depresszió címkéhez tartozó bejegyzések

ágyban párnák közt…

Tizenegy teljes és valamivel több, mint egy fél hónapon keresztül, sikerült elkerülnöm – az ütés kopáson kívül – nagyjából mindent, ami a szervezetem fizikai egészségét fenyegetni lenne képes, és balga mód azt hittem, ezt a pár napot már fél lábon is kibírom, de úgy néz ki, hogy az évenkénti, menetrendszerű, legalább egy dögrovásonlevést mégsem lehet ennyivel megúszni.
Szóval így év vége felé csak bejelentkezett, hogy: Na helló cimbora, rég láttuk egymást, kishíján majdnem el is felejtettem beugrani…
(A legutóbbi pont tavaly ilyentájt tört rám és annak ellenére, hogy az, maga volt az évszázad járványa, a rettegett, mindenkit halálraölő szörnykovid, mégis leginkább csak untatott, azt is csak hülye karantén kötelezettség miatt.
Ez az idei kórság, azonban színlelni sem próbálta, hogy csak szarral gurigázik, és egyből egy felpaprikázott ketrecharcos finomságával baszott oda a földhöz.
Amitől rögtön, három teljes napon és éjszakán keresztül fetrengtem, a testemben gyújtott lázmáglyák tüzelte kásás delíriumban. Ezt a mókás tevékenységet csak a kiválasztási folyamataim végtermékének kiürítésével, valamint – megakadályozandó, hogy a túl magas testhőmérséklet maradandó károsodást okozzon az agyamban – a jéghideg vízzel feltöltött kádba merülésig való elkúszással tudtam néha megszakítani.
A hidegrázás közepette haldoklás egyhangúságát olyan érzések színezték, mintha jófajta NATO pengésdrótból kötött sállal a nyakamon, alaposan feldühített lódarazsakat inhalálgatnék marokszámra, miközben a koponyám belső oldala felől, Michael Flatley, egy makuucsi osztályú sumóbajnokokból álló tánckart próbálna hágóvasban szteppelni tanítani a homloklebenyem közepén, aminek vidám ritmusára, erősen szalonspicces és egyben parkinson kóros vájárok, forró bőrvarróárakat forgatnak a látóidegemben.

Ilyenkor tulajdonképpen megszűnik a külvilág, és az idő is leginkább egy hosszú kimerevített pillanatbuborékká sűrűsödik körülötted, aminek belsejében kizárólag a tyúkszaros életed valamiképpeni megőrzésének igénye foglalja le az elméd minden egyes igénybevehető frekvenciáját. Ez azért jó, mert az létezéseddel kapcsolatos egyéb problémákkal való foglalkozás fel sem merül ilyenkor, és ha esetleg eszedbe is tudnának jutni valahogy, biztos lehetsz benne, hogy nem érsz rá ilyesmikkel nyomasztani magadat.
(Vagyis az intenzív fizikális rottyonlevés súlyossága, hatékonyan vette elejét, hogy közben épp mentálisan is szarul legyek, hisz a genetikus életösztön táplálta küzdelem a fennmaradásért, szerencsére nem hagy számottevő mennyiségű szabadidőt a depresszió gyakorlására.
Ez adta az ötletet, miszerint, lehet direkt, amolyan terápiásan kellene konstans a halálomon lennem és akkor előbb vagy utóbb talán kikecmereghetnék az agyamat bitorló rontás szorításából.
Persze, még a hipotézis szintjén is kiütközik a technika hasonlósága, a háborúval való békétteremtés vagy a szüzességért baszás ellentmondásosnak tűnő megoldóképleteivel, így annak ellenére, hogy eddig ez volt a legeredményesebb “módszer”, amivel képes voltam távol tartani a sötét oldal darálóját, valami azt súgja, hogy a metódus struktúrájába van kódolva, hogy elvesszem a réven, amit a vámon nyerhetek.)
Még szerencse, hogy az immunrendszer, ősi automatizmusok okán, a tudat felügyelete nélkül is kifogástalanul képes betölteni funkcióját.
Így, csendes agóniám közepette, vitéz kis leukocitáim, a betolakodókkal folytatott ádáz küzdelem során, derekasan helytálltak a végeken, és ugyan komoly emberveszteségek árán, de sikerült felülkerekedniük a szervezetemre törő mikroszkópikus ármány légiói felett.
A diadal jelentős mennyiségű élőerő feláldozását követelte meg, ennek mértékét híven mutatják azon, az ütközetben elhullott hős, várvédő, neutrofil granulociták és a legyőzöttek tömegeinek maradványiból deciliterszámra felharákolható nyálkás borzalmak, amikkel bizony éppeszű ember, tuti, hogy nem szívesen találkozna egy elhanyagolt sikátor sötétjében, a saját tüdejéből feljövet meg mégannyirasem látná őket szívesen.
(A tárgyi világ hiteles, – vagy legalábbis szemléletes – ábrázolásának igénye által ébresztett késztetést háttérbe szorítva, ezúttal inkább eltekintenék, ezen plazmaszerű váladékok küllemének pontos jellemzésétől, leginkább azért, mert ilyesmiket még az őrült arabként elhíresült, öreg Abdul Alhazred is fenntartásokkal és akkor is csak vonakodva merne papírra vetni.
Legyen elég annyi, hogy egy normálisnak nevezhető világban, ilyen szagú, árnyalatú és konzisztenciájú matériáknak nemigen szabadna eleven lények testéből előkerülnie.
Ergo, ez nem tekinthető egy kimondottan normális világnak)
Kölyökkorom óta nem voltam ennyire pocsékul.
És még csak erre jön rá a karácsony.
Halleluja!

