TÚLOLDAL

Míg az Európában “félbalkánon” hagyott óhazában vastagon hull a hó és
a kontinentális tél komisz kis mínusz fokokkal kedveskedik a szürke égbolt szerelmeseinek, addig itt az egyenlítő környéki Afrikában, kezdi magát csúcsrajáratni a déli félteke perzselő nyara.
Ez kívánatos állapotnak hangozhat a sapkasál és egyéb vastag puha rétegek sokasága alatt is didergőknek vagy az alulfűtött helyiségekben radiátor mellett kuporgóknak, azonban ez nem tréfadolog és a forróságnak ilyetén a formája messzemenően kimeríti annak a soknak a kategóriáját, ami a jóból is meg szokott ártani.
A “nem fehérembernek való” kicsit rasszista szófordulat, itt minden pejoratív háttérzörej nélkül alkalmazható az időjárási körülményekre.
A helyiek bőrszíne nem véletlenül alakult ilyenné a törzsfejlődés folyamán,
és bizonyára komoly segítségükre van a klíma tolerálásában.
A hozzám hasonló alulpigmentált lények ezért viszonylag nehezen illeszkednek ebbe a környezetbe, és annak ellenére hogy a fázásnál kevés dolgot utálok jobban, a szervezetem mégis kifogást emel a hideg antagonistája ellen.
Az afrikai napon sokkal inkább csak szénnéégni lehet, mint lebarnulni.
A Kanári szigetekről hozott árnyalatom, ami leginkább egy tejbevonómasszából készült, de a kakaóvaj által kivert, avas csokimikulásra emlékeztet, kevésbé bizonyult sikeresnek, fényes csillagunk közel kilencven fokos beesési szögű fotonbombázásával szemben.
Annak ellenére, hogy a kültakarómat Afrika szélén kondicionáltam a többlet D vitaminra, (Hát igen, a Kanári szigetek momentán még Afrika, de már komp jár át Európába… ) szerencsétlen melanocitáimat, az igazi ekvátor tájéki sugárzás, igencsak felkészületlenül érte és úgy összezavarodtak szegények, mint ahogy Ádám anyák napján szokott.
Erősen próbálkoztak ugyan kitenni magukért, de mivel az én északi génkészletem által predesztinált maximális bőrsötétség már nagyjából meghaladásra került, ezért nem képes egységes, mélyebb árnyalat produkálására. Ezt a természetes határértéket, egyes sztahanovista pigmentsejtek nem hajlandóak tudomásul venni és lokális szövetszövetkezetekbe tömörülve kísérelték meg a munkaterv túlteljesítését, ennek eredményeképp, a napfénynek kitett bőrfelületemet elborították az aggastyánok melazmáira emlékeztető, a háttérszínnél lényegesen sötétebb foltok.
Miután rájöttem, hogy mindez, a szervezetem kifogástalan működésének szempontjából nem a legkívánatosabb dolog, elhatároztam, hogy különféle praktikákkal igyekszem megelőzni, hogy a lázadó hámsejtek, bosszúból, egészséges bőrrákocskáknak adjanak életet, ezért a lehetőségekhez képest több időt töltök árnyékban és a napon hagyott testrészeimet valami UV- blokkoló kenőccsel vagy ruhadarabok alá rejtésével próbálom óvni az éltető napfénytől.
Ennek kétféle folyománya van, egyrészt a folyamatos izzadás okán a naptejjel kezelt részekről, sikamlós, híg, fehér gezemice formában olvad le a felázott pempő és kellemetlen tapintású, ragacsos-sós rétegbe burkolja a testemet, ocsmány, makacs szennyeződést hagyva a ruháimon.
Másrészt a kelmével elfedett felületek a meleg okán nem csak fokozottabb verejtéktermelésre vannak kényszerítve, de a valamilyen tessék-lássék védelmet mégiscsak biztosító barnaság is elhalványul ezeken a részeken.
