TÚLOLDAL

Kisebb káoszka után felszálltam a KSA legnagyobb liveaboardjára a Manta Queen 3-ra.
A hajó valóban óriási, 33 vendég és a tripleaderrel együtt tíz diveleader és oktató. Próbálom memorizálni a neveket, amiben soha nem voltam túlságosan jó. Joe az amerikai túravezető, Brendon az újzélandi, akitől a szerencsétlenül járt búvárruhám pótlását vásároltam, Tim az angol, nehezen érthető mélybrit akcentussal, Adelene a francia, Davy a belga, Beatrix a spanyol freelancer lány, akivel az előző tripen is együtt dolgoztam, Eliah és Tom a két osztrák divemaster trainy és Tony a kínai. A kapitány és még egy csomó boatboy, valamint a kitchen staff.
Ezen a hajón legalább van saját kabinunk és ágyunk, mondjuk lent a vokálban a hajógyomorban, a hangosan dohogó motor mellett, mindegy is, ha ennyi emberrel kell bánni tuti nem lesz gond az alvással.

Ez a második négy nap-négy éjszakás tripem a Similan szigetek körül, és úgy néz ki megint megnyertem a legendásan jó búvárokként számontartott kínai csoportok egyikét. Holnap meglátjuk képesek lesznek e a vízalatt maradni, vagy ha igen, akkor feljönni is sikerül-e élve.

***

Időközben kiderült, hogy a több mint 16 főt számlàló társaság tagjai nem kínaiak, hanem Hongkongból érkeztek hozzánk, ez persze fontos, gazdaságilag elsősorban, bár attól tartok ez a keleti emberek vízbiztonsági tényezőit övező sztereotípiákban nem eszközöl jelentős változást. Nagyon kedves tőlük, hogy a staff dolgát megkönnyítendő,
megjegyezhetetlen és nehezen kiejthető neveik helyett, az  Európában kifejlődött agy befogadóképességével kompatibilis beceneveket választottak maguknak, úgymint: Boogi, Salad (!), Philip, Cass, Rony, Toto, stb.
A kis csapatom remekül hozta a papírformát, vagyis miután beöltöztek, pont úgy néztek ki, mint a gazdagok karácsonyfája. Feldíszítve a búvárpiacon pénzért vásárolható legkevésbé költséghatékony de méregdrága felszerelésekkel és persze a legtrendibb gadgetekkel. Óriáskameradòm, karos fényekkel, dupla strobbal, a biztonság kedvéért egy gopro hatos az egész cucc tetejére bigyesztve és egy háromhatvanas buborékkamera a másik kézben, komoly, technikai, wing BCD, sidemount szettel, pónipalackkal, egyik csuklón egy suunto DX, a másikon nagyképernyős eon steel. Mindemellé persze a legutóbbi évadnak megfelelő “divefashion” szerint felöltözve, lowpoligon mintás spaceage wetsuit, színesfoncsoros maszkkal -nehogy lássam a szemüket – neonterepszínű jetfin és persze az elmaradhatatlan, kis hülye cukiságok tömkelege, úgymint: aranyos gumicápácskás csutoravédő, minyonos pót O-ring tartó pasztilla, pandamacis jelzővillogó, szinterezett rózsaszín divereel fényvisszaverős zsinórral, Némós markolatú búvárkés stb… Úgy fest egy megelevenedett underwater expot- fogok terelgetni az elövetkező napokban.
Úszni mondjuk mérsékelten tudnak, rendre belegabalyodva a felbecsülhetetlen értékű, magukra lógatott bizbaszok sokaságába, biciklizve kavargatják a vizet a drága uszonyaikkal és persze a színes vízi világ csodáiból is vajmi keveset vesznek észre, hiszen a maguk előtt tolt, bazi képrögzítő monstrum lencséjén keresztül próbálták szemlélni az egészet. Emellé szinte végig háttal kellett ússzak, nehogy szemelől tévesszem, a kiadós instruálás és sokszoros figyelmeztetés ellenére, négyen négyfelé kapálózó kis társaság egyes elemeit. Az odafigyelést a szárazföldi szétszóródàshoz képest némiképp nehezíti, hogy itt a Z tengely mentén is képesek elmozdulni, és ezt teszik is mindenféle rendszer nélkül. Ez az utóbbi lehetőség ugyan mindennapi velejárója, és valahol alapja is a merülésnek, azonban bután művelve a búvárkodás legnagyobb veszélyfaktorát is magában rejti. Ezenkívül hiába kisméretűek, úgy szívják a levegőt a palackból, mintha ez valami külön versenyszám lenne, amin dicsőség nagyon jól teljesíteni.
A mai menü: West of eden, Deep six, Elephant head rock, (Az első pár szájtból leginkább a kis kínaiakat láttam halak helyett, de lassan már kezdem megszokni, hogy a normális esetben foganatosított néha hátratekintek, hogy megvannak e helyett, szinte folyamatos felügyeletre szorulnak.) végül éjszakai merülésként a Gorilla bay.
Ez utóbbin már nemcsak a drága díszek miatt néztek ki karácsonyfának de még világítottak és villogtak is. (Szerencsére mondjuk, legalább nem zenéltek.)
Aztán amikor sikerült a vízbe jutni és beizzították a fotoapparátok reflektorait is, akkor már kevésbé felékített fenyőfára, mindinkább egy mostoha időjárási körülmények közt a frontra vonuló tank hadosztályra emlékeztettek, szinte nappali világosságba borítva az egész öblöt. Ennyi fény egy futballstadion kivilágítására is elegendő lett volna, nemúgy, egy elvileg az alvó lények nyugalmát nem háborgató, a környezetéért felelősséggel viseltető rekreációs időtöltés űzéséhez.
A biolumineszcens planktonok tüzijátékát nem is sikerült rendesen megmutatnom nekik, mivel a rengeteg videolámpa és vízalattivaku még stand by módban is tele van különféle színnel világító és pulzáló ledekkel és töltöttségjelzőkkel, valamint a lapostévé méretű fancy kompjútereik színes képernyője is szinte vakít az éjszakában.
Mindemellett persze rettentő aranyosak, kedvesek és vidámak. Egyfeszt mosolyognak, az anime karakterek, európai szemnek túlzott mimikájával csodálkoznak, örülnek, kacagnak szinte mindenen. Tiszteletteljesen megköszönik az  összes észrevételt, tanácsot, figyelmeztetést, olyan szemeket meresztve, mint a kutyusok akik tudják, hogy rossz fát tettek a tűzre, aztán persze nem úgy csinálnak ahogy kérted, de persze nem figyelmetlenségből vagy rosszindulatból, csak egyszerűen nem megy nekik jobban.
Ezért nem is akarok velük úgy viselkedni, mint egy szigorú őrmester, hiszen nem a szándék hiányzik, hanem a képesség.

