Az egészen otthonosra kialakított egylégterű szállásunk összkomfortos, van saját fürdő, hűtőnk is akad és még gázrezsóval is fel vagyunk szerelve. Hatalmas kényelmes ágyunk is van, nem panaszkodhatunk, azonban az ajtók, illetve az ajtófélfák csak úgy tessék lássék vannak az épület szerkezetéhez illesztve. Ez biztonságtechnikailag nem egy túlságosan megbízható megoldás, és a szép nagy hézagon pompásan jár a levegő is, önmagában nem lenne olyan komoly probléma ha csak a levegő járna. Viszont szegény kedvesem egy rendkívül súlyos, gyermekkor óta tartó arachnofóbiával van megáldva, ami kombinálva a sziget meglehetősen kiterjedt Arachnida osztályon belüli diverzitásával és a nyílászárók melletti és alatti rések tekintélyes méreteivel, komoly fenyegetéssé lépett elő.
A közelünkben lévő dzsungel és ingovány kedvelt élőhelye, a valóban elég félelmetes méretűre megnövő fésűspókfélék (Ctenidae) családjának, köztük is a vizes élőhelyeket kedvelő Halászpók(Ancylometes) nemzetség képviselőinek. Ezek a nyolclábúak, nagy testméretük ellenére ügyesen szaladnak a vízfelszínen és a vizipókokhoz hasonlóan kiválóan búvárkodnak. Sajnos, ezen a számukra rendkívül hasznos tulajdonságukon kívül, úgy néz ki igen kíváncsiak, és előszeretettel merészkednek be olyan helyekre is, ahol nem csak hogy halakat nem zsákmányolhatnak, de egyáltalán semmi keresnivalójuk nincs. Ilyen például a mi hálószobánk, ahol Hajni legnagyobb bánatára, már három alkalommal is összefutottunk velük. Kétségtelenül elég rémisztő, amikor a sötét szobában zseblámpával végigpásztázva, nyolc szépen elkülöníthető, pirosan világító pontot veszel észre, a pókicák szeme ugyanis pont olyan fényvisszaverős, mint a macskáké, csak az ízeltlábúakra jellemzően nem sárgászöld hanem vörös.
Így néz ki a szörny, aki ezen a képen méretarányos (már ha ti is egy olyan monitoron szemlélitek mint én, egyébként nagyjából férfitenyérnyi)
És így esz halacskákat.
ilyenkor persze rám hárul a feladat, hogy eltávolítsam őket a lakás területéről. A betolakodók, otthon és kanárián legtöbb esetben megúszták egy kitelepítéssel, amit sokszor, egyszerűen megoldottam kézzel. Azonban ezek a dögök nem élnek a kollégáik által ügyesen kifejlesztett hálószövős praktikával, hanem amolyan bóklászó vadászok, így az evolúció egészen más zsákmányszerzési stratégiához alkalmas képességekkel ruházta fel őket. Ez annyit takar, hogy kurva gyorsak, a csáprágóik elég nagyok ahhoz, hogy könnyedén átlukasszák prédájuk (halak, békák) hámszövetét és a bennük található toxinok is igen hatékony összetételűek, hogy akár a víz alatt is gyorsan végezzenek az áldozatukkal, egyszóval a puszta kézzel való befogásuk határozottan kontraindikált. Mivel semmi kedvem hozzá, hogy pókcsípéstől feldagadt végtagokkal riogassam az amúgy is csak elvétve betévedő búvárvendégeket, ezért szerencsétlen jószágokat, amolyan preventív jelleggel, agyonverem egy partvissal és a tetemüket azonmód ki is seprem a kertbe, a fajtársaiknak szóló elrettentő példaként. (Nem hiszem, hogy ez utóbbi eljárás túl nagy visszatartó erőt képvisel az ízeltlábúak között, de Hajni állítja hogy hatásos 🙂 ) Egyébként nagyon sajnálom, hogy így kell cselekedjek, ugyanis kifejezetten szépnek találom őket, de a csajomat meg persze még sokkal szebbnek találom, és mivel szegényke tényleg annyira retteg/irtózik/fél ezektől a fenevadaktól, egyszerűen nem hagyhatom, hogy terrorizálják. Béke poraikra.
TÚLOLDAL 