depi címkéhez tartozó bejegyzések

Hypericum perforatum

Az állítólag kedélyállapotjavító hatású orbáncfűtea terápiás fogyasztása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, semmivel nem lett vasaltabb az idegrendszerem szövedéke, a depresszióm egyre erősebb rohamokat indít az élhető élet ellen és érdekes módon a gyógynövény nyugtató vegyületei sem segítenek az alvásban, a fényérzékenységet okozó mellékhatása, a napos órák menyiségének növekedésével viszont riasztóan hat a tudatomra, és mivel a bőröm, évszaknak megfelelő mértékű melanindeficitének mielőbbi orvoslását tűztem ki célul, ennek okán nem hiszem, hogy jót tenne a kúra folytatása…

Címke , ,

puskát kellett volna…

Ez a nyár is kellemesen indul! Munkanélküli lettem…
Ez azért jó, mert így legalább temérdek szabadidőm lesz éhenhalni, és nem kell azon izguljak, hogy lesz e alkalmam utazni, nyaralnimenni, meg efféle úri huncutságokon törni a fejem.
A felhőszakadásokkal és zivatarokkal dúsított időjárás, kellemes hőmérséklete ellenére egyre magasabb fokozatra kapcsol bennem a depresszió, pedig pont a meleg évszak járulékos kellemességeitől vártam a pszichés állapotom viszonylagos jobbra fordulását.
Elképzelhető, hogy a drága hegesztőinverter helyett – amibe olyan nagy hévvel és várakozással invesztáltam be a megtakarított pénzemet – inkább az öreg Samuel Colt furfangos találmányából kellett volna vásároljak egyet, az ugyanis, 1836-os feltalálása óta, sokat próbált és igen megbízható eszköznek bizonyul, ha az emberfia szeretné kipucolni a fejéből a negatív gondolatokat…

Címke , , ,

Karantén karate

Hiába is fogyasztok a zörgős dobozokból előrázogatható kis kapszulák formájában mesterégesen előállított D vitamint, az így bediktált kolekalciferol bizonyára kielégít odabent bizonyos organikus vegyipari igényeket, de sajnos visszafelé nem működik, vagyis a szintézisét normális esetben lehetővé tevő UVsugárzás élettani hatását nem igazán pótolja. A természetes fény hiányától pedig úgy érzem elvékonyodik a bőröm és lassan olyanná válok, mint a rudakra drótozott nyulak, akiknek a kis mancsuk alatt eszközölt apró bevágások után egy elegáns mozdulattal lerántották a kabátját, és pőrébbekké váltak ezáltal, mint amennyire bármely élő szervezet mezítelen lehet.
Egyszerűen riasztóan néz ki ez az állapot és rávilágít arra az oltári félreértésre, amikor a magát fehérnek tituláló ember másokat nevez színesbőrűeknek…
Hiszen pont az alulpigmentált áttetszőség rajzolja ki a legélesebben az ember kültakarója alatt működő folyamatok bizarr árnyalatkomplexumát. A vénák lomha kékjeinek a húson való átderengésétől a csontra feszülő szalagok sárgás szikárságán át, az apróbb karcolások lüktető gyulladásos rózsaszínjeiből szétfutó, borvirágszerű vörös kapillárisaiig. A fakó szőrszálak beágyazódásai, minha valami kihűlt színű ipari szilikonhártya felületén törekednének keresztül, ami alatt felsejlik az egész szerkezet már-már obszcén kitárulkozása. Akár a burkolatuktól megfosztott robotok, megnyúzott békák túlságos intimitása, dolgok amikről nem akarsz tudni, akármennyire is hozzád tartoznak. A melanin hiánya, szinte pimaszul őszinte, mégis az igazságnak csak egy olyan rétegét dörgöli az orrod alá, ami kijózanító ugyan, de csupán a leleplezett bűvésztrükkök után maradó ürességgel tud megajándékozni, hiányzik belőle a gépészeti rendszer felfejthető rendjéből fakadó érdekesség, ami a valós transzparencia nélkül rejtve marad, csupán burkolt, nyirkos utalások történnek rá, mintha csak a szigetelés rozsdafoltos csoffadt, penészedő ragacsát látnád az alatta futó kábellabirintus zsenialitásának megértésére való lehetőség nélkül, viszont a látvány esélyt sem hagy arra, hogy elvonatkoztass a kirakatba állított sebezhetőségtől. A nyúlós, kocsonyás biológiai tákolmánnytól, aminél valami kicsit magasztosabb vagy legalábbis esztétikusabb kép jelenik meg az ember fejében, mikor úgy általánosságban magára gondol…

