Na mivel már napok óta konstans kimaradnak a búvárok elkezdett elegünk lenni az irodában ücsörgésből és mivel már minden bolt bezárt, ahol sört szoktunk vásárolni, bekukkantottunk a “city”-be, hogy mi is zajlik ott a szombat estéken. Az első találat egy a kikötővel szemben lévő bár fedett terasza volt. itt rajtunk kívül egy szerencsétlen ember ült egyedül, Toña-ba fojtva bánatát, valamint egy három fős asztaltársaság iszogatott még egy ideig, de a hirtelen leszakadó hatalmas zuhé után mindenki szépen eloldalgott. Hú de nagy a buli gondoltuk ekkor, és mivel a helyi óriásméretű vendéglátóshölgy is igencsak fáradtnak látszott, elhatároztuk, hogy továbbállunk és megtekintjük a Sky-névre keresztelt diszkotékát két sarokkal arrébb. A szórakozóhely meglepő módon egy épület emeleti szintjén található (ez azért különleges, mert a többszintes épületek itt már önmagukban is kuriózumnak számítanak) és a bejárathoz egy szűk csigalépcsőn lehet feljutni.(biztonságtechnika egyes.) Gondolom a sokat sejtető “ÉG” elnevezés, a tengerszint fölé magasodó, első emelet, helyi viszonylatban jelentős mértékűnek tekinthető elevációjának folyományaként ragadhatott a helyre.) A beléptetőrendszer személyében a sziget legmegteremettebb halászát tisztelheti a szórakozni vágyó nagyérdemű. A nagy fekete ember markában jelentéktelenül kicsinek tűnő, ám skót-pallos méretű, – és a lepukkant ablaktalan helység építészeti összképétől, már már a tudományos fantasztikumot idéző mértékben idegen -, furcsa színekben villogó fémdetektor, egyből a galaxis söpredékét tömörítő Mos Eisley, Chalmun’s Cantina-ját juttatja eszembe. A berendezés persze jelzi a nálam lévő fémtárgyakat, ám a lokálokéhoz képest, vakító fehér bőröm és szőke hajam, alapján, mintegy pozitívan diszkriminálva mégsem pakoltatják ki a Thai nadrágom oldalán lévő egyetlen zseb tartalmát. Belépés után egyenesen tovább haladva rögtön a VIP-részlegre jutunk. Ez leginkább arról ismerszik meg, hogy a tánctér melletti pulttal ellentétben, itt a kivilágított vitrinben árválkodó Flor de-caña-s üvegből akár rumos kólát is vásárolhatunk magunknak. (Üvegpohárban jéggel!) A közönség egyes tagjai, rögtön, nagyon kellemes gesztusként lepacsiznak velünk és a fülsiketítő robaj ellenére megpróbálnak beszélgetésbe elegyedni. A szigeten beszélt furcsa mix, még teljes csendben is nehezen dekódolható dialektusnak számít egy messziről jött számára, de ebben a hangzavarban szinte a lehetetlennel egyenlő megérteni. Így nagyon udvariasan próbálom a helyi testbeszédből kikövetkeztetni a kérdések mibenlétét és ehhez képest elüvölteni valamilyen esetleg passzoló választ. A rum meglehetősen gyorsan reagál az agysejtekkel és mivel részegen szinte minden nyelven beszélek ezért a kommunikáció látszólag leküzdhetetlen akadályai is elhomályosulnak a látásommal együtt. A lényeg úgyis az, hogy söröket kell venni. A kikötő mellett eddig megtapasztalt helyi szokással ellentétben, miszerint a fehérember az gazdag ezért kérünk tőle pénzt, itt az egyik újdonsült barátunk folyton lelkesen fizetni akarja az újabb söreinket, akkor is cigarettával kínál amikor kettő van a számban, (hogy a Hajniét is meggyújtsam) és különféle adományokkal kedveskedik. Mondjuk a helyiek egyébként is barátkozós fajta. De ilyen mértékben még nem vettem észre eddig.
