béna címkéhez tartozó bejegyzések

Ezse

Második napja ülök szemben a nagy kijelzőmmel, és bámulom magam előtt a virtuális festővásznat.
A felület két napja üres, pedig ez egy olyan helyzet, amikor nem lehet kifogás.
Annyi szín van előttem, mintha egy méretes nagykereskedelmi művészellátó hálózat teljes árukészlete heverne körülöttem kifogyhatatlan tubusokban, mint Misi mókus örökkétermő fájának gyümölcsei.
A vászon méretének nem szabnak határt cincogó forintok, nem csörög a fülembe a világ, hogy ébredj, kelj, s szaladj, csinálj valami mást, rengeteg időm van, előttem a paripa, a fegyver, nagyobbat álmodhatok, mint ami kifér a seggemen. Mégis hallgat az a valami ott belül, aminek most üvöltenie kéne.
A másodpercmutató távolba meredő spirált esztergál a tudatomra, és egyre hangosabban hallom a csendet.
A múzsák kara máshol vendégszerepel, szabadságra ment, vagy csak szimplán megfulladtak a belőlem áradó tehetetlenség hagymázától.
Jönnie kéne, ilyenkor kellene igazán jönnie, hisz a rajzaimat is általában valami baj szokta kiszorítani belőlem. (A szép és boldog dolgok ábrázolására sosem fejlődött ki bennem az eszközkészlet.)
Ez a kritérium pedig maradéktalanul teljesülni látszik, hisz gondból most épp van elég raktáron.
Mégis kuss van belül, a fehér pixelek ugarának fénye körbeöleli a szemgolyómat és szinte megvakulok a mozdulatlan semmitől, az agytekervények közt dübörgő hengermalmokban őrlődő tudatom pőre tükörképének kellene megjelennie, kezeim mozdulatai nyomán, de nem történik semmi.
Nem lenne baj, ha ocsmány, aljas, brutális, obszcén, vagy csak értelmetlen mocsok folyna ki belőlem, csak folyna már.
Helyette a könnyeim folynak…
a belső vívódás vizuális kiventillálása szerves részét képezi az autoterápiámnak, amivel ugyan, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de mégis igyekszem a felszín felett tartani a fejem.
Ez sem megy már.
A varázserőm utolsó szilánkjai is köddé olvadtak…

Normális estben túl sokat gondolkoznom sem kell, a fejem viszi magától a programot és az ujjaimban szorított toll, akár egy kezes nyomtató, papírra karcolja az üzenetet, aminek szerintem el kell “hangoznia”.
Most azonban, csak kusza, sistergő fehérzaj örvénylik bennem, mintha egy antenna nélküli tévékészülék rohangáló “hangyái” közül szeretném kiemelni azt az egyetlen szimpatikus, szürke pixelt, ami az előbb még ott volt…
A borotvaéles egyeneseim kuszákká vadulnak, a rajztudásom biztos kézmozdulatai helyén gyerekes kaparászás, a várt sodró lendület, a kövér gesztusok helyén egy kellemetlen telefonbeszélgetés közbeni automatikus firkálás felületessége terpeszkedik.
A tapasztalatok, élmények, vizuális lenyomatok által ébresztett érzések sokaságából gondosan megszerkesztett koncepciók, amiket előzőleg konstruáltam, ebben a megvilágításban, olcsó, celluxal összerótt, szakkörös papírdíszleteknek tűnnek, dilettáns, béna, megmosolyogni való próbálkozásoknak, mintha soha nem foglalkoztam volna ezt megelőzően komoly dolgokkal…
Úgy tűnik, valójában nincsen mondanivalóm a világnak a saját nyomoromon kívül, abból meg van mindenkinek saját háztáji.
Mi végre akkor az egész?

