csili címkéhez tartozó bejegyzések

A barátaim ellenségeinek ellenségei a barátaim…

Amint a hőmérséklet, emberi és növényi mércével is, az öltözet/egyéb menedék, nélkül is tolerálható szinten stabilizálódott, megengedtem magamnak, hogy a szaridő elleni bezárkózás alkalmi szellőztetései helyett, inkább konstans bukóra állítsam az ablakokat és a teraszajtót, s ezáltal folytonos levegőcserét biztosítsak a lakásban.

Ennek az akciónak köszönhetően, zavartalanul megvalósult a kül és belvilág közti kapcsolat és nem kellett teljes három napnak eltelnie, hogy a paprikáim friss hajtásain és virágain is fürtökben lógjanak a szép zöld levéltetvek.
Ez seperc alatt rá kellett ébresszen, hogy a természeti viszontagságoktól, úgy ahogy izoláltnak és biztonságosnak gondolt urbánus környezet, a mindent körülölelő beton, aszfalt és üvegrengeteg ellenére, az élősködőkkel szemben semminemű védelmet nem nyújt, sőt, a vadonban megtalálható számos ellenségük hiányában, még a normálisnál is virgoncabbul szaporodnak.
A többszöri lemosás és a korábbi betolakodók (tripszek) ellen eleddig bevált Neemolajos-káliszappanos permetezés csak részlegesen vezetett eredményre, a neemben található hatóanyag az azadirachtin, ugyanis vízzel elegyedve, a körülményektől függően 4-48 órán belül lebomlik, ami igen jó abból a nézőpontból, hogy a növény termésének szöveteibe, ha belekerül is, pár nap alatt nyoma sem marad, azonban az élősködők térhódításának kezelése szemszögéből komoly nehezítés, hiszen így a védekezési procedúrát hosszú időn keresztül, naponta kéne ismételjem, mivel a tetűkék eszetlen reprodukciós rátájával nem könnyű lépést tartani…

A Macrosiphum rosae gyámoltalannak látszó, barátságos színű, apró egyedei, a valóságban igazi komisz kis rohadékok, nemzedékváltásuk hihetetlen sebességének hála robbanászerű populációnövekedésre képesek, és ha van belőlük hirtelen három kiló, akkor bizony a növényeidben nem nagyon marad folyadék.
A faj terjesztéséért leginkább a szárnyas alakok a felelősek, azonban ők csak ősszel párzanak és az áttelelő petékből kikelő rovarok milliárdjai, a tavasz első mozdulataival árasztják el a növények frissen indított kis próbálkozásait.
Nagyjából ez a rajzási időszak eshetett egybe a lakás légcseréjébe beiktatott könnyelmű változtatással.
Ha összesen csak annyien lennének, mint a kezdetekkor, nem lenne túl körülményes megszabadulni tőlük, azonban a petékből tavasszal kikelt szárnyatlan egyedek, az úgynevezett “ősanyák”, akik – sok más rovarfajjal egyetemben – birtokolják a partenogenezis lenyűgöző képességét, így elég gyorsan behozzák a számbeli lemaradást.
Tehát a kis nyavalyások, az ivarsejtjeik kromoszómáinak önkényes megduplázásával, képesek az eredetileg haploid sejteket is osztódásra bírni, vagyis, a hagyományos szaporodáshoz elengedhetetlen párzási aktus megspórolásával is életképes utódokkal tudják megörvendeztetni a világot.
Ráadásul nem is kevéssel.
A nyári változatok, ezen felül még, az ízeltlábúak körében elfogadott tojásrakással sem bíbelődnek, nehogy a veszélyes vakvéletlenre kelljen bízzák a peték kikelését, inkább elevenen szülik meg utódaikat!
Valamint, ugye a sajátságos kis “önklónozó” módszerük eredményeképpen, a szűznemzéssel létrejött egyedek mindegyike nőivarú lesz, tehát azonnal kezdhetik is a műsort előlről.
Sőt még erre a sebességre is rá tudnak fejelni kicsit, ugyanis azon kevés faj egyikéhez tartoznak, ahol a generációk teleszkóposodása is létrejöhet, vagyis az édesanyja potrohában fejlődő tetűke, máris instant leányanya, és ugyan még meg sem született, de máris a szíve alatt hordozza a következő nemzedék építőköveit.
Hát nem gyönyörű?
A teljes kifejlődés uszkve 7-10 napos leforgása alatt, a gyerekek is folyamatosan táplálkoznak, vagyis pusztítják a növényeim éltető nedveit, de már hamarabb, a negyedik vedlés lezárultával elérik, hogy az anyjukhoz hasonló, rendkívül hatékony önmásológépek váljanak belőlük.
Egyetlen tetűcsajszi imágó, 24 óra alatt 22 nimfát tud világrahozni, ez ugyan nem egyenletesen van időben elosztva, mégis számolhatunk avval, hogy a populáció nagyjából hatvanöt percenként képes megkétszerezni az egyedszámát, vagyis szaporodásukról egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy eléggé exponenciális számbeli növekedésnek minősül…