A sokadik ital után már minket sem érdekelt, hogy szörnyen túlvezérelt hangfalakból recsegve üvöltő, változó periódusonként, de azért mégiscsak ismétlődő, hihetetlen pocsék számokat tudnak csak felvonultatni, és bevetettük magunkat a tánctér forgatagába. Megfigyelésem szerint a helyi néptánc a “Megcsinnállak hátulról” társas lépegetős és a egyiklábról-másiklábra magányosan rugózás különböző arányú keveréke. Mint általában minden diszkóban, itt is ugye mindenki az általa legmenőbbnek/kapatosabbnak vélt hacukáját öltötte magára, de ennek ellenére a vietnámipapucs-trikó kombinációm egyáltalán nem számított dress code alattinak. Természetesen mégis akadtak furcsa párosítások mint a sokstrasszos, majdnemtérdigpántos, lábikrakötözöttsonkásító, palántázótűsarkú lakkminiszoknyával, vs. szakadt hússzínű plasztikpapucs kosárlabdamezzel, lehajtottszárú fehér rákászgumicsizma, platformtalpúbalettcipőhibrid piros masnival. Szóval minden ami szem szájnak ingere. Tulajdonképpen egész jól szórakoztunk, de én egy idő után, már az elfogyasztott szeszmenyiség érzékeléscsillapító hatásának ellenére sem bírtam tolerálni, hogy a DJ., a terem fokozatos kiürülését az amúgy is membránszakadás közelébe táplált hangfalak, további terhelésével kívánta kompenzálni, aminek következtében az addig is alig hallható elég egyszerűcske dallamot, tökéletesen elnyomta a dobhártyaszaggató ütemre recsegés, kakofón robaja.
Mikor meguntuk a terápiás jellegű halláskárosítást gyorsan kifizettünk még pár kordobát a kerékpárjaink önkéntes őrzésére felkínálkozó részegeknek, de mivel mi is eléggé becsiccsentetünk a szolgáltatás igénybevétele nélkül,azon mód el is toltuk a bicikliket hazafelé…
TÚLOLDAL
kalandok a völgyön túl
corn island címkéhez tartozó bejegyzések
middle of nowhere
Európa messze van, kurva messze, valamint azt hiszem, minden hely szinte leküzdhetetlen távolságban van, ahol a gasztronómiai kultúra túlmutat a babosrizsen.
Most, hogy biztonsággal el merek távolodni a mellékhelyiségtől, és már mást is fogyaszthatnék, mint pirítóst vagy ízetlen főtt krumplit, rá kell jöjjek, hogy a feltételes mód sajnos nem múlik el a bélfertőzés lanyhulásával.
A búvárok akiknek hemzsegniük kellene errefelé elmaradoznak, ez nem csak azt vonja maga után, hogy szinte semmi pénzt nem keresünk, hanem az unalom elharapózását is. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha bánni fogom a szabadidőm felszaporodását. Hosszú idő óta nem kísértett meg az unalom, persze szívesen alátámasztanám fotódokumentációval a szigeten uralkodó óriás nihilt, de a 110 Voltos feszültség sajnos nem hajtja meg az aksitöltőmet, így a fényképezőgépem csupán levélnehezéknek jó a mindent elfújó széllel szemben. Szóval a fotózgatás ami egyébként adná magát egy ilyen paradicsomi helyen, mint elfoglaltság, kilőve. Olvasni nagyon jó volna a pálmafák alatt, de az egyetlen könyvet, amit közösen birtoklunk mohón kiolvastam a gyengélkedésem alatt, a verseskötetemet pedig már fejből tudom. Olvasnék most már bármilyen nyelven, a tanulás úgyis rám férne, de ahogy a helyiek művelődési szokásait már felvázoltam, az általunk hozott egyetlen Spirón és a bázis búvártankönyvein kívül a szigeten maximum bibliát lehetne találni. Ó a csodálatos XXI. század. Országomat és lovamat, meg szinte bármit odaadnék most egy villanykönyvért.
Régebben volt olyan is, hogy unalmamban ettem, illetve nekiálltam valamit főzni, kreálni valamit, valahogy egy kicsit máshogy, kísérletezni az ízekkel vagy valami. Hát itt is lehet “alkimistáskodni” persze, de a kapható hozzávalók egymással való összes kombinációjának a száma, (hogyha a bizarrságuk miatt csak elméletben megvalósítandó lehetőségeket is beleszámítom) nem igazán szökik inspiráló magasságokba.
