TÚLOLDAL

A munka végeztével komótosan ballagtunk Petivel, keresztül a gyárváros szefós göröngyein…
A meló, ha nem is olyan megterhelő, mint mondjuk három műszakban csákányozni egy higanybányában, de a tíz órányi talponállástól, a szigeteletlen csarnokban uralkodó szibériai viszonyok között, akkor is elfárad az ember szervezete, ha épp nem kétkezi tárnamélyítésben utazik. Szelíden szitált ránk a havaseső, és a telep, aszfaltból, bazaltkockákból, keramittéglából és tengelytörő kátyukból patchworkszerűen összeálló burkolata bőven adott rá alkalmat, hogy a jeges víz utat találjon a kevésbé téliesített cipőm varrásai közt, a termozoknim vállaltan kiválló nedvszívó képességű szövetéig.
A pulóverem puha és a viharkabátom vízálló kapucnikombinációjának csepegő rostélya alól szemléltem a téli Csepel, délután is éjszakai sötétbe burkolózó latyaktengerét.
A kapu gyalogátkelőjénél zöldre váltott a lámpa, de alig jutottunk el a sáv feléig, mikor oldalbabaszott egy harsány metálszürke csattanás.
Sikító fájdalom, súlytalanság, majd az előzőnél egy kicsit organikusabb hangú, tompább puffanás, sötét-világos, sötét-világos, homályos hatásszünet, aztán a világosságba behajoló rémült emberarcok.
A behorpadt motorháztetőtől kétésfél méterre hevertem remegve az útpadka melletti pocsolyában, az oldaltáskám – a bendőjében található összetört értékeim árán ugyan, de megóvta a jobboldalamat az aszfalt abrazív hatásaitól. Sajnos a balfelem ezt kevésbé mondhatta el magáról, ott több helyen felfeslett, a réteges öltözködés összes hagymahéja és persze az alattuk húzódó természetes kültakaró is.
A sokk hatása elég erős volt ahhoz, hogy felpattanjak és a combomban szikrázó fájdalom ellenére a kocsi másik oldalára került cimborámhoz rohanjak.
A balesetre odagyűlő katasztrófaturisták ricsajában teljesen ledermesztett a mozdulatlanul fekvő test, de a felcsendülő harsány káromkodásból gyorsan kiderült, hogy nemcsakhogy él, de eszméleténél is van. A bal lába a megszokottól igencsak eltérő és elég természetellenes szögben állt, de mégis el kellett valahogy vonszoljuk a helyszínről, mert a forgalomban résztvevő egyéb úrvezetők a sebességmérséklési hajlandóságuk mértékéből ítélve, látszólag igen nagy magasságból szartak arra, hogy sérült emberek tartózkodnak az útpálya felületén.
A helyzet súlyosabbá válását, vagyis a gázolásból való gyors repetázást megelőzendő, a legközelebbi járdasziget elfogyását követő, forgalom elől elzárt terület, csíkos uszályáig vergődtünk, majd a kellemes hőmérsékletű hólében állva/ülve vártuk az elkövető által kihívott rohamkocsit.
Innentől vette kezdetét az elég magyaros klisékre épülő egészestés tragikomédia.
Nem tudom, hogy az ütés ereje, a sokk vagy a hideg, esetleg ezek tetszőleges kombinációi okozták a bal lábam szűnni nem akaró, vegetatív rángását, de amikor megpróbáltam direkt megállítani, akkor az elszántan, erőből megfeszített izmokat továbbra is ugyanúgy rázta az ideg, csupán, némi, tokmányig a húsba nyomott ütvefúró érzéssel egészült ki a műsor, így a harmadik, meddőnek tűnő, ám könnyfakasztóan fájdalmas próbálkozás után inkább hagytam, hadd bugizzon magában, ha már annyira szereti.
Így táncolgattam önfeledten a havazásban, és valamiért a kétségbeesett éneklésig már nem sikerült eljutotnom, a kollégám áldott nagy szerencséjére, ez ugyanis bárkinek képes lehet nagymértékben tetézni a földi kínjait.
Rövidesen megállt mellettünk egy mentő.
A feltűnően gyors reagálás meglepett és majdnem eloszlatta a honi egészségügyi rendszerbe vetett bizalom szétáradását akadályozó negatív előítéleteimet, de kiderült, hogy ezt azért nem kell annyira elsietni.