Mióta visszatértem az életbe, folyton ide-oda cikázik bennem az érzés a két végpont között, hogy van e egyáltalán bármi értelme, az egyszeri és megismételhetetlen létezésemből fennmaradó időt, olyan balgaságokra herdálni, mint például ennek a blognak, az efféle felesleges posztokkal való töltögetése. Ezen már elég rég óta őrlődöm, azonban a WordPress karácsonyi akciója, jó alkalmat szolgáltat rá, hogy ez a dilemma egyszer és mindenkorra feloldódjon.
A dolog abban áll, hogy a cég, a rövid ünnepi periódusban lehetőséget biztosít az olvasóknak arra, hogy a platform fenntartásának költségét, átválallják a szerzőtől, és a működés még egy esztendőnyi megfinanszírozásának ajándékával adják tudtára, hogy érdemes a betűszaporításba energiát feccölnie.
(Erre, a fejléc fölötti, fekete alapon “GIFT” feliratot tartalmazó mezőben kínálnak alkalmat.)
Szóval, ügyesen elhárítván magamtól az ezen való kattogást, egyszerűen a befogadó közeg döntésére bízom ennek az anyagnak a kontinuitását. Így ha február elején azt látom, hogy az oldal még üzemel, és tizenkét év munkája/termése nem párolgott el visszahozhatatlanul a világháló digitális nirvanájába, akkor az biztosan olyan üzenetet, hordoz, hogy valakinek mégiscsak tetszik ez az izé itt, és nem teljesen hiábavaló, amit csinálok, ha meg a bejelentkezésnél majd csak a 404-es, “Page not found” hibaüzenet fogad, akkor minden kétséget kizáróan megbizonyosodhatok felőle, hogy nem kár érte, ha érdeklődés hiányában egyszer és mindenkorra felhagyok evvel az időtöltéssel…
Meg akkor már úgyis mindegy lesz.

Címke , , , , , ,

Fák, levelek, Duna és növényi ágvégződések

Elméletileg eddig is tisztában voltam vele persze, de a tény vizuális megerősítése csak az ősz elhamvadó színein keresztül sejlik fel igazán. Ahogy a környék koloritot vedlő fái, bozontos koronájuk maradékát végképp a maguk alatti síkra terítve, elengedik az utolsó sárgákat is, és pőrén maradt ágaik közt, a megvakult szemek tört szürkéjét, vagyis a télbe hajló égbolt tónusbeli sajátját, alant is megjelenítő reflexió, tétova csillogásában, kirajzolódik, a hömpölygő víz, megkönnyebbülök kicsit. Ha a hétköznapok folyásán sokat nem is módosít, mégis megnyugtató a tudat, hogy egész közel lakom a folyóhoz. Mondjuk a hőmérséklet kevésbé indokolja, az egy kávé elfogyasztására elegendőnél huzamosabbnak mondható ideig tartó erkélyen tartózkodást, ahonnan mindez a fékezett habzású szépség még láthatóvá is válnék, de hát ugye nem lehet mindent egyszerre.
Ha tehetem úgyis ott ülök az ártér iszapbőrű kövein, tekintetem a barnás habok közé szúrva és hagyom, hogy a hullámok billegése megpróbálja kioldani belőlem azt a jelenleg szűnni nem akaró feszültséget, amit kimosni magamból eddig még csak a nagyvíz közelségének sikerült. Kényelmetlen hordalékhegy torlódott most fel, beékelődött a bordám kerítésének ívei közé és bármenyit nézzem is a Dunát, nem sikerül tőle megszabadulnom.
Gyanús volt, hogy itt, a dihidrogénoxid bámulásnál valami keményebb cuccra lesz szükség, úgyhogy jelenleg, a “fűben fában orvosság” jellegű népi adoma nevében, intenzív orbáncfű kúrával, próbálom növelni a démonaim átlátszóságát.
Szerencsére a fényérzékenységet okozó mellékhatása így télvíz idején nem okoz olyan zavarbaejtően nagy problémát, mint magának a fény hiányának a hangulatomra gyakorolt negatív hatása. Eddigi tapasztalataim alapján ugyan biztosan nem vetemednék a növényekben rejtező vegyületek hatalmának lebecsülésére, azonban ismervén a pszichés gondjaim makacsságát, őszintén szólva nincs túl nagy bizodalmam a jelenlegi terápiában. Bár amenyiben a főzetek állítólagos hangulatjavító hatása képes legalább a szürkeségből adódó lehangoltságot kikompenzálni, akkor máris beljebb vagyok.