Minnél többet van egy lény magában annál többet gondolkozik rajta, hogy hol is lehet a saját helye a világban és minnél gyérebbek a létezése keltette rezdülések és ezekre a világ irányából érkező visszhangok, annál nehezebb ezeknek a koordinátáknak a pontos meghatározása.
A karantén bezártságának egyhangúsága ráadásul sokféle pótcselekvésre készteti az embert, azon kívül is, hogy a testére költözött döglöttbeluga árnyalaton csodálkozzék, például olyan összefüggések felfedezésére, amire a normál, mozgási szabadsággal rendelkező élethelyzetekben eszébe sem jutna időt pazarolni, az ezekre való rádöbbenés azonban mégis furcsa kételyeket támaszthat, vagy legalábbis kérdések feltevésére késztethet.

Itt vannak például azok a vizuális megnyilvánulások, amiket az agyam, az állítólag “ügyes” kis kezeim mozdulatain keresztül felszínre hoz, abból a bonyolult, tapasztalati, érzelmi és gondolati főzelékből, ami a neuronjaim kuszasága között veti tajtékos hullámait. Ezeket, az általában egyszerű eszközökkel megfogalmazott, de a valóságban azért sok értelmezési dimenziót hordozó képeket jobbára terápiás jelleggel készítem magam számára, de mégis előszetetettel teszem közszemlére, egyrészt, hogy ezekkel az apró kavicsokkal is megpróbáljak magamtól távolodó hullámgyűrű szerű impulzusokat kelteni a saját kommunikációs állóvizem pocsolyájának felszínén, másrészt meg, annyi de annyi dolog készült már a fiók sötétjének, hogy jobb ezeket kicsit megszellőztetni, lehetőséget biztosítani e halvány kis produktumoknak, hogy esetleg rajtam kívülálló entitásoknak is kedve teljjék benne.
Szerencsére nem a gyönyörködtetés vagy a sokatmondás igényével készültek, ezért, mint olyanok, nyilvánvalóan kevés ember érdeklődésére tarthatnak számot, valamint bármely mértékű dekódolásukhoz szinte elengedhetetlen, hogy a befogadójuknak valamiféle legalább perifériás rálátása legyen a gondolkodásomra, ami ugyancsak nagyságrendekkel csökkenti azon egyének számát akik egyáltalán időt szánnak ezekre, az amúgy nem túl magas esztétikai minőséget képviselő megnyilvánulásokra.

Kétségtelen, hogy a közösségi médiát használók egyszerűsített visszajelzései nem egyenértékűek mondjuk egy megbízható, mindenre kiterjedő figyelmű közvéleménykutatás eredményeivel és nem feltétlenül érdemes belőle messzemenő következtetéseket levonni, de valmiféle tanulság mégiscsak átszivárog belőle.