***
A mai napon nem lesz éjszakai merülés, ezért értelmetlenül korán keltünk. A tripleader egy nagyhangú katona, folyamatosan túlstreeszel mindenkit, nem a legkellemesebb karakter és viszonylag nehéz vele együtt dolgozni, még akkor is ha mindent jól csinálsz.
Persze ilyen “paciensekkel” szinte lehetetlen mindent jól csinálni, bárhogyan igyekszik is az ember. Nem megyek velük mélyre és szuperóvatosan kezelem a dolgokat, de a csávó igazi megszállott, kis UWW-al huzatva magát, folyton ott van mindenhol, a legerősebb áramlat közepette is megjelenik alattad, fölötted vagy valahol a közeledben, mindent felügyel, kongatja a palackját, hogy figyelj oda rá, mintha a rám bízott potenciális kis öngyilkosok nem szolgáltatnának éppen elegendő odafigyelni valót. Aztán persze nem mulasztja el megjegyezni, a minden merülés után feltétlenül szükséges staff meetingen, ha a szabály szerint 3 perces safety stop, ami ezen a hajón valamiért 5 perc kell, hogy legyen, esetleg 4 és fél percesre sikerül, vagy ha nem pont úgy tartod fel a jelzőbóját, ahogy ő akarja, mert mondjuk a bal kezeddel az éppen elsüllyedő kiskínai BCD- jét fújod fel, a jobbal meg az SMB madzagjába belegabalyodott másik jószágot próbálod kiszabadítani.
Mindegy is, a vendégek ebből szerencsére semmit nem vesznek észre és ugyanúgy vigyorognak mint a tejbetök.  Hihetetlen, magas fekvésű fejhangon heherésznek szinte bármin. .(Egyiküket majdnem sikerült megöljem egy olyan mókával, hogy amíg a fennmaradó gázkészlete iránti érdeklődésemre kereste a választ a nyomásmérőjén, leloptam a palackjáról a piros villogót és az orromra csíptetve, két törött koralldarabbal Rudolf a rénszarvast játszottam, mire annyira elröhögte magát, hogy azonnal teleszaladt a maszkja vízzel és a reduktort is kis híján kiköpte. Szóval viccelődni is csak óvatosan lehet velük, nagyon érzékenyek az ehhez hasonló vizuális tréfákra.)
A mai divesite-ok sorjában: North point, Christmas point, Koh-bon ridge és végül a Ko-tachai dome. Az reggeli ébresztőmerülés után kicsit pihentünk a Donald duck bay-ben és persze kihajóztunk megcsodálni a sailing rockról elénk táruló kilátást.

