Ha az ember meghallja a graffiti szót, általában a városok falait elborító, festékszóróval készült színes rajzok jutnak eszébe. Eddigi utazásaim során nem nagyon jártam olyan településen, ahol valamilyen formában ne találkoztam volna evvel a jelenséggel, ezért azt gondoltam, hogy ez, minden ember lakta helyre egyaránt és kivétel nélkül jellemző. Kétségtelen, hogy eddig kevés olyan pontján nézelődtem a földnek, ahol nem csak, hogy a festékszóró nagyjából ismeretlen fogalom de hagyományos értelemben vett fal is ritkaságszámba megy. Korn island pont egy ilyen területe ennek a sárgolyónak. A fent említett körülmények okán “tradicionális” falfirkát nem is találni errefelé, de az ember igen kreatív ha a nyomhagyásról van szó. Megpróbáltam összegyűjteni azt a pár dolgot ami evvel kapcsolatos lehet.
Azt nem tudni, hogy az egyetlen festékszóróval elkövetett “vandalizmus” turisták keze nyomát dicséri vagy valami egészen elszánt helyi crew utaztatott egy fekete kannát egészen Managuából idáig, hogy ezúton élhesse ki bűnös vágyait.
A deszkaviskók oldalára biggyesztett feliratok és egyéb ábrázolások, a kis földdarab mély vallásfertőzöttségét látva, nem meglepő módon, leginkább szakrális témát dolgoznak fel.
Jézusnak saját rádióadója is van a szigeten…
Itt például, a közismert intelem ellenére, pont az ördögöt festették a falra…
Alább egy rendkívül bájos tisztelgés a reggae koronázatlan királya előtt.
A hosszas mexikóiaskodás után, értem ezalatt a festékek beszerzése körüli problémát, vagyis soha ne próbálj ezen a vidéken pénteken vásárolni, mivel az ugyebár, már majdnem szombat, a szombat meg hát kis-híján vasárnap, és mivel úgysincs kiírva, hogy egyébként mikor lennének nyitva, ezért nincsenek is. Az idő beláthatatlan messzeségébe húzódó ebédszünetek, napokon átívelő szieszták és a kanárián tapasztalható szignifikáns lustaságfaktor karibi hatványra emelve…
Festékekkel a kezemben is megfelelően időigényes a festés, ami abból fakad, hogy a falak felszíne leginkább egy sajtreszelőhöz hasonlít, minőségében kicsit emlékezetet azokra a rücskös felületbevonó anyagokra, amivel a nagyvárosi villanykarók testét próbálják védelmezni az illegális plakátragasztók tevékenységétől. Ha nagyon óvatosan akarok fogalmazni, akkor azt mondom rá, hogy “rusztikus”. Amennyire lassú vele dolgozni, annyira kellemes viszont az a hanyag “streetes” jelleg, amit a furcsa raszter, az amúgy is kicsit poppos, kétszínű, erős kontúrú rajzoknak kölcsönöz.
Nos mindegy is, a lényeg az, hogy pár átvirrasztott éjszaka után végre megérkeztek a “banana” room első alapmotívumai.
No és kik szeretik igazán a banánt? Hát persze, hogy a majmok!
Banán jó! Értem?
Ebben pedig az Azték, Olmék, és a Maya majmok is tökéletesen egyetértenek…
Ráadásul, bizonyos helyeken akár fizetőeszközként is megteszi.
Az egész vízió atmoszférája emlékeztetett a népszerű hollywoodi disztópiák hangulatára, kicsit sötét ködös, poros, színtelen sfumatós, a fények mintha mesterségesek lettek volna, de nem lehetett konkrétan eldönteni, hogy egy felhős hajnal, szürke alkonyat vagy borús nappal.
Egy hosszú utcát lehetett látni, a házfalak mind horizontálisan mind vertikálisan végeláthatatlanul folytatódtak. Az egy hosszú utat szegélyező toronyháztelep oldala kaotikusan változatosnak mutatkozott, ódon küklopsz falak, idő rágta sziklákból rakva, málló vakolatuk alól rozoga vörös téglákat villantó óriás tűzfalak, hindu templomokat megszégyenítő faragásoktól hemzsegők, szürke betonpanelekből építettek, deszkákból és bádoglemezekből összeróttak, modern plázák fényesre polírozott drága gránitburkolatai, hi –tech, krómtól szikrázó fullüveg függönyfalak. Mindez kirakatokkal, mindenféle ablakok és egyéb nyílászárók ezreivel teletűzdelve. Civilizációnk épített alkotásainak egész tárháza egy darab végtelen sugárútra koncentrálva, véletlenszerűen, mindenféle rendezőelvet nélkülöző módon egymásra halmozva és ízléstelenül eltúlozva.
