baleset címkéhez tartozó bejegyzések

Namégegy…

Nem is tudom mi a fene van az emberekkel, mit képzelnek, vagy mire gondolnak, amikor gépjárművet vezetnek, de azt hiszem egyeseknek alaposan felül kellene vizsgálni, hogy valóban alkalmasak-e a huzamosabb ideig tartó egy dologra koncentrálásra, ugyanis a figyelmetlenségük bizony könnyűszerrel emberéletekbe kerülhet.
Ma is sikerült egy okoslánynak elbasznia. Illetve, tulajdonképpen én basztam el őt, vagy legalábbis a tiptop metálezüstszín Minijét. (Úgy tűnik az efféle árnyalatú autómobilokkal nincs igazán szerencsém, a februári gázolást is egy ilyen szépen csillogó verdával követték el rajtam.)
Szinte csodával határos módon, ezúttal a hajam szála sem görbült.
(Na jó, egy két apróbb, horzsolás, meg pár később kiütköző kékzöld, de ez egy látványos autós balesetnél nagyjából egyenértékű a nem is történt semmivel.)
Ezúttal is teljesen szabályosan közlekedő egyénként vettem részt a forgalomban, ( Már ha elfogadjuk, hogy a KRESZ által egyenlőre hivatalosan még be nem sorolt villamos meghajtású közlekedési eszközökkel a kerékpársávban való haladás a leginkább szabályszerű.) mikor a kishölgy, valami furcsa ötlettől vezérelve, egy hirtelen kormánymozdulattal shréhen ráállt a biciklik számára fenttartott málnásvér színű aszfaltfelületre.
Ezt a remekül kitalált mozdulatot, pont abban a momentumban és helyen sikerült abszolválnia, amikor, és ahol pillanatnyilag én is tartózkodtam.
Pechemre, az éppen ott tartózkodásom, a környezetemhez viszonyított 36 kilométer per órás sebességű, egyenes irányú mozgási energiával volt súlyosbítva és egy kerekeken guruló fadarabon álltam.
Ennek az enyhén rogyasztott térdű kisterpeszállásnak a stabilitását sikerült bravúros légi akrobatikává változtatni, mikor az előrehaladásom irányvektorának kitartó folytonosságát precízen keresztülmetszette a hirtelen ott termő gépjármű.
Az utca népének, olcsóbb hollywoodi filmek akciójeleneteit idéző látványban lehetett része, mikor a verda fényes oldala megtorpanásra kényszerítette a suhanásomat, a testemet továbbra is mozásban tartó lendület pedig, az autó tetején és a motorházon szolídan átívelő dinamikába, majd pár, a kerékpársáv vörös szőnyegén bemutatott suta talajgyakorlatba fordította a pillanatokkal ezelőtt még viszonylag statikusnak mondható pozíciómat.
Ha a földön hencseredésből feltápászkodva nem egy kétségbeesett, és a sokktól szélesre merevedett pupillájú tekintettel néztem volna farkasszemet, akár szent meggyőződésem is lehetett volna, hogy a volán mögött valami titkos rosszakaróm, vagy esküdt ellenségem foglal helyet, aki ilyen profán módon akart engem átsegíteni az örök gördeszkamezőkre.
A látszólag totál értelmetlen és teljesen szabálytalan manővert ugyanis egész könnyű lett volna összekeverni avval, amikor valakit szánt szándékkal akarnak eltenni láb alól.
A szinte automatikusan lefuttatott szerkezeti integritás ellenőrzéssel egy időben, – aminek során örömmel konstatáltam, hogy semmiféle látható sérülést nem szenvedtem – az ereim csőhaálózatába ürült adrenalindózis által némiképp felerősítve, olyan lüktető harag parázslott fel bennem, hogy ha mesterségesen nem állom útját a folyásának, akkor könnyedén előfordulhatott volna, hogy a szerencsés kimenetelű balasetnek mégis véres vége lesz.
Egy pillanatig láttam magam előtt a jelenetet, ahogy, egy amolyan GTA-s mozdulattal kipenderítem a gyilkos szukát a vezetőülésből és addig csapkodom a kocsiajtót a szépen melírozott tarkójára, míg meg nem unom hallgatni, az élénkpiros masszává pürésített ostoba fejének iszamos splattyogását.
A sebtiben magamra kényszerített önfegyelem azonban annyira eredményesen folytotta vissza a felbugyborgó dührohamot, hogy nem csak én lepődtem meg rajta, de látszólag a hölgy is igencsak meg volt illetődve, amint indulatos üvöltözés helyett, egy türelmes kisegítőosztályos tanárbácsi hangján, lassan formált és szépen artikulált szavakkal világítottam rá, az emberek egymás iránt tanúsított figyelmében dúló sajnálatos eróziónak szomorú tendenciája felett érzett aggodalmamra. Az aszfaltfelületen látható burkolati festéssel, sárga csíkokkal övezett, piros mezőben rikító, stilizált kerékpár ábrával jelölt útszakasznak a forgalomban betöltött szerepére, valamit a gépkocsik mindkét oldalán elhelyezett foncsoros üvegfelületek értő használatának, a közlekedés biztonságát rendkívül előnyösen befolyásoló voltára…
A táskám oldalára kötött piros villogó rommá tört ugyan a betonrabucskázás következtében, de a hangulatszabályzásban igen fontos szerepet betöltő drága fejhallgatóm szerencsésen megúszta a a bukfencezés közbeni összemorzsolódást, mivel még a talajfogás előtt lerepült a kobakomról, az egyszerű földön pattogás pedig úgy tűnik nem tett kárt az érzékeny elektronikában.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre, a csuklómon fityegő távirányító apró érintésére, a deszkám is sértetlenül gurult elő a kocsi alól, így egyrészről tényleg nem volt rá szükség, hogy elvegyem a sofőrina nyavalyás kis életét, másrészt pedig, még időben oda tudtam érni a barátom kiállításmegnyitójára…