Azért szép helyen dolgozunk

képtelenek meglenni fényképezőgépek nélkül

Az utolsó  két merülésen óriás áramlatunk volt, dacára a viszonylag nehezen kezelhető brigádnak mégis sikerült biztonságban és élvezhetően kivitelezni mindkettőt.
Sajnos a manták és cetcápák megint nem tették tiszteletüket a közelünkben, viszont a sunset dive-on egy csapat giant trevaley, vadászakciójának kellős közepébe sikerült belecsöppenni. A körülöttünk lebegő kishalfelhő ellen intézett támadás legalább annyira lenyűgöző vizuális csemege volt nekünk, mint amennyire ízletes lehetett a vacsora a kíméletlen predátorok számára. A háttérül szolgáló azúr alkonyati homályban felvillanó millió, kicsi, üvegszerű test, hirtelen koreográfiák egymásutánjában, egyszerre rebbenve próbált kitérni az acélosan szikrázó kékes ezüst ragadozók villámgyors rohamai elől, és ez az egész történet körülöttünk örvénylett hosszú perceken keresztül, és mi csak súlytalanul lógtunk a lakoma vad táncának centrumában és tág pupillákkal ittuk a nem mindennapi látványt. A vadászat olyannyira hatásos programnak bizonyult, hogy a kis csapatom is egy csapásra elfelejtett hülyeségeket csinálni és összekapaszkodva bámulta a mozgalmas műsorszámot. Mindezen csodákat megkoronázandó, a safety stoppon, egy  több száz egyedet számláló hatalmas barracuda raj lassú vonulását sikerült végignézni.