Példának okáért a kékszínű platformon 867 formális ismerősi kapcsolattal rendelkezem, (Nyilván ennek töredékével van valódi ismeretségi viszonyom és még ennek a számnak is elenyésző hányada, aki a nevemen kívül talán több dologra is emlékszik belőlem.) Ez tehát az az elméleti maximum, ahányukhoz a megosztásaimat képes vagyok az ő további közreműködésük nélkül eljuttatni.
Ezen a felületen például néha megosztok fényképeket, mint ahogy sokan mások, néha még olyan dolgokról is teszek közzé ezt-azt, amiről magam is csak azt gondolom, hogy teljesen értelmetlen töltelék feleslegességek és csupán a digitális fehérzaj mértékét növelik az emberiség által halmozott adatrengeteg átláthatatlan óceánjában. Ilyenek például az anyagcserém fenntartása érdekében összeállított melegkonyhai végtermékek, amiket nagy unalmamban megörökítek és feldobok a hálóra. (Ennek lehet valami olyan belső mozgatója miszerint kurvára rühellek egyedül táplálkozni és ezáltal talán valami közvetett pszeudotársaságot generálok az elemózsiafogyasztáshoz; de ebben a diagnózisban azért nem vagyok teljesen biztos.) Ezen két típusú vizuális kijelentésre érkező feedbackek menyiségi különbsége ötlött véletlenül a szemembe egy keresésnél, és mivel az összes értesítésem ki van kapcsolva, ezért eddig nem nagyon került a figyelmem homlokterébe a reakciók eloszlása.
Ezen felismerésen felbuzdulva visszapergettem kicsit az “időt”, hogy ezek a mintázatok egyedinek tekinthetők vagy található bennük valamiféle rendszer vagy ismétlődés.
Tehát arra jutottam, hogy vannak a tulajdonképpeni eszenciámat jelentő művészeti kivetülések, és vannak élelmiszereket megjelenítő hétköznapi tucatdokumentációk, valamint mémek vagy vicces videók amelyek használhatóak az előbbiektől független megosztások statisztikai kontrollcsoportjaként.
A kirajzolódó kép arról a zavarbaejtő tendenciáról tesz tanubizonyságot, miszerint a hagymaleves, vagy sültgomba pontosan ötvenegyszer annyira mozgatja meg az általam ismert emberek közösségének kíváncsiságát, mint a rajzaim.
Ha az egymásután felrakott tíz rajzra érkezett zéró összegű visszajelzést vetem össze egy darab leves kiváltotta reakciók számával, a tizes szorzónak köszönhetően a helyzet méginkább kiábrándító köntösbe öltözik.
Ebből az információból persze viszonylag sokféle konklúzió fejthető ki.
-Lehet, hogy az emberek sokkal fogékonyabbak azokra a dolgokra, amik szorosabb összefüggésbe hozhatók a Maslow piramis alapzatának régiójában tenyésző szükségletekkel.
-Lehetséges, hogy csúnyán pályát tévesztettem és az eredménytelennek tűnő rajzos iskolák és a művészeti felsőoktatás erőltetése helyett mégiscsak inkább valami OKJ-s konyhaikisegítő képzésben kellett volna résztvegyek.
-Lehet, akár az is, hogy egyszerűen csak rossz társaságba keveredtem és teljesen másmilyen emberekkel kellett volna ismerkednem életem folyamán.
-Vagy tulajdonképpen az is könnyen előfordulhat, hogy például a magányom csupán annak köszönhető, hogy egy kevés eszközzel és minimális menyiségű össszetevőből bárki számára könnyedén előállítható ételféleség lényegesen izgalmasabb dolognak mutatkozik, mint mondjuk én, az összes képességemmel egyetemben.
-Az is megeshet persze, hogy ez az egész lófaszról se mond el lófaszt sem, csak az érzésvilágom romjain épp ukrán gugolóst járó depresszió, vasalt bakancsának nyomán pincemélyre taposódott önbecsülésem ilyen baromságokkal szórakoztat, amikor nem figyelek a mosolyomra eléggé.

Címke , , , , , ,

Miértmármegint

Mocskos egy rohadék, alattomos agyféreg ez a depresszió, hisz olyankor is képes a válladra ülni és kilefetyelni a koponyád hasznos beltartalmát, amikor látszólag semmi, de semmi nem indokolná a jelenlétét.
Bűzös nyála letargiává old minden létező motivációt.
Van munkám, vannak céljaim, szép új tető a fejem fölött, aránylag egészségesnek tűnik a testem, nem éhezem, nyár van, – ha ugyan csillagászatilag épp vége is, de meteorológiailag, nyomokban még érezteti hatását – szóval elviekben, virulnom kéne, seggemet a flaszterhez verve ujjongani önnön kiváltságos helyzetem nagyszerűségén, erre jön, egyre csak jön és szétrúgja a homokváramat.
Belém petézik, lárvái megrágják az idegrendszerem delikát kis szövedékét és komisz kis toxinokat ürítve a vérembe, csírájában fojtják meg az életöröm minden próbálkozását, virgonc, szárnyalni kívánó gondolataim pedig hiába dörömbölnek az átlátszatlan, hideg búra alá lakatolva. A cselekvés szabadságát, ezen szellemi parazitáktól való megszabadulás kényszerű kapálózásává silányítva, megtorpantják a haladás, a fejlődés lehetőségét.
Ráadásul, sajnos jól ismerem a fajtáját, tudom, hogy ez a stádium még csak az előszobája egy igen keserves folyamatnak, és ha az imágói végül kikelnek, akkor nem hagynak belőlem semmit, amit egyébként magamnak neveznék, csak egy remegve könnyező szomorú húsrakást, ami nem, hogy a céljaiért való kitartó küzdelemre nem, de a saját metabolizmusának fenttartására is csak részlegesen képes,
Nem mintha bármikor szívesen látott vendég lenne, de ilyenkor még a kellemetlen jelenlétén kívül azt a szégyent is rám okádja, hogy valójában, irigylésreméltó jólétben érzem magam egy felesleges rongynak és csak fájok itt bele javíthatatlanul a világba, miközben a bolygó lakosságának nyolcvanöt százaléka leírhatatlanul mostohább körülményekkel kell szembenézzen. (Mivel volt szerencsém Európában világra jönni, ez mondjuk akkor is így lenne, ha esetleg nem csak mentális, hanem valódi húsbavágó “first world” problémákkal küzdenék…
Most, azonban nem csak a születési lottó kiváltságai okán, de magamhoz képest is ragyognom kéne, hisz egy csomó jó dolog történt velem az elmúlt időszakban, és egy rakás olyan tevékenységhez kezdtem hozzá, ami már régóta kipipálatlan sorokba rendezve öregedett az életem hosszú kívánságlistáján.)
Mégis itt van ez a szar a nyakamon és továbbra sem ismerem a receptet, amiből legalább körvonalaiban megmutatkozna, hogy miként védekezhetnék ellene.
Tapasztalatból tudom ugyan, hogy hullámtermészetű, akár a sáskajárás, hogy előbb vagy utóbb, ha már nincs mit rágnia rajtam, rövid időre eltakarodik, de soha nem ad lehetőséget a teljes regenerálódásra és minden levonulásal egy kicsit keserűbb lényt hagy maga után, egy még csendesebb, még visszahúzódóbb, mégjobban befelé forduló, egyre sérültebb izét.
Márpedig én kurvára nem erre születtem!