A mentősök kiszálltak, hogy megnézzék mi van, de már az elején közölték, hogy legnagyobb sajnálatukra, nem tudnak bevinni, ugyanis beteggel vannak. Mindenesetre visszaigazolták a központnak a segélyhívásunk indokoltságát, valamint riasztották a közúti baleseteket követő procedúrák hűvösebb színárnyalatú egyenruhába bújtatott képviselőit is, a gázoló láthatóan mérsékeltebb megelégedésére.

A kocsiban rostokló betegnek gondolom nem volt olyan sürgős az ellátás, mert az elsőként érkezett mentő a következő háromnegyed órában ott vesztegelt mellettünk, kváziindokolatlanul. Azt hittem arra legalább jók lesznek, hogy a szembeszökő figyelmeztető jelzéseik látványával talán viszonylagosan lelassítsák a közvetlen mellettünk dübörgő forgalmat, (Aminek jóvoltából vízszintesen is verődött ránk a fagyos csapadék sárral dúsított változata, ha már a természetéből fakadóan felülről csepegő és a kapillárishatásnak köszönhetően alulról felszívódó változatai, esetleg kevésnek bizonyolultak volna a komfortérzetünk rohamos süllyedéséhez.) de a jó magyar autóst nem olyan fából faragták, hogy egy kis kék villogástól könnyebb legyen a jobblába.
Ha már sebességkorlátozásban nem jeleskedtek, legalább kaphattunk tőlük egy kis ízelítőt az emergencystanduphumor velejéből, mint például az: “annak még nincs is itt az ideje” kommentár a nedvesedés részleges lassítása céljából, a Peti hátára terített fekete nejlonzsákra…
Mint az köztudomású, az ilyen és ehhez hasonló szellemeségekkel kétségkívül remekül oldható a helyzet feszültsége, és hipp-hopp emelkedett hangulatú zsúrrá varázsolható egy efféle meghitt téli kettősgázolás.
Mondjuk nagyon nem kárhoztatom őket érte, hisz az azért nyilvánvaló, hogy nem csak a munka utáni kollektív balesetezés, de a pannon mentősmeló sem tekinthető konstans méznyalásnak.
Cigarettákat készítettem a kissé nyöszörgő de annál sűrűbben szitkozódó komának, már ha azokat a mázgás, amorf ázalagokat, amik elfagyott, nedves ujjakkal és szerfelett felhígult finommotoros képességek birtokában sodorhatók, egyáltalán cigarettának lehet nevezni, és hallgattuk, ahogy a szerencsétlen autóvezető, felváltva, sajnálkozik, sír vagy épp exkuzálja magát.
Érthető a zavart reakciója, hisz az ember nem mindennap üt két legyet egy csapásra…
Egy lassan vánszorgó óra után kiérkezett a második, illetve az eredetileg hívott mentő, azonban kiderült, hogy sajnos a kocsin nincsen orvos, és mivel a beteg nem igazán mozgatható, szakértés és proper fájfalomcsillapítás hiányában, ezért nem ártana, ha lenne a közelben egy.
Hívták is, mondták pikk-pakk itt lesz, húsz perc az egész…
Közben viszont megjöttek a rendőrök, hogy legyen valaki, aki harmadszorra is felveszi az adatainkat. Azonban ők voltak az elsők, akiknek nem felelt meg az info bemondásra, és az okos jagelló fel akarta ráncigáltatni a Petit, hogy az hozzáférjen a törött combcsontja alá szorult zsebében rekedt igazolványához, ettől csak a mentősök többszöri figyelmeztetésére volt hajlandó elállni, és kénytelen-kelletlen valami testhezállóbb szórakozást találni magának a sofőr szondáztatásában.
A mezei forgalmiak után nemsokkal, befutottak a helyszínelős zsernyákok is, egy újabb adatfelvételi procedúrával megajándékozva minket, de a dokira azért, a beígért röpkehúszperc helyett, vártunk még egy jó háromnegyed órát.
Addigra már mindketten elég széles amplitúdóval citeráztunk a szétszakadva átázott gönceinknek fogasaiként…
Elkezdtek kolompolni a fejemben, azok, az ilyen esetben mindig megjelenő meddő gondolatok, miszerint: milyen jó lett volna, HA mondjuk előresietés helyett, inkább megvárjuk a gyárban, amíg Ádám és Judit is átöltözik, és akkor már otthon áznék egy kád forró vízben, valami kellemes jazz andalító pattogása festené alá, ahogy a kezemben gyöngyöző borospohár falán figyelem a legördülő páracseppek ösvényeit, ahelyett, hogy az aszfaltmocskos csepeli telet inhalálom szaporán vacogva, a rommágázolt cimborámat a kezénél fogva emelve kicsit, hogy ne kelljen teljes testsúlyával, a figyelmetlen idióta által szétroncsolt végtagjára nehezednie…
A folyamatosan szemközt sorjázó autóreflektorok fényepilepsziaszerű hipnózisában, felderengett előttem az apokalipszis hírhedt lovasainak még ismertebb negyedik tagja.
