Egy egész örökkévalódágnak tűnt ez a nyavalyás bezártság, azonban tegnap újfent együtt ülhettem a cimborákkal, szemtől szemben, és még csak bújkálni sem kellett hozzá.
Valódi emberi arcokat láthattam, távcső vagy képernyő nélkül, valós idejű beszélgetésekkel, amik nem egymásba metsződő messenger monológok, nem szakítja meg őket az elhalványuló netkapcsolat nyomán felsípoló szonárhang, nem csak képzeletbeli ölelés vagy vállveregetés, hanem igazi humán interakció!
Mintha nagynehezen kimozdult volna az a csúnyán beragadt “pause” gomb.
Mindehhez a derűhöz hideg sört iszákolhattam, amit az asztalhoz hoztak és több mint hatvan nap után, hacsak egy kebab erejéig is, de először élvezhettem azt a luxust, hogy nem nekem kell elkészítem a táplálékomat. Nem kell levadászni, megölni, kibelezni, felszeletelni, megmosni, pucolni, aprítani, pirítani, dinsztelni, áztatni, főzni sütni, leszűrni, tálalni, hanem csak ott gőzölög előtted, semmi más dolgod nincs csak, hogy belemélyeszd a fogaidat és élvezd az ízét. Valamint, illő ráadásként, ezúttal a mosatlan edények sem engem boldogítanak.
(Az utóbbi felett érzett öröm ugyan nem tartott sokáig, mivel az önfeledt, nevetgélős partonsörözést a hajón folytattuk, és úgy reggel hat tájékán, a derekas ivásban újból megéheztünk…
Részegen pedig pont úgy főz az ember, mint egy repülőgépszerencsétlenség, legalábbis a konyha kijózanodást követő állapota ilyesmire engedett következtetni…)
A vesztegzár alatt ugyan sokat boroztam, de elsősorban az étkezésekhez, meg a hosszú átolvasott délutánokhoz és a lassan kortyolgatott nedű hatását csak egyszer kétszer engedtem túlcsúszni a kedélyes szalonspicc könnyedségén.
A felszabadulás felszabadultsága, az újra lehetővé váló társasági élet, a komák viszontlátása felett érzett öröm előhozta a az ünnepek rituális vedelési hagyományait, és rövid idő alatt annyi sört meg füvet diktáltunk magunkba, hogy elkerülhetetlennek látszott a reggeli büntetés.
Dél körül kifuvaroztam a srácokat megittam egy vödör méregerős kávét és a napot egy az egyben feláldoztam a korhelybetegség oltárán.
Nem csináltam egyebet, mint bénán feküdtem az orrban, hallgatva a sirályok gúnyos kacagását, valamint, próbáltam kevésbé rémisztő dolgokat belelátni a fejem felett hízogató kumuluszok kusza vattacsomóiba.
Az ilyen tétova bámészkodással sebesen rohan az idő
A folyamatos hidratálás igénye nyomán magamba töltött, három-négy liter víz, elfeledtette velem a macskajaj háborgató éhségérzetét. Egészen addig sikerült elterelnem a figyelmem a gyomorkorgásról, míg a közeledő naplementével feltámadó szél szét nem szaggatta a felhőpamacsokat és hűvös sivításával be nem űzött a kabinba. Most már elemi erővel mardosott az ennivágyás, de szembesülnöm kellett a konyha, “barbár ütközet utáni, füstölgő csatatér” szerű látványával és ez kioltotta bennem az tettlegességre való hajlandónak mutatkozás utolsó szikráit is.
Látszólag semmi sem tudott rábírni a házias aktivitásra.
Teljes szívemből rühellek mosogatni, és ezt a habzó másnaposság csak négyzetre emeli.
Kellemes, bár távolinak tetsző vízióként rémlett föl a tegnapi kebab emléke, nem is annyira maga a lepénybe csavart sülthús, mint a bárminemű személyes energiabefektetés nélkül egyszercsak a tányérra kerülő elemózsia, kényelmének kiváltsága.
Még meg is fordult a fejemben, hogy akár dingibe is vágódhatok és megismételhetem a tegnapi vacsorát de a süvítő szél által támasztott hullámok közt való hosszas evezőidomításnak, a közelgő dagály miatt a hajó magasra vontatásának, az indokolatlan pénzköltésnek, és a rázós visszaútnak a gondolata rádöbbentett, hogy igencsak phürroszi lenne ez a diadal.
Nemsokára felfénylett a kótyagos fejem felett, a képregények, zseniális ötletet jelző villanykörtéje és kényes viszolygással ösvényt vágtam a zsírfoltos edények és szétkenve odaszáradt ételmaradékok, halmaiba, épp csak annyira, hogy elférjen a gázon a legkisebb főzőedényem.
Majd afeletti örömömben, hogy nem csupán az éhségemet ütöm el, de evvel az egyszerű cselvetéssel sikerül kitérnem a kábán mosogatás fenyegető réme elől és ezt a lidércnyomás szerű aktust elegánsan eltakarítani a jelen problémái közül, a győztesek mosolyával rántottam elő az élelmiszerpolc hátsó traktusába száműzött virslibefőttet.
Ezek a holmik a döglöttálatfeldolgozás melléktermékeinek talán leghitványabb formái, a húsipar ádáz merényletei a gasztronómia és a jóízlés ellen, maga a testet öltött trashfood egészségtelensége. Mármint a virsli úgy általában, de ennek is a legszörnyűbb manifesztációi az üveges vagy konzerv változatok, amik csak úgy lubickolnak a tartósítószerekben, ha nem egyenesen abból készülnek, némi módosított fehérjeszármazék kegyes hozzáadásával.
Mégis, mikor nincs hűtőszekrényed, ami a gyorsan romló tápanyagokat megóvhatja a ráktérítőközeli időjárás kihívásaitól, de cserébe borzasztóan hasogat a fejed és akármilyen, emberhez méltó élelem előállításához a csetres, ocsmány zsíriszamos labirintusán kényszerülnél ketesztülvágni, akkor a tartósvirsli felér a megváltás ígéretével, enyhet adó oázis a sivatag perzselő poklában, jollyjoker, royalflush, gordiusz csomóját átmetsző csillogó penge!
Áldom az előrelátásomat, mikor a karanténspájz összeállításakor “jó lesz az még valamire” felkiáltással fintorogva bedobtam ezt a szart a kosárba…
Jó sok mustár, valami különösen ostoba csihipuhi film, nehogy valami indokolatlan gondolkodásszerűséggel megterhelődjön az alkoholban puhára párolódott agyam, aztán szundi!
Holnapra újra ember leszek, és végre kezdődhet megint valami kis élet, a kényszerű tetszhalál után.
TÚLOLDAL 