TÚLOLDAL

Az ilyen, még ugyan itt vagyok, de fejben már messze lennék jellegű “utolsó idők” valahogy mindig visszarántanak és belemerítenek a szentimentalitás zseléformájában bugyborékoló aszpikba
Ennek a remegő halványlila kocsonyának a homályából kitekintve az ember bizony könnyebben érzi magát csipketerítőkön ülő porcelánnippek által körülvett nagyinak, mint tökös tengeripunknak.
Akármennyire is igyekszem, nem sikerül elkerülni ezt az émelyítő langyos érzést.
Mégiscsak hosszú periódus volt ez.
Sok szép kaland, emlékek tonnaszámra, jók, kevésbéjók és persze olyanok is, amiket majd csak a rájuk rakódó idő fog talán kellemessé oldani.
A helytakarékos életmód ellenére jósok motyó gyűlt össze az elmúlt öt év alatt, szóval van vele meló dögivel, napok óta pakolok, rendezgetek.
Mindent összerámolni, ami fontos lehet, kibaszarintani egy csomó egyebet, amivel viszont már nem tudok mit kezdeni és az új tulajdonosok sem láthatják hasznát, szortírozni, mit lehet pénzzé tenni, mit szeretnék elajándékozni…
És persze egyenként kihordani őket a partra a mikrodingivel.
Az elmúlt két napban, több mint tizenkét kilométert eveztem, ezen a hajó és a part közt feszülő, bő háromszáz méteren.
Bezsákolni és charity shoppba hurcolni a kedvesed itthagyott cókmókjait.
( Ez utóbbi persze megint kicsinált, ami ugyan várható volt. Nem véletlenül halogattam ezt a programot időtlen idők óta. Mivel nem voltunk soha túl konformista, felhalmozós fajták, ezért viszonylag kevés cuccal próbáltunk ellenni, amiket csak akkor dobtunk ki, hogyha tényleg menthetetlenül szétfeslett már, így minden egyes ruhadarabnak volt ideje beazonosítható vizuális markerré válni és mély nyomot hagyni a memóriámon, persze ezek csak rongyok, amik totál lényegtelenek, de arra sajnos kivállóan alkalmasak, hogy katalizálják az agyamban a filmvetítést, láncreakciószerűen beindítva az emlékek szövedékének egyre szorosabb körémtekeredését. Ahogy hajtogatom a búvárbázisok logójával ellátott trikókat, ahol együtt dolgoztunk, a kis pizsamát, ami több mint húsz hónapja üres, trikók, blúzocskák amik együtt táncolós bulikat idéznek, a csíkos pulcsi, ami már az emigrációnk előtti teleken is melegítette a mindig fázó kis testét, göncöket, amikben megismerkedésünk óta számtalanszor láttam…
Hiába nem találkoztunk majd két éve, de ha sokáig egymásban laktok a kedvenc embereddel és ő elköltözik, akkor te is hajléktalanná válsz némiképp…
Mivel azóta sem sikerült érzelmi fedelet növesztenem a fejem fölé, ez a hülye ruhahajtogatás által támasztott emlékvihar, az elmúlt boldogság rámszáradt maradványait újra felkavarta és mint a forgószél a halott leveleket, körbe-körbe kergeti a koponyám kongó üregében, amitől hideglelésszerűen ráz a néma zokogás és megint felfakasztja a zajló könnypatakokat. Ebben a takonyiszamos bőgős környezetben még terhesebbé válik ez a nyavalyás evakuálási folyamat. Mindenesetre nem tart már soká, gyorsan le kell verni ezeket a karókat, mérföldköveket, és a majd részben itthagyott terhük nélkül bizonyára könnyedebb mozdulatokkal fogom járni az utamat…)

Kár hogy nincsen már hajós bizományi a szigeten. Ugyanis van itt még pár értékes vitorlás kütyü, amit a felújításhoz gyűjtögettem és bolt segítségével talán most megint anyagi javakká transzformálhatnék.
Úgy tűnik ezek itthagyása lesz a hozzájárulós jócselekedetem a kis birodalmunk következő tulajdonosai felé.
(Amúgy is szomorú a történetük. Azért kerestek azonnal beköltözhető hajót, mert az övéké elpusztult marokkó partjainál, mivel egy kikötő megtagadta tőlük a biztonságos éjszakai szállást és az ismeretlen vizeken az éj leple alatt rájuk csapó vihar zátonyra futtatta a miénknél kicsivel nagyobb katamaránjukat.)

