A párkapcsolatok, ahol a társakat fizikai távolság választja el egymástól elhalványulnak, a közösen megélt események hiányát nem sok ilyen szövetség képes hosszútávon elviselni. Evvel kapcsolatban jó ideje él bennem egy mély szomorúság, de hiába is száműzte a napranap újrakovácsolt vasakarat, az agyam kevésbé hozzáférhető bugyraiba, amióta Hajni elutazott jelenlétét folyton éreztette.
Hűvös aurája, anyagtalan ködként átszivárgott a falakon, mint valami ragály megtelepedett a szöveteimben, a melankólia béklyóiba verve a személyiségem jelentős részét. Karmai ott kaparásztak a bensőmben, hosszú karjai elértek a néha felrémlő boldodgságig, hogy hasítsanak belőle egy jónagy karéllyal, az apró örömöket is megcsócsálta kicsit, épp csak annyira, hogy a hideg nyálával egyyütt ragadjanak a tudat emlékkönyvének lapraira. Ha nem voltam elég éber, iszamos csápjai rögtön ott matattak az érzékelés keverőpultján, ravaszul mérsékelve a befolyó ingerek színhőmérsékletét.
Ha képes is volt mindenbe egy árnyalatnyi keserűséget elegyíteni, mégis fogoly volt, a jövő lehetőségeibe vetett bizakodás, tartaroszának rácsai nem engedték, hogy szabadon tomboljon.
Tömlöcét nem is akárki őrizte ám, egy dörzsölt, sokat próbált veterán, mind közül a legszívósabb, az érzések csaknorisza, akiről mindenki azt tartotta, biztos ő hal meg utoljára…
A remény.
Egyedül neki volt akkora hatalma, hogy féken tartsa a fenevadat, de a bizakodó szólásmondások ellenére, most mégis holtan fekszik.
(Esélye sem volt, messziről végeztek vele.)
Nélküle, a szomorúság előmászott börtönéből és láncait vesztve teljes valójában megmutatta magát, eddigi éles kis furfangjai tantaloszi fokozatra kapcsolva, elemi erejű csapásokká növekedtek. Nem felejtette el magával hozni sidekickjeit, a kilátástalanságot, a félelmet, a bizalmatlanságot és a remény hűlt helyére beköltözött ürességet, hogy együtt, a sötét depresszió bosszúállócsapatát létrehozva rombolják le a belső vágyak és álmok szépmívű, csipkés tornyait.
Rendre felsorakoztatták az összes ilyenkor előkerülő fiziológiai szimptómát, a melkasomra helyezett kovácsüllőtől, a pontba szűkült gyomor, maró étvágytalanságán keresztül, az inszomnia éber rémálmaiig.
Nyilván nem az első efféle tapasztalat ez, sőt, mondhatni rutinos lapátratett vagyok, de az elmúlt tíz év összetartozás érzése szinte elfeledtette velem, hogy sosem tudtam jól kezelni az ilyesmit, sőt még azt is elhittem, hogy nemis lesz szükségem mégegy újjáépítésre mert megoszthatjuk egymással a hátralévő időt. Ennél, az érett életem egyharmadát felölelő kapcsolatnál jóval rövidebb és kissebb jelentősségű sztorik végeszakadtával is években volt mérhető, mire úgy-ahogy összeragasztgattam a feldúlt belsőm porcelánboltjából visszamaradt szilánkokat. Minden alkalommal sok felbecsülhetetlen értékű darab veszett el örökre és az egyszer szikrázó “árukészletben felmerült hiányokat többé nem sikerült újakkal helyettesíteni. Tudtam, hogy minden egyes ilyen küzdelem végeztével egyre kevesebbet adhatok majd.
Az akkor fiatalnak mondható szervezet még egészséges lendülettel próbálta gyakorolni a kincugit, a japán keramikusmesterek, roncsolást esztétikummá transzformáló tradícióját, a lassú, nagy koncentrációt igénylő procedúrát, mely a törések, drága, nemes anyagokkal való kipótlásával teszi többé a tárgyat, mint amilyen az, egész korában volt.
Így túl a negyvenen azonban már nem fűtenek olyan ezoterikus illúziók, amik az elszenvedett veszteséget aranyszínűre festve próbálják előnynek beállítani a kárt.
Sajnos a férfiaktól elvárt látszólagos keménylegény attitűd vékony máza mögött, a világ valódi kihívásaival szemben igen érzékeny felépítmény lakik. Most nem csupán megroppantak az emócionális struktúrám, – amúgy nem túl népes számú – tartóoszlopai, de a legerősebb pillér kidőlésével az eddig sem igazán földrengésbiztos konstrukció minden stabilitását elvesztette.
A megszállt agyam, megcsillantva a pozitív dolgok másik borotvaélét, fegyverként fordította velem szembe a legnagyobb erényemet, a fantáziám és a velemszületett, fejlett vizualitás ajándékát, hogy a valósággal összemosodó emlékképek, vagy disztopikus víziók szűnni nem akaró halucinogén filmszínházi produkciójává változtatott percepció, a kegyetlenebb vallatótisztek precizitásával kínozhasson. A képesség, amivel legalább képzeletben megidézhettem Hajnit, ami így-úgy segített elviselni jelenlétének hiányát, most kíméletlenül megdarálja az elmémet. Nincs menekvés, nagyfelbontás, dolby surround, és a fejlett biotechnológia büszkén odaver a legkifinomultabb cgi-nek is. Hótmindegy, hogy nyitva van e a szemem vagy csukva…
Látom magam körül, ahogyan az ideiglenesnek vélt egyedüllét szappanbuborékhártyája a valódi magány acélkoporsójává jegecesedik, lassan szilárduló burkával kifakítva mindent, aminek élénk színeiben örömemet leltem.
“Happiness only real when shared.” véste fel a nehezen megszült bölcsességet utolsó erejével, a messzi észak vadonjába visszavonult Christopher McCandless, aztán kipurcant. Pedig igaza volt.
Én, bár a földön fekszem, de még nem számolták rám a tizet…
Nehéz lesz, felálok, csinálom tovább, amit elkezdtem, még akkor is ha tisztában vagyok vele, hogy ezt nem fogom tudni többé összerakni. Más választás úgy sincs, segíteni pedig akkor se tudna senki, ha lenne olyan, aki valamiért akarna.
Végülis, a szar filmeket is végig lehet nézni, a létezés mozijába pedig csak egyszer ülhet be az ember, szóval megéri kihasználni a lehetőséget…
A világnak maradnak a maszkok meg a “boysdontcry”.
Én meg majd rajzolok arcot a röplabdámnak, a némán patakzó könnyek fátyolán át próbálok magamnak új reményt hazudni, táncra perdülni a halott bizalom oszladozó tetemével és hinni abban, hogy a fájdalom elhülyít annyira, hogy a szánalmas kesztyűbábjaimat magam is valóságosnak gondoljam.
Talán lesz még pár tűrhető jelenet a stáblista előtt…
Csak kurvára fáj!
TÚLOLDAL 