy végezte, de a fajfenttartás mélyen kódolt parancsa és a madár betegesnek tűnő kitartása végül meghozta a gyümölcsét, a negyedik széria már szépen kikelt. Röpke három hét alatt, a rózsaszín, kopasz, ráncos, vak rondaságokból, először sárga pelyheket növesztett gombócok váltak, mostanra pedig már nyírfakéregmintásra tollasodott kispipik szarják tele az erkélyt ide-oda totyogva.
A kiscsirkés sárga pihék, már csak elvétve itt-ott, amolyan sugárfertőzött punkosan meredeznek még néhol az ifjú madárkák fejéből, de méretre már szinte teljesen utolérték az anyjukat, így arra számítottam, hogy rövidesen kirepülnek már és akkor végre újra birtokba vehetem a balkont nyugodt cigizgetések céljára. (Persze csak miután gondosan kilángszóróztam a feltornyosult madárpotyadékhalmok helyét)
Erre a sztahanovista tubija nem lerak mégegy pár tojást?
Egyáltalán nincsen szándékomban megáljt parancsolni az evolúciós sikerességnek, de azért ez már kezd épp több lenni a soknál, és ha ez így megy tovább, akkor egyre kevesebb garanciát tudok arra vállalni, hogy a territóriumom megvédésének ösztönei nem nyomakodnak elébe az élet egyetemes tiszteletének.
Persze ismerem magam, tudom, hogy túl jámbor jószág vagyok én ahhoz, hogy holmi önös érdekből csak úgy kitekerjem a kis nyamvadt nyakukat, úgyhogy valószínűleg tétlenül, vagy legalábbis a szemlélődő ember tőlem megszokot türelmével, az ablakban füstölögve fogom végignézni, ahogy az egymásra épülve sokasodó galambdinasztiák lassacskán közegésségügyi kockázattá fossák a jelenlegi otthonom egy igen hasznos szegletét.
Az errefelé jellemző szárnyas négyesből, egyértelműen a szarkák a kedvenceim, nem csupán a megjelenésük impozáns, színes csillogású fekete, és vakítóan fehér tollaik kontrasztjára épülő eleganciája miatt, de ők a legintelligensebb képviselői is a verébalakúak rendjének, meg úgy általában a madárvilág nagyrészének, sőt állítólag osztályuk egyetlen olyan tagjai, akik képesek magukat felismerni a tükörben és még valamiféle látható éntudatot is megérleltek magukban.
“A tarka fajta szarka farka tarka-sága” azonban nem korlátozódik kizárólag a kormánytollakra hiszen míg a hoszzú, sűrűn emelgetett farktollaik szénfeketéjébe leginkább eozinzöld felhangok keverednek, addig a szárnyak evezőtollainak, fehér foltok közé szorított közepén, a hevített acél kromatikus színpompája, vagyis a kék, szinte összes árnyalata felvonul.
Az általában hallható, furcsa brekegésre emlékeztető kerregésük ellenére kiválló hangutánzók és kitartó munkával akár a “beszédre” is megtaníthatóak lennének, akár bizonyos papagájok. Ezt ugyan még nem próbáltam, hiszen nem nagyon állnak le velem diskurálni, de néha felfigyelek fura hanghatásokra aminek csak ők lehetnek a forrásaik. Viszont az értelem félreérthetetlen jelének, vagyis a bravúros eszközhasználatuknak már többször voltam szemtanúja, mikoris az ablakommal szemben lévő tetőszerkezet réseiből botokkal piszkálták ki a nemtudommit, gondolom valami eledelnek valót, nem láttam pontosan, magát a műveletet viszont láthatóan nagyon ügyesen csinálták.
És azt is volt szerencsém a teraszról végigkövetni, mikor csapatba szerveződve, komplexnek tűnő stratégia alkalmazásával megragadoznak egy gyengébbnek tűnő galambot, némi Hitchcock-i borzongatással mészárosköténymintásra vérezve a begyük sötét gallér alatti hófehérjét.
A népnyelvben tolvajnak vannak titulálva, nem is alaptalanul, hisz bolondulnak a csillogó cuccokért, mint a gengszterrepperek, és hozzájuk hasonlóan a szarkák sem igazán kérdezik meg, hogy elvihetik-e a fényes holmit, mondjuk tőlem csak az ottfelejtett söröskupakjaimat szokták elorozni a hamutál mellől.
Általában pofátlan kis rohadékoknak tartják őket, de nekem talán pont a kifinomult egyéniségük a legszimpatikusabb. A közelben randalírozó populációnak ugyanis, viselkedés szerint viszonylag könnyen megkülömböztethetők a tagjai…
Náluk is eljött egyébként a tavaszi zsongás ideje, persze csak a fiataloknál, ugyanis a szarkák holtukiglan választanak párt maguknak, így az idősebb generáció szerencsésebb tagjai már úgymond boldog házasoknak mondhatók, illetve hát inkább fészkesnek vagy minek.
Az ifjak azonban hangosak, szépek, és ezt tudják is magukról, úgyhogy nem győzik villogtatni irizáló tolldíszeiket a rügyrobbantó áprilisi fényben.
Néha azért irigylem őket, és újfent nem csupán a repülés kiváltságáért, hisz milyen megdöbbentően könnyűnek tűnik ez a parádé, mennyivel egyszerűbb lenne, ha nekem is csak ordibálnom kéne kicsit a szabad levegőn, meg a farkamat billegtetni, aztán már volna is csajom egy életre…
TÚLOLDAL 