Reggelente legtöbbször olyan érzéssel kelek fel az ágyból, mint aki egész éjjel ketrecharcolt és folyamatosan veszített.
Sokat töprengtem azon, mitől lehet reggelre virradóra kínzó izomlázam, hiszen mégsem egy higanybányában dolgozom három műszakban, vagyis távolról sem végzek olyan mértékű fizikai munkát, ami ezt igazán indokolná.
Sajnos, a szétbaszódott térdízületem okán, az egyre inkább elhanyagolt, és amúgyis csak hébe-hóba művelt edzéstervem sem okolható miatta…)
Már, valami furcsa ismeretlen kórságnak, a testemben való, fokozódó térnyerésére kezdtem gyanakodni, de a minapi reggel meglepetése rávilágított, hogy a rendelenesség oka nem igazán a mozgászervi vagy keringési zavarok között keresendő.
A rádöbbenés lehetőségére az szolgáltatta az indítékot, hogy elfelejtettem időben levágni a körmeimet.
(Ez viszonylag ritkán megy ám ki a fejemből, ugyanis a műtermi tevésvevés amúgyis predesztinál az intenzív maszatosodásra, ami, a hosszú körmök alatti gyászkeret szinte azonnali megjelenésével jár, az pedig nem csak, hogy nem igazán esztétikus, de higiénia amúgy meglévő látszatának súlyos erodálásán túl, még igencsak balesetveszélyes is lehet. A visszahajlott, leszakadt körmökről pedig még az is elképzelheti milyen kellemetlenségekkel jár, akinek volt szerencséje nem részesülni hasonló élményekben és csak filmen látott ízelítőt pincemély vallatókamrákban serénykedő kínzómesterek körömletépős furfangjairól.)
Ez a mulasztás fájdalmas, de igen egyértelmű kiigazítással szolgált, a kínzó izomláz mögött lappangó fizikai rendellenességet vizionáló hipohondriám téves felvetéseire.
A rádöbbenés megrázó volt ugyan, de abból a szempontból mégis megnyugtató, hogy szerencsére csak a szoftverem hibás, minden más gond, csak ennek folyományaként kerül elő…
Természettudományi ismereteim alapján úgy gondoltam: a tény, hogy érdeklődés hiányában lassan elfelejtem, hogy férfi vagyok, az még nem igazán jogosítja fel a szervezetemet a menstruációra, így amikor reggel egy csomó indokolatlan vért találtam a lepedőn, elsőre megszeppentem némiképp, de a kicsiny, laposfélhold alakú bemetszések a tenyeremen, mind a kezeimet borító barnára száradt testnedv eredőjére, mind a már már zsibbasztónak ható izomláz okára rávilágítottak.
Mondjuk amenyiben egy átlagos éjszakán, a nehezen kicsikart alvásmenyiségnek csak a harmadában feszítem annyira görcsösen az izmaimat, hogy azok képesek legyenek kárt tenni a saját szerkezeti integritásomban, valamint eközben csak két-három liter sós lét izzadok ki magamból, akkor hamarosan még a hitvány szénhidrátdús étrendem ellenére is olyan szálkás leszek, mint a sziklás hegység fenyvesei vagy azok a riasztó tekintetű, nyúzott, anatómiai szemléltetőbábuk, akiken tíz méterről is külön-külön meg lehet számolni az összes kósza inat.
A belé nyomódó vágatlan körmök okán, a tenyerem húsából szivárgó vér megszellőztette, hogy “alvás” közben, milyen üde, vidám kis dolgok zajlódhatnak le a fejemben.
Valamint az efféle balesetekhez szükséges intenzív izommunka, némi magyarázatot szolgáltat a kontraktilis filamentumok sajgó túlterhelésére és a kipihentség krónikus hiányára is.
Emellett a tapasztalat mellett külön szerencsémnek érzem, hogy a tudatalattim többnyire kegyesen megkímél az álmaim tartalmára való éber emlékezéstől…
(Bár, titkon mégis furdal kicsit a kíváncsiság, mi gyötörhet meg ennyire, hisz még az is meglehet, hogy egész vagány kis psyhogrindhouse forgatókönyvötletektől fosztódom meg ezáltal.)
Nos, azt akkor már tudom, hogy a rövid periódusok, amikor kívülről úgy néz ki, hogy alszom, belülről nem nevezhető túlzottan pihentetőnek, hisz a verejtéktócsák közepén, a tenyerembe mélyedő körmökkel remegve felriadás nem feltétlen arról árulkodik, hogy mindeközben az agyam, épp valami kellemes árnyalatú langyos zselébe merülve piheni ki a fáradalmait.
Mostmár csak arra lenne praktikus megfejtést találni, hogy az éjszakáimon, amikor elvileg a testemnek s azt irányító bonyolult szövetcsoportnak a pihenés, regenerálódás és információfeldolgozás lenne a feladata, akkor e helyett, mi végett kell mégis inkább titánokkal tusakodni, sziklákat összemorzsolva feneketlen üresség felett kapaszkodni vagy bármiféle egyéb olyan pszeudotevékenységet folytatni, amihez görcsbefeszített izomkötegekre meg önmagukba sajtolt öklökre van szükség.