Ez a szupererejük, és ezen különleges okok miatt, nem is könnyű olyan hipp-hopp elbánni velük, mint ahogyan először gondoltam.
Azonban, ha a kémiai megelőzés mellé, a szüntelen fizikai ritkítás biológiai tényezőit is beleírjuk a képletbe, akkor hamarabb közelíthetjük meg az áhított tetümentes állapot vágyképét, és még az én lelkiismeretem is könnyebbé válik azáltal, hogy a vegyi hadviselés beiktatása révén bekövetkező, szándékos genocídiumon túl, a további pusztítás karmikus felelősségét részlegesen átháríthatom.
Létezik ugyanis, a kis szívogatóknak pár természetes ellensége, akik örömest vállalják a mészárlás rájuk eső hányadának lelki következményeit. (Ami számukra leginkább a kellemes jóllakottsággal azonos.)
Ezen apró hóhérkák közül, a leg vér testnedvszomjasabb gyilkosoknak mondhatók, a kedves kis Coccinella septempunctata-k, avagy közismertebb nevükön a hétpettyes katicabogarak, vagy épp a Kárpátmedencében is elszaporodott ázsiai rokonaik, a Harmonia axyridis-ek, vagyis a harlekinkaticák, akik talán, falánkságban még endemikus testvéreiket is felülmúlják.
Ráadásul a Coccinellidae család tagjait, a többi torkos parazitoidnál lényegesen könnyebb is telepíteni.
(Ez nagyjából úgy néz ki, hogy begyűjtesz belőlük tizet-tizenötöt a mező leveleiről, egy komfortos kis gyufáskatulyába és otthon a növények levelei közt kiengeded őket.)
Ugyanis a tetvek hatékony tizedelésében jeleskedő, egyéb kegyetlen predátorok: zengőlegyek, fátyolkák, fürkészdarazsak, csak nehezen összefogdoshatók, és a szabadonengedés aktusával egyidőben azonnal faképnél is hagynának, nemúgy a katicák, akik lényegesen mohóbbak és lustábbak ennél, (A gyermekdal tanulsága szerint, még az oszmán hódítók kerékalátevéssel és sós kútban áztatással illetve agyonlövetéssel való fenyegetőzése sem nagyon kapatja szárnyra őket.) pont olyanok, mint a kispénzű turisták az all inclusive hotelek étkezőiben, szóval ha odarakod őket a svédasztal közepére, akkor addig biztosan nem tágítanak, amíg akad valami harapnivaló a környezetükben.
Instruálni sem kell nagyon őket, gyorsan feltalálják magukat mint kisnyugdíjas a kiállításmegnyitón, azonnal lokalizálják a prédát, aztán a fehér mintájú maszkjaik alatt lengetett csipkés mandibulák nem is lazsálnak sokat, félelmetes iramban darálják egymásutánban, a tehetetlen, transzparens zöld testeket…


A lomha mozgású tetvek a kivételes szaporaságukon kívül semmivel nem képesek megvédeni magukat a vörös vagy épp narancsszín alapon pettyes tankok előrenyomulásától, – az meg lássuk be nem nagyon hátráltatja a ragadozókat az éhségük csillapításában – szóval jobb híján, kénytelenek mulyán végignézni, ahogy klóntestvéreik elkerülhetetlen felfalatásában, szépen rájuk kerül a sor.

Szóval a kedves kis csilijeim “keringése” ismét fellélegezhet, nekem meg akad, új, fotós és rajzi témám a “kíméletlen világ” sorozatom bővítéséhez…

Címke , , , , ,

VAE VICTIS

Úgy tűnik, hogy növényvédelem ügyben bevállni látszanak az ősi természetes módszerek, és a szerves kémia megbízhatóan és könyörtelenül működik.
Vagyis az intervenciós kártevő populációt sikerült csúnya fejlődési rendellenességek sorozatának és egyéb, a metabolizmusukat sújtó kegyetlen ármányoknak köszönhető összeomlásba taszítani, ami a paprikatövek életét így-úgy megmenteni látszik, de a hatalmas levél és virágdeficit valamint az intenzív sokk hatás miatt, az “idei” szüret az tuti nem lesz valami bőséges…
Egy speciális növényi olaj, igen komplex vegyüleivel, egyszerre több fronton támadtam a batátaim elpusztítására törő gerinctelenekre.
Meglehetősen komisz dolog ez, mert a hatásmechanizmusok együttese, módfelett embertelen eredményre vezet, de bevetésével mégiscsak sikerült a harminckilenc növényemből huszonhetet megmenteni, amely némiképp ellenpontozza a tömeggyilkosság okán a lelkiismeretemre nehezedő nyomást.
Van egy Ecdysone nevű szteroid, ami a rovarok vedlését elindítani hivatott, 20-Hidroxiecdysone hormon létrejöttéhez elengedhetetlen, választott vegyi fegyverem összetevőinek egyike, ennek a prohormonnak a hatását blokkolja, aminek hiányában az efféle élőlények fejlődési szakaszváltása ellehetetlenül. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy míg növekedésük nem áll le, de az egészséges méretváltozáshoz szükséges vedlés elmarad, így folyamatosan duzzadó testük saját kitinpáncéljuk foglyává válik, amiről nem túl bonyolult elképzelni, hogy milyen sanyarú véghez vezet. Másrészt itt van még, az ízeltlábúak szervezetének jelentős hányadát kitevő exoskeletont alkotó, váz poliszacharid szintézisét gátló aromás éter, a benzoil-karbamid osztályba tartozó, fluor-szerves vegyület és a monoklorobenzolok tagja, vagyis a triflumoron. Ez jobbára sejtszinten veszi elejét a kitinburkolat létrejöttének, ami nem csupán puhává és ezáltal védtelenné teszi a lárvákat, de külső merevítésű lények lévén a testüket mozgató izmok tapadási pontjaitól is megfosztja őket és még egyéb rusnya fejlődési anomáliákkal is fokozza a mortalitást. Ha ez nem lenne elég, van még a tarsolyban egy spéci kis limonoid, vagyis a tetranortriterpenoid osztályba tartozó azadirachtin, amitől, a még saját “bőrükbe” nem fulladt, vagy el nem folyósodott szervezetű kártevők, egyszerűen elfelejtenek táplálkozni, szaporodni és úgy jóformán bármi zavarót csinálni, aminek köszönhetően, nem csak ártalmatlanná válnak, de egy idő után szimplán éhen is vesznek.
Kicsit sajnálom, hogy így alakult és nem lehetett valami békésebb útját választani ennek a dolognak, mentségemre szóljon, hogy viszonylag korlátozott volt a konfliktus rendezésében igénybe vehető diplomáciai csatornák száma, és mivel mindkét félnek elég karaktetes, de igencsak különböző elképzelése volt a birtokviszonyok mibenlétéről, ha le is tudtunk volna ülni egy tárgyalóasztalhoz akkor sem valószínű, hogy az álláspontok nagyban közeledhettek volna egymáshoz…