Hagyományos vizuális megjelenítésének, kissé a középkori metszeteket idéző, az anatómiai ismeretek hiányát naiv bájjal kendőző ábrázolások egy sutácska változatában, és göcsörtös csontujjaiból V betűt formálva, a gengszterfilmekből jól ismert, “rajtad tartom a szemem” mozdulattal mutatott, először a tekintet nélküli odvak mélyére, majd az arcomba.
Az ez után ildomos, torok előtt elhúzott mutatóujj, “elkaplak geci” gesztusára már nem is volt szükség, hiszen mindenki tudja, hogy a kérlelhetetlen kaszás miben utazik, és nagyjából azt is, hogy hiába szotyizik épp a csepeli ltp peremvidékén, nem egy kisstílű, pillangókéses kábszinepper…
Undok sziluettje épp kezdett belemosódni a fényszórókaravánok vakító egymásutánjába, hogy átadja a helyét, a pillanatnyi élet múlandóságáról és a kiszámíthatatlan végzet hirtelen szeszélyéről szőtt gondolategyüttesnek, mikor vészjósló alakja újból kiélesedett, attribútumára kulcsolt ujjperceit lassan szétnyitotta, teátrálisan hagyta eldőlni az ikonikus mezőgazdasági eszközt, és kihasználva, hogy a szerszám lassú borulása leköti a figyelmemet, mohos bordakosara alól hirtelen előrántott rózsaszín műfasznuncsakuval olyat húzott az oldalamra, hogy majdnem beszartam a fájdalomtól.
A képregényekből adaptált szuperhőstörténetek főgonoszaitól elvárható, erőltetett gúnykacaj,még a látomás köddéválása után is sokáig visszhangzott, a motorháztetők ütemesen erősödő és gyengülő morajában.
A meglepetéstől a tüdőmbe szorult levegő szúrós sípolás kíséretében távozott a mellkasomból és az ingatag vérnyomáshullámvasút lejtmeneteiben többször megkörnyékezett az eszméletvesztés sötétítőfüggönyberántásszerű érzéktompulása.
A karambol megrázó aktusa által a mellékvesevelőből fakasztott epinefrinfolyam hullámai sajnos sokat veszítettek az erejükből és az elpárolgó felfokozottság nyomában ütemesen lüktetni kezdett a komplett bal oldalam.
Mindez olyannyira beadta a mindenmindegy hangulatot, hogy már semmi kedvem nem volt leelenőrizni, hogy a testem felületén való csordogálásért a belvilágból előszivárgó testnedv vagy csak a kabát szakadásain magának utat találó hólé okolható…

Kisvártatva befutott az autó a mentőorvossal, kis téblábolás után Petibe beleküldtek vagy négy ampullányi különböző drogot, majd felnyalábolták a vákuummatracos hordágyra, és végre a sofőr nekem is felajánlotta, hogy megmelegedhetek kicsit az első ülésen.
A várakozás végtelenségéhez képest elenyészőnek tetszett a tömött forgalomban vánszorgó, hosszú kocsiút.
A Merényiben láttak el minket, szerencsére nem volt túl nagy dömping a véres félhalottakból, pedig a mentősök a betegszállítás során hosszasan ecsetelték, hogy mióta a nemzetiszínű kijárási tilalmat bevezették, azóta sikeresen megháromszorozódott a hat és nyolc óra közti balesetek száma. Nem csoda, mindenki rohan haza a melóból, hogy még esetleg elérjen egy nyitva tartó boltot, vagy megússza a hatósági vegzálást az illegális közterületentartózkodás újszerűnek ható bűntette miatt.
Annak ellenére, hogy a baleseti váró hosszú ideje nélkülözte nemcsak a felújítás de látszólag még az állagmegóvás kiváltságát is, amitől egy lelakottabb, hatvanasévek beli munkászáló társalgójának hangulatát idézte, a személyzet mégis becsülettel végezte a munkáját.
