Ha csak ideiglenesen is, de találtam egy hajójavító melót Las palmasban, jövő héten ott fogok dolgozni. A provinciák közti utazás mostmár lehetővé vált ugyan, de hogy a helyzet mégse legyen olyan egyszerű, a tömegközlekedésen bevezettek egy rendkívül okos módosítást, hogy a buszvezetőt megóvják a koronavírus ármányától. A rendelkezés úgy szól, hogy a pilóta nem fogadhatja el az egyszeri utazó “fertőző” készpénzét, mint ahogy a pénztárosok, fizetőpincérek, benzinkutasok vagy bárki más igen, szóval csak a bérletesek utazhatnak, vagy azok, akiknek előre váltott jegyük van. Jegyet és bérletet azonban nem minden faluban lehet ám vásárolni, szóval ha fel akarok jutni a fővárosba, akkor át kell sétálnom Puerto Ricoba, hogy ott valakinek odaadhassam ugyanazt a pénzt a jegyért, ami a buszvezetőkre különösen veszélyes, hogy aztán visszasétálva, itt felszálhassak a buszra és átnyújthassam azt a bilétát, amit a szomszéd település pénztárosa ugyanavval a kezével adott oda, amivel a vírusgazdag valutámat elvette. Én egyébként még egész jó helyzetben vagyok, mert közel másfélórányi járóföldre innen, akad olyan település ahol jegyet vásárolhatok, de mondjuk a hegyekből szinte képtelenség így, az egyébként menetrend szerint üzemelő járatokat igénybevenni. Áldom a spanyolok kifinomult észjárását… A kimozdulás lehetősége viszont adott, úgyhogy a közeli Playa del inglesig inkább stoppal mentem. Kell egy kis változatosság mert iszonyúan pontba szűkült az életem és ez nem gyakorol túl kedvező hatást a mentális stabilitásomra, úgyhogy ha ilyen kicsi keveset is de mindenképp mozgolódok. Hónom alá csaptam a longboardot a rettentő fontos játékmaszkommal együtt és kiáltam az út szélére. Forgalom alig akadt szóval az út felét legurultam már, mire valaki felvett. Playa del ingles a délvidék legnagyobb turisztikai központja, ami most ugye egy ürességtől kongó szellemváros. Mondjuk nekem így sokkal jobban tetszik és a hetvenes évek letagadhatatlan stílusjegyeit magukon hordozó, ormótlan szállodák közti autómentes utak tüköraszfaltján remekül hasít a deszka. A homokdűnéken senki sem sétál, halott az egész környék, mint ha neutronbombát robbantottak volna a közelben. Keresztül kasul csapattam az egész települést. Céltalanul, csupán örvendezve a sima utakon hangtalanul sikló kerekek pörgésének. Egyszercsak besiklottam a partmenti sétányon éktelenkedő tropical bevásárlóközpont mellé és nem is sejtettem, hogy jobb lett volna, ha elkerülöm ezt a környéket. Az eget borító szürke felhőpaplanból szitálni kezdett az eső és bemenekültem a buszmegálló teteje alá, hogy szárazon átvészeljem azt a pár percet, amíg a híresen gyér kanári csapadék abbahagyja a szemetelést. A száraznakmaradásra nem is annyira nekem volt igényem, sokkal inkább a vadonat csapágyaimat akartam megóvni a berozsdásodástól. Ahogy ott ültem a néma buszváró szürkés csendjében, az esővel együtt a könnyeim is peregni kezdtek. Sajnos az agyam hajlamos a dejavu jellegű helyzetekben a spontán időugrás előidézésére, hajszálvékony asszociációs kapillárisok is elegendőek a memóriaviharok kitöréséhez és az emlékmozik egy harckocsidandár lánctalpainak finomságával szaggatják fel az érzelmi stabilitásom szappanbuborékhártya vastagságú, sérülékeny burkolatát. Akármennyire határozottan küzdök is a múltam flashbackjei ellen, ha durván fejbe kólint a melankólia, nem tudok ellenszegülni az emlékek diavetítésének.