A paprikapopulációm majd egyharmadát kényszerültem veszteséglistára írni az alattomos szívogatók miatt, (Béke poraikra!) vagyis, sajnálatos módon, tizenkét gyönyörű növényt már nem sikerült megmenteni, és az életbenmaradottak is felkopaszodtak, vagyis egykoron vitalitást sugárzó önmagukhoz képest, jelenleg elég siralmasan festenek. Sajnos a tripsztámadás szinte a lehető legrosszabbkor jött (Persze, nem nagyon létezik olyan időpont, ami kedvező lenne az ilyesmire.) hisz a növényeim pont elkezdték a kis bimbóikat kibontogatni. A tömeges virághullás eredményeképp, értelemszerűen a sok odafigyelés és gondoskodás gyümölcse nem lesz valami temérdek, de ha most nem is alakul fényesen a termés, a túlélőknek legalább lesz még lehetőségük újrapróbálkozni a következő szezonban való paprikaneveléssel, és ha a nedvszlopálók csapatai visszatérve, esetleg újra szemet vetnének a védenceimre, akkor már nem állunk védtelenül az agresszióval szemben…

A Jalapeño travellerekből és a Seven pot kongo chocolate névre hallgatókból maradt a legtöbb túlélő, fajtánként öt-öt tővel.
(Ezt az utóbbi straint, azért nevezik 7 pot-nak, mert elvileg egyetlen árva terméssel hét különálló fazéknyi ételt lehet, egy varázsütésre fortyogó magmává változtatni, ami nem is meglepő, ha a kis barna nyavalyások tényleg hozzák majd a beharangozott másfélmillió scoville fokot. Csak az összehasonlítás végett, például egy jó kis fingatós, zöld hegyeserős (Anaheim) általában nem tud többet kétezernél…)
Az Aji beníto illetve az Aji dulce amarillo a második a sorban, három három növénykével.
Ketten vészelték át az inváziót a Szellemcsilik, a habanerok, és a kunkori Cayennek, míg a Tabasco, az Aji charapita, és a káprázatos lila Malaysian explosive ember típusokból csak egyetlen cserépnyi élte túl.

Az öcsém által örökül hagyott zöldeknek, névszerint: Elefántláb (Beaucarnea recurvata), Illatos vitorlavirág (Spathipyllum wallisii), Agglegénypálma (Zamioculcas zamiifolia), Tarka sárkányfa (Dracaena marginata), Pletyka (Tradescantia fluminensis), Nagylevelű buzogányvirág (Diffenbachia seguine), Zebrapletyka (Tradescantia zebrina) is sokat használt a kártevőprobléma rendezésével rájuk is vetülő többletfigyelem, őket fajtájuk jobbára trópusi sajátosságaiból kifolyólag, ugyan nem érintette a tripszek pusztítása, de az esetleg az ő virágföldjükbe is beköltözött szívogatók eliminálására eszközölt földcsere és lemosással összekötött fazonigazítás megtette a hatását, csillogó új hajtásaik üde zöldje megmenti a lakás atmoszféráját, a még lábadozó csilik lehangoló állapotából fakadó melankóliától…

