TÚLOLDAL

Miután kiszuszogtam a liveaboard katonás koránkeléseit és az elmúlt napokba zsúfolt 15 merülést, frissen, kipihenten megettem a kései ebédet és a legmelegebb órák elmúltával nyeregbe pattantam, hogy felkutassam az összes létező búvárbázist a környéken, ahol esetleg még nem hagytam az önéletrajzomból. Egész késő este lett, mire végeztem, de mivel a kis mocival annyira gyorsan lehet mindent végigjárni, olyan eldugott, kis helyeket is sikerült felfedezni, ami még, az alapos internetes böngészés alapján összeállított listámról is hiányzott. A kinyomtatott 50 darabból mindössze kettő maradt, és egy helyen jelezték, hogy biztosan nincs szükségük új munkaerőre, ennek tanulsága szerint negyvenkilenc helyet jártam végig.
Ha ennyiből sem kellek senkinek, akkor biztosan nem velem van a baj.
Mivel a kétkerekű bérlés huszonnégy órára szól, még másnapra is maradt egy csomó lemotorozható idő, ráadásul még egy egy fél tank benya lötyögött a tartályban, avval meg ilyen fogyasztás mellett nagyjából a világból ki lehet motorozni. Így a munkakeresést bevégezve, nekiindultam további érdekes helyek meglátogatásának.
Leginkább a “Ton Prai” vízesés piszkálta fel a fantáziámat, ugyanis erről azt az infót találtam, hogy egy kicsit félreesőbb helyen, a dübörgő turizmustól messze helyezkedik el. Ráadásul nem lehet csak úgy hipp-hopp gépjárművel a közelébe menni, a parkolótól húszlépésnyire csodálni a természeti spektákulumot, hanem fárasztó sétafikálást kell foganatosítani, a félelmetes dzsungelben kígyózó, hosszú, árnyas ösvényen. Ezek a körülmények reményeim szerint elég erős szűrőként funkcionálnak, amin, a fokozott keleti kényelem élvezetére berendezkedett utazók zöme fennakad, így nyugodt magányomban élvezhetem a zuhatag nyújtotta örömöket.
A térképen nem tűnt olyan hosszúnak az út, mint amilyen valójában volt, pedig igyekeztem húzni a gázt, amennyire az ellenkező oldali közlekedés szokatlansága és a kevésbé toleránsan közlekedő kamionokkal terhelt út forgalmi biztonsága megengedte.
A nemzeti park bejáratánál leparkoltam, és végre gyalogosan indultam neki a dzsungelnek.
Ahogy lehetőségem volt, letértem a hivatalos ösvényről, készen arra, hogy a burjánzó flóra és hemzsegő fauna minden érdekesnek tűnő képviselőjét jól szemügyre vegyem, és ha lehetőség kínálkozik akkor képüket, a fák között átszűrődő fény gyenge sugaraival érzékelőlapkára tűzzem.
Valószínűleg a terepszínű ruhás nemzetiparkőröknek, vadőröknek, erdőkerülőknek vagy mittudomén, hogy hívják őket errefeléknek fenntartott, szerviz csapásra tévedhettem, ahol láthatóan hetek-hónapok óta nem járt emberi lény.
Úgy gondoltam ennek köszönhetően biztos találkozhatok olyan érdekes teremtményekkel, akik kerülik a forgalmasabb helyeket, de sajnos ezúttal elkerültük egymást. A hosszú barangolás alatt sajnos egyetlen olyan faj képviselője sem akadt az utamba, akinek megpillantására igazán áhítoztam, semmi óriáskígyó, leguán, majomfajzat, kobra vagy varánusz, de még a rettegett óriás százlábúval sem hozott össze a szerencse. Egy nagyobb méretű, eozin máz csillogású gyíkkal összefutottam ugyan, de ő annyira félénknek bizonyult, hogy mire előrántottam a gépet, rég eltűnt a sűrű aljnövényzet labirintusában. Sikerült helyettük lencsevégre kapni pár szép pillangót,

szitakötőt és a színpompás, de azért elég félelmetes kinézetű, férfitenyér nagyságú, giant golden orb weaver spidert (Nephilia pilipes) is.