Őszintén remélem, hogy evvel egy életre kikaramboloztam magam. Nem érdekel, hogy három a magyar igazság meg a többi hülye népmesei prímszám, ugyanis évi kettő, az nekem legalábbis, lényegesen többnek tűnik a soknál, úgyhogy jó volna kipipálni ezt a dolgot a hátralévő pár esztendőre…

Címke , , , , ,

Gyilkos város

A munka végeztével komótosan ballagtunk Petivel, keresztül a gyárváros szefós göröngyein…
A meló, ha nem is olyan megterhelő, mint mondjuk három műszakban csákányozni egy higanybányában, de a tíz órányi talponállástól, a szigeteletlen csarnokban uralkodó szibériai viszonyok között, akkor is elfárad az ember szervezete, ha épp nem kétkezi tárnamélyítésben utazik. Szelíden szitált ránk a havaseső, és a telep, aszfaltból, bazaltkockákból, keramittéglából és tengelytörő kátyukból patchworkszerűen összeálló burkolata bőven adott rá alkalmat, hogy a jeges víz utat találjon a kevésbé téliesített cipőm varrásai közt, a termozoknim vállaltan kiválló nedvszívó képességű szövetéig.
A pulóverem puha és a viharkabátom vízálló kapucnikombinációjának csepegő rostélya alól szemléltem a téli Csepel, délután is éjszakai sötétbe burkolózó latyaktengerét.
A kapu gyalogátkelőjénél zöldre váltott a lámpa, de alig jutottunk el a sáv feléig, mikor oldalbabaszott egy harsány metálszürke csattanás.
Sikító fájdalom, súlytalanság, majd az előzőnél egy kicsit organikusabb hangú, tompább puffanás, sötét-világos, sötét-világos, homályos hatásszünet, aztán a világosságba behajoló rémült emberarcok.
A behorpadt motorháztetőtől kétésfél méterre hevertem remegve az útpadka melletti pocsolyában, az oldaltáskám – a bendőjében található összetört értékeim árán ugyan, de megóvta a jobboldalamat az aszfalt abrazív hatásaitól. Sajnos a balfelem ezt kevésbé mondhatta el magáról, ott több helyen felfeslett, a réteges öltözködés összes hagymahéja és persze az alattuk húzódó természetes kültakaró is.
A sokk hatása elég erős volt ahhoz, hogy felpattanjak és a combomban szikrázó fájdalom ellenére a kocsi másik oldalára került cimborámhoz rohanjak.
A balesetre odagyűlő katasztrófaturisták ricsajában teljesen ledermesztett a mozdulatlanul fekvő test, de a felcsendülő harsány káromkodásból gyorsan kiderült, hogy nemcsakhogy él, de eszméleténél is van. A bal lába a megszokottól igencsak eltérő és elég természetellenes szögben állt, de mégis el kellett valahogy vonszoljuk a helyszínről, mert a forgalomban résztvevő egyéb úrvezetők a sebességmérséklési hajlandóságuk mértékéből ítélve, látszólag igen nagy magasságból szartak arra, hogy sérült emberek tartózkodnak az útpálya felületén.
A helyzet súlyosabbá válását, vagyis a gázolásból való gyors repetázást megelőzendő, a legközelebbi járdasziget elfogyását követő, forgalom elől elzárt terület, csíkos uszályáig vergődtünk, majd a kellemes hőmérsékletű hólében állva/ülve vártuk az elkövető által kihívott rohamkocsit.
Innentől vette kezdetét az elég magyaros klisékre épülő egészestés tragikomédia.
Nem tudom, hogy az ütés ereje, a sokk vagy a hideg, esetleg ezek tetszőleges kombinációi okozták a bal lábam szűnni nem akaró, vegetatív rángását, de amikor megpróbáltam direkt megállítani, akkor az elszántan, erőből megfeszített izmokat továbbra is ugyanúgy rázta az ideg, csupán, némi, tokmányig a húsba nyomott ütvefúró érzéssel egészült ki a műsor, így a harmadik, meddőnek tűnő, ám könnyfakasztóan fájdalmas próbálkozás után inkább hagytam, hadd bugizzon magában, ha már annyira szereti.
Így táncolgattam önfeledten a havazásban, és valamiért a kétségbeesett éneklésig már nem sikerült eljutotnom, a kollégám áldott nagy szerencséjére, ez ugyanis bárkinek képes lehet nagymértékben tetézni a földi kínjait.
Rövidesen megállt mellettünk egy mentő.
A feltűnően gyors reagálás meglepett és majdnem eloszlatta a honi egészségügyi rendszerbe vetett bizalom szétáradását akadályozó negatív előítéleteimet, de kiderült, hogy ezt azért nem kell annyira elsietni.
A mentősök kiszálltak, hogy megnézzék mi van, de már az elején közölték, hogy legnagyobb sajnálatukra, nem tudnak bevinni, ugyanis beteggel vannak. Mindenesetre visszaigazolták a központnak a segélyhívásunk indokoltságát, valamint riasztották a közúti baleseteket követő procedúrák hűvösebb színárnyalatú egyenruhába bújtatott képviselőit is, a gázoló láthatóan mérsékeltebb megelégedésére.