Címke , , , , , , , ,

Lágyszár

Le tudnám írni ide napra pontosan, hogy valójában mennyi ideje is élek egyedül, de nem teszem.
Nem teszem, mert egyrészt talán engem is megrémítene az adat, másrészt meg, mivel az eddigiekhez igencsak hasonló magányos örökkévalóságnak nézek elébe, szinte felesleges is ennek a számszerűsítésével foglalkozni. Néha-néha ugyan még kaparja az ajtót belülről valami,aminek igénye lenne az ölelésre, meg közösen álmodható álmok dédelgetésére, és biztosan jó lenne valakit úgy szeretni, hogy fizikailag is jelen van, de Igazából kezdek már ebbe az állapotba belenyugodni. Végülis volt pár igencsak szép évem, sokan még ezt sem mondhatják el magukról…
Ha nem is feltétlenül a magányom csillapítása céljából, mégis egy ideje beköltöztettem magamhoz pár élőlényt, (Szám szerint harminckilencet.) amellé a pár milliárd mellé, akikkel eddig is megosztottam a testemet meg az életteremet.
Evvel a sokasággal ugyanis viszonylag személytelen a viszonyunk, néha megbetegítenek, segítik az emésztésemet, teszik a dolgukat vagy csak úgy hemzsegnek kedvükre bennem, rajtam és körülöttem, de mégsem szoktam őket a nevükön szólítani.
Az új jövevények is apró és igen kezdetleges formában érkeztek hozzám, azonban tevékeny közreműködésem segítségével, egészen figyelemreméltó változáson mentek keresztül és a tőlem kapott szerény hozzájáruláshoz derekasan hozzáadva a saját erőfeszítéseiket, helyre kis komplex szervezeteket ácsoltak össze maguknak.
A növények országának polgárai mindig is közel álltak a szívemhez. Nem kérnek sokat, viszont rettentő hálásak a gondoskodásért, és azt a kevéske odafigyelést lenyűgöző színekkel, pompás formákkal, friss oxigénnel és jelen esetben, az ízlésemnek igencsak kedves, perzselő hatású vegyületekkel viszonozzák.
Gondozásuk elfoglaltságnak sem utolsó, ugyan nem annyira interaktívak, mint a hagyományosan házikedvencként tartott lények, azonban a magamfajta, nehézkes, szemlélődő és a részletekben rejlő ördögökkel jó viszonyt ápoló entitások számára ideális élettársaknak tűnnek.
Fejlődésük nyomonkövetése igazán kellemes percekkel ajándékozza meg a lelkes hobbikertészt; a látszólag a semmiből sarjadó, ráérősen előpöndörödő levelek, a napról napra erősebbé váló szárak elágazásainak személyre szabott geometriája, a színpompás, ízletes termések ígéretével kecsegtető, virággá bomló bimbók csodája, valamint a lassú, hullámzó táncuk a fénnyel, mindig elkápráztat.
Figyelésükhöz persze le kell halkítani az elvárásokat, sarokba támasztani civilizációs kényszereink magas fordulatszámon pergő rokkáját, elfeledkezni az idő megszokott áramlásának tempójáról és kicsit hozzáidomulni az ő kimért életritmusukhoz.
Legtöbben, gondolom csak egyszeűen unalmasnak találnák ezt az időtöltést, de számomra ez a redukált iram igazi meditáció és mindenkinek csak javasolni tudom, akinek nem derogál a merőben más struktúrájú lényektől való tanulás. (Én például teljesen megnyugtató, felettébb békés tevékenységnek találtam, mind a száznyolcvanhét apró virágot egyenként beporozni egy kínai ecsettel, amit ugyan természetes körülmények között az ízeltlábú testvérek öszántukból is elvégeztek volna, de a nem túl nagy kiterjedésű garzon viszonylagos kényelmét talán mégsem áldoznám fel a betelepítésükkel, csak, hogy ezt a kis munkát levegyék a vállamról. Vagyunk itt már éppen elegen.)
Ha megismered őket, nagyon könnyű a kedvükre tenni, és harsogó vitalitásuk szépsége arra is garancia, hogy jól végzed a dolgod. Genetikusan őszinték, képtelenek a hazugságra és ez többek között egy nagyon megnyugtató tulajdonságuk.
Alig pár héttel több, mint két hónapja dugtam be magjaikat a földbe, de a gondosan beállított hőmérséklet, a megfelelő menyiségű tiszta víz, a precízen adagolt ásványi anyagok együttese és talán a rájuk fordított figyelem (Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a “szeretet” ide illő kifejezés-e, bár erről egyre inkább csak olyan gondolataim vannak, mint Lázár Ervin Dömdödöm figurájának, akinél szintén mélyreható kommunikációs problémát generált a fent nevezett fogalom szerteágazó jelentéstartalmaival való vívódás.) kiváltotta belőlük mindazt, ami növényi szinten a boldogság egyértelmű jeleként értelmezhető.
Nem csak, hogy szépen gyarapodnak, de legtöbbjük már bimbókat nevel, az apró, borsónyi bogyókat termő, Aji charpita-m máris virágtengerben úszik, és a Capsicum nemzetség egyetlen képviselője, aki nem fehér, hanem lila virágokat érlel, már pici padlizsánszín termésekkel is kedveskedik a természetes napalmfogyasztást gyönyörként megélni képes jómagamnak… Meg is jött hozzá a kedvem, hogy valami igazán perzselő gasztronómiai merénylettel szórakoztassam el az ízlelőbimbóimat, a konyhatündérkedésnél egyébként sem tudok nagyságrendekkel jobb szórakozást kitalálni, ami eredményesebben lenne képes feledtetni a fránya karanténtömlöc vánszorgó egyhangúságát.

Címke , , , ,

Jajjcsipi

Szerencsére a konyhában azért nem csak a szénégető módban vagyok eredményes…
A “csili hússal” mint eledel, ha nem is trónol ott a szakácsművészet Olümposza lakópark valamelyik dicsfény övezte termében, mégiscsak egy többkomponensű étel, amit lehet rosszul, középesen, jól és fenségesen elkészíteni.
Amolyan autodidakta kuktaként – legalábbis az eddigi visszajelzések alapján – a tepsik, serpenyők és fazekak beltartalmának világában meredő eszményi építmény meredek grádicsain, általánosságban is sikerült felkapaszkodni valahová a felsőközépszar és a jó emeletének lépcsőfordulójáig, de egyes élelmfajták elkészítésének tekintetében egyenesen a felhőkarcoló csúcsán működő gasztroteraszig vitettem magam az étellifttel.
Ezen kevés minőségi kotyvalékoknak egyike, amire méltán büszke vagyok a zseniális csilisbabom, és bárcsak mindent olyan jól csinálnék az életemben mint ezt.
A tegnap este előállított kompozíció olyan vonzerejűre sikerült, hogy nem csak repetáztam belőle, de miután a racionális énem – mint egy jó szülő – a tányér gyors elmosogatásával elejét vette a kényszeres garatigzabálással járó ólmozott béllel agonizálásnak, vásott kölyök módjára mégis rájártam, hogy egy-egy potya falatot néha a számba tömjek.
Sajnos az sem járt teljes eredménnyel, hogy a kísértés elkerülése végett még véletlenül se legyen szem előtt, és a főzőlapon való kihűlést követően, fazekastul a frigóba száműztem, ugyanis még órákkal később is azon kaptam magam, hogy, akár egy krónikus zugevő, kanállal a kezemben óvakodom a hűtő felé.
Evvel a mexikó tüzét idéző kulináris költeménnyel azonban, végére is jártam a konyhapulton árválkodó két kis cserepes csilibonszájom (A püspöklilára érő Malaysian explosive ember, Capsicum annuum és az apró gömbalakú bogyókat termő Aji Charapita, Capsicum baccatum) utolsó érett terméseinek.
Viszont nagy örömömre ma végre meghozta a futár, a már jó rég berendelt új magokat, amiből ugyan még sokára lesz használható kapszaicinforrás, viszont újra élvezhetem az amatőr balkonkertészek apró örömeit, és végigkövethetem a növényi élet csodás fejlődését, az első sziklevelek kibomlásától, a szárbaszökkenésen és virágzáson keresztül, a termőre fordulásig tartó lenyűgöző folyamatot.
És utána már izzadhatok is újra, jó gasztromazochista módjára, ahogy az apró paprikák hatóanyaga lukasra égeti a pofámat.
Ezúttal nyolc különböző fajta kis gonosztevő magjai kerültek elföldelésre.
A régi kedvenc és egyben az egyik legpusztítóbb rohadék a ghost pepper néven elhíresült Bhut Jolokia (Capsicum frutescens és a Capsicum chinense különösen aljasra szelektált hibridje) Ami, a maga egymillió plusszos Scoville egységével sokáig világcsúcstartó volt csípősségben. (Ugyan olvastam, hogy azóta a paprikanemesítők különösen perverz idiótáinak már sikerült ezt az értéket bőven megduplázni és a 2020-as Guiness rekordok könyvébe már 2200000 SHU- val került be a legfrissebb bajnok. Én ugyan imádom a csípőset, de mindennek van határa, szerintem ezek, mint a Carolina Reaper, Trinidad Morunga Scorpion és ehhez hasonlók, a tömegpusztító hadianyagok gyártásán kívül kevés dologra alkalmasak)
Van még itt egy jó kis Habanero el Remo, egy 7 Pot Congo Chocholate, ( Ez is valami komoly vegyifegyver egyébként, de olyan gyönyörű barnán csillogott a fotókon, hogy kellett belőle rendelni), Jalapeno Traveler, és persze a jó öreg Cayenne.
Ezen kívül három igazi újdonság, amiket eddig még nem próbáltam.
Aji fajtából az Dulce Amarillo és a Benito.
Valamint egy fura alakú kis fehér, A Biguinho White.