***

A harmadik napra az egyik versenyzőm lebetegedett, így már csak háromfelé kellett figyeljek, sajnáltam szegényt mert cuki lányka, de a víz alatt is ő volt a leggyengébb láncszem, szóval a hiánya nagyot könnyített a csapat összefogásában.
Az indokolatlan koránkelés mára már kicsit kivett az erőmből, hiszen a vendégeket hatkor ébresztjük, de a staff-nak már egy órával előbb talpon kell lennie. Ez ugye öt órai kelést jelent és kuka sötét van még akkor, de még hatkor is nyugodtan elmehetnénk egy ” éjszakai” merülésre, hiszen a napkelte nagyjából hét körül ér minket, pazar hajnali fénybe borítva a dive decket. Az mondjuk igaz, hogy ennyi emberrel – bármely katonásan vannak is kezelve – szükség van némi plusz időre, mire felébresztjük, összetereljük, megetetjük, tájékoztatjuk, és vízbedobjuk őket.
Sajnálatos módon a varázslatos Richelieu rock kimaradt a repertoárból, a mostoha körülmények miatt. Pedig a Koh – tachai dóm-on való uncsi ismétlés után az volt betervezve, ráadásul a mai összes fennmaradó merülést, vagyis hármat, mind ott akartuk lefolytatni, mivel ez egész thaiföld legszebb merülőhelye és állítólag a world top 10 rangsorban is előkelő pozíciót foglal el. (Hozzáteszem nem érdemtelenül, ennyi és ennyi féle halat meg tengeri miegymást mint ott, talán életemben összesen nem láttam eddig.) Már ott voltunk pár percnyire a divesite- tól,  (már a vészbriefing is lement, ahol nagyjából átfutottuk a lehetőségeket, hogy miképp úszhatjuk meg a nagy hullámzásban az emberveszteséget.) és már akkor is gyanús volt, hogy rajtunk kívül egyetlen hajó sem tartózkodik a környéken, pedig itt szinte mindíg forgalmi dugó van a felszínen, és a vízalatt is komoly traffic jam re kell számítani. Aztán rádióztak a kapitànynak, hogy az előrejelzés, az addig is erős szél – és az általa generált termetes hullámok -csak fokozódni fog, így még rosszabb kondíciók várhatók. Szóval hiába a mi hajónk a legnagyobb a környéken, nem folytathattuk az utunkat (A merülés ilyen körülmények mellett, amúgyis csak a semmiért való emberélet kockáztatásra lett volna alkalmas, bár nagyon szívesen megnéztem volna Custeau kapitány legendás szikáját ” üresen” vagyis az itt tömörülő àtlag 180-200 búvár nélkül.) visszaparancsoltak minket a legközelebbi védettnek mondható területre, ami jelen esetben a Surin szigetek egyike volt.
Itt két remek partközeli (Torenla reef nort, Torenla reef south) és egy elbaszott bluewater (Pachunba pinacle) merülést sikerült összehozni. Ez utóbbin Tony kivételével egyetlen merülőcsoportunk sem lelte meg, az elvileg valahol a mélyben magasodó sziklacsúcsokat.
Viszont az ezúttal 12 főre dúsított, egyesített hongkongi csapat, a kékben való keresgélés közepette, a semmiből ránkbukó downwelling current közepén fundálta ki az összekapaszkodós panorámacsoportkép készítésének ötletét, megtalálva erre a lehető legalkalmatlanabb helyet és időt.
Úgy néz ki, a fényképezés teljesen rendhagyó módon hat a mongoloid rassz képviselőire, vagyis, képes a pillanat tört része alatt egycsatornás zombivá transzformálni őket. Ebben a állapotukban a hagyományos élőhalottaktól csak az különbözteti meg őket, hogy a kizárólagos motivàciót, nem a friss emberi agyvelő, kedélyes hörgés kísérte elfogyasztása, hanem a leginkább fészbúkgyanús felvétel, mielőbbi elkészítése jelenti.
Sem az őrült módon nyomott duckhorn, sem az hülyegyorsan rázott séker, sem a kompjutereik egyre harsányabb figyelmeztető csipákolása, de úgy tűnik még a fokozódó nyomás sem hívta fel a figyelmüket a gyors, nyeletlen baltaként való zuhanásra.
A kishíján a feneketlen mélységbe vesző szelfiőrülteket 37 méterről kellett Tommal visszarángatnunk.
Elég para szituáció volt, miután a figyelmük felkeltésére tett összes próbálkozás teljesen eredménytelennek bizonyult, lufivá fújt BCD- vel, eszelős módjára uszonyozva ráncigáltuk a csapatot a sekélyes felé. És még a felszínen sem nagyon értették, hogy mi volt ebben az egészben rossz, hiszen nézzük meg milyen jól sikerült a csoportkép…
A bármiféle egészségkárosodás és emberveszteség nélkül befejezett merülés és a böszme, vicces napoleonokkal való találkozás végül megmentette ezt a napot is.
Most hogy van némi személyes tapasztalatom a távolkelet népével, azt kell feltételeznem, hogy az összes ázsiai ember fejében van valami rejtett kis érzékelő, ami abban az esetben, ha egy kamera, és valami, akár csak mérsékelt érdeklődésre szàmot tartó spektákulum egy helyen tartózkodik, azonnal, automatikusan PHOTO módba kapcsolja az agyukat. Ez a neurális beállítás azért veszélyes, – különösen búvárkodás, vagy egyéb nem szokványos tevékenység űzése közepette – mert ilyenkor sajnos az elméjük minden egyéb hétköznapi funkciója blokkolva van. Egyszerűen ignorálják az összes beérkező ingert, ami nem a kamera keresője felől tart az idegrendszerük irányába, és ez sajnos szignifikánsan redukálja, nemcsak a merülés biztonságát, hanem úgyamúgy az életbenmaradás esélyét is.

Túléltűűűűk!

Bevallom őszintén, kíváncsi lennék egy olyan statisztikára, ami megmutatja, hogy az évente bekövetkező halálos kimenetelű szelfibalesetek áldozatainak, hány százaléka ázsiai származású.
Így látatlanban is komoly oddszal fogadnék a bő hatvanöt-hetven százalék feletti eloszlásra.