Erre azért is jó volna rájönni, mert ha megszüntetni nem is tudom általa a problémáimat, de a receptet legalább eladhatnám éjszakai edzésprogramnak, a gym-be járáshoz is túlságosan elfoglalt mazochisták számára, mondjuk a hangzatos “NSTF” vagyis: nightime static tormentor fitness néven.
TÚLOLDAL
kalandok a völgyön túl
betegagy címkéhez tartozó bejegyzések
Türelem…
Írni.
Várni.
Sokadszorra is elküldeni a képeket, amiket valaha még büszkén terjesztettem, most meg attól fázom hogy elég megnyerőek-e a vásárlóknak.
Lelkesedni a válaszokon, melynek minden karaktere a megszabadulás ígéretét hordozza magában.
Aztán megint várni, és alázuhanni a virtuális csendben, amikor elfogynak a reakciók, az érdeklődés elhalkul, és ugyanott találom magam, mint ahol voltam, csak minden kudarcbafulladt próbálkozással egy lépésnyivel mélyebben.
Lassan elpárolog a remény, kifogy az üzemanyag a mesterségesen reanimált bizalom testét elektromos impulzusokkal rángató masinából.
Tisztában voltam vele, hogy ez a tranzakció nem fog zökkenőmentesen lezajlani, ez talán sokkal ideálisabb esetekben sem egy gyors folyamat, hiszen az emberek zöme nem úgy vesz hajót, ahogy nápolyit szokás. De a kezdeti benyomások nyomán felébredő esély a változásra, minden lemorzsolódó vásárlójelölttel egyre inkább elenyészik.
Közben az idő zakatol, történés nélkül múlnak el napok-hetek, és a mentális tisztaságom is egyre siralmasabb képet mutat.
Az egykori személyiségem fragmentumait próbálom egymáshoz ragasztani, de sehogyan sem passzolnak a darabok és ha valamit össze is tudok állítani belőle, az semmi hasznavehetőre nem hasonlít.
A mozdulatlanságot egyre fojtogatóbbnak érzem, szinte bárhol lennék már, ami nem itt van.
Belegondolva abba, hogy egy éve nem voltam a vízen ringatózó otthonomtól negyven kilométernél távolabbra és ezeket az eseteket is egy kezemen megszámolhatom, egyébként pedig néha napokig ki sem dugom az orrom a kabinból, rádöbbent arra a szánalmas tényre, hogy igazi hikikomorivá váltam. A történések a komor belvilágomban róják a saját magukba visszatérő köreiket, értékelhető konklúzió vagy megoldás nélkül, sebesen távolodva a külvilág valóságától.
És hiába tudom, hogy a rácsok valójában csak a fejemben léteznek, az illúzió, ami a hajós lét és a szabadság fogalmainak összekapcsolásódásából keletkezett, nap mint nap a képembe röhög.
Néha csak hajszálak választanak el attól, hogy egyszerűen kievezzek a partra, felszáljak valami járműre és sose térjek vissza, magam mögött hagyva ezt az kalickát, ami már jó ideje nem tűnik még csak aranyszínűnek sem.
Persze nem teszem meg. Nem tehetem.
Itt maradtam evvel a felelősséggel, ami egyre szorongatóbb.
A vízbe mártott testek ugyanis nem csak a súlyukból veszítenek a vízkiszorítás arányában, de lelkesen rohadnak is a folyékony halmazállapotú, sós, dihihidrogénoxid cseppet sem barátságos ölelésében.
Sajnos a pandémia viszontagságai közt való életbenmaradás elnyelte a felújításra szánt összeget, amiről utóbb úgy gondoltam, hogy a befektetését megúszhatom az eladási ár leszállításával, és ha valaki megveszi, akkor az onnantól az ő problémájává válik.
Azonban, ha nem kerül sor a biznisz nyélbeütésére akkor a gond családban marad, (A mai világban akár családnak is nevezhetjük egy férfi és egy hajó laza érdekközösségét.) és egy siralmas állapotban lévő hajóval, pénz nélkül kell szembenézzek a közelítő tél időjárási viszontagságaival, egy elpazarolt nyár után.
Újabb felesleges küzdelmeket verve bele, ennek a megfulladt álomnak a bomló tetemébe, úgy hogy semmi kedvem nincs már hozzá.
Ráadásul tudom, hogy az óceánon, elszántággal, és leleményességgel csak rövid ideig lehet ellentartani a természet nagyon is valóságos kihívásainak.
Amire a legkevésbé sem vágyom az az, hogy ne csak úgy szimplán buggyanjak meg, hanem egy igazi süllyedő hajón legyek őrült. És a bárka elvesztésével gúnyos kis idézőjelek közé szorítsam az elmúlt évek tengernyi erőfeszítését.
Fogytán vannak a tartalékaim, és ha minden erőmmel az el-ellobbanó értelmem pislákoló lángját kell védelmeznem, akkor nem is fognak sokáig kitartani.
VEGYETEK HAJÓT BAZMEG!
TÚLOLDAL 