Címke , , , , , , , ,

Tápos

Az önjutalmazós projectem, amivel a napok egyhangúságából próbálok kiemelni pillanatokat, leginkább gasztronómiai vonalon működik.
A financiális bőség hiánya ugyan rákényszerít, hogy az elérhető legbézikebb dolgokkal tartsam fent a metabolizmusomat. Ezen gondosan kiszámolt, szigorúan a minimumra szorítkozó hétköznapi menük, (amik általában rizsből, babból vagy egyéb olcsó hüvelyesekből főzhető egytálételekből tevődnek össze, és amiből többnyire két napra is elegendő menyiséget készítek.) spórolásfaktora – egyenlőre – lehetővé tesz egy-egy luxusnapot.
Az egyik a henyélés kényelmével és társasággal, a másik pedig némi kreativ energiával ajándékoz meg.
Vagyis.
Heti egy partonevés, Petivel.
Ez jobbára egy hülye kebab, bocadillo vagy olcsópizza, fogyasztásában merül ki, és aminek igazából nem az ízélmény a legnagyobb erénye, hanem, hogy nem nekem kell pepecselnem az elkészítésével valamint végre nem egyedül eszem.
Az utóbbi a fontosabb, hisz főzni végülis szeretek, csak előfordul, hogy nincs türelmem vagy kedvem hozzá, azonban a legfinomabb csemegék sem annyira ízletesek ha magányosan kell rágódnod rajtuk, és a hitvány kis hülyeségek is felértékelődnek, ha van kivel megosztanod az élményt.
A másik urizálás, amivel legalább kéthetente megpróbálom elhitetni magammal, hogy fontos vagyok legalább magam számára, az a hétvégi vagy vasárnapi menü, amikoris, háromnál több összetevős, inkább a kulináris élvezetre, mint a mennyiségre koncentráló tápanyagot készítek, sokszor valami kísérletit, és időnként megengedem magamnak, akár a két fogás, luxusát is.
A gyorséttermezés időpontjában nincsen rendszer, az bármely napon esedékes lehet, amikor Peti úgy dolgozik, hogy van időnk leülni együtt.
A főzésöröm kifejeződése, az viszont szinte mindig hétvégére esik, ilyenkor ugyanis jobb hogyha nem hagyom el a hajót, egyfelől a parti nyüzsi tolerálását a legritkább esetben támogatja a hangulatom, másfelől jobb őrizni a házat ha a “findés” hajóskapitányok elözönlik az öblöt.
Ha a vízen maradok, akkor több időm is marad a konyhatündérkedésre…
Az eheti kombo kifejezetten jól sikerült, ugyanis nemcsak a pénteki közöspizzázás jött össze, de utána is volt idő együtt lógni, mivel Christy, Las palmasban maradt így tudtam a finkán aludni.
A tanyán héderezésnek számtalan előnye van, sok időnk van dumálni, és az agyamat egyéb ingerek is érik mint, amik az óceánon rendszeresek.
Más hangok, fények, illatok, szagok, színek. Egy kis igazi szárazföldérzés.
Zöld növények árnyéka, madárfütty, kecskebuké, neszező rovarok, és este a fényszennyezés hiánya okán a csillagok miriádjaival telehintett égbolt látványa, aminek az öbölben csak a töredékét láthatom a kikötő reflektorai miatt.
Végül, de nem utolsósorban, pár valódi földben termett, friss cucc, igazi lédús, perzselően erős csilipaprika, csokorba tépkedhető zöldfűszerek, és pár konyhakerti finomság, amelyek külalakjukban lehet, hogy nem a saját idealizált műanyagváltozataikra hasonlítanak, cserébe beltartalmukban messze kenterbeverik a supermarket zöldséggyümölcsit, vagyis van ízük.Ennek a hétnek a túlélését ezúttal valami fúziós fantáziával próbáltam megünnepelni.
Az alapötletet a jófajta csilihez való hozzájutás adta. A csácsók ugyanis nem nagyon eszik a csípőset, és ha néhanapján találok is valami apró paprikákat a zöldségesnél – amiről ők váltig állítják, hogy “muypicante” – azok általában csalódást szoktak okozni.
Peti csilibokra viszont megbízhatóan magas kapszaicintartalmú gyümölcsöt terem…A felaprított, pusztító kis paprikákat Csikemellcsíkokkal, megpirítottam egy kis kókuszolajon. Egy kanál jól megcukrozott kókusztejet, némi reszelt gyömbérel rákaramellizáltam a husira, amit utána beleforgattam kókuszreszelékbe és óvatosan tovább sütöttem, amíg aranybarnára nem pirult.
Negyed kiló gombát, csipet zúzott koriandermaggal puhára főztem a megmaradt kókusztejben, amit rákanalaztam kevés illatos jázminrizsre és az egészet megszórtam friss bazsalikommal és csilis lime-al pörkölt kesudióval. Kicsit thai, kicsit karib, kicsit mittudomén, de legalább kellemesen csíp és lényegesen cizelláltabb ízvilág, mint mondjuk a krumplipaprikás.
Ezen alkalmak ünnepjellegét igyekszem erősíteni avval is, hogy a körülményekhez mérten megadom a módját a tálalásnak. Valahogy úgy próbálom előadni, mintha valaki másnak készíteném az étket, legalábbis az általános moslékfreccsentő menzásdada sztilónál kicsit jobban odafigyelek a táplálék vizuális megjelenésére. A cockpit koszlott, puritán egyszerűsége ugyan nem nagyon idézi a főúri pompát, meg a kis próbálkozásaim is messze vannak a finediningtól, de ilyenkor azért szépen megterítem az asztalt, kiválasztom a nem lecsömpült tányért, kipolírozgatom az egyetlen borospoharamat, és efféle feleslegesnek tűnő badarságokkal szórakozom.
Néha azonban az ilyen olcsó illúziók is fontosak, hogy kicsit embernek érezzem magam.

