TÚLOLDAL

Napok óta szakad az eső, így a négy fal közé szorulva újra kiolvastam a zseniális Kurt Vonnegutnak az emberiségről igen tárgyilagosan, mégis maró gúnnyal írt remekművét, a Második édenkert-et.
Pedig akár el is mehettem volna kirándulni kicsit, a harsogó nedves zöldbe öltözött természeti környezet lágy ölére, ahogyan terveztem, hisz a bőségesen hulló csapadékot leszámítva egész jó idő van, de mégsem indultam el, hisz semmi kedvem nem volt a felázott anyaföld ragadós dágványában varacskolni.
Helyette, kínomban jót derülök a sci-fi fanyar humorú mesterének metsző igazságán, miszerint az emberi faj legnagyobb problémái a meglehetősen nagyra nőtt agyvelőkben és azok ámulatba ejtő kiszámíthatatlanságában keresendők.
Példának okáért, kettőszázegy napja (Hihetetlen mennyire gyorsan rohan az idő, még így is, hogy viszonylag kevéssé élvezem a múlását, pedig akkor szokott érzésre sebesebb fokozatba kapcsolni, mikor az ember örömét leli benne, a nyomorúságos idők ragaszkodóbbak, csak nyúlnak, húzódnak mint a gennyes takony és egyes hitvány napok is képesek ólmozott eónoknak tűnve vánszorogni, nem, hogy hónapok zakatoljanak el észrevétlenül.) mikoris, a félelmekkel, csalódásokkal telítődött és indokolatlan reményekkel megtévesztett agyam, galád módon rávett valami légitársaság internetes oldalán egy magyarország irányába taró repülőgépen való helyfoglalásra, még teljesen elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy a tizenhárom celsius fokos hőmérsékletet “jó időnek” tituláljam, vagy hogy az eső bármilyen szabadidős tevékenység gyakorlásában hátráltatott volna.
Amennyiben csak ilyen ártalmatlan pálfordulásokra lenne képes a koponyámba szorult organikus massza, – amit jobb híján magamnak nevezek – mint az időjárási körülmények változó megítélése, nem is lenne különösebb okom az aggodalomra, de ezt a fegyelmezetlenül csapongó szeszélyességet az életem további alakulására igen nagy befolyással bíró döntéshelyzetekben is játszi könnyedséggel valósítja meg, evvel újabb és újabb örvényeket kerekítve a létezésem keverőtárcsás mosógépében kavargó káoszban.
A bizonytalanság stabilizálódása pedig hatékonyan zavarja össze a bármiben való elmélyedést és a kitartóan egy cél felé haladás igényét egy mágnesviharban pörgő kompassz segítségével navigálni próbáló kapitány által irányított hajó vergődésévé silányítja.
A jól kifundált menekülési tervemhez elegendő pénzt, bármilyen elszántan sanyargatom is magam a sztahanovi munkarenddel, képtelen vagyok ilyen rövid idő alatt előteremteni. A türelmem és az önbecsülésem pedig napról napra fogyatkozóban van.
Miközben tevékenyen és névtelenül veszek részt, más nagyratörő álmainak megvalósításában, rá kellett döbbenjek, hogy valójában, kizárólag ahhoz a dologhoz értek, amit valaha a hivatásomnak tekintettem, de a sikertelenség nyomasztó átka miatt hátat fordítottam neki. Dacára annak, hogy már tizenegy éve, – mikor dühösen rácsaptam az ajtót a szobrászatra és itt hagytam csapot papot – is óriás késésben voltam a művészeti érvényesülés terén, ráadásul azóta, a kiábrándulást megelőző években felépített és összekuporgatott infrastruktúra is semmivé foszlott, de akármilyen szélsőségesen értelmetlennek tűnik is, igazából semmi mással nem lenne érdemes foglalkoznom.
Közben rettenetesen riaszt a gyakorlásához elengedhetetlen röghözkötöttség, és ha a folyton a “csinálj végre valamit jól” frázist a fülembe suttogó ráció kispolgári intelmei nem béklyóznák meg a kielégítetlen mozgási szabadságvágyamat, már régen elhúztam volna ebből a szarfészekből, ahol “jóidővé” transzformálódik a nyirkos hideg, és “lehetőséggé” a szégyenletes megalkuvás…