Látom magunkat ugyanitt, tíz éve, ahogy épp megérkezünk a turistaváros színes fényei közé. Egy új élet kezdetén, izgatottan és kicsit tanácstalanul ültünk, az – első és azt követően kb. másfél évig az utolsó – esőben, és vörösbort szürcsölve, vihorászva találgattuk, hol fogjuk tölteni az éjszakát. A környék változatlan, csak a szereplők számában van némi eltérés. Hiába próbálok menekülni, ha a film peregni kezdett nem áll módomban leállítani, szóval inkább csak sodródom a képekkel és próbálom megélni amennyire csak lehet. Igyekeztem a víziót kiegészíteni a valóságban azokkal a hozzávalókkal, amik a jelenemben elérhetőek és rímelnek a káprázat hullámhosszával. Bementem hát a vásárlók híján épp zárni készülő “éjjelnappali” boltba, épp úgy, mint régen és megvettem a sajtot, az olajbogyót és a palack bort, majd lesétáltam a partra, immár fittyet hányva a bőrigázásra. A nedves nyugágyak, az ismerős ízek és az erős spanyol bor bódító hatása mit sem változott azóta, az alkony szinte tökéletesen beleillett az emléklenyomatba, amit a fejemben őrzök, mégis, most minden tökéletes ellentéte annak a hajdani estének. Akkor szerelmes voltam és harsogóan boldog, valamint, ami talán a legfontosabb, volt társam az életnek nevezett kalandban való helytálláshoz. Annak ellenére, hogy a levegőben lógtunk semmit sem tudván a szigetről és minden annyira bizonytalan volt amennyire csak lehetett, mégis úgy éreztem, hogy tartozom valahova… A bortól kótyagosan végigjártam annak az ominózus estének a színhelyeit, olyan volt, mintha az életem filmforgatásának elhagyott díszletei közt bolyonganék, az álomszerűségre még rá is erősített a hely mozdulatlan kihaltsága. Talán, ami a környezeten kívül ugyanaz, mint akkor, az maga a változás közelségének érzése, csak sajnos most félbe vagyok tépve és öregebb vagyok tíz esztendővel, amit valahogy inkább húsznak érzek, magányos vagyok és reményvesztetten keserű. Az idő szemcséit sajnos lehetetlen visszagyömöszölni a homokóra felső szekciójába, úgyhogy csak abban bízhatok, hogy ez a küszöbön álló változás nem taszít még mélyebbre a szeretetlenség elkeseredésének mocsarába. Ha minden jól megy hamarosan magam mögött hagyom ezt a szigetet és soha többé nem jövök vissza, talán ha térben is eltávolodom ettől az életszakasztól, akkor könnyebben békére lelhetek, és ezt a nyavalyás “kivertkutya” érzést is levetkőzhetem valahogy. Nem hagyhatom, hogy az a hideg üresség töltse fel az életemet, amit a múltban átélt boldogság és a jelenem sivársága közti diferencia dermeszt az agyamra. Ha rám tör a depresszió, akkor szinte tökéletesen használhatatlanná válok, egy üres kataton burokká, aki a saját avas zsírjában való sistergésen kívül semmi másra nem képes. Az elmúlt másfél évben ugyan nagyon sokat sikerült lefaragni az összeomlásaim utáni rehabilitálódás idejéből, de még így is, minden egyes roham a szemétdombra hány egy vagy két napot az értékesnek vélt létezésemből…
Az orosz medve kebelébe történő utazás viszonylag eseménytelenül telt, szerencsére sikerült az ablak mellett helyet foglalni, így majdnem végig figyelemmel kísérhettem, hogyan is mélyeszti a tél, fagyos karmait egyre mélyebbre, az alattam elsuhanó tájba.
Megszemléltem egy varázslatos téli napnyugtát a troposzféra határáról, kiolvastam egy novelláskötetetet és már meg is érkeztünk az Orosz főváros festői repterére. A gyors csatlakozás okán a Moszkvai városnézés sajnos kimaradt a programból, bár az igazat megvallva nem sajnáltam annyira, ugyanis, a testemet borító kelmék menyisége és minősége nem ütötte meg, a környéken ilyentájt ajánlott öltözködési minimumot. Az utastársaim zömén látszott, hogy rutinos versenyzők és komoly szőrmés kabáttal, kucsmával, kesztyűvel, usankával és egyéb sapkasálakkal igyekeznek megfelelni a lokális dresscode-elvárásainak.
A Seremetyevo reptérből sem láttam túlságosan sokat, egyrészt mert sötét volt, másrészt mert a A320-as airbus óvó öleléséből kilépve villámgyorsan megéreztem miért is öltöztek a helyiek sarkkutatónak.
Szóval hasmenés kínozta, doppinggyanús rövidtávfutóbajnokok sebességével menekültem be a terminál kellemesen temperált belső tereibe, a szabadban tomboló, farkasordító, hőmérséklet elől. Ugyanis a rendelkezésre álló legmelegebb öltözékem, egy divatos szabású, de a medvesikító orosz téli időjárás sajátosságaival a legkevésbé sem kompatibilis hosszúújú ing, nem igazán tette komfortossá a kültéri bámészkodást.
Odabent a szokásos reptéri katyvasz fogadott, csak egy kicsivel több féle vodkát árulak a “dutyifríben”. Az egyetlen, ami szokatlan volt és felkeltette az érdeklődésemet, az a hidegháború űrversenyének eredményeire a mai napig büszke nemzet, érdekes marketingfogása volt, vagyis, hogy az automatából vásárolható, megszokott szendvicsek és egyéb gyorsételek helyett, itt ezeknek a tubusba töltött űrhajóskaja változatai mosolyogtak rám az üveg mögül.
Igazán megkóstoltam volna egy fogkrémes plasztikhengerből kiszivogatható borscsot, pelmenyi pasztát, vagy lajkakutya portréjával díszített űrhajdinakását, esetleg préseltem volna ízletes pirogpürét az arcomba szívószálon keresztül, de ezért a valószínűleg felejthető élményért mégsem volt túl sok kedvem rubelt váltani. Végtéreis az asztronauták sem fenenagy jódolgukban fogyasztanak bizarr gezemicéket alumíniumtasakból. Valószínűleg a pasztillás trutymóknak csupán a lájkokban kifejezhető szelfiértéke magasabb, mint a hagyományos formában tálalt élelmiszereknek, de a kulináris élmény tekintetében messze alulteljesítenek hozzájuk képest.