A kiadós erdei bebóklászás után persze rögtön a vízesés felé vettem az irányt, hogy mielőbb megfüröszthessem a több soron tusolásszerűre izzadt habtestemet. Az ösvény varázslatosan szép helyen kanyargott, követve a zubogó patak medrét, Az óriás fák gyökerei szinte szőnyegszerűen borították az egész árteret, egymás hegyén hátán tekergőzve, mint megannyi mesebeli kígyó.

A fák tövében éles trapézszerű támasztékokká terebélyesedtek, hogy az égbe nyúló törzsek, tőlük némi statikai segítséget kapjanak. A zuhatag alján, a mederben fekvő méretes sziklák, csendes felszínű kis tóvá duzzasztották a sebesen rohanó patakot, amiben pompás halacskák úszkáltak körbe-körbe, a széles vízfelület miatt, a fák koronájában keletkezett folytonossági hiányon betörő napfény a tófenékre vetítette kecses sziluettjüket.

A negyven métert is meghaladó magasságú bazaltszikláról alázúduló víz hangos csobogása, elnyomta az erdő, egyébként nem is olyan csendes neszeit, és a köröskörül mindenhonnan alácsüngő liánok közt, lágyan gomolygó vízpermet apró cseppjei, szivárvánnyá zúzták a harsogó zöld növénygyűrűn beeső, éles fénysugarakat.  Az egész jelenet annyira idillinek bizonyult, hogy szinte már vártam, mikor fog feltűnni, egy komplett unikornisrevü, hogy tutti-frutti illatú szivárványt fingva rázendítsenek valami vidám sanzonra az élet megismételhetetlen gyönyörűségeiről. Azonban ez az aktus szerencsére elmaradt, sőt még a fényképezőgéparcú, japán deszantosturista alakulat is máshol került bevetésre, pedig ők szinte bármely szabadon választott hely törékeny békéjét képesek pillanatok alatt vakuvillogás viharától terhes nyüzsgő hangyabollyá változtatni.

Egyszóval háborítatlanul, fürödhettem tovább a kellemesen párás trópusi élmény lebilincselő hangulatában, és persze a hűsítő vízesés zuhany friss csobogásában.
Miután a szervezetemet sikeresen visszahűtöttem az optimális üzemi hőmérsékletre, és a túl nagy nyugi is kezdett elhatalmasodni az agyamon, sürgősen kellett találjak valami adrenalinforrást, ha nem akartam elszenderedni és megvárni, hogy a moszkitórajok álmomban az utolsó csepp éltető testnedvet is kiszívják belőlem. Szóval elkezdtem, a sziklamászást tiltó, és a túlélőket borsos bírsággal fenyegető feliratok ellenére, felhágni a zuhatag tetejére. a csúszós köveken és az erős vízmosásban nem olyan egyszerű feljutni egy ilyen képződmény tetejére de az onnan a szemem elé táruló látvány mindenképp megéri a kockázatot.