A kocsiban rostokló betegnek gondolom nem volt olyan sürgős az ellátás, mert az elsőként érkezett mentő a következő háromnegyed órában ott vesztegelt mellettünk, kváziindokolatlanul. Azt hittem arra legalább jók lesznek, hogy a szembeszökő figyelmeztető jelzéseik látványával talán viszonylagosan lelassítsák a közvetlen mellettünk dübörgő forgalmat, (Aminek jóvoltából vízszintesen is verődött ránk a fagyos csapadék sárral dúsított változata, ha már a természetéből fakadóan felülről csepegő és a kapillárishatásnak köszönhetően alulról felszívódó változatai, esetleg kevésnek bizonyolultak volna a komfortérzetünk rohamos süllyedéséhez.) de a jó magyar autóst nem olyan fából faragták, hogy egy kis kék villogástól könnyebb legyen a jobblába.
Ha már sebességkorlátozásban nem jeleskedtek, legalább kaphattunk tőlük egy kis ízelítőt az emergencystanduphumor velejéből, mint például az: “annak még nincs is itt az ideje” kommentár a nedvesedés részleges lassítása céljából, a Peti hátára terített fekete nejlonzsákra…
Mint az köztudomású, az ilyen és ehhez hasonló szellemeségekkel kétségkívül remekül oldható a helyzet feszültsége, és hipp-hopp emelkedett hangulatú zsúrrá varázsolható egy efféle meghitt téli kettősgázolás.
Mondjuk nagyon nem kárhoztatom őket érte, hisz az azért nyilvánvaló, hogy nem csak a munka utáni kollektív balesetezés, de a pannon mentősmeló sem tekinthető konstans méznyalásnak.
Cigarettákat készítettem a kissé nyöszörgő de annál sűrűbben szitkozódó komának, már ha azokat a mázgás, amorf ázalagokat, amik elfagyott, nedves ujjakkal és szerfelett felhígult finommotoros képességek birtokában sodorhatók, egyáltalán cigarettának lehet nevezni, és hallgattuk, ahogy a szerencsétlen autóvezető, felváltva, sajnálkozik, sír vagy épp exkuzálja magát.
Érthető a zavart reakciója, hisz az ember nem mindennap üt két legyet egy csapásra…
Egy lassan vánszorgó óra után kiérkezett a második, illetve az eredetileg hívott mentő, azonban kiderült, hogy sajnos a kocsin nincsen orvos, és mivel a beteg nem igazán mozgatható, szakértés és proper fájfalomcsillapítás hiányában, ezért nem ártana, ha lenne a közelben egy.
Hívták is, mondták pikk-pakk itt lesz, húsz perc az egész…
Közben viszont megjöttek a rendőrök, hogy legyen valaki, aki harmadszorra is felveszi az adatainkat. Azonban ők voltak az elsők, akiknek nem felelt meg az info bemondásra, és az okos jagelló fel akarta ráncigáltatni a Petit, hogy az hozzáférjen a törött combcsontja alá szorult zsebében rekedt igazolványához, ettől csak a mentősök többszöri figyelmeztetésére volt hajlandó elállni, és kénytelen-kelletlen valami testhezállóbb szórakozást találni magának a sofőr szondáztatásában.
A mezei forgalmiak után nemsokkal, befutottak a helyszínelős zsernyákok is, egy újabb adatfelvételi procedúrával megajándékozva minket, de a dokira azért, a beígért röpkehúszperc helyett, vártunk még egy jó háromnegyed órát.
Addigra már mindketten elég széles amplitúdóval citeráztunk a szétszakadva átázott gönceinknek fogasaiként…
Elkezdtek kolompolni a fejemben, azok, az ilyen esetben mindig megjelenő meddő gondolatok, miszerint: milyen jó lett volna, HA mondjuk előresietés helyett, inkább megvárjuk a gyárban, amíg Ádám és Judit is átöltözik, és akkor már otthon áznék egy kád forró vízben, valami kellemes jazz andalító pattogása festené alá, ahogy a kezemben gyöngyöző borospohár falán figyelem a legördülő páracseppek ösvényeit, ahelyett, hogy az aszfaltmocskos csepeli telet inhalálom szaporán vacogva, a rommágázolt cimborámat a kezénél fogva emelve kicsit, hogy ne kelljen teljes testsúlyával, a figyelmetlen idióta által szétroncsolt végtagjára nehezednie…
A folyamatosan szemközt sorjázó autóreflektorok fényepilepsziaszerű hipnózisában, felderengett előttem az apokalipszis hírhedt lovasainak még ismertebb negyedik tagja.
Hagyományos vizuális megjelenítésének, kissé a középkori metszeteket idéző, az anatómiai ismeretek hiányát naiv bájjal kendőző ábrázolások egy sutácska változatában, és göcsörtös csontujjaiból V betűt formálva, a gengszterfilmekből jól ismert, “rajtad tartom a szemem” mozdulattal mutatott, először a tekintet nélküli odvak mélyére, majd az arcomba.
Az ez után ildomos, torok előtt elhúzott mutatóujj, “elkaplak geci” gesztusára már nem is volt szükség, hiszen mindenki tudja, hogy a kérlelhetetlen kaszás miben utazik, és nagyjából azt is, hogy hiába szotyizik épp a csepeli ltp peremvidékén, nem egy kisstílű, pillangókéses kábszinepper…
Undok sziluettje épp kezdett belemosódni a fényszórókaravánok vakító egymásutánjába, hogy átadja a helyét, a pillanatnyi élet múlandóságáról és a kiszámíthatatlan végzet hirtelen szeszélyéről szőtt gondolategyüttesnek, mikor vészjósló alakja újból kiélesedett, attribútumára kulcsolt ujjperceit lassan szétnyitotta, teátrálisan hagyta eldőlni az ikonikus mezőgazdasági eszközt, és kihasználva, hogy a szerszám lassú borulása leköti a figyelmemet, mohos bordakosara alól hirtelen előrántott rózsaszín műfasznuncsakuval olyat húzott az oldalamra, hogy majdnem beszartam a fájdalomtól.
A képregényekből adaptált szuperhőstörténetek főgonoszaitól elvárható, erőltetett gúnykacaj,még a látomás köddéválása után is sokáig visszhangzott, a motorháztetők ütemesen erősödő és gyengülő morajában.
A meglepetéstől a tüdőmbe szorult levegő szúrós sípolás kíséretében távozott a mellkasomból és az ingatag vérnyomáshullámvasút lejtmeneteiben többször megkörnyékezett az eszméletvesztés sötétítőfüggönyberántásszerű érzéktompulása.
A karambol megrázó aktusa által a mellékvesevelőből fakasztott epinefrinfolyam hullámai sajnos sokat veszítettek az erejükből és az elpárolgó felfokozottság nyomában ütemesen lüktetni kezdett a komplett bal oldalam.
Mindez olyannyira beadta a mindenmindegy hangulatot, hogy már semmi kedvem nem volt leelenőrizni, hogy a testem felületén való csordogálásért a belvilágból előszivárgó testnedv vagy csak a kabát szakadásain magának utat találó hólé okolható…