Címke , , ,

Naphalál

Az idő csak rohan előre és egyre inkább úgy tűnik elrobog melletem, mint a shinkanszen puskagolyóvonatai.
A nemrégiben még a Teide, négyezer méteres, leánykamellet formázó, sötét sziluettje mögé lebukó nap, már az öböl másik oldalán, a hullámtörő, betonból öntött, böszme metánmolekulamodelljeinek halmai mögött tér nyugovóra.
Még mindig meleg van, az a bő huszonhárom fok, amivel a forgástengelyünk eltér az ekliptika síkjára húzott merőlegestől, és “mindenhol” máshol, egymástól elkülönülő évszakokra hasítja az évet, itt csak arra elegendő, hogy ellopja előlem a napszállta mozi utolsó jeleneteit.
Csak a csodálatos színek maradtak ugyanazok.
Bár december huszonegy óta újra visszafelé vándorol a műsor, de még jó időbe telik, mire ebből a szögből újra teljes pompájában mutatja majd magát.
A tengeri naplementék mindig elvarázsoltak, a látvány minimál mértanisága lenyűgöző, ahogy a horizontot feszes buborékfelszíné változtató víztömeg és a pengével metszett élű, izzó korong találkozásánál felragyog a hullámok fehérzaján táncoló fényösvény, miközben a háttérben függő felhőpamacsokon, lustán parázslik az alkonyat apokaliptikus hangulatú színorgiája…
Egyszerűen cseppfolyósodik tőle a vizuális ingereket feldolgozó agyi terület.
Turner bekaphatja a vattacukor ködfátylaival…
Hiába is láttam számtalanszor, nem lehet elmenni mellette, ha tehetem kiülök a hajóorrba és mozdulatlanul nézem végig, ezt, az esztendő összes estéjén azonos szereplőkkel futó, de mégis mindig másképp játszott színielőadást.
Amióta kényszerű társbérlő a húsban ez fránya szomorúság, nem átallja még az ilyen kis “giccses” esti üldögélések oldalába is otrombán belesütni a billogját, pedig ezek leginkább a természet tüneményei iránti elragadtatás percei voltak, mintsem a mélabú nyomasztó szeánszai.
Ebben a melankóliagyanús sötétebb állapotban is van persze valami érdekes, a látvány és a depi elegye, egész furcsa érzésemlékeket tud felszivárogtatni, mégpedig olyan mélységekből, amikről azt hittem, hogy rég rázárultak már a visszafordíthatatlan feledés dunsztoskupakjai. Ha nem maguktól jönnének, talán tudatosan képtelen is lennék felidézni őket…
Olyasmi lehet ez, mint a memóriakártya, a játék, ahol az arcukon fekvő lapok közül, az azonos mintázatúakat kell összepárosítanod, de sokszor fordítod fel azokat is, amik csak bizonyos részletekben hasonlítanak egymásra…
Itt is csak a szorongás és a nap, ami közös…