Kissebb várakozással megszakított etapokban, megvizsgáltak, keresztülröntgeneztek, átultrahangoztak, összeférceltek és bekötöztek, mondjuk sajnos mindezt fordított sorrendben tették, ami miatt az összes diagnosztikai helyszínt sikerült derekasan összevéreznem.

Tizenegyre, már dokidamillal a kültakaróm összehúzott folytonossági hiányaiban, fertőtlenítőszagú mullpólyák részleges takarásában, az esetet dokumentáló nagy paksaméta lelettel és egyéb bürokratikus papírszeméttel a markomban tétováztam a málladozó vakolatú traumatológiafolyosón.
Ugyan marasztaltak éjszakára, hogy nehogy valami észrevétlen maradt, búvó rendellenesség további gikszereket okozzon, de a társadalombiztosításmentességem okán, már így is egy jó húsos számla várományosa voltam, ezt a cehhet pedig egyáltalán nem állt szándékomban megfejelni a vendégszeretetük többletköltségeivel, másrészt a látottak alapján a kórház területén uralkodó viszonyok, enyhén szólva nehezen vették volna fel a versenyt az otthon meleg meghittségével, így inkább visszautasítottam a meghívást.
Erről a szándékomról persze újabb nyilatkozatot kellett aláírnom három példányban, de utána már szabadon távozhattam.
Annak ellenére, hogy az intézmény Dél-Pest központi kórházaként van aposztrofálva (és ezen felül otthont ad az Országos hematológiai és infektológiai intézetnek), sajnálatos módon valamiért elfelejtették bekapcsolni a városi tömegközlekedés vérkeringésébe.
Szóval ha nincs kocsid, csóró vagy a taxizáshoz, vagy mentővel érkeztél, akkor egy bő húsz percet kell csatangolnod, vasúti síneken és építési területek feltúrt lankáin, mire kiérsz a villamosig. (A húsz perc járóföldet azt mondjuk a térképalkalmazás becsülte a gyalogszerrel való közlekedésre, de ehhez nyilván az egészséges emberek sétatempóját vették alapul és nem bicebóca, balesetes hikomatokét.
Mindenesetre a hosszas éjszakai vánszorgással súlyosbított kitérővel együtt is sikerült fél egyre hazaérni. Kész csoda, hogy nem büntettek meg közben a rendőrök, törvényen kívüli utcán sántikálásért.

Ez a város meg akar ölni.
Az elmúlt tíz évemet a lángoktól ölelt kishazátol távol töltöttem, ebből ötöt az óceánon,
megjártam öt kontinenst, köztük a Nyugati civilizáció által csak lenézően harmadik világnak becézett országokat, tele rusnya betegségekkel, vérhas, ebola, kolera, sárgaláz, dengi, malária, ésatöbbi. Európai mérce szerint, nulla alapú grafikonon nehezen ábrázolható élelmiszerbiztonsági és higiéniás körülményekkel, sok helyen, kiköpött napraforgómaghéj értékű emberélet rátával, zéró közbiztonsággal, a helyiek által sokszor irigyelt vagy megvetett fehérbőrűként. Nap mint nap merültem a tenger alá, mászkáltam dzsungelben, meg óriás sziklákon és úgyamúgy a vitorlásélet sem mentes a kihívásoktól és veszélyektől, de ez idő alatt, egy ügyetlen asztalos egyetlen kezén található ujjak száma is rengeteg ahhoz képest, hogy hányszor látott orvos.
Ebben a koszfészekben bő három hónapja vagyok csak, de már eltört a lábujjam, rozsdás vas ékelődött a lábtőcsontjaim közé a keresztülszúródott a talpamon keresztül, megégtek az ujjaim, felszakadt a fejem, kishíján megvakultam az egyik szememre és most elbasztak kocsival a gyalogátkelőn zöld lámpánál.
Két tetanusz, (Hiába mondtam a dokinak, hogy épp most kaptam egy hete nem kérek repetát, de hajthatatlan volt.) több mint húsz méter ragtapasz, kilenc öltés, festői színes foltok tömkelege. Egész szép kis mérleg annak ellenére, hogy nem vagyok hivatásos ketrecharcos.

Mikor felvetettem a barátomnak, hogy úgy tűnik ez a város engem el akar tenni láb alól, csak azt válaszolta, hogy: “Minket lassan öl. De téged gyorsan kell ölnie, különben meglépsz.”
És bizony kurvára igaza van, el akarok innen húzni, amilyen gyorsan csak lehet, folyton ezen jár az eszem. És már talán nem is kell sokáig várni…