Rövid útlevélellenőrzés után, újra egy szovjet időket idéző, szárnyas sarlókalapácssal ékített gépmadár belsejében ültem, ezúttal egy kicsit nagyobb masinán mint az előbb, vagyis egy Boeing triplahetesen, annak is a hosszabb, 300ER változatán.
Az ablakon keresztül megbámulhattam, ahogy egy, a gép közelébe gördülő robot, forró vízsugárral serényen olvasztgatja lefelé az időközben a szárnyra rátelepedett havat. Ilyet sem láttam még ezelőtt…
Itt még több helye volt a lábamnak mint az előző repülőn, bár a lakályosabb belső elrendezés ellenére, a hosszú út alatt, sajnos egy percet sem sikerült aludnom. Cserébe megnéztem pár felejthető blockbustert a kényelmes, tévés székben terpeszkedve, kiolvastam még egy könyvet, hallgattam a mellettem szunyókáló tüdőbajos öregúr mennydörgésszerű, horkolását és élveztem a légitársaság kellemesnek mondható vendégszeretetét, amit a fapados repüléseknél sajnos soha nem sikerül megtapasztalni. Az Aeroflot munkatársai elég jól tartottak, az út folyamán háromszor kaptam enni, kétszer többfogásos meleg élelmet, majd egy ízletes szendvicset a reggeli kávé mellé. A szomszédos székben szendergő bácsi, – aki egy zsúfolt dél-amerikai állatkereskedés kakofóniáját megszégyenítő változatosságot csempészett a dallamosnak alig nevezhető, hurutos horkolásába – nemigen hagyta, hogy kipihenjem magam. Pedig még az utazáshoz mellékelt túlélőkészlet tartalmából kimazsolázható füldugó segítségét is igénybe vettem, de sajnos nem segített sokat. Amikor már a képernyőn bámulható mozgókép repertoárban csak családi vígjátékok, valamint kizárólag anyanyelven hozzáférhető, orosz szerelmes drámák maradtak és a kialvatlanságtól rángatózó pupilláim az értő olvasást csak mérsékelten tették lehetővé, más szórakozás után néztem. A kényszerű tétlenség helyett, inkább a karakteres szláv szépségű, bájos mosolyú stewardesslánnyal való flörtölést választottam, aki a frissítőként osztogatott paradicsomlét, bloody mary-vé transzformáló vodkaadag lelkes és rendszeres megduplázásával viszonozta az ártatlan közeledést.
A fáradtságból és az alkoholos befolyás keverékéből összeálló jótékony ostobaság könnyed vidámságával megcsodáltam, ahogy a föld izzó görbületén, a szárny fölött felbukkanó nap aranyfénybe mártja a gomolygó felhőket és a narancssárgán ragyogó pamacsok alatt kigyújtja az alant hullámzó esőerdők zöldjét.
Egyre izgatottabban vártam a landolást, hogy végre belevethessem magam az általam még sohasem látott, idegen kultúra nyüzsgő forgatagába.
A reptéri folyosón, harsány színű üdvözlő feliratok, hófehér óriás szentélyek plasztikmásolatai, virágözön és a király, lépten nyomon ismétlődő egész alakos képe váltogatta egymást. Fülig érő szájú thai kislányok suhantak mellettem elektromos autókon és furcsa zene szólt az orchidea “bokrok” mögé rejtett hangszórókból…
A vízumügyintézés meglepően gyorsan lezajlott, bár egyszer visszaküldtek a sor végére, mivel nem töltöttem kin a kis papíron, a jövőbeli tartózkodási helyem címét, lévén fogalmam sem volt róla mi az. Gyorsan beimprovizáltam valami hangzatos szállodanevet, amiből biztosan sok található a déli partszakaszon és választottam egy másik kevésbé marcona arcú ügyintézőt. Miután mindent rendben találtak és a csomagomat is hiánytalanul megleltem, nekiláthattam az egyéb létfontosságú dolgok elintézésének. Először is becseréltem a ropogós euróimat a helyi, baht nevű pénzre, majd vásároltam egy telefonkártyát, hogy a nagyvilággal való kommunikáció lehetősége is biztosítva legyen… Megittam egy liter vizet, hogy ne csak paradicsomosvodka legyen a belemben meg egy kávét, hogy a vérnyomásom is helyreálljon, és evvel késznek éreztem magam a távol-keleti kalandokban való megmerítkezésre.
Az otthon töltött időszak intenzív lumpensége felélesztette a hajdanvolt keleteurópai rutint és újra felvértezett az alkohollal szembeni tolerancia magasabb szintjével, de a “vizecskével” gondosan feltöltött és a fáradtságtól amúgyis kótyagos fejemet, mégis mázsás pörölycsapásként érte, mikor a hangtalanul félrecsúszó fotocellás ajtón kilépve, beleütköztem abba a harminchatfokos és közel százhúszszázalékos párafalba, ami a terminál légkondicionált rezervátumán kívül várja a legendás keleti kényelem illúziójával teli utazókat.