Címke , ,

Delfin team

Már javában besötétedett, amikor láttam a salvamento hajót befutni a nyílt vízről, egy kis vitorlás volt az oldalára kötve.
A mólóhoz parkolás után megmutatták a megmentett túlsúlyos emberkét az időközben a helyszínre érkezett rohamkocsi dolgozóinak, de azok semmi rendelleneset nem találtak nála, úgyhogy a lábán távozhatott.
Legnagyobb meglepetésemre a kishajó másnap sértetlenül, működő motorral pöfögött be az öbölbe és elkezdett lehorgonyozni.
Eddig nem is lett volna semmi furcsa a sztoriban, láttam már ilyet elégszer, (Bár a “Delfin team” elnevezés valahogyan aggályokat ébresztett bennem. Van ilyen, allergiás vagyok a delfin elnevezésű dolgokra. Ez egyáltalán nem a valódi vízi emlősökkel van kapcsolatban, hanem  régi, gyermekkori traumára vezethető vissza, az apám ugyanis megszállottan rajongott minden delfinekkel összefüggésbe hozható giccsért és nem restellte telerakni ezekkel a kis borzalmakkal a lakás minden lehetséges pontját. Mint később kiderült a félelmem nem volt alaptalan.)
Az érdekesség része ott kezdődött, amikor a process még másfél óra elteltével is pontosan ugyanott tartott, ahol elkezdődött, hozzáteszem nyugodt szélmentes körülmények között.
A körbe körbe motorozgatás és a sehogyansem sikerülő vasmacskavetés időtartama  végül meghaladta a három órát, ekkor a kapitány belátta, hogy képtelen megbirkózni evvel az embert próbáló kihívással és feltelefonált valami tio-t a kikötőből, hogy segítsenek neki megoldani a helyzetet.  (A regisztrációs számából ítélve tenerifei, de ha a közeli szigetről idejutást is csak a mentőhajóval együtt sikerült valahogy abszolválni akkor itt más gondok is lesznek.)
Uncsitesó jött is, maszkkal, lemerült, odakötözte őket valami vízalatti betonkolonchoz, de úgy, hogy Albatrostól kb. hat méterre legyenek.
Ettől nem igazán lettem feltétlenül nyugodt.
Az eddigiek sem töltöttek el túl mély bizalommal, a következő mozzanat azonban meggyőzött arról, hogy a csávókám nem csak tök krumpli a hajózáshoz, de úgy általában nem az eszéért fogják elrabolni.
Beleült a dingijébe, egyenesen az orrára, a súlyos test szinte a vízfelszínig préselte a kiegyensúlyozatlan gumicsónak elejét, kishíján felborult az ügyetlen csetlés botlás közepette.
– Hú-ha ez aztán a furcsa megoldás – biztos nem fér el az evező a hasától, ha a padra ül, – gondoltam magamban – de legalább szabályosan a hátát mutatta a menetiránynak, ahogyan az evezős készségekben szokás, és ez felcsillantott némi reményt arra vonatkozólag, hogy egyszer valamilyen módon csak ki fog jutni a partra. Amikor azonban húzás helyett, elkezdte tolni a lapátokat és a dingi kevésbé áramvonalas farával, bénán, tolatva evickélni a kikötő irányába, akkor már egészen biztos volt, hogy ennek egy gumikacsát sem szabadna a kezébe adni, nem, hogy vitorláshajót.
Másnap a rendes reggeli úszásom alkalmával kiderült, hogy a kapitányúr segítője sem volt a legélesebb kés a fiókban, ugyanis a “delfincsapatot” irányba tartó kötelet sikeresen ráseklizte az én hátsó horgonyom láncának a közepére.
Mikor jeleztük neki, hogy – hahó hombre, azért ez így nemigazánleszjó – akkor még neki állt feljebb, hogy az lehetetlen a tio tegnap jól megcsinálta, meg hogy ért hozzá…
Mire mondtam, hogy én meg épp az imént néztem meg, és bizony van némi rutinom a saját horgonyom felismerésében, úgyhogy jó volna mielőbb lekötni róla a hajódat.
Erre persze megint hívta a csodagyereket, aki végül kicsit hátrébb csomózta a kötelét valami másik vízalatti nehezékhez. (Amely mooringot egy, az ünnepnapokon az öbölbe horgonyzó ismerősnek segítettem megcsinálni a múltkor, Sebaj az ügyben majd veszekedjen inkább a hétvégi szomszéddal.) A hajó még így is aggasztóan közel van a miénkhez, de nem akarok ezekkel a szerencsétlenekkel bajlódni, hiszen úgysem tudnák önállóan arrébb parkolni a bárkájukat és a tapasztalat azt mutatja, hogy a kis “sidekick” segítségében sincs túl sok köszönet, szóval inkább majd én viszem arrébb Albatrost.
Valami azt súgja, hogy ezekkel a tagokkal lesz még gond elég. Az ilyesmi megjósolásához meglehetősen jó érzékem van, bár az előzményeket látva ehhez nem szükségeltetik Sherlock Holmest megszégyenítő éleslátás…

Címke , , , ,