***
A negyedik napra nagyjából hozzászoktam, hogy a csapatom poíciójának ellenőrzésére, az átlagos esetben elegendő hátrasandítás helyett, leginkább egy szépen csapágyazott gyro turbillon módjára, háromdimenziós pörgőfordulót kell csináljak, ráadásul igen gyorsan, ugyanis hihetetlen képességgel bírnak, az épp aktuális helyzetemben be nem látható zónába helyezkedésre. Azt hiszem az összes lehetséges módszert kipróbáltam azügyben, hogy valahogyan értésükre adjam, az egyetlen feladatukat a folyamatos lélegzésen kívül, vagyis, hogy maradjanak velem azonos mélységben, és hogyha maguk ELŐTT látják a lassan skrollozó hófehér uszonyaimat, akkor pont jó helyen vannak.
Tizenhárom merülés alatt összesen annyit sikerült fejlődniük, hogy mikor – a szabály ellenére – leelőznek, alám, mellém vagy fölém úsznak, sokkal kevesebb alkalommal rúgnak fejbe, mint az elején. Ez is valami, nem szabad telhetetlennek lenni…

Koh-bon

A nem tervezett Surin kitérő után visszatértünk a kedvenc, lukas szigetemhez Koh-bonhoz, és az errefelé általános, erős áramlás hiányában csodás, hosszú, nyugodt merüléseket csináltunk, mind az északi, mind a nyugati gerincen. Végre valahàra sok-sok apróságot tudtam nekik mutatni, ami az eddigi legtöbb merülésen a current-el való harc okán kudarcba, vagy a nemészrevevés miatti értetlenségbe fulladt.
A Boo soon nevet viselő partközeli vizekben elsülyedt ónbányászplatform volt az utolsó meglátogatott helyszín ezen a túrán, ami a szokásoshoz képest remek látótávolsággal és halrajok tömegével ajándékozott meg minket, talán a trip legjobb élményévé téve a kilépő merülést. Ezen a roncson a favorit bambahalaim, a giant porcupine-ok,akikből általában csak elvétve látni egyet-egyet, csapatokban úszkálnak, ugyanúgy rengetegen képviseltetik magukat az amúgy ritka honeycomb vagy leopárd murénák, sokszor többen kandikálva ki egyetlen üregből.  A különféle tűzhalakból 53- at számoltam össze, több mint 9 féle nudibranch került az utunkba, és sokszor nem látszottak a roncs darabjai a halrajok tömegétől.

Mivel a túra folyamán ez egy kicsit elhanyagolódott, nekiálltunk kitöltögetni az összes logbookot, Ez egy viszonylag időigényes folyamat ennyi adattal és ennyi szakadatlanul heherésző mangafigurával, a csajszik egytől egyig, suta kis rajzokat készítgettek a látott tengeri lények millióiról, egyenként megkérdezve, felismerem-e a rajz alapján a halacskákat és egyebeket, majd tapsvihar és ujjongás ha sikerült, szomorúszmájli face, ha éppen nem. Rendre kerültek elő, a bonyolult tech komputerek használati utasításai, hogy a merülési adatok előbányászhatóak legyenek valahogyan (persze csak megvenni volt eszük kezelni nem tudják) és az asztalra halmozott vagyonokat érő fényképezőgépek memóriájában való kutakodás, hogy mikor mit is láttak.
(A liveabordokon való dolgozás megtanítja rá az embert, hogy van úgy, hogy elérkezik az ideje a búvárbélyegző készítésnek. Szerencsére kis csoportom volt és csak tizenötöt merültünk. Ez így is hatvan szignó egymásután. Viszont valószínűleg soha az életben nem fogom már elfelejteni a regisztrációs számomat.)
A csapat a tőle megszokott cukisággal búcsúzott, millió fényképet kellett együtt készíteni,  különböző beállításokban, most csináljígy, úgytartsdakezed, mutasdakedvenchaladjelét, egyet az Iphonnal, egyet ezzel a kis géppel, a háromhatvanassal, a nagynikonnal, a filmessel, a polaroiddal… (Az elmúlt két évben nem készült rólam ennyi foto összesen, mint ezalatt a tíz perc alatt.)

Kaptam emlék polaroidot

Újra a kikötőben

Aztán persze kirámolás, cipekedés, buszrafelmotyózás, lerámolás, pakolászás, szöszmötölés, mégegykis raport az őrmesterúrral, aztán  végre egy jó nagy hideg sör a megszokott supermarket előtt…