Egyszer régen, valamikor az “úr” 2008. esztendejében, a tikkasztó nyár, egy nem különösebben különleges estéjén, aminek hétköznapisága leginkább abban gyökerezett, hogy szinte pont ugyanazt csináltuk mi hárman ott, a Bertalan Lajos utca 22-szám alatti szuterénben berendezett szobrászműterem dohos félhomályában, mint az azt megelőző uszkve fél év bármelyik napjának végén. Egymással szemben ültünk, a kábeldobból reciklált, étkező-kávézó-munkaasztal körül. Abszurd, sőt talán inkább bizarr természetű feladatunkat, rövid pihenés erejéig félbehagyva szívtuk a bondot vagy a tigrisszofit, haraptuk a füstöt, mintha az egy akciófilm vérben ázó, de vagány főhősének halál előtti lélegzetvétele lenne, midőn a barátja, a szájába biggyeszti az utolsó meglátodnemleszsemmibaj cigit. Aztán persze enni is kellett ezt-azt. Valamit, ami megfelelő ár érték arányú kalóriaforrásként szolgál, az éjszaka folyamán nyitva tartó egyetlen kisbolt árukínálatából. Ez általában, a meló hátralévő fázisainak elvégzéséhez nélkülözhetetlen ébren maradást szavatoló, pokol márkájú energiaitalból és a jelentős cukortartalommal bíró, “COCO” névre hallgató kókuszízű szintetikus kakaómasszából állt.(Ez utóbbi elnevezés, valamilyen rejtélyes módon megegyezett, a készülő figurák beltartalmának feltöltésére használt egykomponensű poliuretán hab flakonjain található védjeggyel.) Ez akkor épp nem egy ilyen alkalom volt. Ezen az éjszakán, csakúgy mint sok másikon a “smack” gyűjtőnéven emlegetett, instant, kínai, tésztás leves egy lényegesen olcsóbb változatából főztünk össze párat.(egy pohár zsíros tejföllel, hogy azért valami majdnem természetes anyag is jusson az emésztőrendszerünkbe) Ha jól emlékszem, ezt a terméket vifon-nak becézték és pontosan 87 magyar forintot kértek el egy adagért,(a csillagászati árakkal dolgozó éjjelnappaliban.) – akkor még nem az ötforint volt a legkisebb egység a törvényes magyar fizetőeszközök közül – Talán három vagy négy csomag ilyen cucc rotyoghatott a kis villanyrezsóra dobott fazékban, amikor a félig főtt műanyaggőz és a hosszan tartó nélkülözés lúgként maró elegye, egy olyan fogadalomba extrudálta az indulataimat, miszerint “ebben a büdös kurva életben, soha, de soha többé nem fogok ilyen mocskos hulladékot zabálni, juszt is éhendöglök inkább mint, hogy ezt a rosszízű, hitvány, mesterséges szart egyem !” (Ez a fogadkozás, az akkori körülményeink fényében kicsit komolyan vehetőbbnek tűnt, mint az átlag másnapos reggelek “sohatöbbénemiszom” jellegű lózungjai) Azóta eltelt hat év, és ezek a szavak nem is nagyon jutottak eszembe, hiszen békésen éltem a többé kevésbé boldog, kínaileves mentes kis életemet. Egészen mostanáig. Előfordulhat, hogy az emulgeáló, savanyúságot szabályzó, térfogatnövelő, csomósodás gátló vagy egyéb e-fűszerek szintje csökkent a szervezetemben a meghatározott kritikus értékek alá, esetleg a lappangó nátrium-ciklamát addikcióm első felszínre tört szimptómái, vagy talán idáig is elért a keleti nyitás langymeleg fuvallata, de valahogy a napokban mégiscsak megkívántam újra. Persze amennyiben az ember ezt az egész matériát, amolyan kőleves szerűen alkalmazza, és a hozzáadott ínycsiklandó zöldségek és húsárú mennyisége eléri, illetve meghaladja a csomagban található instantnudli tömegét/térfogatát, még akár ételszerű dolog is kerekedhet belőle…