Címke , ,

kelletteznekem?

Ez a hangulatzavaros agyfrász azért nagyon álnok dolog, mert nem lehet tőle észrevenni, milyen szép életed is van egyébként. Aztán könnyen azt hiszed, hogy a világgal van a baj, – amivel persze szintén van gond gazdagon, csak azt sajnos nem lehet megváltoztatni – meg, hogy a beteg elméd és a problémáid elől, egy ilyen hetyke huszárvágással, sitty-sutty meglóghatsz, aztán bután nézel, meg naivan csodálkozol, mintha nem lett volna nyilvánvaló már az elején, hogy ez a mozgólépcső csak lefelé közlekedik.
Nem is tudom miből gondoltam, hogy a depresszióm akár kicsit is enyhülhet, ha visszahuppanok kicsit a múltam díszletei közé…
Ennyi idő alatt ugyan már bőven megtanulhattam volna, nem bedőlni a remény délibábszínházának, de persze a keserű tapasztalatok sem képesek teljes mértékben kiölni a vágyat a háthatalánjobbleszmajd után.
Borítékolható volt persze az önbecsapás, hisz a legkedvesebb emlékeimet kötötte a szemeim elé a kétségbeesés, akár a csacsinak a répát, madzagon.
Ott himbálóztak az orrom előtt a huszonéves egyetemista Dávid vidám kis fővárosi kalandjai.
Illatos csokorba rendezve az összes válogatott hangulat, ami miatt anno érdemes volt itt lenni, mindez jól nyakon öntve, a pergő idő mindent színesebbé tévő, emócionális nátriumglutamátjával.
Embereket vízionáltam, meg társaságot, az őrlángra tekert, szomjas létezés után valami pezsgést, életet, a magányom vagy legalábbis a keserű egyedüllét végét.
Botor gondolat volt, meg kell hagyni, de az ember, mégha amolyan pesszimista fajta is, mélyen belül mégiscsak arra bazírozik, hogy az események, esetleg, nem a kevésbé vidám forgatókönyv szerint fognak alakulni.

Legközelebb majd, ha egy csinos kis vitorláson ringatózom az óceán hullámain a szikrázó napsütésben, akkor majd üvöltsetek rám kurva hangosan, hogy ne igyekezzek ilyen sebesen, rohanni a péniszszerdőbe, és főképp ne szélesre tátott szájjal.
Kaparom az arcomat, hogy mégis, hogy a hóbortos öregördög túrós faszába lehettem ekkora istenverte barom…
A kissé kilátástalannak tűnő, de legalább biztonságos, meleg és nemmellesleg gyönyörű szigetvilágból, ideutazom ebbe a szürke, fagyos, barátságtalan, ellenséges fosba. Tíz év trópusi klíma után egyenest a kontinentális télbe, hát meg vagyok én huzatva?
Ráadásul a kiri-koronás második mindmeghalunkhullám kellős közepébe, kijárási tilalommal, meg terrorelhárítóvírusvadász fegyveres bohócokkal az utcán.
Olyan, mintha csak az összes tisztem elvesztése után jutna eszembe, hogy a többiek nem franciasakkot játszanak.

