emlékvihar címkéhez tartozó bejegyzések

Zavar az erőben

Kemény vagyok, úgy tűnik, állok a lábaimon, igyekszem a körülményekhez képest felelős döntéseket hozni, kitartóan szorítom a kormányt, következetesen tartva az irányt a messzi céljaim felé…
Az önbecsülésem mértékének, a nemnegatív valós számok halmazában való megjelenése is egyre több bizakodásra adott okot.
Így valami relytélyes oknál fogva azt képzeltem, hogy a pandémiával és a dupla durva depresszióval súlyozott, Robinson Crusoe-ként tengetett idő pokla a paradicsomban, és az immáron ismét a fránya Kárpát-medencében lehúzott, kiábrándító tél viszontagságai, megacéloztak belülről annyira, hogy elmondhassam magamról, nem fogok összetörni lépten nyomon.
Amit a másik emberek léleknek neveznek, arról meg naív módon azt gondoltam, olyan régen kirohadt már belőlem, hogy valójában nem igazán van miért aggódnom.
Most mégiscsak felül kell vizsgáljam ezeket a dolgokat, hisz mikor az ominózus reptéri búcsú után eltelt nyolcszázhét napot követően, újra úgy hozta az élet, hogy alkalmunk volt személyesen találkozni Hajnival, kiderült korántsem vagyok annyira golyóálló, mint amennyire ezt igyekeztem elhitetni magammal.
A látványos érzelmi kiszolgáltatottság akaratlan propagálásának mérséklése céljából, anno az arcomra feszített maszk, már régesrég megszilárdult annyira, hogy ne hallattszanak ki mögüle a magány kongó ürességében visszhangzó sóhajok. Most mégis érzem, amint a homályból felbukó és egymást marcangoló emlékfüzérek szinaptikus kisülései nyomán megránduló izmok, mint Galvani döglött békájának tagjai lejtik táncukat az arcomon. A vértem vastag, illesztésin nem látszik át a temérdek visszafolytott rezdülés, talán még az egykori kedves, ki olyan jól ismeri a vonásaim torzulásait, sem veszi észre a vegetatív kínlódást, amint az elbomlottnak hitt emócionális komposztot, óriás vasvillával forgatja át a jelenléte.
Könnycsatornáim bedugaszolva, az álarcom jól záró, masszív zsilipjei meggátolják a lelepleződést, mégis erőből kell tartanom magam, rendre eltaposni a hangszálaimon felkúszó mondatlárvákat, amiknek nem szabad elhangozniuk, kimondásuknak nincs létjogosultsága, értelme mégannyisem, hisz már csak bennem léteznek, valós kontextusukat elsodorta az idő. Csak kárt okoznának, dohos szentimentalizmusukkal összemaszatolnák az egyébként örömteli viszontlátás hangulatát.
Próbálok beleoldódni a szituációba, a fröccs kicsit segít is, lefestem és színes animációként vetítem magam elé a történeteit, összekapcsolom őket a közösen átélt idők lenyomataival, átadva magam a mozinak, őszintén próbálok derülni rajtuk, miközben rozsdalepte, éles-hegyes kérdések között, hátamat az ajtónak vetve szorítom vissza a belvilágból párolgó hideg szomorúság kitörési kísérleteit. Úgy tűnik, az elszaladt negyvenkét év összefüggő kudarcsorozatai közepette sem tanultam meg méltósággal veszíteni.
Az erjedt must etanolja mindenképp nagy úr, főleg a nehéz, testes vöröseké, ami ha nem vagy jó passzban, általában gyorsan lehúz és elevenen felfalat a démonaiddal, de a kellemes nyári melegben fogyasztott, bubisvízzel higított könnyed fehérborban van valami furcsa izzás, aminek terápiás szintű vedelésével kiégethető a melankólia, hazazavarható, elkergethető, mint a sötétben lobbantott fáklyával a vadak.
Segítségével néha sikerül felülkerekedni az énem árnyékos oldalán, és a sajnos csak ritkán látható eredeti Dávidot állítani a fénybe.
Amenyiben időszakosan sikerül a lehangoltság ragadós csápjait visszarugdosni az ajtófélfa mögé és végre rátolható a retesz a rohadékokra, akkor felenged a fagyott agy a riadt kis prédaállatok feszes remegéséből, és a maskara felületére domborított merev vigyor mélyedéseibe belülről is belesimul az igazi arc mosolya.
Amúgy sem vagyok egy nagyon kifinomult társalgó, azonban ilyenkor igazán mulyának érzem magam, hamisítatlan félnótásnak, aki csak a fejében billegő pillangókra tud figyelmezni.
A párbeszéd folyásában külső szemlélő vajmi kevés változást érzékelhetett volna, hisz a mentális kapacitásom legjavát ugyanúgy felemészti az örömteli elkalandozás lebegése, mint a valóm nemkívánatos részével való tusakodás erőfeszítései.
A különbség csak az, hogy ha magammal birkózgatok, akkor viszonylag ritkán jut eszembe zavarban lenni emiatt. Hallgatni amúgy is jobban tudok, mint beszélni, és velem ellentétben, neki legalább akadtak elmesélésre érdemes kalandjai.
Elrepültek az órák és lassan de biztosan elkezdték ránkzárni a helyet.
Az est végeztével, elsétáltunk a buszig, öklöspacsi, mint tinédzser sportársak közt az edzés után…