Lehet, hogy a szaporafosás okán foganatosított kényszerdiétám is hozzájárul ehhez az érzéshez de (elméletben akármennyire is megvetem a fogyasztói társadalom kínálta dőzsölő pazarlást) napok óta hipermarketek végeláthatatlan sajt és húspultjai között bolyongok, hangos piacok fűszeres standjainak, halmokba rakott, színes és illatos portékáiba fúrom a kezeimet és egyéb kulináris vágyálmaimat vetítik a szemhéjam belső oldalára a verejtékes éjszakák.
Kész, ez van legyőzettem, akármennyire is szégyellem bevallani ez a helyzet, bebizonyosodott, hogy túlságosan Európai vagyok, és ezen nem képes változtatni a karib térség szikrázó képeslapvalósága sem. Kanárián ugyan fogcsikorgatva, de valahogy elviseltem a kulturális vákuum miatt bomlásnak indult agyam leépülését, ott azért mindig megküzdöttem valahogy az unalommal, a közérzetem pedig megfelelő szinten tartható volt a mesés vörösborok, ízletes gyümölcsök és úgy amúgy a szabadon választható táplálkozás lehetőségével. de ezt így, itt, korgó gyomorral, egy búvár shop-ba zárva sajnos nem fogom sokáig épp ésszel bírni…
A nagy kukorica
Nos az új, ideiglenes élő és munkahelyünk megközelítőleg 25-ször kisebb mint az előző, valós méreteit nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a Margitszigetet és a hajógyárit keresztben egymáshoz rögzítenénk és oldalához hozzácsapnánk még kétszer a Lupát, a földdarabot nem lehet teljesen körbebiciklizni mert a déli régió egy részén teljesen áthatolhatatlan a dzsungel, ezért ott nem is nagyon van út, meg úgy amúgy a zöldön kívül semmise. A jelenleg birtokunkban lévő két rozoga kerékpárral, kényelmes tempóban is nagyjából egy óra alatt körüljárható az egész.
Formáját tekintve, leginkább egy vertikálisan kicsit összenyomott emberi, bal lapockának frontoldalára hasonlít amelynek a felkarcsont fejét befogadó ízületi vápája keleti irányba mutat.
A nyugati oldal egy halászkikötővel és egy üzemanyag betöltő dokkal rendelkezik, az utóbbihoz futnak be a kontinensről érkező kompok és a szigetet gázolajjal ellátó tankhajók, ez utóbbiakra igen nagy szükség van, mivel a szigetet egy nagyobbacska dízelüzemű generátortelep látja el az éltető villamossággal.(Az öreg, hangos aggregátorok megbízhatósága azért persze hagy némi kívánnivalót maga után, ezért, napi egy-két rövid, véletlenszerű áramszünettel meglepi a felhasználókat, az élelmesebbek ezért felszerelik magukat szünetmentes tápokkal és a feszültségingadozás kivédésére alkalmas berendezésekkel.)
A túlsó azaz a keleti part, sokkal erősebben kitett a hullámverésnek, ezért még az apró halászbárkák is a kontinens felőli oldalt preferálják, viszont a korallszirteken megtörő, bodros tarajú hullámok, a fehér homokkal és a szellős kókuszligetekkel, igazán képeslapos hangulatúvá teszik, a nem túl kreatívan, de azért találóan Long Bay-re keresztelt valóban hosszú öblöl környékét.
Az egész partvonal nyolc részre van felosztva, úgy mint: North End, Sally Peachy, South End, Long Bay, Bluff Point, South West Bay, Waula Point és Pasenic, ezeken kívül Utcatáblák vagy egyéb elnevezések egyáltalán nincsenek. Cserébe viszont a szárazföld nem mindenhol “száraz”, számos kis különálló mocsár szabdalja, amiknek mind saját beceneve van, ezekre a nicaraguai környezetvédelemért felelős szervezet, mutatós, barna fatáblákal hívja fel a figyelmet, és a transzparensek kihelyezésével együtt, gondosan, természetvédelmi területté is nyilvánítva azokat. (Persze valószínűleg nem nagyon akad ember, aki szívesen merészkedne ezekbe a sötét vizű, sűrű ingoványokba, hogy gonosz, sátáni kacaj kíséretében nekiálljon vadul környezetszennyezni, mindenesetre persze, első a biztonság.)
