TÚLOLDAL

A dingiragasztásnak van egy kellemetlen mellékhatása, vagyis, a művelet befejezte után negyvennyolc óráig szárazon kell hagyni a kishajót, ami azt jelenti, hogy erre a két napra könnyen a vízen rekedhet az ember, ha nem organizálja okosan az életét.
Épp ezért jó előre lebeszéltem a szerencsétlenül járt “Champion” új tulajdonosával, hogy három napra kölcsönadja a dingijét, amíg az enyém szárad, de úgylátszik elfelejtette a dolgot mert, dingikölcsönzés helyett inkább elhajózott…
Mindeközben Bea felhívott, és megkért, hogy segítsek a hostelben pár napot, nekem ez pont kapórajött, hiszen egyrészt kicsit kimozdulok a hegyek irányába, ami mindig kellemes, másrészt így a hétvégén nem kell a hajóról ki-be közlekednem, tehát a ragasztónak is jut elegendő idő a tökéletes térhálósodásra.
A helyzetet kicsit komplikálja, hogy a kishajó a nagyhajón marad, nekem meg a víz másik oldalán kellene lennem, lehetőleg nem egyszál fürdőgatyában.
Szóval összepakoltam a hétvégi cókmókot egy drybag-be és szépen, mint egy vizilabdás, a pufi csomagot magam előtt terelgetve kiúsztam a partra, majd a tetoválószalonban előrámoltam a polgári ruhát, és átöltöztem.
Sajnos az későn jutott el az agyamig, hogy nem tudok Petiéknél éjszakázni, mert náluk épp családi nagymamáravigyázás van, ezért még az utolsó busszal fel kell valahogy keveredjek a Caminoba.
Szerencsére a busz még járt.
Üröm az örömben, hogy San Mateo helyett csak Santa Brigidáig szállított utasokat, amit a sofőr csak ott volt képes közölni velem, de a felszállásnál, mikor a végállomásig váltottam – és addig is fizettem a – jegyet, akkor valahogy nem jutot eszébe ez az értékes információ.
Ez pár euro pluszz kiadást és egy uszkve tíz kilométer talpalást jelentett, éjszaka, a kivilágítatlan szerpentinen, ami pont olyan széles, hogy a két keskeny sáv épp, hogy befér a sziklák és a kígyózó szallagkorlát közé, így a gyalogos forgalomnak nem igazán marad hely.
Az éjfél után errefelé közlekedő sofőrök szertik vérbeli rallypilótának képzelni magukat, ezért sajnos viszonylag sűrűn kellett a korlátot átugorva a semmi fölött kapaszkodni, vagy a falhoz lapulni, hogy ezt a számomra jelentős értékkel bíró húsmenyiséget a sebesen surrogó gumiabroncsok ne maszatolják szét az aszfalton, mint ablaktörlő, a szélvédőre kenődött muslincatetemeket.
A sötét, a hegymenet és a gépkocsik hűtőrácsa előli menekülés okán, a kis kirándulás eltartott egy jó másfél órát, így hajnali fél kettőre értem el a hostelt.
A korai/kései betoppanással sikerült jól ráijesztenem az önkéntesekre, ugyanis Bea nem kapta meg az üzenetemet, amiben tudósítottam az érkezésemről, így a házban dolgozókhoz sem jutott el az info, őket pedig sehogy máshogy nem tudtam értesíteni csak a személyes megjelenésemmel.
Az ijedtség érthető, hiszen ritkán csengeti fel őket az éjszaka közepén egy rosszarcú, hegymászástól megizzadt punk, akinek nincs foglalása, de a tulaj barátjának adja ki magát…
Így a telek legtávolabbi csücskében lévő barlangszobába “száműztek”, biztos ami biztos.
Mindez persze, nekem a legkevésbé sem volt ellenemre, hiszen imádom a barlangokat, és még sötétben is elég jól tájékozódom a birtokon.
A hostelnyitás időszakában rendesen kivettem a részem a “találjuk meg meddig is tart a telek és merre lehetnek a barlangok” jellegű felfedező expedícióból.
Akkoriban, nagyjából húsz éves időtartamra visszatekintve biztos nem taposta emberláb a völgy ezen részét, így a tüskék, tövisek, toklászok és egyéb kampós ragacsos cuccokkal felszerelt, barátságosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető növénykéknek, pont elegendő idő állt rendelkezésére, hogy közel áthatolhatatlan, és elég derekasan védekező bozótrengeteggé cseperedjenek. A machete, fűrész és a sövénynyíró olló kombóval is csak igen lassan lehetett előre haladni a sűrűbenen, úgyhogy mondhatjuk, hogy alaposan, szinte lépésről lépésre ismertem meg a a területet…
Reggelre szerencsére tisztázódott a kommunikációs nehézségekből adódó félreértés, és utána már minden a legnagyobb rendben ment.