A belül forgószélként kavargó gondolatciklontól szédülve pattantam fel a gördeszkámra, hogy a kedd éjszakai forgalomhiányos utakon folyassam ki a szememen, azt a zavart, ami újfent bevackolta magát a koponyám varratai alá, a vízfüggönyön keresztül színes kaleidoszkópszilánkokra törik a közvilágítással keveredő autó és rendőrlámpafények kavalkádja. Elfolyó, alig evilági vetítéssé oldódik körülöttem a körút.
A menetszél a halántékomra szárítja a sós lét, ahogy, mint egy látássérült vakond a szlalompályán, hunyorítva kerülgetem az úthibák, taposóakna szerű csonttörő meglepetéseit…
A keletinél megálltam egy éjjelneppaliban, esetleges további italfogyasztás céljából, hogy a hullámzó delíriumban kimerevíthessem a hangulatot, és kiműthessem belőle az oda nem illő részeket, de végül csak egy doboz gyümölcslé lett belőle, amin a zaklatottságomnak köszönhetően hibbantmódra elkezdtem röhögcsélni.

Hogyaszondja: ” SIÓ VITATIGRIS”, de hát mégis ki az a hülye, aki leállna vitatkozni egy tigrissel…

Címke , , , ,

Emlékreflux

Ha csak ideiglenesen is, de találtam egy hajójavító melót Las palmasban, jövő héten ott fogok dolgozni. A provinciák közti utazás mostmár lehetővé vált ugyan, de hogy a helyzet mégse legyen olyan egyszerű, a tömegközlekedésen bevezettek egy rendkívül okos módosítást, hogy a buszvezetőt megóvják a koronavírus ármányától. A rendelkezés úgy szól, hogy a pilóta nem fogadhatja el az egyszeri utazó “fertőző” készpénzét, mint ahogy a pénztárosok, fizetőpincérek, benzinkutasok vagy bárki más igen, szóval csak a bérletesek utazhatnak, vagy azok, akiknek előre váltott jegyük van.
Jegyet és bérletet azonban nem minden faluban lehet ám vásárolni, szóval ha fel akarok jutni a fővárosba, akkor át kell sétálnom Puerto Ricoba, hogy ott valakinek odaadhassam ugyanazt a pénzt a jegyért, ami a buszvezetőkre különösen veszélyes, hogy aztán visszasétálva, itt felszálhassak a buszra és átnyújthassam azt a bilétát, amit a szomszéd település pénztárosa ugyanavval a kezével adott oda, amivel a vírusgazdag valutámat elvette.
Én egyébként még egész jó helyzetben vagyok, mert közel másfélórányi járóföldre innen, akad olyan település ahol jegyet vásárolhatok, de mondjuk a hegyekből szinte képtelenség így, az egyébként menetrend szerint üzemelő járatokat igénybevenni.
Áldom a spanyolok kifinomult észjárását…
A kimozdulás lehetősége viszont adott, úgyhogy a közeli Playa del inglesig inkább stoppal mentem. Kell egy kis változatosság mert iszonyúan pontba szűkült az életem és ez nem gyakorol túl kedvező hatást a mentális stabilitásomra, úgyhogy ha ilyen kicsi keveset is de mindenképp mozgolódok.
Hónom alá csaptam a longboardot a rettentő fontos játékmaszkommal együtt és kiáltam az út szélére. Forgalom alig akadt szóval az út felét legurultam már, mire valaki felvett.
Playa del ingles a délvidék legnagyobb turisztikai központja, ami most ugye egy ürességtől kongó szellemváros. Mondjuk nekem így sokkal jobban tetszik és a hetvenes évek letagadhatatlan stílusjegyeit magukon hordozó, ormótlan szállodák közti autómentes utak tüköraszfaltján remekül hasít a deszka.
A homokdűnéken senki sem sétál, halott az egész környék, mint ha neutronbombát robbantottak volna a közelben.
Keresztül kasul csapattam az egész települést.
Céltalanul, csupán örvendezve a sima utakon hangtalanul sikló kerekek pörgésének. Egyszercsak besiklottam a partmenti sétányon éktelenkedő tropical bevásárlóközpont mellé és nem is sejtettem, hogy jobb lett volna, ha elkerülöm ezt a környéket.
Az eget borító szürke felhőpaplanból szitálni kezdett az eső és bemenekültem a buszmegálló teteje alá, hogy szárazon átvészeljem azt a pár percet, amíg a híresen gyér kanári csapadék abbahagyja a szemetelést. A száraznakmaradásra nem is annyira nekem volt igényem, sokkal inkább a vadonat csapágyaimat akartam megóvni a berozsdásodástól.
Ahogy ott ültem a néma buszváró szürkés csendjében, az esővel együtt a könnyeim is peregni kezdtek. Sajnos az agyam hajlamos a dejavu jellegű helyzetekben a spontán időugrás előidézésére, hajszálvékony asszociációs kapillárisok is elegendőek a memóriaviharok kitöréséhez és az emlékmozik egy harckocsidandár lánctalpainak finomságával szaggatják fel az érzelmi stabilitásom szappanbuborékhártya vastagságú, sérülékeny burkolatát.
Akármennyire határozottan küzdök is a múltam flashbackjei ellen, ha durván fejbe kólint a melankólia, nem tudok ellenszegülni az emlékek diavetítésének.