Mindegy, későbánat! Most már úgyis itt vagyok ittkellennedhogyelhiddországban, összeszorítom a fogaimat, – abban végülis egész jó vagyok – valahogy kibekkelem ezt a telet, próbálok nem emlékezni a lelépésünk előtti hangos fogadalmamra, miszerint: AZ MÁRPEDIG DUPLAKURVAATYAÚRISTEN, HOGY EZTEZTEZTEZTET EZT NEM CSINÁLOM BAZMEGTÖBBET DENEMÁM!!!
Hát most majd csinálom, megint. Szépen megalázom magam a szakmámban, negyvenplusszosan, kevesebbért, mint hatéve mosogatófiúként. Lenyomok pár hónapot úgy, hogy nem látom a napot, csak a peremvidék hajnali és esti tömegközlekedésének a durván faragott arcait.
Félreteszem az agyamat kompótnak, elvermelem az elmémet valami gödörbe, “spártába” leküldöm ezt az időszakot, mint egy szorgos kis gép, aztán ha végre megint lehet, akkor olyan messzire megyek innen, hogy eszembe se jusson visszatalálni.

Címke , , ,

mindfuck

Sosem osztottam azoknak az “erősembereknek”a véleményét, akik a depressziót és egyéb “lelkibetegségeket” csupán a nyugati, elkényeztetett, snowflake-ek nyígásának tartják és letudják az egészet avval, hogy: ” Katonának kee vinni az ilyet, ott aszt kipurgájják belőle a mimózaságot.”
(Mindemellett az amerikai filmek sztereotip hipohondereit sem tartottam mérvadónak, akiknek évekig kell terápiára járni, ha valaki esetleg offenzíven ráncolja rájuk a szemöldökét.)

Viszont mindíg is irigyeltem a hurráoptimistákat, az élet által kínált citromból limonádé gyárosokká válókat, a legnagyobb szarvihar közepette is teliszájjal vigyorgó féligtelipoharúakat, jó nekik, ők hatalmas fórral indulnak az emberiség azon három négy százalékával szemben, akik a hangzatos: Major Depressive Disorder nevű elváltozást nyerték a genetikai lottón vagy kapták jutalmul az élésbajnokság versenyszámaiban való ilyenolyan helytállásért.
A pozitív világlátás erény, ez nem képezi vita tárgyát, csak egyrészt nem antagonistája a depressziónak és még csak nem is gyógyszere, másfelől nem minden személyiségtípus képes száz százalékban elsajátítani. Főként ha nem csak pesszimista vagy introvertált a jószág, de mellé még beteg is neki az agya.
Az AIDS-esen sem segít túl sokat, ha azt ismételgetik neki, hogy “szedd már össze az immunrendszered wazze”, meg “mit kell megijedni egy kis náthától, nézd milyen szépen süt a nap.”
Pedig a depressziót akár nevezhetjük egy szellemi “autoimmun betegség”-nek is, hisz pontosan azt nyírja ki benned, amivel természetes úton védekezhetnél a világ barátságtalanságaival szemben, az életörömöt, a lelkesedést, a sikerélmény átélését, az aktív cselekvés vágyát. (Vagy annak esetenként a fizikai lehetőségét.)

Szóval csodálom a vidám természetű optimistákat, de minden tiszteletem ellenére nagyon fel tud baszni, amikor naplementésháttér elé montírozott koelhós mélységek odamondásával akarnak meggyógyítani.
Mert ők tudják, mert ők voltak nagyonlent, ezért bátran kijelenthetik, hogy ha ránevetsz a világra, akkor az is visszamosolyog rád!
Hát a kiskutya faszát!
Elképzelhető, persze, hogy a nőimagazinos szomivagyokot tényleg orvosolja az efféle bulvárpanacea, csak azt elfelejtik, hogy amin mondjuk egy kiadós shoppingolniszaladással is segíteni lehet, az valószínűleg köszönőviszonyban sincs MDD-vel vagy Dysthymiával.
A civilizációs nyomásra kialakuló mentális elváltozások mindinkább megszokottá, hétköznapivá válása, karöltve a new age-es forced happyness téboly térnyerésével sajnos tendenciává tette az önjelölt pszichiáterek, lélekgyógyászok és a fotelbólbölcselvesegítők elszaporodását, és ennek nyomán bizonyos, valódi betegségek nem helyénvaló társadalmi megítélését. Komolytalanná, édesbús melankóliává, meg habkönnyű feketemasnival átkötött divatvilágfájássá, esetleg ócska, dekadens nyavalygássá degradálva, ezt az egyébkét húsbavágó problémát.
Masszívan figyelmen kívül hagyva, hogy sokan nem feltétlen azért trancsírozzák fel az ereiket, mert az épp trendinek tűnik az emós videoklippekben, hanem mert nem tudnak tovább együttélni a durrdefektet kapott agyuk kóros reakcióival, ami elől, a dolog természeténél fogva nem nagyon lehet elmenekülni.