A gőzfürdő páratartalmával és a szauna hőmérsékletével rendelkező trópusi monszun klíma a kedélyes szalonspiccemet azonnali hatállyal tántorgó részegséggé változtatta, és pillanatokon belül úgy éreztem magam mint egy hardcore erdélyi lakodalomba csöppenő gyanútlan olasz turista. Lerogytam a fűre, egy közelben magasodó épület árnyékába, rágyújtottam egy cigire és azon töprengtem, milyen mennyiségű percenkénti folyadékbevitellel tarthatom fent az alapvető életfunkcióimat, ha a pórusaimból spriccelő verejték átlagos nyomása megegyezik egy normál kerti locsolóéval. Itt már óriás szerencseként tartottam számon, hogy a pufikabátot Magyarországon hagytam, ugyanis a magamról kutyafuttában lehámozott ugyancsak csatakos ingem alatt lapuló trikóm nedvességtartalma pillanatok alatt ekvivalens lett egy pohár vízével. A szervezetem rohamosan növekvő vízveszteségének ellenpontozása érdekében gyorsan vettem még egy másfél liter cukros löttyöt és nekiláttam megszokni, hogy ezután folyamatosan zuhanyozni fogok mégpedig nullahuszonnégyben és belülről.
Visszamenekültem a légkondis épületbe meghánynivetni, hogy mi legyen a továbbiakban, egyedül barangoljak Bangkok nevezetességei között, a kényelmetlen málháimmal vagy sebtiben húzzak le délre, a régóta várt reunion mielőbbi beteljesítése érdekében.
Az utóbbi mellett döntöttem bár némi utánjárást követően kiderült, hogy az a nagy sietség, egy bő tizenkét órás buszride-al fog kezdődni. Aztán az is kiderült, hogy az a távolság, ami a reptér és a déli buszpályaudvar között a térképen hangyafasznyinak tűnik, az bangkoki viszonylatban két és fél óra autóval, tömegközlekedéssel meg négy.
Egy hangosan rikoltozó privát taxist kérdeztem meg mennyiért vinne el odáig. Sajnos az angol nyelvi ismeretei nagyjából kimerültek a yes, ok, dollár szinten, majd hosszas thai hadarás után kiköhögött egy kétszáz baht-os árat. Frissen érkezettként sem a pénz valódi értékével, sem a taxishiénák megbízhatóságával nem voltam teljesen tisztában így beültem mellé. Ennek az lett az eredménye, hogy rövidebb lettem kétszáz pénzzel és átjutottam a reptér túloldalára (gyalog kb. öt perc lett volna, kocsival meg még rövidebb, persze csak akkor, ha nem gurul ki az autópályára tenni egy tiszteletkört) ahol is kiszállított egy kiszolgált iskolabusz előtt, mondván ez megy arra az ominózus pályaudvarra ahová a fuvart eredetileg rendeltem. A busznak már járt a motorja ezért nem akartam belefolyni az autóút ár-érték aránya tekintetében érzett aggályaim megvitatásába a taxissal, inkább lenyeltem a békát és elhatároztam, hogy ezentúl nem hagyom magam ilyen könnyen átbaszni. Felpattantam és rövidesen el is indultunk. Egész hosszasan zötykölődtünk, majd hetven baht megfizetése után leszállítottak a tudomisénhol, avval az információval, hogy innen inkább keressem az ötszáztizenegyes buszt. A legközelebbi buszmegállónak tűnő területen, állt valaha valamilyen információs tábla, azonban a számomra jelentés nélküli írás már régen lekopott, leázott, lekaparták vagy mittudomén, de nem volt ott és különben sem lettem volna tőle okosabb. A járókelőktől való érdeklődés sem volt sokkal informatívabb, mindenki borzasztó kedvesen mondta, amit mondott, mosolygott, köszönt, üdvözölt, de persze egy kurva szót sem értettem belőle.
Nagy szerencsémre a thaiok nem találtak ki másik karaktereket az arab számok helyett, illetve ha ki is találtak, szerencsére a közlekedési eszközökön nem vezették be a használatát, így, ha a buszokon lévő célállomás nevét nem is, de a számozást mégiscsak képes voltam elolvasni.
Három egymást követő 511-esnek kellett elszáguldania ahhoz, hogy rájöjjek, a felkéredzkedési metódus némiképp különbözik az Európában megszokott buszmegállós rendszertől. Vagyis, a meglehetősen forgalmas, öt sávos úton, először átrohansz a robogók között, aztán kikerülöd a tuk-tukosokat, elcikázol az autók mellett és menet közben bezörgetsz a busz ajtaján, mire az megáll, felszállsz, a buszvezető üdvözöl, a kalauznéni odakísér egy még szabad ülő vagy állóhelyhez, közlöd hová tartasz, azt persze nem értik, megmutatod a térképen, arra bólogatnak, hetven baht, fizetsz, a hölgy a hóna alatt lévő hosszúkás kis bambuszdobozból előveszi a jegyet és a váltópénzt és minden rendben. Aztán a busz beáll egy benzinkúthoz leszállítanak, mosolyogva mutogatnak az éppen elhagyott széles út felé és kezdődik az egész elölről, szuicid közlekedési magatartás folytatása, bekopogás, hetvenbaht, leszállítás…
A meleg természetesen nem enyhül, de már észre sem veszem, hogy a hátizsákom pántjaiból is csöpög a víz, teljesen magával ragad a mellettem elsuhanó nagyvárosi forgatagban látható érdekességek sora, az épületek, a virágos parkok, az emberek, szentélyek, meg minden ami határozottan másmilyenné teszi Ázsiát attól, amit bárhol máshol tapasztalhat az ember. A sorban a harmadik, de az előzőekkel mégis megegyező számjelű busz végre letesz az áhított végállomáson.