Látom magunkat ugyanitt, tíz éve, ahogy épp megérkezünk a turistaváros színes fényei közé.
Egy új élet kezdetén, izgatottan és kicsit tanácstalanul ültünk, az – első és azt követően kb. másfél évig az utolsó – esőben, és vörösbort szürcsölve, vihorászva találgattuk, hol fogjuk tölteni az éjszakát.
A környék változatlan, csak a szereplők számában van némi eltérés.
Hiába próbálok menekülni, ha a film peregni kezdett nem áll módomban leállítani, szóval inkább csak sodródom a képekkel és próbálom megélni amennyire csak lehet. Igyekeztem a víziót kiegészíteni a valóságban azokkal a hozzávalókkal, amik a jelenemben elérhetőek és rímelnek a káprázat hullámhosszával.
Bementem hát a vásárlók híján épp zárni készülő “éjjelnappali” boltba, épp úgy, mint régen és megvettem a sajtot, az olajbogyót és a palack bort, majd lesétáltam a partra, immár fittyet hányva a bőrigázásra.
A nedves nyugágyak, az ismerős ízek és az erős spanyol bor bódító hatása mit sem változott azóta, az alkony szinte tökéletesen beleillett az emléklenyomatba, amit a fejemben őrzök, mégis, most minden tökéletes ellentéte annak a hajdani estének.
Akkor szerelmes voltam és harsogóan boldog, valamint, ami talán a legfontosabb, volt társam az életnek nevezett kalandban való helytálláshoz. Annak ellenére, hogy a levegőben lógtunk semmit sem tudván a szigetről és minden annyira bizonytalan volt amennyire csak lehetett, mégis úgy éreztem, hogy tartozom valahova…
A bortól kótyagosan végigjártam annak az ominózus estének a színhelyeit, olyan volt, mintha az életem filmforgatásának elhagyott díszletei közt bolyonganék, az álomszerűségre még rá is erősített a hely mozdulatlan kihaltsága.
Talán, ami a környezeten kívül ugyanaz, mint akkor, az maga a változás közelségének érzése, csak sajnos most félbe vagyok tépve és öregebb vagyok tíz esztendővel, amit valahogy inkább húsznak érzek, magányos vagyok és reményvesztetten keserű. Az idő szemcséit sajnos lehetetlen visszagyömöszölni a homokóra felső szekciójába, úgyhogy csak abban bízhatok, hogy ez a küszöbön álló változás nem taszít még mélyebbre a szeretetlenség elkeseredésének mocsarába.
Ha minden jól megy hamarosan magam mögött hagyom ezt a szigetet és soha többé nem jövök vissza, talán ha térben is eltávolodom ettől az életszakasztól, akkor könnyebben békére lelhetek, és ezt a nyavalyás “kivertkutya” érzést is levetkőzhetem valahogy. Nem hagyhatom, hogy az a hideg üresség töltse fel az életemet, amit a múltban átélt boldogság és a jelenem sivársága közti diferencia dermeszt az agyamra.
Ha rám tör a depresszió, akkor szinte tökéletesen használhatatlanná válok, egy üres kataton burokká, aki a saját avas zsírjában való sistergésen kívül semmi másra nem képes. Az elmúlt másfél évben ugyan nagyon sokat sikerült lefaragni az összeomlásaim utáni rehabilitálódás idejéből, de még így is, minden egyes roham a szemétdombra hány egy vagy két napot az értékesnek vélt létezésemből…

Címke , , , ,