Címke , , ,

Move on

A múltkori meghiúsult költözést, illetve költözés helyetti összecuccolást, most sikerült megismételni, azonban most a helyváltoztatás is sikeresnek bizonyult. Tulajdonképpen visszaköltöztettem magunkat abba az apartmanba, ahol a Jai bungaló színhely előtt laktunk.
Az átcihelődést leginkább az motiválta, hogy a valódi, meleg-száraz évszak időjárási körülményei olyan mértékben tették lakhatatlanná a kis bungi belső klímáját, hogy azon egy regiment ipari ventilátor sem tudott volna úrrá lenni.
A régi-új hely gangja alatt csörgedező kis patak közelsége, valamelyest enyhít az elviselhetetlen hőmérsékleten, és itt legalább a két különálló oldalon elhelyezkedő ablaknyílás jóvoltából még kereszthuzatot is lehet csinálni. (Valamint még ezer baht-ot is spórolunk a lakbéren.)
Amilyen a formám engem is a legnagyobb forróságban sanyargat az egészségügyi ármány.
Talán a sors fintora, hogy míg odakint olyan perzselő kánikula tombol, hogy a kóborkutyák sem tudnak megállni a süppedőssé vált izzó aszfalton
20180420_165917

addig én aléltan fekszem a szép új otthonunk méretes franciaágyán, ugyanis az a kellemetlen torokkaparás, amit a legutóbbi túrán sikerült beszereznem, a saját izzadtságomnak a kabin légkondicionálója általi magamra dermesztésével, az mostanra ocsmány, hurutos dögvésszé evolválódott a légzőrendszerem labirintusában.

Szóval jelenleg lázasan agonizálgatok, és olyan nem eviláginak tűnő dolgokat köhögök fel, amikkel nem szívesen találkoznék, mondjuk egy elhagyott, sötét sikátor mélyén, de még így napvilágnál is elég rémisztőek látszanak, talán remek modellül szolgálhatnának, azon Lovecraft-i ősborzalmak megformálásához, melyek a Kadath fagyos pusztasága alatt kígyózó, ódon tárnák bűzlő homályában tenyésznek.
Még huszonnégy órát adok az immunrendszeremnek, hátha addig az autoexorcizmusom fortélyai kifejtik kedvező élettani hatásukat.
A procedúra leginkább az emberevő törzsek férfivá avatási szertartására emlékeztető barbár rituálé, ami egy, a metabolizmust serkentő duplakávé bevitele után,  – a tömegpusztító fegyverek megengedett menyiségére vonatkozó nemzetközi egyezmények kvótáját jócskán meghaladó mértékű – extra adag paprikaszósszal dúsított, tűzforró zöldcurry és a (közel letális dózisnak számító) tizenkétcsilis papaya salátának az agyolvasztó déli napsütésben való együttes fogyasztásában merül ki.
A technológia, az ezen az éghajlaton, csak konstans irrigációs öntözőrendszerként működő bőrpórusokat, egycsapásra spriccelős kerti locsolóvá változtatja és nagyjából az adott testnyílásokon kiengedhető váladékok együttes gátszakadását idézi elő. (Amolyan csináld magad Thai tisztítókúra)
Ezért nem árt előtte, némi hidratálásképp meginni öt-hat liter vizet és bekészíteni pár bruttóregisztertonna papírzsebkendőt, ugyanis a menü fogyasztása közben, garantáltan  tekintélyes tócsányi levet enged a szervezet, és a járulékos, üzemi mennyiségű könnyestaknyosnyál felfogására is érdemes felkészülni.
Ha ez a drasztikus műnépi gyógymód sem képes kiűzni a tüdőmből a gonoszt, akkor kénytelen-kelletlen a helyi gyógyszertár panaceáihoz fogok folyamodni, bár őszintén nem nagyon bízom az antibiotikumokban, főleg idegen országok, ismeretlen, kétes összetételű vegyszereiben, de nem igazán lehetek dögrováson a szezon talán utolsó pénzkereseti lehetőségét biztosító időszakban…