Ez még önmagában nem is olyan érdekes, ha valakit esetleg nem mozgat meg az építészet története, semmi szürreálisat nem talál egy ilyen álom képeiben. A valódi furcsaság az utcát benépesítők viselkedésében volt fellelhető. A teljes spektrumú eklektikát felvonultató falak tövében emberek tömegei álltak, rendezett sorban, és egymással versenyezve próbáltak minél magasabbra hugyozni. (Az emberfia úgy gondolná, hogy az ilyesmi bizony egy férfias sport, de nők is képviseltették magukat szépszerivel, különféle bizarrabbnál bizarrabb eszközt és megoldást alkalmazva.)
Voltak szemmel láthatóan zöldfülűek, akik a mellettük vizelőkkel mit sem törődve, csupán hólyagból próbáltak a legjobbak lenni. Mások téglahalmokra, kukákra, rozoga létrákra kapaszkodva, villanypóznákra mászva, vagy épp egymás nyakába állva igyekeztek felülmúlni a többit.
Egyesek, a tehetősebbnek látszók, csillogó állványok tetejéről, darus kocsik kosarából pisáltak a falakra, őket és szórványosan persze a többit is, az ablakok nyílásaiból lógók, franciaerkélyeken nézelődők és balkonokon zsúfolódók üdvrivalgása és tapsa kísérte. A vizelettől tocsogó járdákon megszállott tekintetű „versenyzők” vedeltek furcsa palackokból, meghatározhatatlan színű löttyöket, sokat, gyorsan és mohón kortyolva, vártak, hogy a falak közelbe jussanak és ők is megmutathassák…
Voltak közöttük kivételesek, ők érezhetően másfélék voltak.
Nem közösködtek a többiekkel, tompa őrület csillogott a szemeikben, arcukon mégis kimért nyugalom ült, hatalmasra dagadt testüket megfontoltan apró slukkokkal növelték még nagyobbra. Mikor elérkezettnek látták az időt, nemi szervüket a föld felé fordítva, hihetetlen nyomású húgy sugár oszlopon rakétaként emelkedtek a magasba, messze a többi falnedvesítő fölé. Mikor apadni kezdett a tolóerő, kiürült, leeresztett luftballonszerű testük lebernyegeit ernyőként kifeszítve siklottak körbe-körbe a felszálló meleg vizelettermikeken. A fent lebegők már nem problémáztak az utcafronton tülekedők forgatagán, a hólyagjukban maradt súlyos cseppek ebből a magasságból már olyan hangosan csattantak a kövezeten vagy a kusza épületek falfelületén, hogy minden bámészkodó tekintetét magukra vonzották. A figyelem középpontjába kerülésben az is segítségükre volt, hogy az időközben beláthatóvá vált háztetőkről, finom ízléssel válogatott, sötét öltönyökbe bújt figurák nagyteljesítményű reflektorokkal világították meg őket. Az erős fényforrásokkal esetenként az alant tevékenykedők egyik-másikát is becélozták, majd drótköteleket leengedve, daruval a tetők fölé emelték őket. A hamuszín égen vitorlázók és a sodronyokon lengedezők, húgyfoltos, bizarr élő fényreklámokként lebegtek csendben a fénypászmák kereszttüzében.
Az utcára szürke gránitzúzalékot hordó bonsai-dömper hangos pöfögése sajnos előbb felriasztott, mint, hogy az álomból kiderült volna kik is a sötét ruhás pisiügynökök és miféle céllal művelik mindazt, amit tesznek. Mindenesetre arra gyanakszom, hogy a beteg agyam, valószínűleg az elalvás előtti elmélkedésemet formálta torz vízióvá, ami történetesen a művészetnek becézett „intézmény” hierarchikus struktúrája körül forgolódott…
TÚLOLDAL 