A Déli autóbuszterminál nem kicsi, persze először csupán az alsó szintet pillantottam meg, ami leginkább egy kifőzde, egy vándorcirkusz, egy piac, egy gasztronómiai kiállítás, és egy használt haszongépjármű kereskedés egyvelegéből tevődik össze. Némi tétova bolyongás után rájövök, hogy ez a zsibvásár a helyi érdekeltségű mikrobuszos vállalkozások gyűjtőhelye és a távolsági buszokra jegyet árusító pénztárak az épületen belül, az emeleten foglalnak helyet.
Odabent dübörög a légkondicionáló, amitől a testemből minduntalan csordogáló verejtékfolyam hozama enyhe szivárgássá szelídül és lassacskán az agyvizem is kezdi visszanyerni a rendeltetés szerű használat közbeni optimális üzemi hőmérsékletét. A “pláza” közepén kismillió üvegkalickában, különféle busztársaságok ügyintézői ücsörögnek, de az elmúlt pár órában még mindig nem sikerült megtanulnom thaiul, szóval továbbra is kicsit tanácstalanul böngészem a színes feliratokat. Az információs pultnak tűnő, kör alakú építmény mögött középkorú asszony szunyókál, közeledésemre felébred, összeszedi magát, összeteszi a kezét és nagyon kedvesen üdvözöl, eddig még mindenki így csinált.
Rettentő szívélyesek.
A kérdésemre, hogy hol vehetek jegyet Khao lak irányába, széles karmozdulatot tesz és szinte az összes fülkét átfogó körben, mindegyik helyre rámutat.
Ha így, hát így, az első doboznál fejcsóválás fogad a Khao lak helységnévre és a túloldali fülkére mutogatás, ez még egy párszor megismétlődik és nagyjából az ötödik helyen végre sikerül jegyet váltanom és még a csomagmegőrzőt is igénybevehetem, vagyis a néni berakja a cuccomat az asztala alá, majd mosolyogva bekarikázza a jegyen az indulási időpontot és háromszor is megismétli, hogy “szíventirti” ami a biléta tanulsága szerint tizenkilenc harmincat jelent.
A megérkezés szédítő részegségét már régesrég kiizzadtam magamból és a helyét átvette egy másfajta émelygés, valamint a gyomrom irányából érkező, a richter skála magasabb fokozatait idéző morajlás. Megittam egy kissebb vödörnek is beillő méretű jegeskávét, majd egy kedves kis étterem menüjén találomra rábökvén az egyik girbegurba feliratra, átadtam magam a gasztronómiai lottó szeszélyeinek.
A nyeremény bazsalikomos malachúsnak tűnt, gombával, és currys szósszal, ami természetesen csípett mint a rosseb és az elengedhetetlen ragacsos rizs járt hozzá, ezúttal ízletes mangódarabokkal, mindezt egy “chang” névre hallgató, elefántos sörrel kísértem le.
Még pont két órám volt a busz indulásáig, amit mindenképp talpon kellett töltenem, ugyanis ha véletlenül leteszem magam egy székre, akkor a bő harminchat órája tartó nemalvás egészen biztosan elhatalmasodik az agyamon és tuti lemaradok a járatról.