Kisvártatva befutott az autó a mentőorvossal, kis téblábolás után Petibe beleküldtek vagy négy ampullányi különböző drogot, majd felnyalábolták a vákuummatracos hordágyra, és végre a sofőr nekem is felajánlotta, hogy megmelegedhetek kicsit az első ülésen.
A várakozás végtelenségéhez képest elenyészőnek tetszett a tömött forgalomban vánszorgó, hosszú kocsiút.
A Merényiben láttak el minket, szerencsére nem volt túl nagy dömping a véres félhalottakból, pedig a mentősök a betegszállítás során hosszasan ecsetelték, hogy mióta a nemzetiszínű kijárási tilalmat bevezették, azóta sikeresen megháromszorozódott a hat és nyolc óra közti balesetek száma. Nem csoda, mindenki rohan haza a melóból, hogy még esetleg elérjen egy nyitva tartó boltot, vagy megússza a hatósági vegzálást az illegális közterületentartózkodás újszerűnek ható bűntette miatt.
Annak ellenére, hogy a baleseti váró hosszú ideje nélkülözte nemcsak a felújítás de látszólag még az állagmegóvás kiváltságát is, amitől egy lelakottabb, hatvanasévek beli munkászáló társalgójának hangulatát idézte, a személyzet mégis becsülettel végezte a munkáját.
Kissebb várakozással megszakított etapokban, megvizsgáltak, keresztülröntgeneztek, átultrahangoztak, összeférceltek és bekötöztek, mondjuk sajnos mindezt fordított sorrendben tették, ami miatt az összes diagnosztikai helyszínt sikerült derekasan összevéreznem.