Az egész tulajdonképpen egy nagyra nőtt falura hasonlít, jóformán mindenki ismer mindenkit, ezért a közbiztonsággal nincsenek nagyon problémák, ez alól talán csak a kikötő közvetlen környezete képez kivételt, itt ugyanis mindenféle arcok megfordulnak, akik esetleg úgy gondolhatják, hogy a szigetre érkező gyanútlan turisták kirablásával szert tehetnek egy kis fizetéskiegészítésre.
A helyben lakók zöme a Central American fishing Corporationnak dolgozik, vagy csak úgy szabadúszó lobster halász.
(A tenger ugyanis errefelé, telis-tele van a nagyra növő, jó pénzért értékesíthető és ízletes panulirus argus-okkal avagy a karibi tüskés homárokkal) Akik nem ezt csinálják, azok földet művelnek, vagy valamiféle, kis, a saját házuk oldalában kialakított boltocskájuk, műhelyük vagy kifőzdéjük van, a tehetősebbek pedig az idegenforgalmi bizniszt erősítve kis bungalókat vagy általuk hotelnek nevezett apró szobákból álló blokkházakat birtokolnak. Mindennek ellenére, valamiért mégis úgy néz ki, mintha az emberek csak úgy dologtalanul lézengenének az utcákon, vagy a szegényes házikóik előtt üldögélve tennék a semmit.
Egy két puccosabb kőház kivételével, zömében bádoglemezekből és deszkákból toldozott-foldozott düledező viskókban élnek, de még a legnyomorultabbnak kinéző vityillók tetején is ott virítanak a helyi műsorszolgáltató piros logós parabolaantennái. Normális, maradandó építőanyagokból kizárólag istennek készítenek hajlékot, Ő mondjuk komoly tényezőnek számít a helyi ingatlanpiacon, hiszen majdnem minden pálmafára jut egy kis kápolna vagy templom, márpedig pálmából sincs túl nagy hiány. Rengeteg a kókusz és a banán, ezek csak úgy nőnek az út szélén, és ha az emberfiának kedve szottyan egy kis kókuszlére csak suhint egyet a machetével és máris kortyolhatja a frissítő nedűt. Az idősebb/érettebb darabok akár egy egyszerű földhözcsapással feltöhetők és kimajszolható belőlük a szép fehér, lágy kókuszhús.
tengeri sziget
Pompásan kialudva és frissen zuhanyozva(!) indultunk ki a már jól ismert légikikötőbe, várakozni persze most is kellett és ezúttal a szétpakolást sem úsztuk meg. Szerencsére azonban a nehezen összecsomagolható hátizsák megúszta az inspekciót, így velem maradhatott az amúgy tiltólistára tett, szép nagy üveg kukacos mezckal, amit még mexikóból hoztam ajándék gyanánt.
A váróban üldögélve volt időm eltöprengeni azon, hogy a harmadik világbeli országok miért nem jutnak igazán egyről a kettőre. A kifutópálya gyepét karbantartó figura és az általa végzett tevékenység, úgy-ahogy körvonalazta is a választ a fejemben forgatott kérdésre. Az úriember kétrét görnyedve, kezében egy machetével aprította a magasra nőtt fűféleségeket. A kimerítőnek látszó széles mozdulatok nyomában, alig pár szál levágott gaz repült a levegőbe, a többi csomó leginkább elfeküdt a konvex ívű széles penge csapásai nyomában. A szorgos melós mögött letarolt pár tíz négyzetméternyi terület, a munka hatékonyságát elnézve több nap kimerítő kaszabolás eredményének látszott és leginkább a villával való levesfogyasztást juttatta eszembe. Meggyőződésem, hogy egy hosszú kaszával a kézben, igen nehéz dolog utat nyitni magadnak a dzsungelben és a kókuszdiók felnyitásához sem a legmegfelelőbb eszköz, ám valószínűleg, ez ugyanúgy igaznak bizonyul a machetével való aratásra vagy fűnyírásra is. Szóval az edukáció, illetve annak hiánya és ennek következtében a racionális gondolkodás részleges elmaradása okozhatja túlnyomó részt a térség súlyos lemaradását.
