Egészen jól aludtam volna, ha a piac mögött található forgalmas parkoló, (ami hajnalban már rikoltozó kofák tömegével maga is részévé vállt a vásári forgatagnak) nem pont a hálószobánk vékonyka falának túloldalán helyezkedik el. Öröm az ürömben, hogy a bevásárlási lehetőség szinte tapintható közelségét kihasználva, remek reggelinek való avokádóra, kézzel gyúrt sajtra és kókuszmentes pékárúra tehettünk szert, még a szigettúrára ajánlatot tévő úriember megérkezése előtt.
A dolgos utazásszervező úr az ígéretéhez híven meg is jelent a reggeli órákban, motorral jött és két bukósisakkal.
Eleinte arra számítottam, hogy akkor most a helyi szokások szerint, melyek a járműveken hivatalosan szállítható entitások számát minimum az “amennyi szerintünk elfér rajta” szintjére növelik, vagy rosszabb esetben azt is megtoldják kettővel szabályához igazodva, fogunk eljutni a partra. Aztán persze kiderült, hogy a programbiztosunk tapasztalt, finnyás turistákon edződött fajta és meg sem próbálta megkísérelni, hogy mindkettőnket egyszerre utaztasson a kicsi kétkerekűn. Így először engem fuvarozott le a tóhoz, majd visszaberregett Hajniért is. (Szegény kedvesemnek sajnos ez úton kellett megtanulnia, hogy a motoron való utazás, a felbukás fenyegető rémén kívül egyéb veszélyeket is rejteget, többek között randa égési sérülések esélyét ha valaki nincs tisztában a kipufogóburkolat magas hőmérsékletével.) Vezetőnk, úgy látszik utasfogásban mégsem jeleskedett annyira, hiszen a legalább 20 főt befogadni képes pangára csupán ketten jutotunk, ezért nem is tűnt annyira lelkesnek, mint tegnap délután. (Engem persze nem aggasztott annyira a dolog, hogy nem kell 18 másik fényképezőgép arcú idegennel csónakázgatnom.)
Az apró, egymáshoz közeli szigetek alapjául szolgáló vulkanikus törmeléket, a közeli Mombacho vulkán böffentette bele a Cocibolca tóba (Cocibolca, Tipitapa, Diriamba, Masatepe, Apopapa, érted?! Az egész környék elnevezései olyanok mintha egy indián mesekönyvet olvasnál) ami azóta leginkább a Nicaraguai felső tízezer privát kis nyaralóit hordozza.
Legtöbbjük tényleg nem nagyobb mint a rajtuk lévő szép nagy hacienda és a hozzá tartozó buja kert, egyesek valóban zsebkendőnyiek, mások méretesebbek, de abban mindegyik hasonlít a többire, hogy tele van gyönyörű egzóta fákkal, a trópusi árterek különleges növényvilágával, lenyűgöző mennyiségű és rendkívül változatos élőlények tömegével, majmokkal, színpompás madarakkal, meg mindenféle érdekességgel. (Sajnos a dive centertől kölcsönzött kis fényképezőgép nem igazán alkalmas olyan látvány megörökítésére amihez leginkább egy tisztességes teleobjektívre lenne szükség, így a madarak és egyéb remek kis élőlények képi dokumentációja elmaradt.) Két pompás órán keresztül hajókáztunk a szigetkék között, és csak kapkodtuk a fejünket, hiszen minden kanyar után más arcát mutatta a táj és folyton elrebbent mellettünk egy csodás vízimadár vagy halászsas, miközben a távolban mindenünnen tűzhányók dzsungellel benőtt hegyoldalai magasodtak a tó fölé. A szavak teljesen fölöslegesek is erre a utazásra, hisz a képek (amik ugyan nem tudják visszaadni teljes egészében a hangulatot) lényegesen jobb illusztrációként szolgálnak.
A túra végeztével, gyalog indultunk vissza a településre, mivel vissza fuvar már nem volt benne az árban. Előző este bejártuk a “város” legnagyobbnak ítélt boltjait, naptej után kutatva, de sajnos nem igazán leltünk efféle úri huncutságokat, szóval mire visszaértünk a szállásra, a perzselő déli nap sugarai szép ropogósra sütötték a nyavalyás kis európai felhámunkat.
A hosszú talpalás alatt, két, már a kontinensre érkezés pillanataiban felmerült elképzelésem nyert bizonyítást.
Az egyik, hogy bármit is állítanak a viselettörténettel foglalkozó szakemberek a nicaraguai népviselet márpedig a “bézbólsapka”, ami mind színben, mind alapanyag felhasználásban általam eddig soha nem látott változatosságot mutat.
A másik pedig, (ami lehet, hogy nem csupán erre a helyre, de valószínűleg, az úgynevezett fejlődő országok mindegyikére érvényes, ahol a közbiztonság statisztikai mérőszámai alulról közelítik a béka valagát.) hogy, meglátásom szerint a szignifikáns munkanélküliség ellenére, a foglalkoztatott emberek legalább 30%-a, valamiféle félkatonai szervezet tagjának tűnő, vagy arra kísértetiesen emlékeztető, egyenruhás, biztonsági felvigyázó szerepet tölt be, boltban, parkolóban, utcán, mezőn, ház körül és minden egyéb helyen, ahol valamiféle mozdítható vagy annak látszó javak előfordulhatnak. Szerencsétlenek őrök, térdig bakancsban, hosszú sötét szövetnadrágban és ehhez stílusban passzoló felsőruházatban izzadnak a napon, vagy hasonlóan meleg kuckókban üldögélnek, amolyan félelemkelő, szükséges díszként. Megjelenésükben azonban jelentősen különböznek az Európában megszokott, az efféle pozíciók betöltésére izzadságszagú konditermek mélyén kinevelt bikanyakú, húshegyektől. Az itteni meglepően cingár kollégáik ugyanis a figyelemreméltó testméret, és a elrettentőnek tűnő fizikai erő hiányát, olajosan csillogó gépkarabélyokkal és rövid csövű shotgun-okkal kompenzálják.
Mivel az előző napi körbejárással és a jelenlegi túrával nagyjából kimerítettük Granada és környéke megtekintésre érdemes nevezetességeit, ezért kitaláltuk, hogy továbbállunk Ometepe szigetére, ahol két csodálatos tűzhányó is meredezik és az internetes kutatás tanulsága szerint varázslatos természetvédelmi területek, felhőerdők, vízesések és egyéb tropikus remekek otthona. Sajnos hajó aznap már nem indult és a szálláson is ki kellett volna csengessük a napidíjnak legalább a felét. Ezért inkább maradtunk még egy éjszakára, ettünk pár ízletes kaját és hajnalig Nika libréztünk (Ez,két jelentős különbséget leszámítva pont olyan mint a Kuba libre. Az egyik, hogy a hátrányos helyzetű szigetországgal ellentétben Nicaragua már most is szabad, a másik pedig, hogy kubai helyett, helyi illetőségű, Flor de Cana nevű rumból keverik) egy éjszakai bárban, ahol egymás után többször is lehetőségünk volt meghallgatni az érzelmes latin nótákat éneklő/reppelő helyi szupersztárok video wurlitzerből bömbölő, de a sok ismétlés ellenére is könnyen feledhető produktumait.
TÚLOLDAL 