Kiderült például, hogy magyar vagyok, így Bogival ezentúl tudtunk az anyanyelvünkön kommunikálni, és csak akkor váltottunk angolra ha Matt az oregoni önkéntes is arra téblábolt.
Jó sok munka akadt a helyen, kb egy hónapja jártam itt utoljára, de azóta kicsit hajléktalanszálósra vadult a környezet.
Ezúttal is nagyjából dzsungelharcos kertépítői minőségben tevékenykedtem, bár először inkább a kukás szerepét vállaltam magamra.
A hosteltulajdonos elég nagy kacatgyűjtő hírében áll, ami könnyedén tettenérhető a mindenfelé tobzódó limlomok tömegében.
Mivel Bea most nem tartózkodik itt, bátorkodtam kihasználni az alkalmat, hogy enyhítsek kicsit a kertet uraló külvárosi, illegális hulladéklerakó hangulaton, és kíméletlenül kibaszarintsak mindent, ami a “hátha esetleg, egyszer majd még jó lehet valamire” kategóriába tartozik.
Rozsdás szarokat, műanyagbizbaszokat, használhatatlan bútorokat, lukas kádat, repedt wc csészét, elrothadt szivacsokat, betört üvegű ablaktáblák sorát, meg egy csomó hasonló urbánus szemetet hordtam ki a konténerbe. (Sajnos a hostelben cseperedő cicahadsereg egyik képviselőjének tetemére is rábukkantam, egy valahonnan összeszedett hajómotor megreccsent műanyagburkolata alatt. A szomorú esemény uszkve tizenkétmillió, zölden döngicsélő döglégy kifejlődéséhez nyújtott segítséget, akik a “bölcsőjük” elszállítása után is ugyanott kavarogtak és légiójuk csak két nap elteltével kezdett megritkulni.)
Remélem nem fog majd ezekre a kihajigált izékre egyenként emlékezni.
Cserébe kigazoltam, összegereblyéztem az elszáradt növényeket, rendesen szénnéöntöztem a szárazságtól szenvedő talajt, ami termőföld helyett leginkább koszos hintőporra emlékeztetett, és cseppet sem volt hajlandó nagyobb mélységben átnedvesedni, csak takaros tócsákba gyűlt rajta a víz, alatta meg ugyanolyan szikkadt maradt, mint a tavalyi tapló.
Ezért felkapáltam az egészet, hogy a feltört talaj valamennyi nedvességet képes legyen elnyelni, kigereblyéztem a köveket a konyhakert földjéből és nyomban be is ültettem a helyükre a Peti tanyájáról hozott édeskrumpli dugványokat, és egy ugyancsak a finkáról származó méregerős csilipaprika magjait is elvetettem.
A legbüszkébb mégis a marakuja/szőlőlugasra vagyok (a marakujahajtásokat mondjuk még meg kell gyökereztetni, de látszólag túlélték a szállítást)
Négy darab közel hatméteres “pitát” vágtam ki hozzá. (Ezek a póznaszerű tünemények a Agave americana szaporítószervei, és egyben, valószínűleg a földi flóra leghosszabb virágszárai. Az agavé ezen fajtája, hoz ugyan a növény körül tenyésző apró sarjakat, de hosszú életében csak egyszer szánja rá magát az ivaros szaporodásra. Mivel minden tartalékát abba invesztálja, hogy ezt a villanykarókat megszégyenítő méretű oszlopot, nagyjából másfél-két hónap leforgása alatt kitolja magából, ebbe az erőfeszítésbe bele is pusztul, és mire a magok szétszóródnak a szélben, a korábban tekintélytparancsoló, zöldeskék árnyalatú, húsos, tüskés levelek is összeszáradnak, kemény, alig elnyírható páncélba burkolva a virág tövét.
A belül szivacsos, középen szálas, kívül pedig rigid, combnyi vastag képződmények, nem csak marha erősek, de borzasztó rugalmasak is, ami kiválló, a bambuszhoz hasonlatos építőanyaggá teszi őket.
A machete ugyan könnyen elbánik evvel a matériával, de a köré tekeredő száraz levelekről úgy pattan le, mint a csúzliból lőtt csapágygolyó egy tigris tank oldaláról. Ráadásul a vagdosás előtt mindenképp célszerű a halott agavét legalább karnyújtásnyira megközelíteni, ami bizony nem a legegyszerűbb feladat, ugyanis nem csupán előszeretettel nőnek óriás meredélyek szélére, kaktuszerdő közepére vagy egyéb, szinte teljességgel megközelíthetetlen koordinátákra, de a levelek végén lévő tövisek vadásztőr szerűre száradnak és pocsék őket kerülgetni.