Zsenge kölyökkoromban, mikor a minket körülölelő világegyetem érdekességeiről lényegesen kevesebb információval rendelkezvén, egy nagy könyv tartalomjegyzékében megpillantott, furcsa sorok nyomán, – amik egyáltalán nem illettek a kötet komolyságához – gyanútlanul, vörös óriások és fehér törpék kalandjai után kutakodva, kellett megtudnom, hogy csillagunk nem, hogy nem örökéletű, de egyszer, tomboló haláltusájában felperzseli majd a naprendszerünk javát. Fúziós poklában “energiává” oldva az általunk ismert létezés minden összetevőjét…
Hiába is volt ez sokkal érdekesebb, mint a különböző méretű és színű mesebeli lényekről szóló történetek, és emberi elmével alig felfogható, az időintervallum, ami ettől a távoli jövő ködébe burkolózó eseménytől elválasztott, egyik sem tudta megakadályozni azt a sokkszerűen rámszakadó, rettenettel vegyes szomorúságot, ami magával ragadott a gondolatra, hogy ez a rengeteg földi csoda egyszer maradéktalanul megsemmisül.
A gyerekek amúgy is teljesen másmilyen viszonyban vannak az idővel, a végesség, ha jelen is van a tudatukban, képlékeny, és nem kötik még olyan határidők, amikbe ilyen röpke évmilliárdok ne férnének könnyedén bele.
Nem igazán vigasztalt, hogy a folyamat, a teremtő ciklikusság részeként új kezdetekre ad lehetőséget, és mi is ilyen aktusok folyományaként létezhetünk egyáltalán, csupán valami leírhatatlanul nagy letargiára emlékszem, ami messze meghaladta azt a szűkkörű gyermeki világot, hogy nem lesz többé nagyi, meg apuanyu, és az egyéni létezés megszűnésén túl, elkerülhetetlenül elpárolog az egész hóbelevanc.
Talán az első kozmikusabb léptékű érzés az életemben, ami láttatni engedte azt a szánalmas, parányiságot, amivel az univerzum méreteihez viszonyulunk.
A jelentéktelenségre való fájó rácsodálkozás, ami még manapság is embermilliókat késztet arra, hogy az evvel való szembenézés vigasztalansága helyett, örök életről, meg puha gondviselésről szóló tündérmesékbe meneküljön.

Ahogy ezek felrémlettek a megidézett borzongás elindította a sorba kötött memóriaszekvenciák lejátszását és a téma kapcsán előkerültek még kicsivel banálisabb jelenetek is, például:

Mikor először moziban volt szerencsém látni a csillagháborúk saga első részét, amiben a rosszgonosz galaktikus birodalom, újonnan elkészült harci támaszpontja révén, olyan félelmetes hatalmat birtokol, hogy pillanatok leforgása alatt képes, akár egy komplett planétát is elpusztítani. Pontosan emlékszem, hogy a filmjelenet, melyben Tarkin tábornok demonstrálja a halálcsillag elképesztő tűzerejét, újra megidézte azt a félelemmel vegyes ürességérzést, ami a naphalálra és elképzelt következményeire való rádöbbenéskor kerített hatalmába…

Idáig volt érdekes a sztori.

Evvel fel is emelkedik a tű, a távoli emlék lenyomatok dokumentumainak barázdáiból és a rendezetlen agyhullámok újabb, negatív zörejeket harsogó korongot helyeznek a lemezjátszóra.

A forró gázgömbök életciklusának lezárulásakor végbemenő folyamatoktól való félelmek helyett a felcseperedésemmel együtt értelemszerűen máshová helyeződött a hangsúly, de ezek a kilátások sem sokkal megnyugtatóbbak.

Sajnos mostmár nem kell eónok távolságába tekinteni vagy sci-fi szappanoperák ötletei közt turkálni a “végítélet” érzés megtapasztalásához, szépen megágyaztunk magunknak itt a földön, a mi kis dicstelen világvégénkhez.
Sajnos ez viszont nem lesz gyors, kegyes, villanásszerű, mint a filmeken, meg az alufóliasipkás ufórettegők jövendöléseiben.
Rá fogunk baszni mindannyian, főleg az állatok, ők ugyanis nem tehetnek semmiről…

Nehéz szavakba önteni azt az ambivalenciát, ami a homo sapiens sapiens szellemének, teremtő leleményességét övező őszinte csodálat és a emberiség masszája iránti világmély megvetésem között feszül.