Tizenegyre, már dokidamillal a kültakaróm összehúzott folytonossági hiányaiban, fertőtlenítőszagú mullpólyák részleges takarásában, az esetet dokumentáló nagy paksaméta lelettel és egyéb bürokratikus papírszeméttel a markomban tétováztam a málladozó vakolatú traumatológiafolyosón.
Ugyan marasztaltak éjszakára, hogy nehogy valami észrevétlen maradt, búvó rendellenesség további gikszereket okozzon, de a társadalombiztosításmentességem okán, már így is egy jó húsos számla várományosa voltam, ezt a cehhet pedig egyáltalán nem állt szándékomban megfejelni a vendégszeretetük többletköltségeivel, másrészt a látottak alapján a kórház területén uralkodó viszonyok, enyhén szólva nehezen vették volna fel a versenyt az otthon meleg meghittségével, így inkább visszautasítottam a meghívást.
Erről a szándékomról persze újabb nyilatkozatot kellett aláírnom három példányban, de utána már szabadon távozhattam.
Annak ellenére, hogy az intézmény Dél-Pest központi kórházaként van aposztrofálva (és ezen felül otthont ad az Országos hematológiai és infektológiai intézetnek), sajnálatos módon valamiért elfelejtették bekapcsolni a városi tömegközlekedés vérkeringésébe.
Szóval ha nincs kocsid, csóró vagy a taxizáshoz, vagy mentővel érkeztél, akkor egy bő húsz percet kell csatangolnod, vasúti síneken és építési területek feltúrt lankáin, mire kiérsz a villamosig. (A húsz perc járóföldet azt mondjuk a térképalkalmazás becsülte a gyalogszerrel való közlekedésre, de ehhez nyilván az egészséges emberek sétatempóját vették alapul és nem bicebóca, balesetes hikomatokét.
Mindenesetre a hosszas éjszakai vánszorgással súlyosbított kitérővel együtt is sikerült fél egyre hazaérni. Kész csoda, hogy nem büntettek meg közben a rendőrök, törvényen kívüli utcán sántikálásért.

Ez a város meg akar ölni.
Az elmúlt tíz évemet a lángoktól ölelt kishazátol távol töltöttem, ebből ötöt az óceánon,
megjártam öt kontinenst, köztük a Nyugati civilizáció által csak lenézően harmadik világnak becézett országokat, tele rusnya betegségekkel, vérhas, ebola, kolera, sárgaláz, dengi, malária, ésatöbbi. Európai mérce szerint, nulla alapú grafikonon nehezen ábrázolható élelmiszerbiztonsági és higiéniás körülményekkel, sok helyen, kiköpött napraforgómaghéj értékű emberélet rátával, zéró közbiztonsággal, a helyiek által sokszor irigyelt vagy megvetett fehérbőrűként. Nap mint nap merültem a tenger alá, mászkáltam dzsungelben, meg óriás sziklákon és úgyamúgy a vitorlásélet sem mentes a kihívásoktól és veszélyektől, de ez idő alatt, egy ügyetlen asztalos egyetlen kezén található ujjak száma is rengeteg ahhoz képest, hogy hányszor látott orvos.
Ebben a koszfészekben bő három hónapja vagyok csak, de már eltört a lábujjam, rozsdás vas ékelődött a lábtőcsontjaim közé a keresztülszúródott a talpamon keresztül, megégtek az ujjaim, felszakadt a fejem, kishíján megvakultam az egyik szememre és most elbasztak kocsival a gyalogátkelőn zöld lámpánál.
Két tetanusz, (Hiába mondtam a dokinak, hogy épp most kaptam egy hete nem kérek repetát, de hajthatatlan volt.) több mint húsz méter ragtapasz, kilenc öltés, festői színes foltok tömkelege. Egész szép kis mérleg annak ellenére, hogy nem vagyok hivatásos ketrecharcos.

Mikor felvetettem a barátomnak, hogy úgy tűnik ez a város engem el akar tenni láb alól, csak azt válaszolta, hogy: “Minket lassan öl. De téged gyorsan kell ölnie, különben meglépsz.”
És bizony kurvára igaza van, el akarok innen húzni, amilyen gyorsan csak lehet, folyton ezen jár az eszem. És már talán nem is kell sokáig várni…

Címke , , ,

régikerékvágás

Kijelenthetem, hogy felgyógyultam!
Nincs több takony, nincs több vér!
Kisimultak a ráncaim kezdődhet megint a melóhajkurászás.
Vagyis minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
Ez a közérzetem szempontjából leginkább a felborult napi rutin vagyis a reggeli testgyakorlás és ugye főleg az úszkálás kimaradása okán fontos, az eléggé hiányzott ugyanis.