Ha mégis sikerül kivágni őket, akkor jön a következő próbatétel, vagyis a nehéz rönköket valahogyan meg kell szabadítani az aljnövényzetbe horgonyként kapaszkodó szerteágazó virágnyelektől és megoldani az elszállításukat a lehetetlennél lehetetlenebb helyekről.
Mászni, emelni, kötelekkel vontattni, a kötelet valami szilárdhoz kikötni, hogy ne tudjon elszabadulni, majd mászni, emelni, satöbbi és a műveletsort addig ismételgetni, amíg nem kerül biztos talaj a lábad alá…
Az építőanyag megszerzésének extrém körülményei, helyenként pont olyanná változtatták a bőrfelületemet, mint amilyen a szögesdróttal töltött medencében versenyző gyorsúszóbajnokoké szokott lenni.
Mindenesetre odahurcoltam, beástam, felállítottam és kötelekkel alaposan kimerevítettem a szép kis agavérudakat.
A legmagasabb még egy kis hosszabbítást és lobogó zászlót is kapott, hogy messziről is látszék, merre rejtezik a hostel.

Szóval most már futhat fel rá a szőlő, és ha a marakuja is gyökeret eresz, akkor fél éven belül hatalmas, árnyékos lugas fogja fedni a jelenleg napperzselte, sivatagos lankákat, és talán a konyhakert jövőbeli lakóinak is nagyobb esélye lesz, ezen az éghajlaton így életben maradni…

Ugyan már nem számítottam félelmetes behatolónak, akit jobb a háztól mennél nagyobb távolságban tudni, a további éjszakákat mégis a félreeső barlangban töltöttem. Van valami megmagyarázhatatlanul megnyugtató, ezekben a sziklába vájt lyukakban, már persze, ha az ember mentes a klausztrofóbia pszichikai szorításától.
Télen nyáron ugyanaz, az alváshoz talán a legideálisabbnak mondható kellemes hőmérséklet uralkodik bennük, ezen kívül vaksötét és szinte tapintható csend, amik mind-mind támogatják a pihentető szendergést.
A kvázimodern berendezés ellenére a hegynyi vastag “falak” közt lengedező hangulat, megidéz valami ősiség érzést, mintha valahogyan te is része lennél a sziget fundamentumát képező, évmilliókkal ezelőtt, a föld forrongó gyomrából felbugyogó magmából ideszilárdult szikláknak…

A másnapi redrakás és tisztogatás, meg némi lefolyószerelés után, újabb elérhető piták felkutatására indultam, hogy megnövelhessem a kert leárnyékolható részét, és a jelenlegi dohányzósarok fedeleként funkcionáló nagyméretű molinót is alátámaszthassam, legalább egy helyen, hogy a kifeszített ponyvában ne állhasson meg az esővíz.
Meg is találtam a keresett alapanyagot. Ugyan nem a birtok területén leltem rájuk, cserébe viszont, viszonylag könnyen hozzáférhető helyen.
A telektulajdonost ugyan nem találtam otthon, de a terület elhanyagoltságából ítélve, észre sem fogja venni a hiányzó agaveszárakat, a helyiek egyébként sem használják fel semmire, csak hagyják az értékes matériát elrohadni.
Kettőt sikerült is megszereznem, de sajnos a harmadikat, nem csak az alatta tátongó mélység, de az elhalt levelek összetekeredett spirálját telephelyül választó “DARÁZS SECURITY” is oltalmazta.
Minderre csak az első machetesuhintás után döbbentem rá, amikoris, az otthonuk felett magasodó törzsre mért csapás döndülésének hatására, az igencsak felpaprikázódott csíkospizsamás fenevadak előrajzottak a fészkükből, és hangos zúgás kíséretében keresni kezdték a nyugalmukat megzavaró áldozatukat.
Szerencsére csak két csípést kaptam be, azokat is mind az ujjaimra, mivel a gyors visszavonulás ellenére a törzsbe jó mélyen belevágott értékes szerszámot nem szándékoztam hátrahagyni, de, hogy utána megdöntöttem a tüskésbozótosomladozóhegyoldalonvalószélsebesenfelkapaszkodás világcsúcsát az egészen bizonyos.
Másnap még segítettem Pieternek a rejtett gerillakertészetét ápolgatni kicsit a susnyás mélyén, majd szépen lassan visszabuszoztattam magam a délvidék napsütésébe, ahol már várt rám a remek készre ragasztózott dingikém.
Ugyan befelé is úsznom kellett, de ezúttal a csomagomat letámasztottam a szalonban. Újrafűztem az oldal és a kikötő köteleket, új evezőrögzítőket kapott, és mivel már vízmentes a belseje, felrakhattam rá a remek, kis szépen duruzsoló külmotort is.
Régen nem hajtotta már gép ezt a kishajót, de ezúttal a cuccomért már berregve mehettem a partra…