Tizenegy teljes és valamivel több, mint egy fél hónapon keresztül, sikerült elkerülnöm – az ütés kopáson kívül – nagyjából mindent, ami a szervezetem fizikai egészségét fenyegetni lenne képes, és balga mód azt hittem, ezt a pár napot már fél lábon is kibírom, de úgy néz ki, hogy az évenkénti, menetrendszerű, legalább egy dögrovásonlevést mégsem lehet ennyivel megúszni.
Szóval így év vége felé csak bejelentkezett, hogy: Na helló cimbora, rég láttuk egymást, kishíján majdnem el is felejtettem beugrani…
(A legutóbbi pont tavaly ilyentájt tört rám és annak ellenére, hogy az, maga volt az évszázad járványa, a rettegett, mindenkit halálraölő szörnykovid, mégis leginkább csak untatott, azt is csak hülye karantén kötelezettség miatt.
Ez az idei kórság, azonban színlelni sem próbálta, hogy csak szarral gurigázik, és egyből egy felpaprikázott ketrecharcos finomságával baszott oda a földhöz.
Amitől rögtön, három teljes napon és éjszakán keresztül fetrengtem, a testemben gyújtott lázmáglyák tüzelte kásás delíriumban. Ezt a mókás tevékenységet csak a kiválasztási folyamataim végtermékének kiürítésével, valamint – megakadályozandó, hogy a túl magas testhőmérséklet maradandó károsodást okozzon az agyamban – a jéghideg vízzel feltöltött kádba merülésig való elkúszással tudtam néha megszakítani.
A hidegrázás közepette haldoklás egyhangúságát olyan érzések színezték, mintha jófajta NATO pengésdrótból kötött sállal a nyakamon, alaposan feldühített lódarazsakat inhalálgatnék marokszámra, miközben a koponyám belső oldala felől, Michael Flatley, egy makuucsi osztályú sumóbajnokokból álló tánckart próbálna hágóvasban szteppelni tanítani a homloklebenyem közepén, aminek vidám ritmusára, erősen szalonspicces és egyben parkinson kóros vájárok, forró bőrvarróárakat forgatnak a látóidegemben.
Ilyenkor tulajdonképpen megszűnik a külvilág, és az idő is leginkább egy hosszú kimerevített pillanatbuborékká sűrűsödik körülötted, aminek belsejében kizárólag a tyúkszaros életed valamiképpeni megőrzésének igénye foglalja le az elméd minden egyes igénybevehető frekvenciáját. Ez azért jó, mert az létezéseddel kapcsolatos egyéb problémákkal való foglalkozás fel sem merül ilyenkor, és ha esetleg eszedbe is tudnának jutni valahogy, biztos lehetsz benne, hogy nem érsz rá ilyesmikkel nyomasztani magadat.
(Vagyis az intenzív fizikális rottyonlevés súlyossága, hatékonyan vette elejét, hogy közben épp mentálisan is szarul legyek, hisz a genetikus életösztön táplálta küzdelem a fennmaradásért, szerencsére nem hagy számottevő mennyiségű szabadidőt a depresszió gyakorlására.
Ez adta az ötletet, miszerint, lehet direkt, amolyan terápiásan kellene konstans a halálomon lennem és akkor előbb vagy utóbb talán kikecmereghetnék az agyamat bitorló rontás szorításából.
Persze, még a hipotézis szintjén is kiütközik a technika hasonlósága, a háborúval való békétteremtés vagy a szüzességért baszás ellentmondásosnak tűnő megoldóképleteivel, így annak ellenére, hogy eddig ez volt a legeredményesebb “módszer”, amivel képes voltam távol tartani a sötét oldal darálóját, valami azt súgja, hogy a metódus struktúrájába van kódolva, hogy elvesszem a réven, amit a vámon nyerhetek.)
Még szerencse, hogy az immunrendszer, ősi automatizmusok okán, a tudat felügyelete nélkül is kifogástalanul képes betölteni funkcióját.
Így, csendes agóniám közepette, vitéz kis leukocitáim, a betolakodókkal folytatott ádáz küzdelem során, derekasan helytálltak a végeken, és ugyan komoly emberveszteségek árán, de sikerült felülkerekedniük a szervezetemre törő mikroszkópikus ármány légiói felett.
A diadal jelentős mennyiségű élőerő feláldozását követelte meg, ennek mértékét híven mutatják azon, az ütközetben elhullott hős, várvédő, neutrofil granulociták és a legyőzöttek tömegeinek maradványiból deciliterszámra felharákolható nyálkás borzalmak, amikkel bizony éppeszű ember, tuti, hogy nem szívesen találkozna egy elhanyagolt sikátor sötétjében, a saját tüdejéből feljövet meg mégannyirasem látná őket szívesen.
(A tárgyi világ hiteles, – vagy legalábbis szemléletes – ábrázolásának igénye által ébresztett késztetést háttérbe szorítva, ezúttal inkább eltekintenék, ezen plazmaszerű váladékok küllemének pontos jellemzésétől, leginkább azért, mert ilyesmiket még az őrült arabként elhíresült, öreg Abdul Alhazred is fenntartásokkal és akkor is csak vonakodva merne papírra vetni.
Legyen elég annyi, hogy egy normálisnak nevezhető világban, ilyen szagú, árnyalatú és konzisztenciájú matériáknak nemigen szabadna eleven lények testéből előkerülnie.
Ergo, ez nem tekinthető egy kimondottan normális világnak)
Kölyökkorom óta nem voltam ennyire pocsékul.
És még csak erre jön rá a karácsony.
Halleluja!
Mióta visszatértem az életbe, folyton ide-oda cikázik bennem az érzés a két végpont között, hogy van e egyáltalán bármi értelme, az egyszeri és megismételhetetlen létezésemből fennmaradó időt, olyan balgaságokra herdálni, mint például ennek a blognak, az efféle felesleges posztokkal való töltögetése. Ezen már elég rég óta őrlődöm, azonban a WordPress karácsonyi akciója, jó alkalmat szolgáltat rá, hogy ez a dilemma egyszer és mindenkorra feloldódjon.
A dolog abban áll, hogy a cég, a rövid ünnepi periódusban lehetőséget biztosít az olvasóknak arra, hogy a platform fenntartásának költségét, átválallják a szerzőtől, és a működés még egy esztendőnyi megfinanszírozásának ajándékával adják tudtára, hogy érdemes a betűszaporításba energiát feccölnie.
(Erre, a fejléc fölötti, fekete alapon “GIFT” feliratot tartalmazó mezőben kínálnak alkalmat.)
Szóval, ügyesen elhárítván magamtól az ezen való kattogást, egyszerűen a befogadó közeg döntésére bízom ennek az anyagnak a kontinuitását. Így ha február elején azt látom, hogy az oldal még üzemel, és tizenkét év munkája/termése nem párolgott el visszahozhatatlanul a világháló digitális nirvanájába, akkor az biztosan olyan üzenetet, hordoz, hogy valakinek mégiscsak tetszik ez az izé itt, és nem teljesen hiábavaló, amit csinálok, ha meg a bejelentkezésnél majd csak a 404-es, “Page not found” hibaüzenet fogad, akkor minden kétséget kizáróan megbizonyosodhatok felőle, hogy nem kár érte, ha érdeklődés hiányában egyszer és mindenkorra felhagyok evvel az időtöltéssel…
Meg akkor már úgyis mindegy lesz.
TÚLOLDAL 