Így hát a csomagjaim terhe nélkül kicsit könnyedebben botorkáltam ki az épületből, hogy újrainduló intenzív verejtékezés kíséretében megcsodáljak néhány, a környékben felállított oltárszerű építményt, a királyi család képmásával, amit katonai vezetőknek látszó fontosemberek egyenruhás alakjai öveztek, kissé túlméretezett aranyszínű pávák és életnagyságú elefántok társaságában. Meg persze belefeledkeztem kicsit abba a nehezen leírható szocióba, amit távol-keleti kultúrának szoktak becézni. A hosszas sétafikából visszatérve vettem még pár random, pálcikára tűzött ismeretlen eredetű élelmiszert az állomás zsibongó fogatagában és végre valahára felvonszoltam magam a buszra, ahol kiderült, hogy kizárólag az én ülésem támlája nem hajtható hátra. Rövid ideig még próbálkoztam a vigyázzban alvással, kicsit kevesebb mint több sikerrel, majd az első állomáson leszálló katonaruhás úriember megüresedő helyére bevetettem magam és azonnal el is nyomott az álom…
Managua reptere nem csak a mexikóvárosi Benito Juarez-ről elnevezett óriáshoz képest tűnt jelentéktelennek, hanem valójában kicsike volt. A felszállási helyhez képest itt tapasztalt hőmérséklet, szó szerint mellbe vágott, ahogy kiléptem a gondosan temperált gépmadár belsejéből. Kifejezetten kellemesen éltem meg, hogy a meleg ruhák, aminek pár órája még örültem volna, most nem rohadnak rá a párás melegtől amúgy is bőségesen verejtékező szervezetemre. A belépési vámos-vízumos procedúrát követően, egészen hálás voltam a reptéri személyzetnek, amiért úgy ítélték meg, hogy a nehezen összepakolt cókmókomat nem szükséges atomjaira szedniük, mint a velem együtt utazó pár kolléga nehéz bőröndjeit. A terminálból kivergődve, súlyos léptekkel és a körülményekhez képest felölthető leghatározottabb tekintettel előretörtetve, sikerült éket vernem az egymás hegyén-hátán csüngve üvöltöző, harsányan és ellentmondást nem tűrő módon magukat ajánló taxisok, phalanx szerű, zárt hadtestébe és kevés lökdösődés után átjutottam a zsibongó tömött sorfalukon. Némi tétova toporgás után átváltottam a megmaradt dollárkáim felét a Nicaraguában használatos Cordoba nevű pénznemre. A kezembe kapott, lejhez hasonlóan nejlon tapintású bankjegyek tömegét szorongatva, szomorúan konstatáltam, hogy Latin Amerika legszegényebbnek tartott országának hivatalos fizetőeszköze, pontosan tízszer erősebb valuta, mint kis hazámban használatos, jó, magyar forint. (Nicaragua jobban teljesít)
Sajnos a pici reptéren híre-hamva sem volt csomagmegőrzőnek vagy ehhez hasonlatos szolgáltatásnak és a perzselő, fülledt melegben nem nagyon volt ínyemre, hogy minden megmaradt földi ingóságommal a hátamon fedezzem fel a főváros szépségeit. Így lemondtam erről a programról és inkább a légkondicionált váró egy eldugott zugában próbáltam átvészelni a következő hat órát, ami Hajni érkezéséig hátravolt. Közben jobb híján szenderegni próbáltam, valami olyan pozíciót felvéve, hogy a testemmel minden oldalról takarjam a cuccaimat, egyrészt, a velem szemben zenélő karácsonyfa (hehe) körül szaladgáló gyerekek, másrészt a szemfüles tolvajok elől. Talán mondanom sem kell, hogy a antropomorf testfelépítés, ennek a két funkciónak az egy időben történő ellátását egyáltalán nem teszi lehetővé, szóval vagy az értékek hatékony megóvására, vagy az alvásra nem alkalmas. Mivel úgy ítéltem meg, hogy ha a cuccaimnak lába kél, akkor úgyis lesz elég időm egy pálmafa alatt szundikálni, amíg éhen nem döglök, vagy ki nem toloncolnak az országból, ezért próbáltam inkább az értékeim biztonságára koncentrálni és erősen küzdeni a rohamokban rám törő fejbólintós kamionosalvás ellen.
Ebben igen sokat segített, az előbbi posztban említett végtelenül ostoba játék a kölcsön smartfónom idegesítően világító kijelzőjén. Nos azt hiszem, még soha a büdös életben nem telt az idő ennyire, de ennyire lassan… Persze az időnek olyan a természete, hogy előbb vagy utóbb de elmúlik, most is ez történt. Azóta óriási bajnoka vagyok a zseléscukorkaroppantásnak, a kötélvágással cukizöldszörny etetésnek, a madárhajítással disznóólrombolásnak és minden egyéb baromságnak, amit egy okostelefonba bele lehet zsúfolni az idő hatékony elbaszása céljából.
Az érkezést megelőzően elmúlt belőlem az éhség, a fáradtságom elpárolgott, úgy dobogott a szívem ,mintha épp a Niagarán készülnék egy saját építésű kajakkal lebucskázni. Általánosságban úgy éreztem magam, mint a kisfiúk a karácsonyi ajándékbontás előtt. A gép nagyjából időben landolt és a taxisok prédára ácsingózó hada mögött, immár én is ott toporogtam a széles üvegajtó nyílására szegezett várakozó, izgatott tekintettel.
El sem tudom mondani mennyire örültem amikor megláttam feltűnni, a sok, bőröndöt húzogató turista gyűrűjében, (az elmúlt majdnem 5 évet, pár nap kivételével jóformán szorosan egymás mellett töltöttük, ezért ez a kicsit több mint egy hónap Hajnihiány, olyan volt, mintha valami nagyon fontos testrészemet kellett volna nélkülöznöm.)
A nagy találkozás, egy külső szemlélő számára könnyen megidézte a hetvenes évek amerikai mozifilmjeinek, szirupos, romantikus jeleneteit. Régen voltam ennyire nagyon boldog.