És ha a betegség kialakul, akkor az onnantól kezdve indifferens, hogy miben tisztelhetjük a kiváltó okot, mert a szimptómák pont ugyanolyan súlyosak lehetnek annál is, aki szimplán csak örökölte ezt a hangulati zavart vagy a rá való hajlamot, mint annál, akit valami erős pszichés trauma juttatott idáig. Nyilván ez utóbbi esetén eltérőek a terápiás módszerek, de az elváltozás tünetei azonosak annál is aki nehezen dolgozza fel az aranyhörcsöge nyeretlenségét a rágcsálószépségversenyen, mint, mondjuk, aki a szeme előtt lemészárolt a családjának borzalmai okán süllyed az emocionális kontrolltalanság szomorú mocsarába. A túlzó példa csupán arra kíván rávilágítani, hogy a probléma kizárólag a betegség lefolyásának élettani hatásai szerint súlyozható és nem az elszenvedőjének életkörülményei alapján.
Tehát a “Lógatod itt az orrod jódolgodban, afrikában meg éheznek. jellegű hozzáállást nem csak azért nem célravezető hangoztatni, mert a “másoknak sokkal szarabb, mint neked” tényszerű ismeretétől még senki nem vált kiegyensúlyozott boldog személyiséggé, hanem mert, mint ahogy a rák, a depresszió sem válogat és fikarcnyit sincs tekintettel társadalmi előmenettelre, korra, nemre, bőrszínre vagy felekezeti hovatartozásra és a távirányítót pont olyan erővel csavarja ki a tehetős bankár, mint az agrárproletár kezéből.

“Miért nem kezdesz már magaddal valamit, rossz nézni amit csinálsz”

Ez talán a legkártékonyabb hozzáállás, ami még a “szabadítsd fel az elméd” vagy “fogaddaszívedbejézust”- jellegű hasznostanácsoknál is sokkal szarabb, mivel nem elég hogy nem segít, de egy kis plusz szégyenérzet hozzáadásával is tetézi a bajt.

Ugyan a lustaság vagy semmirekellőség nem zárja ki a depresszióval való közös halmaz meglétét, de azt azért érdemes tudni, hogy ha napokig nem kelsz fel az ágyból és a táplálkozásra szánható időt és energiát is inkább zokogásra fordítod vagy épp bárminemű fizikai megterhelés hiányában 24 órán keresztül alszol, mint akit agyonvertek, akkor az ritkán tudható be egyszerű tunyaságnak.
A legramatyabb tünet ugyanis nem a világ besötétedése, a levertség, a szorongás vagy az önértékelési zavarok, hisz azok csak pocsékká teszik az ember életét, de nem kilátástalanná.
A magadon való segítés ellehetetlenülése sem szimpla restség, hanem épp a kórismék veszedelmesebbje, vagyis a részleges vagy teljes cselekvésképtelenné válásnak a következménye, hisz pont ez a sötét, mentális paralízis a legnagyobb kerékkötője mindennemű pozitív változásnak.

Sokáig én is azt hittem, hogy majdelmúlik, meg, hogy okosabb vagyok én annál, mint, hogy egy “kis depi” túljárjon az eszemen, és hogy az ember egy napfényes szigeten nem is lehet igazából kitéve a betegség pszichiátriai értelemben vett valódi válfajának, de az a tizennyolc hónap, amit az életem visszaszerzésére irányuló kőkemény, de eredménytelen kaparással töltöttem, rádöbbentett, hogy ez biza, kurvára nem játékdolog.
Sajnos eljutottam abba a stádiumba, amikor be kell lássam, hogy egyedül nem tudok magamon segíteni, most már csak azt nem tudom, hogy ki vagy mi az, ami tud.
Abban viszon biztos vagyok, hogy sem a jóindulatú számonkéregetés és magaslóról kioktatás, sem a foghegyről odavetett, gondosbocsszagú vattacukorezotéria lédig bölcsességei nem lesznek közöttük.