Az aprócska turbopropos gépecske, harminc-negyven utast röpített át, nagyjából huszonöt perc alatt, Nicaragua egyik népszerű karibi szigetcsoportjára, ami összesen két zsebkendőnyi földdarabból áll, névszerint: Big Corn island és Little Corn island. Mi a nagyobbon szálltunk le, ugyanis csak itt van repülőtér és az eddigi információk alapján a munkahelyünk is itt lesz.
Hogy a szigeteknek mi köze lehet a kukoricához, azt nem igazán tudom, de hogy a nevükben szereplő növényből egyetlen tő sem található itt, abban nagyjából biztos vagyok.
Myron, az egyik főnökünk már várt minket a kifutó melletti bódé előterében. Ő helyi figura és az általa beszélt angolt még akkor is csak nagyon nehezen érteném ha nem dadogna folyton. Kicsit ciki is, hogy ugyan beszélek angolul, mégis minden második mondata után vissza kell kérdezzek, hogy nagyjából kikövetkeztessem miről is akar hebegni. Na mindegy, ezt is majd megszokom valahogy. A dive center vadonatúj, az épület még nincs is teljesen befejezve, viszont a megvásárolt felszerelés tökéletes az induláshoz. A másik főnök, (valószínűleg a pénzeszsák csendestárs) az amerikai Mr.Den aki leginkább egy borostás mikulásimitáttorra emlékeztet és az első benyomás alapján sokkal jobb fejnek tűnik mint Myron, aki valamiért mindig valami más, általam fel nem tett kérdésre válaszol ahelyett amire a választ várnám.
Az első nap, rögtön a cuccok lepakolása után, munkával indult. Hajninak azonnal jutott egy DSD amit jobb híján a közeli erős hullámverésnek kitett öbölben bonyolított, mert nem igazán látták el tanácsokkal. Én ugyancsak a site-ról való bárminemű információ híján vezettem az első merülést, de szerencsére nem volt komolyabb probléma. Sokat vacilláltam rajta, hogy bevalljam-e a helyismeret teljes hiányát a kedves vendégnek, vagy csak próbáljak nagyon magabiztosan úgy tenni mintha bármi alapom lenne a magabiztosságra, de aztán a merülés biztonsága érdekében inkább felvázoltam a búvárunknak, hogy én is teljesen új vagyok a szigeten szóval mekkora fun lesz együtt felfedezni a merülőhelyet.
Mint utóbb kiderült egyik főnökünk sem búvár, és úgy általánosságban sincs túl sok fogalmuk arról, hogyan megy ez a dolog a víz alatt, vagy, hogy a felszerelés beszerzésén kívül miként is kell egy búvárbázist üzemeltetni. (Hozzáértés nélkül az equipment kiválasztása is úgy zajlódhatott, szerintem, hogy bementek egy Scubapro márkaboltba, ahol az élelmes eladó rájuk sózott minden szart, ami esetleg szükséges lehet egy efféle biznisz beindításához. Ez persze nem baj, mert legalább van pótalkatrész és javítókészlet nagyjából az elkövetkezendő 20 évre. 🙂 )
Úgy tűnik itt nekünk kell majd kitalálni, hogyan és mint lehet a helyet működtetni, mert a kedves főnökségnek halvány lila dunsztja sincs róla és szemmel láthatóan a szervezés sem az erősségük. Ez persze jó kis kihívás és valószínű menni is fog, de egyenlőre félek tőle egy kicsit, hogy majd megpróbálnak kifejezetten hülye dolgokat ránk erőltetni, ugyanis az eddigi tapasztalataim alapján az igazi kóklerek szeretnek a leginkább beleszólni a hozzáértők dolgába.
Elvileg majd itt a divecenter hátsó helyiségében alakítanak ki nekünk szállást, de addig is a sziget másik oldalán lévő paradicsomi apartmankomplexumban helyeztek el minket, amely épületegyüttes ugyancsak Mr. Den tulajdonát képezi és nagyjából úgy néz ki, mint amilyenekről a drága karibi utakat kínáló utazási ügynökségek falinaptáraiba szoktak fotókat készíteni…
TÚLOLDAL 