Végleg békét kötöttem a halakkal!
(Vagyis eladtam a robosztus tengeri horgászbotom, és a szigonypuskámat is.) Illetve jobb úgy fogalmazni, hogy fegyverszünetet vagy méginkább, egyoldalú meg nem támadási szerződést kötöttem velük, hisz igazából sohasenem álltunk mi háborúban, sőt, a barátaimnak tekintem őket. Csak hát az utóbbi idők szűkössége sokkal sűrűbben vitt rá arra, hogy a metabolizmusom fenttartása érdekében szövetségünket némi “friendly fire” közbeiktatásával gyengítsem, és a jóviszony ellenére mégis megölögessek belőlük párat. Röstelltem tizedelni a barátaimat, de a szükség nagy úr, és ráadásul, szegény párák, szerencsétlenségükre nem csak fehérjedúsak, de még meglehetősen finomak is.
A lábasfejűeket mondjuk az ínség ellenére sem bántottam soha, pedig ők is igen ízletesek és elképesztő, varázslatosan idegenszerű képességeik ellenére, sajnos viszonylag könnyen elkaphatók. Hisz hiába idomulnak a környezetükhöz megdöbbentő tökéletességgel, ha az általuk fogyasztott prédák szétszórt maradványai alapján igen egyszerűen be lehet azonosítani a nappali rejteküket, és ha már a búvóhely megvan, akkor valami hegyes kampós cuccal az üregbe való bekotorászás védhetetlenül a vadász kezére juttatja a szerencsétlen csodacsáposokat.
(Ugyan ez utóbbit én magam nem próbáltam, de számtalanszor láttam az öböl poliphalászait eredményes vadászatuk közben.)
Egyszerűen nem tudok kezet/fegyvert emelni egy ilyen hihetetlenül összetett entitásra.
Ha akár egyszer is sikerült kontaktusba kerülnöd és játszanod egy vízsugárhajtással közlekedő lénnyel, akinek kilenc agyát három szív látja el kék vérrel, aki testének formáját, valamint bőre faktúráját és a színeit, akár a másodperc tört része alatt kedve szerint változtatva, úszik és sétál, nyolc, tapadókorongokkal telihintett “teleszkópos” karján, akkor ahelyett, hogy megnyúvasztanád és megsütnéd, biztos, hogy inkább minden adódó alkalmat megragadsz az elcsodálkozásra, ennek az egészen speciális adottságokhoz fejlesztett intelligenciának a tettenérhetőségén.
Kívülről ez kettős mércével mérésnek sőt akár a fajelmélettel kacérkodónak hathat, hogy mindkettőt a barátodnak nevezed, de halat igen, a polipot meg nem bántod.
Ha már ölni kell, akkor a halvadászatot azt amolyan kompromisszumos megoldásnak tekintem a keveset ártás és a saját “lelki békém” megőrzése valamint a hatékony élelemszerzés közt, hiszen a halak is csodálatosak a maguk nemében, de valahogy mégis egyszerűbb kioltani egy olyan lény életét, akinek nem csillog értelem a szemében és a kommunikációra jobbára csak a menekülést tudja használni.
Arról nem is beszélve, hogy a polipok odújuk mélyén való agyonszúrása, olyan akár az ovoda előtt pofozkodás vagy az etetővel szemben felálított vadászlesről gyilkolás.
Nincs benne semmi fair play
A halak elejtéséhez küzdeni kell egy csomót és mivel a saját elemükbe szállsz alá, a hazai pálya minden előnye nekik kedvez, így a csörte sokkal kevesebbszer végződik halvacsorával, mint, hogy a kiszemelt préda kereket oldjon. Ezzel legalábbis eddig el tudtam nyomni magamban a pusztítással járó kellemetlen érzést.
Mindegy is, hisz már nem múlik a túlélésem a kis hideg testük energiatartalmán, úgyhogy reményeim szerint soha többé nem kell éleshegyes tárgyakkal veszélyeztetni a jóviszonyunkat.
A sors fintora, hogy a minap érkezett meg a kínai testvérektől az a küldemény, amit még hónapokkal ezelőtt rendeltem, az éjszakai halfogás előmozdítására.
Vagyis egy, az víz felszíne alá engedhető, erős zöld fényt sugárzó csali lámpa, ami az általa kibocsájtott világossággal maga köré gyűjti a nagyvíz ízeltlábú aprónépeit, akiknek a tömeges jelenléte pedig, a velük táplálkozó ragadozókat csalja közelebb.
Így már nem csak, hogy különösebb haszna nincs, de túl sok időm sem marad élvezni ezt a holmit, mindenesetre mókássá teszi az utolsó itt töltött éjszakákat, hisz halfogás nélkül is érdekes nézni a földöntúli zombifényben villanó, ezüstös oldalú vadászok cikázását.
Ráadásként így búcsúszóra díszkivilágítást kapott a hajó alfele is, ami nemmellesleg elég “yachty” megjelenést kölcsönöz Albatrosnak, ahogy ott fürdik az óceán zölden izzó mesterséges derengésében…