A Tavalyi Thaiföldön töltött szezon tanulságai és az eddig Zanzibáron felhalmozódott tapasztalatok alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy a verejtékmirigyeim körülbelül öt hónapig bírják fellázadás nélkül a kertilocsoló fokozatot.
Ezután kezdik megelégelni a háromműszakos, folyamatos munkarendben rájuk erőltetett kényszertúlóráztatást és ez ellen a Miliaria, nevezetű elváltozás, korántsem kellemes tüneteggyüttesét produkálva tiltakoznak.
Ez úgy néz ki, hogy a túlműködéstől a verejtékmirigyeknek a külvilágba vezető csövecskéi kitágulnak, evvel nagyobb teret adva a bakteriális eredetű vagy az elhalt hámsejteknek köszönhető elzáródások lehetőségének. Amennyiben ez bekövetkezik, (Márpedig a Zanzibári mikrofauna, a bőrre maszatolt fényvédő csuszpájz, a nem annyira tiszta víz és a folyamatosan szálló por miatt ez bizony elkerülhetetlen.) a rendellenes működés során a felszínre törni képtelen izzadságcseppek, nem lévén más választásuk, a hám felső rétegei közé sajtolódnak, ami egyrészt gyulladást okoz, másrészt igencsak visszataszító, és viszkető-égő érzéssel járó, kifakaszthatatlan vörös hólyagocskák elszaporodásával jár.
Szóval úgy nézek ki, mint egy rubeólás, akit részegen kintfelejtettek éjszakára a tiszaparti szúnyogosban.
A konstans izzadás alól tulajdonképpen csak a munka azon óráiban tudok mentesülni, amit ténylegesen a víz alatt töltök.
Az Indiai Óceán hőmérséklete ezen a részen ugyan nem kecsegtet olyan mértékű enyhüléssel, mint mondjuk az Atlanti kollégája, de az Andamán tenger 32 C°-fokos termállábvíz érzéséhez képest, még mindig hatékonyabb testhőredukciót biztosít.
A forróság ellen a szárazföldön, sajnos csak korlátozott mennyiségű védekezésre van lehetőség.
Kézenfekvő megoldásnak ígérkezne a hideg zuhany, ez azonban, annak ellenére, hogy rendelkezünk csempés fürdőszobával és (zavartalan áramellátás esetén a szivattyúknak köszönhetően) a folyóvíz luxusát is magunkénak tudhatjuk, sajnos elérhetetlen errefelé, ugyanis a vizet itt óriási, 3-5 ezer literes műanyag kaniszterekben tárolják, amiket, az algák és egyéb fotoszintézishez kötött organizmusok elszaporodásának mérséklése érdekében, kizárólag szénfekete kivitelben gyártanak.
Így a fent tárgyalt időjárási viszonyok és a sötét felület fényelnyelő képessége alapján viszonylag egyszerűen kikövetkeztethető, hogy az ebben őrzött vízkészlet milyen mértékben nevezhető hidegnek… vagyis öröm, ha a tusolás külön égési sérüléseket nem okoz.
Vannak még egyéb luxus cuccaink, olyanok is, amik hideget állítanak elő, mint például a hűtőszekrény, de abba sajnos nem férek bele.
Működő légkondicionáló berendezéssel sajnos csak a kocsiban rendelkezünk, ami mindamellett, hogy hangos és kellemetlen, áporodott szagú fuvallatokat pumpál ki magából, leginkább arra jó, hogy mikor a temperált belső tér elhagyására kényszerülsz, akkor azt olyan szélsőséges hősokként éld meg, mintha a pokol nyolcadik bugyrában tartott VIP party-ra löknének be a patás bedobófiúk…
Ráadásul az autóban való életvitelszerű tartózkodás sem tűnik igazán fenntartható megoldásnak.
Ezen felül van még egy hatékony eszközünk, a hálószobában található ipari légkeverő masinák személyében. Ezek megbízható társaim a hőguta és a teljes dehidratáció elkerülésében, egészen addig, míg az éltető áram rendszeres elapadása megállásra nem készteti őket.