A vízmentes napoknak vége, az első “utam” a gondosan kihelyezett varsámhoz vezetett, hogy az “elfekvő”, gyorsan előállítható hitvány kajái után, végre valami normális élelmet fogyaszthassak.
A hétvégi őrület remekül visszaidézi a pandémia előtti állapotokat, csak a turisták helyett most a munkanélküli csacsók uralják a partokat, bólya nélkül vízbe merülni kész életveszély, sokszor még avval együtt is sanszos, hogy elbasz egy jetskis, hiszen ennek a járműnek pont az a lényege, hogy a partközelben feszíthessen rajta a bakmajom, és inkább azzal legyen elfoglalva, hogy milyen hatást vált ki a sziklákon napozó meg a paddlesurfos lánykákból a vízfröcskölős antréja, mint, hogy mi lebeg előtte a felszínen.
Meglepetésemre nem, hogy halat nem találtam a kelepcében, de sajnos magát a csapdát is ellopták, a holmihoz rögzített horgonnyal egyetemben.
Lőttek a rendszeres halevésnek.
Szinte már meg sem lepődök ezeken a kis afférokon.
Túl jó és könnyű is volt ez így…
(Szigonyozni persze még mindig tudok, de annak a sikere erősen limitált, ha a víz zavarosabbá válik.)
Ötven méterre sem lehettem a hajótól, amikor láttam, hogy egy motorcsónakos barom, karnyújtásnyira fordul be Albatrostól, nem kellett hozzá sokat várni, hogy a hangját is meghaljam, ahogy a hátsó horgonyom láncához V alakban rögzített kötél egyik szárát felcsévéli a hajócsavarja. Hatalmasat rántott a vitorlásomon és apály lévén, a rögzítések engedtek annyit, hogy a két hajótest az oldalával csapódjon egymásnak.
Ez volt a hétvégikapitány szerencséje, ugyanis ha ez magas vízállásnál történik akkor nincs ekkora játéka a köteleknek és a tatról lesodorja mindkét motoromat, ebben az esetben pedig azonnal meg kellett volna öljem.
Így sem kicsit voltam dühös, de a megtorlás helyett inkább a kár helyreállítására fókuszáltam. Ezúttal legalább az anyatermészet nem akart kibabrálni velem és nagyjából szélmentes körülmények közt tudtam a megoldásra koncentrálni.
Sajnos a kötelet nem sikerült megmenteni, de ez a legkevesebb, elsülhetett volna sokkal rosszabbul is.
Mire kikászálódtam a vízből már elmúlt dél.
A haragom addigra elpárolgott és a tag is viszonylag őszintének tűnő megbánást tanúsított, valamint megtérítette a kötelem árát, úgyhogy életben hagytam.

Ha halhoz már nem is juthatok könnyűszerrel, akkor úgy döntöttem, valami egyébbel lepem meg magam, vasárnapi gyermek menüt csinálok helyette.
ALMÁS PALACSINTÁT!
Azt egyrészt imádom, másrészt minden összetevő rendelkezésre állt hozzá a hajón.

(Talán helyem sem lett volna a parton kikötni a dingivel, annyian nyüzsögnek a playán.
A hétvégi kanárióhordák social distancing-je pedig csak annyira felelős, amennyire mondjuk a vödrössprotni halacskái tartják egymástól a távolságot…

A kórság napjai alatt felgyűlt mosatlan eltakarítása közben, kisvártatva új kihívások akadtak.
A mosogatás megkönnyítésére a konyhába bevezetett óceán vízsugara, hirtelen elapadt a takarítási folyamat folyamán, és a megszokott vidáman csörgedező nyaláb helyett csak a szivattyú keserves bömbölését lehetett hallani.
Első körben a rendszer szűrődobját szedtem szerteszéjjel, de abban semmi rendelleneset nem találtam.
Aztán lemerültem megvizsgálni hátha odalenn blokkolja valami a zavartalan működést.
Sajnos semmit nem találtam a vízvonal alatti szelepek környékén, úgyhogy kénytelen kelletlen nekiláttam a portside tárolóinak totális szétpakaolásához, hogy hozzáférhessek a szivattyú rejtekéhez.
Időközben valami furcsa mozgásra lettem figyelmes a szakállamban…
Minden bizonnyal a szeleptisztogatás közben ragadhatott a szőreim közé a kis potyautas vízicsiga, őt későbbi tanulmányozásra félretettem egy vödörbe, és folytattam a rámolást.
Ez a szokásos másfélórás ideteszem-odarakom procedúrával kezdődött.
Majd az ugyancsak megszokott hajógyomrába alászállással folytatódott.
Szerencsére a kalima és az odatűző nap gondoskodott arról, hogy ne fázzak odalenn az lukban.
A csőrendszer fáradtságos szétberhelése után végül megtaláltam a tettest.
Egy a környezetre való fokozott odafigyelést jelző, óceánban sodródó gumikesztyű dugította el a vízvezetéket.
A gondosabb problémafeltárás során kiderült, a járványügyi védekezés mellékterméke nem csupán az én délutánomat törte derékba, de egy ártatlan rockpool blenny (Parablennius parvicornis) életét is sikerült elvennie.
Nem tudom, hogy szegény jószágot már előbb megfojtotta a plasztikhulladék és csak utána szippantotta fel a rendszer, vagy már a csőben történt a szerencsétlen találkozás, de a gyűrűsujj helyére precízen beékelődött halacska pozíciójából én az előbbire tippelnék.