Címke , , ,

A kaja

Szerencsére tényleg ritkán szórakoztatom magam efféle adrenalinforrások igénybevételével, de persze néhanap mégis beleolvasok a magyar rögvalóság híreibe. Ilyenkor mindig meglepődöm, egyrészt azon, hogy mégis miért is csinálom ezt magammal, újra és újra, másrészt azon, hogy hiába ismerem már egy jó ideje, a legcikibb saskabaré színvonalát is messze alulmúló sztorikat, de minden alkalommal kiderül, hogy bizony van még lejjebb.
Így, a “demokrácia ünnepének” közeledtével, a reménytelen, szegény, kis ország, amúgy is totál agyonpolitizált közéletének médiatartalmai mástól sem hangosak, mint a csúcsra járatott propagandaúthenger motorzajától, és mindenki igyekszik erőből túllicitálni a többi gazembercsoportosulás lózungjait.
Úgy tűnik a Fényestekintetű nagytestvér “okosembereinek” végképp elmentek otthonról, nem elég, hogy sikeresen előzik jobbról a szélsőjobb radikálisait, de egy ideje mintha a viccpártok babérjait is magukénak akarnák tudni. Sajnos kreativitás, humorérzék és jóindulat híján, csupán az alufóliasapka gyanús, sületlenség beszélésben tudják utolfogni a fent említett mókás szervezeteket, és sajnos mindezt, ízetlen tréfálkozás helyett, szemmel láthatóan, vér komolyan gondolják.
Ebbe az egészen elképesztő produkcióba sikerült belefutnom először, és ennek a megtekintése után úgy gondoltam, itt az ideje legalább egy újabb félévre becsukni az internet magyar vonatkozású ablakait. Valóban megdöbbentő, számomra, hogy egy egész országnyi embermassza képes évtizedek óta, ölbetett kézzel nézni, ahogy egy rakás imbecillis szubhumán, ilyen és ehhez hasonló stand-up okkal próbálja elterelni a figyelmet az arcátlan tolvajlásról.