Már az erdőben barangoltam visszafelé, amikor a nap visszavonult a baljós méretűvé dagadt sötét felhők takarásába, és mire kiértem a nemzeti park kapujához, már lehetett sejteni, hogy esni fog. A kanyargós kis mellékúton berregve, még látszott némi remény, de, ahogy a main road-ra felhajtottam már nyilvánvaló volt, hogy nem úszom meg szárazon. Sajnálatos módon a zuhé pont egy olyan helyen csapott rám, ahol, amíg a szem ellát, csak útépítési munkálatok, a feltúrt vörös földből képződött mély sárdagonya, és az azt követő sűrű dzsungel szegélyezte az aszfaltot, így semmi esélyem nem volt bárminemű fedél alá való behúzódásra. Még az út szélére sem tudtam leállni, ugyanis, egyszerűen nem volt útszéle. Helyette, csupán egy kb. 80 centis-méteres szakadék, amibe belehajtva, kétségkívül látványos belépőt produkálhattam volna, a saját magammal és a kismotorral folytatott iszapbirkózó mérkőzésre, azonban ez vajmi keveset segített volna az elkerülhetetlennek tűnő tésztásraázás tényszerűségén, valamint a dágványba, elszórtan odaparkolt, nehéz földmunkagépek véletlen lefejelése, még bukósisakban is meglehetősen káros élettani hatású.
Szóval az ehhez hasonlatos lehetőségekkel való kísérletezés helyett, a legjobb megoldásnak az tűnt, ha inkább csak húzom a gázt, mint a szélütött, evvel a módszerrel talán előbb kerülök közelebb, valami menedékhez,  amúgy is iparkodnom kellett, ha időre akartam visszaszállítani a járgányt.
Nem vagyok annyira tapasztalt segédmotorozó, (ha csak, a múlt sűrű ködébe vesző középiskolás idők alatt átélt Babettás és Romettes kalandokat nem számoljuk.
Ráadásul azok a masinák már jó huszonöt évvel ezelőtt sem számítottak a gépjárműipar fejlődéstörténetének éllovasai közé. Bár a Babetta, kategóriájában jól eltalált moped volt de azért nehezen lehetne összehasonlítani, ezekkel a dizájnos és viszonylag erős automatákkal, amik errefelé pörögnek.) így a viharban motorozás élménye viszonylag újdonságként hatott.
Az eső nem sokáig szarakodott a laza szemerkéléssel, rövid bevezető után durván szakadni kezdett.
Ez ötven kilométer per óránál olyan hatást gyakorol a szervezetre, mintha egy vásári céllövéldében te lennél az a sokpálcás nyermény, amit – mivel megszerezni esélytelen – inkább mindenki csak széjjellőni akar.
Hatvannál, mindez, már haladó fokozatú Szentsebestyén szimulátorrá változik, és fölötte minden bizonnyal, csak a gatling gépágyúval való zuhanyzáshoz mérhető az érzés.
Ez utóbbit azonban nem nagyon akartam kipróbálni, mivel egyrészt nagyon fáj, másrészt pedig a kis robogó hátsó virsligumijából már így is sikerült egyszer füstlit csinálni, amikor, egy komplett négyfős család az irányjelző legcsekélyebb mértékű használata, vagy bárminemű egyéb figyelmeztetés nélkül fékezett előttem hatvanról szinte nullára, hogy beforduljon a környéket behálózó jelöletlen földutak egyikére. Akkor éppen, hogy csak megúsztam a ronda sérülésekkel kecsegtető, kisodródva aszfalton pörgés közben húskoptatást.
Ugyan nem vagyok gyakorlott motorozó, azonban tapasztalataim szerint, a lezúduló kiadós mennyiségű csapadék okán, az útpálya fokozódó eltavasodása nem támogatja túlságosan a féktávolság csökkenését (max a gumifüst lesz kevesebb) cserébe viszont, a szembesávbaátcsúszvaszörnyethalás esélyét nagyságrendekkel növeli.
Így a kanyargósabb szakaszon inkább maradtam a komótos 40-es tempónál, ami még mindig az nagyipari öntözőberendezések közvetlen közelében való tartózkodás, érdekes, de azért inkább fájdalmas élményét juttatta eszembe.
Az első falunál, már szinte mindegy volt, hogy megállok-e, hiszen ennél vizesebb búvárkodás közben sem lehettem volna. Mindenesetre a magasabb közlekedésbiztonsági faktor elérése és az esőcseppek nyújtotta konstans akkupunktúra terápia mielőbbi beszüntetése végett, mégis inkább leparkoltam a vasat, és egy benzinkút melletti szupermarket kínálatából kiválasztott karamellás tökmagos rizspufi társaságában, a földön üldögélve vártam, hogy alábbhagyjon az égiháború.

A pink versenyló és az életmentő rizspufi

Egy röpke háromnegyed óra alatt kitombolta magát a vihar, és újult erővel feszülhettem neki az útnak. Most már csapattam neki rendesen, mert a kis kényszerpihenő erősen beletaszított a pofátlan elkésésbe.
Mióta a Bangkoki reptér kellemesen temperált épületének elhagyását követően, hirtelen magamon éreztem, a tropikus monszun éghajlat párás leheletét, egyvalamire egész biztosan nem számítottam, történetesen arra, hogy az itt tartózkodásom ideje alatt, a fázásnak, akár csak a gondolata is megkörnyékezzen. Hát mitnemodjak, sikerült neki.
A csuromvizes ruhadarabok és a menetszél kombó ugyanis csodákra képes.
Olyannyira, hogy a kékre gémberedett ujjaimat alig tudtam lefeszegetni a gázról, és első alkalommal örültem neki, hogy van a szállásunkon meleg víz.