A tárgyak nem fontosak, ami egy viszonylag fura és néminemű magyarázatra szoruló kijelentésnek tűnhet egy szobrász, vagyis egy viszonylag aktív tárgyalkotó szájából, de ez az igazság.
Ebben az esetben, mondják, hogy illik megkülönböztetni használati tárgyakat és mindazt, ami ezen kategórián kívül esik, például a szobrokat, emlékeket ésatöbbi…
Tehetünk persze kísérletet arra, hogy kategóriákat állítsunk fel, a tárgyakat funkciójuk, külalakjuk, felépítésük, általuk kiváltott gondolatok vagy érzések szerint rangsorolva, halmazokat kreáljunk, azokat okos elgondolások szerint messük egymásba vagy különítsük el egymástól, de a végére mindig oda jutunk, hogy legyen az a holmi bármely értékű, készülhetett bármely matériából, terveztetett bármire is, vagy jelent-e valakinek valamit, csupán egy halom hideg atom, ami semmiféleképp nem hasonlítható össze az élet által “átjárt” anyag érdekességével, szépségével illetve értékével.
A tárgyakhoz való kötődés tévút, zsákutca, (Sajnos sokszor úgy tűnhet, az élőkhöz való ragaszkodás is az lehet, de az már egy másik sztori.) ez egy nagyon fontos irányelv a világban való létezéshez, vagyis ha tárgyakat tartasz fontosnak csupán, akkor nagyon hasonlatossá válhatsz hozzájuk, vagyis nem túl fontossá.
Mégis vannak élettelen dolgok, amik olyan sokat és kitartóan segítettek, megkönnyítve az életemet, és jelenlétük annyira hozzátartozott a mindennapok folyásához, hogy mikor a sorozatos “életmentő” műtétekkel, sokadszorra eszközölt javításukkal együtt is lejár a szavatosságuk és kvázi nyugdíjba kényszerülnek, akkor úgy érzem meg kell róluk emlékeznem.
Ugyan nem szokásom emocionális kötődést kialakítani, érzések viszonzására képtelen anyagi objektumok iránt, de valahogy mégis hozzászokunk dolgokhoz, amik folyton a kezünk ügyében leledzenek, és hirtelen a hiányuk, felhívja a figyelmet a hétköznapi jelentősségükre.
Ez, a valamikor makulátlan zöld, North Face futártáska, ezelőtt nyolc évvel került hozzám, Gran Canarián, Dani jóvoltából és rögtön egy második tengerentúli utazással kezdte a pályafutását. Ready után ez a cucc tudna felállni a dobogó második grádicsára, mármint a beletett kilométerek menyiségének tekintetében.
Megmutattam neki az újvilágot, Ázsiát, Afrikát, és Európaszerte is körülnéztünk kicsit, nemmellesleg az utóbbi, kellemetlen magyar esztendőt is derekasan végigszolgálta mellettem.
Szóval kapott hideget-meleget a szó legszorosabb értelmében.
Két közúti balesetet is elszenvedtünk együtt, itt, a vidám, figyelmes emberekkel teli Kárpátmedencében, mindkét gázolásnál a szerkezeti integritásával fizetett az én testem mérsékeltebb abráziójáért.
Köszönet érte!
Sajnos, a felületén képződött folytonossági hiányok elleplezésére ráragasztott molinóponyva foltok sem bírták túl sokáig a velemvaló együttélésből következő fizikai megpróbáltatások özönét, csatjai eltöredeztek, varrásai felfeslettek és idővel a rojtosra szakadozott kültakarója, már képtelen volt kívül tartani a külvilág páratartalmából vagy a rá szitáló csapadék cseppjeiből származó nedvességet, ami sokkal inkább indokolta a korkedvezményes nyugdíjazást, mint a felfoszlott toldozott-foldozott mivoltából sugárzó szolid hajléktalan imázs, amivel a viselőjét volt szíves megajándékozni.
Szóval köszi a sok évnyi cipekedést, igazán hasznos voltál!
(Az egykoron, Etiópia és a rasztafariánusok zászlajának vagy egyeseknek inkább a rendőrlámpák vidám színösszeállítását idéző testvérhármasból, kettő utitárs már elhullott mellőlem. Elsőként Ready távozott, most a zöld is kiesett a pixisből, így a legendás “északi arcok” közül már csak a nagy sárga duffelbag maradt szolgálatban, ami böszmeteg méretéből adódóan a hétköznapokban ritkábban kerül bevetésre.
A márkahűségnek tűnő következetesség valójában csak a véletlenek összejátszásának köszönhető, egyáltalán nem volt szándékos a táskáknak azonos gyártótól való beszerzése, csupán így alakult.)
Az utód nem is követi a hagyományt, nem kíván beházasodni a megritkult Nort Face dinasztiába, színei is visszafogottabbak némiképp, cserébe viszont egyedi tervezésű, és kézzel készült darab, egy “Bagaboo workhorse” ami nagyjából a messenger bag-ek Royce-royce-ának számít.
Remélem legalább annyi örömöm telik majd benne, mint elődeiben és kitart majd mellettem ez is pár esztendeig. Amit talán mégjobban remélek, hogy ennek a készségnek is megadatik majd, hogy szolgálati idejében, a világnak ne csak ezt a szomorú, koszos kis szegletét lássa, hanem lehetősége legyen megtapasztalni az oldalamon, a bolygó mesés tájain való kalandozás által kínált kihívások özönét.
Úgy legyen!
TÚLOLDAL 