Az üregi szupermárióskodásnak is megvan a maga bája, kiváltképp ezen a klímán, főleg mikor a szahara felől erre lengedező lágy, pokoli fuvallat rádupláz a szokásos hőmérsékletre.
A szűkös helyen megrekedt forróságtól leginkább valami eltévedt olvasztárnak éreztem magam, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a közel négyésfél órás baszakodás alatt, annyi izzadtság csurgott le rólam, hogy azt a bilgepump-al kellett kiszivattyúznom a hajófenékből.
Mire mindent rendbetettem és a sok holmi is visszakerült a helyére már esteledett.
Ez most kicsit csalóka, ugyanis a horizont felett lebegő por vastag dunyhája jóval napszállta előtt ellopja a nagy világítót és már hét körül olyan fényviszonyokat teremt, mintha sötétedne.
Harsányan korgó gyomorral láttam neki a palacsintasütésnek, ami végül ugyancsak balesetbe torkollott.
Alig lett kész három pali, mikor a negyedik lepényke megfordítása közben, a minőséginek gondolt Tefal serpenyő nyele a kezemben maradt.
Ez önmagában még nem lett volna olyan nagy baj hiszen sütés közben célszerű ha az ember biztosan markolja a foggantyút, a gondot inkább az okozta, hogy az edény és a markolat közti kohézió a legrosszabb pillanatban szűnt meg, így a tűzforró vasdarab palacsintástól, szép ívben pörögve találta telibe a fedetlen mellkasomat.
Háromésfél palacsinta nem valami fejedelmi mennyiség egy magamfajta termetes mamlasznak, főleg egy egésznapos agyolvasztó baszakodás után, úgyhogy pár darabot még megsütöttem valahogy, egy csőfogót használva a serpenyő mozgatásához, de inkább úgy döntöttem, hogy ennek a napnak jobb, hogyha itt és most szakad vége.
A kis csigának felfrissítettem a vizét a vödörben, az ő azonosítása is későbbre marad. Esetleg ha valaki nagyon jó tengeri puhatestűekből, ezen hevenyészett éjszakai videó alapján segíthet a kishaver fajának meghatározásában…

Holnap aloé szedéssel kezdek az égési sérülések ellátására és serpenyővásárlással folytatom, talán akkor sikerül majd jóllakni is…

Címke , , , , ,

Sundown

A téli időjárás nem minden esetben kedvez a vitorláshajóknak, főleg azoknak, amelyek már régóta állnak gondozatlanul. Ilyen volt, az az egyszerűen csak “the Sun” névre keresztelt kis sárga slup is, ami már évek óta vesztegelt a cementgyár szomszédságában található pajari öbölben.
A pletykák szerint az egyszeri amerikai tulaj, egy másik hajón belekeveredett valami trópusi hurrikánba és az élmény olyan erőteljesre sikeredett, hogy utána nem nagyon akart többé hajófedélzetnek még a közelébe sem menni. Az ittfelejtett vitorlás egész sokáig dacolt az elemekkel, azonban, az óceán sós vizének és az időjárás viszontagságainak közreműködése révén, évek alatt még a legerősebb anyagok is elvásnak.
Ez történt a bárka horgonyláncával is, ami folyamatosan vékonyodván már nem állta ki a jelenlegi kalima, Afrika partjai felől támadó porviharát.
Már írtam korábban a hajóspletykákról, amik nem minden esetben terjednek a kívánt sebességgel.
Ezúttal kicsit közelebb voltam a tűzhöz és a szerencsétlenség helye is itt volt a szomszédban, szóval már a baleset napján volt módom átsétálni és dögevősködni kicsit.
Vérzik a szívem, mikor ilyen méltatlan helyzetben látok egy jobb sorsra érdemes, úszó konstrukciót, ez a kishajó is biztos sok örömet szerezhetett volna valakinek, ha még időben sikerül gondoskodni a rögzítéséről…
A kövekresodródás és a hullámok darálásának dacára a hajótest érdekes módon egyben maradt, csak a kormánylapát roncsolódott szét. Sajnos, a partmenti sétány betonkorlátja szétszaggatta a portside állókötélzetét, a dagály agresszív hullámai pedig addig-addig csapkodták a falhoz, hogy az árbóc sem bírta sokáig. vitorlák sajnos öregek voltak és mivel takarás nélkül álltak évekig a napon, az első érintésre szétmállottak, mint az ázott nápolyi. Pont ezek voltak azok, amiknek a kimentésére leginkább áhítoztam, végül csak pár kötelet és sodronyfeszítőt sikerült zsákmànyolnom. Az egyetlen számomra hasznavehető dolgot, az árboccsörlőt, viszont csavarok helyett szegecsek rögzítették és mivel csak egy bézik szerszámkészletet vittem magammal, azt pont nem tudtam leszedni.
Jay a szomszédom szerencsésebbnek bizonyult, ugyanis a póruljárt kishajó bumja, pont megfelelő méretűnek találtatott a tulajdonát képező jawl félárbocára, és a mizzen bummá avanzsáló vitorlamerevítő megmentésével, sikerült legalább egy ezrest spórolnia a felújítás költségein.
Ha a helyi önkormányzat nem daruzza el valahová a roncsot az elkövetkezendő napokban, (amit a spanyol hatóságok átlag reagálási sebességéből kiindulva, nem igazán tartok valószínűnek) akkor vissza fogok térni egy aksisfúróval és leberhelem azt a kis kötélfeszítő alkalmatosságot, így legalább egyes darabok, újra egy működő vitorlás segítőjeként tudnak reinkarnálódni, a vízalatt elrohadás vagy a roncstelepi mementóvá válás helyett.