Sajnos ezek az áramkimaradások elég sűrűn következnek be, igazi tortúrákká változtatva, az ennek folyományaként álmatlanná váló éjszakákat.
Ahogy megszűnik a ventilátorok, egyébként elég hangos búgása és
a lapátok forgása lassan mozdulatlanságba dermed, úgy kezded el mindinkább érezni, ahogy a forróság ólomnehéz köpenye a testedre telepszik, és égető ölelésével kiprésel belőled minden nedvességet, mintha egy szépen-komótosan, apránként melegített tepsiben feküdnél.
Amint az utolsó pördülés légvonata is elenyészik, a megnémult villanymotorok miatt beállt süket csendben, csak a verejtékpatakok csörgedezése hallik, valamint a lassan emelkedő és süllyedő mellkas mélyén küzdő hörgőcskékből feltörő, Darth Vader szuszogás dallamosságát megszégyenítő zihálás, ahogy a tüdő az izzó levegőből elkeseredetten próbál némi oxigént kinyerni.
Ilyenkor az idő is lelassul, lomhán vánszorognak a szekundumok, az ágydeszkában rágó lárvák gyors harapásainak percegésszerű zöreje is elnyújtott nyikorgásnak tűnik, mint mikor évek óta mozdulatlan vaskapukat tárnak szélesre és olajozatlan zsanérjaikban felsír a rozsdás súrlódás.
Próbálod minden életfunkciódat a minimálisnál is kevesebbre csökkenteni, és teljes mentális bebábozódással megnyugtatni magad, hogy ez is, mint minden, el fog múlni egyszer.
Képzeletben az összes idegsejteddel ráfonódsz a falak rejtekében tekergő kábelek kígyóira, hátha a neuronok vergődéséből származó impulzusokkal, valami rejtélyes módon újraindíthatod bennük az elektronok táncát.
Néha az áramszolgáltató úgy látszik megkönyörül rajtad és a vezetékekbe visszatérő feszültség reménykeltően feltámasztja a mesterséges légmozgást, azonban a kóboráram gyorsan elszelel és az épphogy felpörgő propellerszárnyak csupán fáradtan hasítanak párat az éjszaka sötétjébe majd újból átadják magukat a halott semmittevés nyugodt állapotának.
Az örökkévalóság hosszával vetekedő órák után felcsendülő müezzinének a kakasokat jóval megelőzve jelzi a hajnalt és az élet azon igazságtalanságát, hogy Allah követőinek valahogyan mégiscsak jut valami delej, ami képes a mecset megafonjait meghajtani…
Mert az úr kegyelmes, és ád agregátort az ő hű szolgáinak, a hozzám hasonló hitetlen kutyákat meg megdinszteli élve a saját verejtékében.

A helyi feketéknek a pár bejegyzéssel ezelőtt említett szuperképességein kívül van még egy, a hihetetlen forróságtűrés rendkívüli adottsága.
Teljesen értetlenül álok ugyanis azokkal a lokál öltözködési szokásokkal szemben, ami sok helybélin megfigyelhető.
Kanárián is tapasztaltam már hasonlót, hogy emberek a nagy melegben képesek pufikabátot meg szőröscsizmát húzni, csupán azért mert “elvileg” tél van, de ott teljesen más a motiváció, amit leginkább a téli kollekciók megvásárlására ösztönző fogyasztási kényszer tébolya mozgat.
Na itt ilyesmiről szó sem lehet, hiszen a divatozásnak még az árnyéka is messze elkerüli a szigetet, és nem, hogy szezonális kollekciók nincsenek, de az emberek örülnek, ha van egyáltalán mit felvenniük, nem számít, hogy az hatszorakkora és lóg rajtuk, kicsi, likas, vagy koszos, hordják ami jut.
Azonban az, hogy perzselő napsütéssel súlyosbított negyven fokos hőségben biciklizve, hosszú melegítőfelsőt és kötött sapkát viseljen valaki, arra egyszerűen nem tudok ésszerű magyarázatot találni….