Címke , , ,

Emlékreflux

Ha csak ideiglenesen is, de találtam egy hajójavító melót Las palmasban, jövő héten ott fogok dolgozni. A provinciák közti utazás mostmár lehetővé vált ugyan, de hogy a helyzet mégse legyen olyan egyszerű, a tömegközlekedésen bevezettek egy rendkívül okos módosítást, hogy a buszvezetőt megóvják a koronavírus ármányától. A rendelkezés úgy szól, hogy a pilóta nem fogadhatja el az egyszeri utazó “fertőző” készpénzét, mint ahogy a pénztárosok, fizetőpincérek, benzinkutasok vagy bárki más igen, szóval csak a bérletesek utazhatnak, vagy azok, akiknek előre váltott jegyük van.
Jegyet és bérletet azonban nem minden faluban lehet ám vásárolni, szóval ha fel akarok jutni a fővárosba, akkor át kell sétálnom Puerto Ricoba, hogy ott valakinek odaadhassam ugyanazt a pénzt a jegyért, ami a buszvezetőkre különösen veszélyes, hogy aztán visszasétálva, itt felszálhassak a buszra és átnyújthassam azt a bilétát, amit a szomszéd település pénztárosa ugyanavval a kezével adott oda, amivel a vírusgazdag valutámat elvette.
Én egyébként még egész jó helyzetben vagyok, mert közel másfélórányi járóföldre innen, akad olyan település ahol jegyet vásárolhatok, de mondjuk a hegyekből szinte képtelenség így, az egyébként menetrend szerint üzemelő járatokat igénybevenni.
Áldom a spanyolok kifinomult észjárását…
A kimozdulás lehetősége viszont adott, úgyhogy a közeli Playa del inglesig inkább stoppal mentem. Kell egy kis változatosság mert iszonyúan pontba szűkült az életem és ez nem gyakorol túl kedvező hatást a mentális stabilitásomra, úgyhogy ha ilyen kicsi keveset is de mindenképp mozgolódok.
Hónom alá csaptam a longboardot a rettentő fontos játékmaszkommal együtt és kiáltam az út szélére. Forgalom alig akadt szóval az út felét legurultam már, mire valaki felvett.
Playa del ingles a délvidék legnagyobb turisztikai központja, ami most ugye egy ürességtől kongó szellemváros. Mondjuk nekem így sokkal jobban tetszik és a hetvenes évek letagadhatatlan stílusjegyeit magukon hordozó, ormótlan szállodák közti autómentes utak tüköraszfaltján remekül hasít a deszka.
A homokdűnéken senki sem sétál, halott az egész környék, mint ha neutronbombát robbantottak volna a közelben.
Keresztül kasul csapattam az egész települést.
Céltalanul, csupán örvendezve a sima utakon hangtalanul sikló kerekek pörgésének. Egyszercsak besiklottam a partmenti sétányon éktelenkedő tropical bevásárlóközpont mellé és nem is sejtettem, hogy jobb lett volna, ha elkerülöm ezt a környéket.
Az eget borító szürke felhőpaplanból szitálni kezdett az eső és bemenekültem a buszmegálló teteje alá, hogy szárazon átvészeljem azt a pár percet, amíg a híresen gyér kanári csapadék abbahagyja a szemetelést. A száraznakmaradásra nem is annyira nekem volt igényem, sokkal inkább a vadonat csapágyaimat akartam megóvni a berozsdásodástól.
Ahogy ott ültem a néma buszváró szürkés csendjében, az esővel együtt a könnyeim is peregni kezdtek. Sajnos az agyam hajlamos a dejavu jellegű helyzetekben a spontán időugrás előidézésére, hajszálvékony asszociációs kapillárisok is elegendőek a memóriaviharok kitöréséhez és az emlékmozik egy harckocsidandár lánctalpainak finomságával szaggatják fel az érzelmi stabilitásom szappanbuborékhártya vastagságú, sérülékeny burkolatát.
Akármennyire határozottan küzdök is a múltam flashbackjei ellen, ha durván fejbe kólint a melankólia, nem tudok ellenszegülni az emlékek diavetítésének.