Címke , , ,

Majomkenyér

Hassan kifőzdéjében, a rendszeres meló utáni bevásárlótúránkkal összekötött, csipszi-skaki majszolás közben, hívta fel a figyelmünket az “étterem” egyik munkatársa, az eseményre, vagyis, hogy láttuk-e a baobabot?
Mivel a kilátást épp eltakarta, egy a bejáratnál álló kisteherautó, ezért csak ötletelhettünk mi lehet a mögötte lévő majomkenyérfán olyan érdekes, amit eddig nem láthattunk, és még a helyieknek is beszédtéma.
-Talán leveleket hozott!
(Ennek azért lehetne hírértéke, mert fajtája sajátosságaként, nem annyira szokott rajta ilyesmi lenni. Akármennyire furcsának tűnhet ez, egy, a metabolizmusát fotoszintézisből fenntartó szervezetnél, mégis így van. Olyannyira látványos az ágai mezítelensége, hogy komplett afrikai legendák szólnak róla…
A törzsi történetek szerint, a levélmentesség oka, hogy a fának, ágak helyett a gyökerei merednek az ég felé, mivel az ördögök/istenek vagy ezeknek megfelelő helybéli nagyhatalmú izék, a vele kapcsolatos nézeteltérésük okán, fejjel lefelé ültették el azt.
Ami persze csupán részben fedi a valóságot, nem csak azért, mert efféle omnipotens lények létezését és dühből való, bosszúkertészkedését, még elenyésző mennyiségű bizonyítékok sem támasztják alá, vagy mert a növényekkel olyan könnyű lenne összekülönbözni, hanem azért is, mert a gyökerei pont ott vannak, ahol lenniük kell, vagyis a föld alatt. Annyi igazság mégiscsak rejlik a dologban, hogy a baobabok kopasz sziluettje tényleg emlékeztet egy fordítva elültetett fára.)
– Vagy virágzik!
Aztán persze ezeket a lehetőségeket elvetettük, ugyanis, az eddigi tapasztalatok alapján egyikünk sem gondolná, hogy a zanzibáriakat ilyen természeti tünemények akár fikarcnyit is érdekelnék, vagy ha mégis, akkor tutira nem olyan mértékben, hogy ezt két muzungunak el is újságolják.
Hiába meresztgettük a szemünket a gépjármű ablakain keresztül, sehol sem láttuk a fán a különlegességet. Hamarosan rájöttünk, mindez azért lehet, mert a fát magát sem látjuk.
Ugyanis, mint az kiderült, a nagy news, a baobab kidőlése volt.
A késői ebéd befejeztével közelebbről is szemügyre vettük a helyszínt, és nem kellett nagyon furfangos észjárású detektívvéna ahhoz, hogy a tegnapi hosszú áramszünet miértjére is választ találjunk.

Volt akinek nagyobb gondot is okozott ez a faborulás mint egy kis áramszünet…

SHIT HAPPENS, avagy, ahogy az ősi bantu mondás tartja: “Gyalog fog az járni, aki baobab tövébe parkol.”

Címke , ,

neszeneked bódogújév

Minden bizonnyal a tegnapi volt a elmúlt évtized legnyomibb szilvesztere. Kimentünk mujeresre, mivel állítólag, volt ott valami buli a füves klub szervezésében. A biztonság kedvéért vittük a boardokat is hátha uncsi lesz a mulatság. Nos a party az egész egyszerűen elmaradt, hullámok sem voltak, cserébe viszont bömbölt az északkeleti passzát. A hideglelés elkerülése végett, hirtelen felittuk a magunkkal hozott szesz jelentős részét, amitől sikerült villámgyorsan támolygós részegnek lenni. Ebben az állapotban nem túl kellemes sziklát mászni, az időközben beköszöntő koromsötétben pedig egyenesen életveszélyes. Szerencsére ezt az akciót megúsztam pár apró folytonossági hiánnyal a végtagjaimon, majd hazaérve bedőltem az ágyba mint egy bot. A többiek lementek a falu főterén ujjongó újévi forgatagba, ahol szegény Hajni sikeresen kificamította a bokáját a tánctéren. Ma egész nap feküdt a szobában én meg hordtam a jeget, meg az ecetet a lábikójára…

Remélem az újév azért jobb lesz, mint ahogy az előző végződött…

Címke , ,