Ép hogy csak lekászálódtunk a fákról, pár ezerszer megkerültük a napot, és a bolygó életidejéhez képest vakuvillanásnyi idő leforgása alatt sikerült, a szép reményekkel kecsegtető képességű, hízottagyú makimajomból, egy, a planétán lüktető élet pestiseként tenyésző szörnyfajjá avanzsálni.
Furcsa, ahogy a fáradhatatlan, innovációra éhes elme, nap nap után fejti fel a kozmosz titkait, a tengelyes kerék leleményétől ripszropsz eljut a föld gravitációs kútjából kiszabadulni képes, mérföldmilliók távolságában száguldó aszteroidákon landoló, intelligens gépek megalkotásának szintjére, de ez a szikrázó elméjű létező, egy nyakló nélkül szaporodó, minden útjába kerülő dolgot felzabáló és megmérgező, majd mindezt a saját asztalára visszaszaró véglény is egyben.
A magát a teremtés koronájának tartó, amely színes papírdarabok birtoklási vágyától vezérelve az értékes nyersanyagai és kiaknázható szellemi képességeinek legjavát, saját fajtájának, minnél gyorsabb és hatékonyabb elpusztítását lehetővé tévő technológiák kifejlesztésébe öli, és áldásos tevékenysége közepette úgy éli fel tartalékait, mintha tényleg nem lenne holnap.

Ez még a vihar előtti csend, de már szépen mutatkoznak a jelei a változásnak.
Melegedő víz, pusztuló korallok, teljes lokál ökoszisztémák felbomlása, soha nem látott időjárási jelenségek, emelkedő hőmérséklet, aszály, toxikus hulladékhegyek mindenütt, elpárolgó gleccserek, csökkenő biodiverzitás, terjedő sivatagok, ivóvíz nélkül maradó milliós városok, lángoló kontinens.. Mindennek ellenére exponenciális népességnövekedés, és a baj mérséklése helyett, fokozódó fogyasztás…
Az előrevetített veszteség érzése, a tehetetlenség dühével és némi szekunder szégyennel párosul, ami a minket és a körülöttünk élő fajok javát is halálraítélő kapzsi nemtörődömség miatt fojtogat.
A hangulat, némiképp eltorzult tükörreflexiója a felbugyborékolt gyermekkori érzésemléknek, szóval nem teljesen fedi le, a manapság az efféle szorongás típus megnevezésére konstruált klímarettegő kifejezés…

Sajnos hajlamos vagyok rá, hogy a negatív gondolatok vastag rétegeinek egymásratelepedése, a nem túl bíztató kilátások és – az ugyan más forrásból táplálkozó, de azért kellőképpen sötét – általános depresszió interferenciája nyomán szuperponálódó emóciók, rohamszerű láncreakciót indítsanak el az agyamban.
Meg is kezdődött az apokaliptikus diavetítés
A környezet, vagyis az egyedüli élőhely lelakása, a természeti katasztrófák mellett/következtében elszabaduló folyamatok, a szükség teremtette népvándorlások, a kevés maradékért folytatott, elkeseredett küzdelem, háborúk, madmax,
Bam-bam-bam, sorjáznak a képek.
Zuhogó gondolatbombák, igazi robbanó szerkezetekről, amik fegyverropogás háttérzajának közepette leomló házfalak között, gyermekeik véres maradványait ölelő anyákat gyártnak, a mindenféle életre alkalmatlan, nukleáris szennyezéstől percegő sivatagokban vánszorgó, kőkorba visszabaszott, esélytelen, egyenlőre túlélőkről, az élettelen óceánok szürke végtelenjéről, felperzselt erdők helyén temetetlen heverő, megégett tetemek szagáról, a mérgezett levegőben szállongó förtelmes járványok tombolásáról…
és egyéb szívmelengető dolgokról, amikkel a neuronok alattomos kémiája képes tetézni, a saját társtalanságának verméből kiszabadulni képtelen elme nyomorúságát, a pillanatnyi élet problémáinak megoldására koncentrálás, vagy akárcsak egy szaros naplemente nyugodt végigélvezése helyett, inkább önként botot dugva a lejtőn suhanó mentális kerékpár küllői közé.
A káosz szédületes sebességgel kezdett megint maga alá gyűrni, éreztem, hogy a kontroll nélkül áradó rettentő víziók nyomása alatt recsegő elme kezd átpréselődni az őrület érzékeny határvonalán túlra és hirtelen ruhástol belevetettem magam az óceánba, hogy a hűsítő habok felébresszenek a pszichedelikus armageddon korántsem lélekemelő mozidélutánjából és drasztikus mozdulattal rántsák vissza a figyelem fókuszát arra, hogy mekkora szerencsés flótás is vagyok valójában. Hisz nem csak, hogy egyetlen végtagom sem hiányzik és viszonylag egészségesnek mondhatom magam, de egy szelíden himbálózó hajóorról bámulhatom a varázslatosan felemás napnyugtát, egy kellemes klímájú sziget partjai mentén, ahelyett mondjuk, hogy a hullámok játékszerévé silányult, halott mauritániai kislány lennék, vagy valami ahhoz hasonló…

Címke , , , , ,