Miután kiölelkeztük magunkat, sebtiben bevágódtunk az egyik harsány taxisofőr verdájába és sietve kiautóztunk a környékbeli buszállomásra, ahol két olyan járgány várt az indulásra, amiket a távoli Európában, leginkább a közlekedési múzeumok oldtimer részlegén szoktak volt mutogatni az igen tisztelt nagyérdeműnek. A beszállás előtt felpakoltuk a csomagokat a busz tetejére, amit úgy-ahogy letakartak valami hevenyészett ponyvákkal. A gyors helyfoglalást nagyban megnehezítette, hogy a székek ugyan számozva voltak, de a beszállítást segítő figurák láthatóan nem voltak tisztában a helyiértékekkel, vagy a számok fogalmával úgy általában. Egy bő fél óra leforgása alatt, valahogyan mégiscsak sikerült dűlőre jutni a bonyolultnak tetsző ülésrenddel. A sokat sejtető “chicken bus” elnevezéssel és a várakozásaimmal ellentétben, szerencsére egyáltalán nem utaztak velünk, sem csirkék, sem kecsék, sem semmiféle élő állatok. Miután a busz zsúfolásig megtelt mindenféle formákkal a pilóta felbőgette az öreg, hallhatóan sokat próbált motorokat és evvel egy időben elindította, a helyi viszonylatban valószínűleg a lakodalmas slágereknek megfeleltethető videoklip válogatását, a szélvédő mögé szíjazott képernyőn. A latin muzsika, túltelített harsány színekkel kísért felvételei, nagyjából pálmafákkal szegélyezett medence körül twerkelő hiányos öltözetű hölgyeket és rikító ruhákba bújtatott gitározó macsókat ábrázoltak különböző kameraállásokból, uszkve négy teljes órán keresztül, aztán a sofőr mégiscsak jobbnak látta, ha aludni hagyja az utazóközönséget. Mivel a busz hátuljában elhelyezkedő, összefüggő üléssoron sikerült helyet kapnunk és én pont a kettesével álló székek közötti kis folyosóban ültem, ezért a kicsit több mint hat órát igénybe vevő utazást ugyancsak alvás nélkül töltöttem. Az előttem álldogáló úriember, egy idő után leült elém, majd konkrétan rászunyókált a lábamra, evvel, az ugyan kevéssé komfortos cselekedetével viszont elejét vette a székről való folytonos lecsúszásomnak. Így ez után már csak azon kellett erőlködjek, hogy az útfelület tekintélyes méretű egyenetlenségeit csak mérsékelten korrigáló kemény lengéscsillapítók miatti pattogó, zötykölődő mozgástól, ne szenvedjenek maradandó károsodást a gerincoszlopom nyaki csigolyái.
A vas.
optikai tuning cicával
Van aki ilyen szép kislányokat szül, miközben Tamás buszokat épít…
Fényvisszaverős pimp.
Éjfél után egy kicsivel, megálltunk egy rövid kis pihenőre egy útszéli csehóban, ami természetesen ötvözte a kocsma, a vendéglő, a vegyesbolt és az ehhez hasonló közösségi helyek funkcióit. Itt a jócskán több mint 24 órája tartó koplalásom miatt, fittyet hányva a hely cseppet sem eukonform higiéniai körülményeire, gondolkodás nélkül rendeltem egy perro calientét, és egy helyi gyártmányú toña névre hallgató söritalt. Sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyennek a helyi hot-dog valójában bizonyult, és lehet hogy csak a kimerültség miatt, de a sör is nagyon jól esett. Az utazás további része nagyjából abból állt, hogy megpróbáltam megóvni a vállamon alvó kedvesem álmát, és evvel együtt igyekeztem kiküszöbölni a zötykölődés nyaki ínszalagokra gyakorolt káros hatását. A hosszú, kimerítő buszút végére, mikor végre elértük Rama-t, már jócskán megdöntöttem a nemalvási rekordomat, és nagyjából arra is rávertem bő 12 órát, szóval szinte egyáltalán nem tudtam felfogni mi zajlik körülöttem. A Panga névre keresztelt folyami taxi indulására újabb három órácskát kellett várnunk, de ezt már képtelen voltam ébren kibírni. Ezért valahogy betuszkoltam a lábaimat a padon keresztbe tett karfa alá, hogy majdnem a teljes testhosszommal el tudjak nyújtózni, ez ugyan jelentősen mérsékelte a vér egészséges, szabad áramlását az alsó végtagjaimban, de ilyen apróságokkal már nem nagyon volt erőm törődni.