Látom magunkat ugyanitt, tíz éve, ahogy épp megérkezünk a turistaváros színes fényei közé.
Egy új élet kezdetén, izgatottan és kicsit tanácstalanul ültünk, az – első és azt követően kb. másfél évig az utolsó – esőben, és vörösbort szürcsölve, vihorászva találgattuk, hol fogjuk tölteni az éjszakát.
A környék változatlan, csak a szereplők számában van némi eltérés.
Hiába próbálok menekülni, ha a film peregni kezdett nem áll módomban leállítani, szóval inkább csak sodródom a képekkel és próbálom megélni amennyire csak lehet. Igyekeztem a víziót kiegészíteni a valóságban azokkal a hozzávalókkal, amik a jelenemben elérhetőek és rímelnek a káprázat hullámhosszával.
Bementem hát a vásárlók híján épp zárni készülő “éjjelnappali” boltba, épp úgy, mint régen és megvettem a sajtot, az olajbogyót és a palack bort, majd lesétáltam a partra, immár fittyet hányva a bőrigázásra.
A nedves nyugágyak, az ismerős ízek és az erős spanyol bor bódító hatása mit sem változott azóta, az alkony szinte tökéletesen beleillett az emléklenyomatba, amit a fejemben őrzök, mégis, most minden tökéletes ellentéte annak a hajdani estének.
Akkor szerelmes voltam és harsogóan boldog, valamint, ami talán a legfontosabb, volt társam az életnek nevezett kalandban való helytálláshoz. Annak ellenére, hogy a levegőben lógtunk semmit sem tudván a szigetről és minden annyira bizonytalan volt amennyire csak lehetett, mégis úgy éreztem, hogy tartozom valahova…
A bortól kótyagosan végigjártam annak az ominózus estének a színhelyeit, olyan volt, mintha az életem filmforgatásának elhagyott díszletei közt bolyonganék, az álomszerűségre még rá is erősített a hely mozdulatlan kihaltsága.
Talán, ami a környezeten kívül ugyanaz, mint akkor, az maga a változás közelségének érzése, csak sajnos most félbe vagyok tépve és öregebb vagyok tíz esztendővel, amit valahogy inkább húsznak érzek, magányos vagyok és reményvesztetten keserű. Az idő szemcséit sajnos lehetetlen visszagyömöszölni a homokóra felső szekciójába, úgyhogy csak abban bízhatok, hogy ez a küszöbön álló változás nem taszít még mélyebbre a szeretetlenség elkeseredésének mocsarába.
Ha minden jól megy hamarosan magam mögött hagyom ezt a szigetet és soha többé nem jövök vissza, talán ha térben is eltávolodom ettől az életszakasztól, akkor könnyebben békére lelhetek, és ezt a nyavalyás “kivertkutya” érzést is levetkőzhetem valahogy. Nem hagyhatom, hogy az a hideg üresség töltse fel az életemet, amit a múltban átélt boldogság és a jelenem sivársága közti diferencia dermeszt az agyamra.
Ha rám tör a depresszió, akkor szinte tökéletesen használhatatlanná válok, egy üres kataton burokká, aki a saját avas zsírjában való sistergésen kívül semmi másra nem képes. Az elmúlt másfél évben ugyan nagyon sokat sikerült lefaragni az összeomlásaim utáni rehabilitálódás idejéből, de még így is, minden egyes roham a szemétdombra hány egy vagy két napot az értékesnek vélt létezésemből…

Címke , , , ,

szomor

Majd egy hét beletelt, mire rá tudtam venni magam, hogy hozzányúljak a halott vitorla maradványaihoz, annak ellenére, hogy a katamarán egyik oldalfolyosóját teljesen elfoglalja, totál járhatatlanná téve azt. Tudom, hogy az efféle dolgok hozzátartoznak a boaty life-hoz, ami egyszerre tartalmaz felemelő és lesújtó pillanatokat, de inkább egy darabig nem is használtam azt az oldalt, annyira vérzik a szivem, féltem, hogy meglett ember létemre elsírom magam, ha a hajóm legfőbb hajtóerejének rojtokká feslett szemetével kell babráljak.
Na jó pityergés az azért mégsem lesz, persze, de kicsit labilis vagyok mostanában, úgyamúgy emocionálisan…
Nekiveselkedtem, nagylevegő, összeszorított ajkak, kivonszoltam a “tetemet” a cockpit-be és elkezdtem széthajtogatni, már önmagában ez beletelt egy kis időbe, ugyanis a felület három nagyobb darabra szakadt és a közöttük lévő apró kis girlandokká hasadt rész, csinosan összefonódott az UV védő borítás rongyaival.  Ezekkel nem is szarakodtam inkább, hanem nekiestem egy ollóval, hátha egy-két négyzetméter varrásmentes Dakront ki tudok menteni az épen maradt cafatokból, (ami később még jól jöhet, ha esetleg egyszer lesz pénzem egy használt vitorlára, amit majd rögtön javítani kell… ) megszenvedtem vele mert, az olló korántsem viszi ám olyan jól ezt a vastag szövetet, mint ahogy a szélnek sikerült seperc alatt szerpentinné aprítania.
A végén már egész vidáman szeleteltem, nagy baj végülis nem történt, a tárgyaknak, mint minden másnak is, vagy így vagy úgy vége lesz egyszer… Persze akár maradhatott volna egyben is, hogy szolgáljon még pár évet ha már ilyen sokba került megjavíttatni, de legalább büszkén a szélben verdesve múlt ki, nem a patkányok rágták szét a kikötőben…

Címke ,