A mezőgazdasági miniszterúr brillírozása a gaszrtoxenofóbia, számomra eleddig ismeretlen területén, eszembe juttatta, hogy lehetne írni egy jó kis blogbejegyzést a környéken tapasztalható táplálkozási normák, általam tapasztalt mibenlétéről.
Csak, hogy lazítgassam kicsit a fehér, pannon, ciszhetero férfiak, pacalszaftpecsétes, keresztyéni értékrendjét, hátha a tengerifüves, kókuszos, csilis rákdesszertfogyasztás hallatán, elveszítik az életük meghatározó igazodási pontjait, és összekeverik majd a tízórait az estebéddel, vagy a Jézuskrisztus szülinapját egy ropogós szaturnáliával.
(Sajnos ez a jószág viszonylag keveset tud a rovarevő népek szokásairól, valamint, arról, hogy az általában szabadon változtatható ellenségkép, jelenleg, épp a legnagyobb nemzetbiztonsági kockázat hordozóiként meghatározott tagjai, vagyis a közelkelet muszlimjai egyáltalán nem esznek rovarokat, ugyanis az ilyesmi totál tisztátalannak minősül náluk, ezért tökre “haram”, vagyis, tilos.
Az Arthrophoda törzs képviselőinek táplálkozási célokra való felhasználásának állítólagos keresztényi értékrenddel való összeegyeztethetetlensége is igen gyenge lábakon áll, ellenpontozásához elég előrántani a szent mesekönyvet, és felütni Máté evangéliumának harmadik fejezetét a negyedik versnél.
Valamint, ha épp egy, az ország mezőgazdaságának felügyeletével megbízott közszolga nem tájékozódik megfelelően a húsfogyasztás fenntarthatóságának alternatíváiról, akkor elképzelhető, hogy nem csak szerintem totál alkalmatlan a pozíciója betöltésére…
Szörnyű, hogy ennyi év távollét után, még mindig képes vagyok felbaszni az agyam cirkuszország jól fizetett bohócgárdájának csetlés-botlásán )
A Thai gasztronómia messze földön ismert, különleges alapanyagairól és a különböző ízvilágok harmóniájának értő megteremtéséről. (Sokan azonosítják a rovarzabálás hazájával is Thaiföldet, ez azonban csak szórványosan fellelhető, és jellemzően inkább az idelátogató turisták egzotikumszomjának kielégítésére használják, mintsem, hogy tömegesen habzsolnák az ízeltlábúakat.)
Amit egészen biztosan érdemes róla tudni, az az európai ember toleranciahatárát messze meghaladó csípősségfaktor, ugyanis a legtöbb étel alapját a csili különböző változatai jelentik.
Jómagam nagy rajongója vagyok a helyi étkezés ezen tulajdonságainak, és annak ellenére, hogy Európa talán legfűszeresebb konyháját magáénak tudó országból származom, és különösen – szinte a mazochizmus határát súrolóan – kedvelem a kapszaicin fiziológiai hatásait, a lokál éttermek bizony néha próbára teszik a tűrőképességemet.
Mondom ezt avval a tapasztalattal a hátam mögött, hogy fehérember létemre, általában extra csípősen kértem a hétköznapi ételeket Mexikóban, és többször észrevettem, ahogy az étteremben összekacsintanak a kiszolgálók, hogy na ezt a gringót most jól megvicceljük, és ha csípős kell neki, hát akkor most megkaphatja, de még ezekkel a túltolt kajákkal sem tudtak igazán megfingatni.
Itt viszont avval kell szembesüljek, hogy csípőstűrés ide vagy oda, egy egyszerű salátával is képesek izzasztó meglepetést okozni.
Sajnos nincsen konyhánk, hogy a Thai szakácsmesterség fortélyaiban magam is jártasságot szerezhessek, de a piacon vizsgálgatva az alapanyagok sokaságát és az áraikat, úgy számoltam, hogy kétszer, akár háromszor annyira jönne ki, ha magamra főznék, mintha mindezt készen vásárolom meg.
Leginkább az utcai árusok portékájából válogatok, piacokon majszolom a pálcás eledelt, és azokat a kis kifőzdéket részesítem előnyben, ahol a helyi erő képviselői fogyasztják a napi betevőt.
A Thai-ok alapvetően tiszta népség, az itteni tisztaságfogalom azonban több fényévnyire helyezkedik el, az Európában megszokott HACCP sztenderdektől.
Egy, az öreg kontinensen szocializálódott élelmiszerbiztonsági inspektor, valószínűleg a szívkörnyékét tapogatva óvakodna ki az ilyen helyekről, és azonnal kirendelne egy gyors reagálású lángszórós osztagot a helyszínre, vagy remegő hangon sürgetné a mielőbbi dezinficiáló napalmcsapást az étteremre és környékére.
Persze ez nem kell, hogy bárkit is elriasszon Thaiföld hétköznapi kulináris élményeitől, a helyzet ugyanis az, hogy nem itt kedvezőtlenek a feltételek, hanem mi vagyunk egy kicsit túlsterilizált környezethez szokva. (Megnyugtathatok mindenkit, hogy láttam ennél már sokkal rémisztőbbet is, a karibi higiéniás szokásokhoz képest például, ezek a koszos kis útszéli kajáldák, laboratóriumok csíramentes kutatóhelyszíneit idézik…)
Kipróbáltam a puccos, utazóknak fenntartott éttermek egyik másikát is. (Ezen értelemszerűen nem a sok Michelin csillagos gasztro mennyországokat kell érteni, – egyrészt ilyen nincs errefelé, másrészt az effélék soha nem voltak kompatibilisek a pénztárcám vastagságával – hanem azokat az egyszerű turistamágneseket, amik legalább külcsínben követni szándékozzák az Európában megszokott vendéglátóipari szokások legtöbbjét)
Tapasztalatom a következő: A berendezés, a terítő és étkészlet nívósságának tekintetében messze verik az egyéb helyeket, és a kiszolgálás is gyorsabb általában. (ha nem is szívélyesebb.)
Itt nagyjából meg is torpan az erények sora, hiszen nagyjából ugyanazt eheted, mint a műanyagszékes lebujban, csak az ottani ár, két-három vagy ötszöröséért, az adagok egy kicsit kisebbek, és többnyire kispórolják belőlük a helyi ételek karakterét leginkább meghatározó összetevőt, hogy a kedves, szenzitív ízlelőbimbójú vendégek ne verejtékezve, lángoló torokkal könyörögjenek, egy kis pohár életmentő tejecskéért.
Egyébiránt pedig, a konyhába belesve pont ugyanolyan viszonyokkal szembesülhetsz, mint a mozgóárusok pultjai között.
A menü minden helyen nagyjából hasonló elv alapján van összeállítva.
üvegtészta, és kókusztejjel készült levesek, valamint curry-k, és tom-yum, ezek mindegyike készülhet csak zöldséggel, csirke, marha, disznó, hal, rák, vagy tintahal  betéttel, esetleg ezek furcsa gombócváltozatával.
Természetesen vannak pirított és főtt rizses ételek, ezeket ugyancsak a fent említett húsvariációkkal vagy stir fried zöldségekkel kombinálják.
Ezek kérhetők csilivel, (ofcourse) különböző curry pasztákkal vagy thai bazsalikommal sütve. Köretként népszerű még a sárga tészta és a ragacsos nyúlós friss metélt, amiből a padthai is készül, valamint a samosa-k és egyéb, minden földi jóval töltött deep fried tekercsek. Népszerűek a különféle roston sült pálcikára tűzött mindenfélék, amik nagyrészéről az elfogyasztásukat követően sem tudom megsaccolni, hogy vajon mi a fenéből készülhetett, és van pár sült zöldség, ami nagyon eredeti ízű, mint például a hajnalka (vízispenót/paraj), és az elmaradhatatlan csípős zöld papaya saláta. (Ez utóbbi rendelésénél a bőröm színét látva, mindig megkérdezik, hogy egy vagy két csilivel kérem-e, és amikor rávágom, hogy hat, akkor elégedetten bólogatnak és gondolatban már készítik az elsősegély tejtermékeket, amikre eddig azért még nem volt szükség. Bár pár helyen megnövekedett a szalvétafogyasztásom a homloktörölgetéstől.)
Persze mindez csak a töredéke lehet a thai konyha régiónként is komoly változatosságot mutató széles repertoárjának, de én csak arról tudok beszámolni, ami itt a közvetlen környezetemben elérhető.
Egyes helyek próbálkoznak a kizárólag külföldiek számára vonzónak tűnő ajánlatokkal, azonban a nyugati élelem errefelé többnyire vakvágány, hogy miért, az egyszerűen kikövetkeztethető abból az alapvetésből, hogy ha egy remek Tom ka gai-ra vágyom, akkor azt inkább itt, és nem egy kis Toszkán falu családi éttermében próbálom elfogyasztani, ez persze fordítva is érvényes, szóval egy Khao lak-i dél-Thai bennszülöttől ne várjuk, hogy remekelni fog tradicionális olasz, francia vagy egyéb européer ételek elkészítésében.
A fúziós konyha pedig nagyjából kimerül a csípős rántotthúsban, és a shitake gombaszószos T-bone steakben, esetleg a tavaszi tekercs mellé borított szalmakrumpliban.
Mindemellett természetesen rengeteg gyümölcsöt esznek, többnyire nyersen, vagy rizzsel, de nem ritka, hogy kókusztejben főzött édesség gyanánt. Majdnem mindenhol kapható finomság  a Thai palacsinta, amit itt rotinak becéznek, azonban ez a legkevésbé sem azonos az ugyancsak roti névre hallgató tortilla szerű indiai laposkenyérrel. Sokkal inkább egy papírvékonyra nyújtott tésztaféle, amibe belehajtogatják a kívánt tölteléket majd kevés forróolajban ropogósra sütik…
A többi nyalánkság, amit kóstoltam, általában furcsa állagú és sokszor csípős, vagy sós is a cukrossága mellett. Legtöbbjük kókusz vagy banánalapú, de előfordul a vörösbab(!) édeskukorica esetleg a tök felhasználása is a desszertek alapanyagaként, amibe aztán a pirított lótuszmagtól a szezámos taro gyökérpürén keresztül az algazseléig bármit bele lehet keverni. A piacok mindig érdekes gasztro élményekkel kecsegtetnek és folyton találok valami újdonságot, amit feltétlenül ki kell próbálnom.

Címke , , , ,