Úgy-ahogy tudtam aludni kb. másfél órát, ezután zombikként levonszoltuk magunkat és a cuccainkat a folyó menti stégre, ahol a többi utas már nagyon nyüzsgött a bárkák körül, de én még mindig nem igazán voltam magamnál. Azt már a kis motoros lélekvesztő elindulása előtt kiszámoltuk, hogy szinte semmi esélyünk nincsen a bluefilds-ből pár óra múlva felszálló, előre lefoglalt repülő elérésére, de innen amúgy sem nagyon volt más lehetőség eljutni oda, szóval mi is elkezdtünk a hajók körül sertepertélni. A “matrózok” szorgosan kérdezgették, hogy hányas számú pangára vettünk jegyet, de hiába mondtuk hogy a négyesre, így is-úgyis bezsúfoltak minket az amúgy már színültig feltöltött hármas bárkába. A vízvonal már a beszállásunk előtt is majdnem elérte a ladik peremét, majd nyugtalanítóan közel húzódott hozzá, ahogy bepréseltük magunkat a szűkös padokra, ez a kapitányt egy cseppet sem érdekelte és egy rövid kis pöfögés után teljes tolóerőre kapcsolta a gázkart. A törékeny vízi jármű méretéhez képest igen tekintélyes teljesítményű külmotor, a vagány siklóhajókhoz hasonlóan kiemelte a a vízből a hajó orrát és szélsebesen kezdtük hasítani a mozdulatlan barna vízfelszínt. Az Escondido nevű sötét vizű folyót áthatolhatatlannak látszó trópusi erdő szegélyezi, (talán ezért is nevezték el rejtőzködőnek) néhol kis irtásokkal, amin szegényes fakalyibák düledeznek a vízből kimeredő cölöpökön, néhol tehenek és disznók legelésznek és gyerekek rohangálnak fel-alá a házak körül. A szemben elhaladó, a mienkhez hasonló csónakok fara által vetett méretes hullámok előtt, kicsit lassítva keresztbe fordultunk, csobbanva átbillegtünk a hullámtarajokon, majd megint felbőgött a dög nagy motor és újra mély, lassan csillapodó barázdákat szántottunk a lassan hömpölygő folyam zöldes barna felületébe. Útközben több ízben is eleredt az eső, ilyenkor a hajóorrba feltekert fekete nejlont a fejünk fölé húzva haladtunk tovább, a menetszéltől hangosan csattogó műanyagponyvát a hajó oldalához szorítva. Időnként előbújt a nap is a gomolygó felhők közül, csodálatosan kiszínezve a burjánzó vegetációval övezett víztükröt.
Itt tétovázunk.
Itt meg már hasítunk…
Bluefilds-be megérkezve gyorsan taxit fogtunk és kivitettük magunkat az icipici, még az előzőnél is sokkalta kisebb reptérre annak reményében, hogy hátha elkapjuk a gépünket. Természetesen az már órákkal előbb felszállt, de még hitegettek minket egy kicsit, hogy ha megvárjuk a következő járatot, akkor arra talán ingyen felpréselődhetünk. Egy kedves reptéri figura, megszánva minket felajánlotta, hogy letehetjük nála a cuccainkat, ha a várakozást esetleg megszakítanánk egy kis városnézéssel. Így is cselekedtünk és a “városban” való hosszas bolyongás után találtunk egy helyet, ahol végre csillapíthattuk a hosszú ideje magunkkal hurcolt farkaséhségünket.
A reptérre már jóllakottan botorkáltunk vissza és mivel a cókmókunkra ügyelő úriember az ígéretéhez híven nem lopta el azokat, meg is köszöntük a jócselekedetét némi dollárjutalommal. A hirtelen elfogyasztott eledel előidézte kómaközeli állapot és a kialvatlanság keverékétől a váróhelység székeire rogyva mímeltük a nagyjából lehetetlennek tűnő bóbiskolást, majd miután kiderült, hogy persze mégsem férünk fel a repülőre, visszavitettük magunkat a biztonsági okokból jó előre kinézett vendégfogadóba. Itt némi összebújás után végre elaludtunk, nagyjából azonképpen, mint ahogy azok szoktak, akiket valami nehéz, tompa tárggyal agyonvertek.
Éjszaka ébredtünk csak fel arra, hogy újra éhesek vagyunk és elindultunk a félelmetes, koszos utcákon valami élelem után nézni. hosszadalmas meddő kutatás után leltünk is egy még éppen nyitva lévő helyet, ahol a rendelés után rájöttünk, hogy nem maradt elég pénzünk, a számla kiegyenlítésére. Ezért a szállásra való visszatalálás szándékával bolyongtam kicsit a kihalt utcákon bóklászó kóbor kutyák között, és kicsit eltévedtem a közvilágítást nélkülöző földutakon, de végül elégséges mennyiségű kordobával a zsebemben visszatértem a vendéglőbe, méghozzá éppen időben, mert pont akkor tálalták az ízletesen csípős, halapeños marhahúsomat…
Jóllakottan hajtottam álomra a fejemet, újra ölelve a csodás csajomat, egy kimerítő és kalandos utazás után, egy érdekes és izgalmas országban. Megint elöntött az a kellemes bizsergés, ami az új dolgokat szokta kísérni és tisztán éreztem, hogy teljesen boldog vagyok!
Az orosz medve kebelébe történő utazás viszonylag eseménytelenül telt, szerencsére sikerült az ablak mellett helyet foglalni, így majdnem végig figyelemmel kísérhettem, hogyan is mélyeszti a tél, fagyos karmait egyre mélyebbre, az alattam elsuhanó tájba.
Megszemléltem egy varázslatos téli napnyugtát a troposzféra határáról, kiolvastam egy novelláskötetetet és már meg is érkeztünk az Orosz főváros festői repterére.
A gyors csatlakozás okán a Moszkvai városnézés sajnos kimaradt a programból, bár az igazat megvallva nem sajnáltam annyira, ugyanis, a testemet borító kelmék menyisége és minősége nem ütötte meg, a környéken ilyentájt ajánlott öltözködési minimumot. Az utastársaim zömén látszott, hogy rutinos versenyzők és komoly szőrmés kabáttal, kucsmával, kesztyűvel, usankával és egyéb sapkasálakkal igyekeznek megfelelni a lokális dresscode-elvárásainak.
TÚLOLDAL 