Próbálok belecsimpaszkodni mindenbe, amiben meg tudom találni az örömet.
A bringázásba. (Amíg be nem áll a valódi fagyosszar, hogy a szemeim is beledermedjenek az üregükbe. Bár azt meg kell hagyni, hogy a tél ezidáig igen kegyes volt hozzám a viszonylagos enyheségével) A hungarogasztróba, a vödröstejföl fülébe, savanyúságos zacskókba, kolbászok füstös zamatába, a nyár ízeit prolongáló befőttek szemezgetésébe. De ez mind mind tüneti kezelés, hisz ezek csak szalmaszálak amibe kapaszkodom, levegőt ugyan még vehetek rajtuk, de a fejem már régóta vízalatt van és a testemet is egyre nehezebbnek érzem. (Mondjuk nem a magyarkonyhától súlyosbodom. Arra ugyanis próbálok nagyon odafigyelni, hogy a kulináris hangulatmentőakciókat inkább a minőség, mint a mennyiség irányába toljam, mert ez egyfelől cizelláltabb ízélménnyel is kecsegtet, mint a hitványabb alapanyagokból készült elemózsiákból való garatigzabálás, másrészt a kikerekedést is jó volna elkerülni, hisz sokkal korlátozottabbak lettek a testgyakorlási lehetőségeim, mint kétésfél hónappal ezelőtt.
A szigeten foganatosított, napi átlag kilencven perctől akár négy óráig is elhúzódó úszás és apnea kalóriaégető hatásának pótlására betervezett falmászás művelésének esélyét is maradéktalanul felemésztették a mindmeghalás késleltetésére bevezetett okos szabadságkorlátozások. Nomeg a kerekezésnek is egyre többször veszi elejét a nyeregbefagyás fenyegető réme, futni meg fusson akinek két anyja van, arra eddig még csak kergetéssel tudtak rávenni.)
A napi három óra tömegközlekedés, a megalázó munka, a kilátástalan magány és a hangos város, óriás hengermalomként őrli porrá az elmémet. Legsikeresebben a természetet tudom segítségül hívni az összeomlás ellen, de nagyobb kirándulásokra csak hétvégenként szakíthatok időt.
Nagyon hálás vagyok az anyámnak és Árpádnak, hogy ebben a lakásban húzhatom meg magam, amíg ők vidéken próbálják kikerülni a járványhelyzet városi viszontagságait.
Hiába telt már el hetvenhárom nap, mióta otthagytam az Atlanticot, még mindig nem találom a helyemet ebben a nagy lakásban, nem is feltétlenül csak azért mert az apró praktikus helyekhez szoktam, hanem mert ez egy lakás.
Egy lakás tele bizbaszokkal meg izékkel.(Amikre én komoly embargót vezettem be a hajón, ezért a praktikus puritánság után most olyan, mintha egy múzeumben, vagy legalábbis egy vidéki szatócsboltban lennék.)
Ráadásul egy lakás a lakótelepen.
Szerencsére a szélén, egyébként biztosan nem találnék haza, ha be lenne szorítva a tízemeletesek uniformizált közösségébe.
(Mondjuk nem csoda ha nem találom a helyem, hisz még azt is nehezen szoktam meg, hogy egyáltalán lakáskulcsom van…)
A város itteni peremvidékének igazi előnye, hogy az embertárolók sorai, az autópálya és a temető, valamint az elfogyó urbanizációt felváltó mezőgazdasági területek közé, egy kedvesen nevenincsre keresztelt, nádas tóba futó kispatakot szegélyező, szűk erdősáv ékelődik. Ami közelről nézve egész hitelesen csempészi be a természet illúzióját a város rideg betonblokkjai közé.
A vastag törzsű lények, flóránk bölcsen halgató pillérei, valahogy mindig meg tudnak nyugtatni. Néma tanítómesterek, büszke vertikalitásuk láttán bennem is felébred a kitartás, az egyenes gerinccel helytállás, a lassan, türelemmel, de kitartóan épülés szükségszerűsége.
Meló után ide járok ki mindig, hogy csökkenjen az idegeimre nehezedő nyomás.
Ha egy kicsit beljebb botorkál az ember a sötétben, az ágak között, pillanatokra még azt is elhitetheti magával, hogy valami hatalmas rengeteg közepén tartózkodik.
Madarak feleselnek egymásnak, az aljnövényzetben apró lények motoznak, a szél neszez az összekoccanó ágvégeken.
A téli álomra szenderült fásszárúak helyett, lehullott leveleik bomlása, valamint a Szilas patak menti nedves földön tenyésző mohák, zúzmók és a vadszőlő meg a fagyal próbálják lehelni az erdőbukét.
Az M3-as zúgása pedig némi fantáziával, fejben egy képzeletbeli vízesés morajává transzformálható.
Jelzésértékű de békés, apró ökoszisztéma a megállíthatatlanul terjeszkedő ember mindenhova aszfalt és betonszőnyeget teríteni akarása útjában.
Legutóbb mikor az agyamban zörgő-csattogó, szomorú káoszt gondoltam takarékra állítani némiképp a növények közelségével, és a buszról leszállva, egyenesen az apró természetsziget felé vettem az irányt, teljesen összetörtem.
Alig csámpáztam át a kis patak felett átívelő böhöm zöld csövön – amit hídként szoktam használni – épp az “Óvjuk védjük a természet értékeit” feliratú, kék alapon fehér madaras tábla mögött – a délceg fehérnyár erdőcske helyén csak egy vízszintesbe fűrészelt, tarvágást találtam. A szétforgácsolt ágak és a földből kimeredő, kicsavart törzsek közti munkagépnyomokban rekedt saras dágványában bukdácsolva, az ágak csonkolt hengerein át beverekedtem magam a hirtelen keletkezett mező közepére és nem igazán tudva eldönteni, hogy szomorúság vagy a tehetetlen düh erősebb e bennem, a tüdőmet némán rázó zokogás közepette üvöltöttem bele a hideg levegőbe, hogy SZAKADJONA FASZOTOKAFANYŰVŐKURVAANYÁTOKPUDVÁSPICSÁJÁBATIGYILKOSFÉRGEK!!!
MIÉRT?
Mi a faszért kell minden megmaradt értéket elpusztítani?
Miért kell ezt a jelképes keveset is kiirtani?
A beton által ilyen mikrorezervátumokba száműzött lények élőhelyét is végképp felszámolni?
A városba szorított ember cseppnyi menedékét is a földdel egyenlővé tenni?
A letarolt fák zöme fiatal, ránézésre húsz huszonöt éves egyed, (borzasztó belegondolni, hogy a druzsbák láncfogai percek alatt végeznek évtizedek fényfelé törő erőfeszítésével. Ez a kilenc hektárnyi rombolás, egyedenként egymás mellé rakva, több évezrednyi organikus küzdelmet emésztett fel, és a metropoliszunk teljes lakosságszámát nagyságrendekkel meghaladó menyiségű élőlénynek otthont adó rendszert zilált szét.) törzsükből alig hasznosítható valami, ráadásul mind fehérnyár, ami faipari felhasználásra hitvány anyag, még a fűtőértéke is elenyésző, valószínűleg a kitermelés költsége bőven magasabb volt, mint amit nyerhettek rajta, de valamiképp biztosan megtérül, hisz semmit nem csinálnak véletlenül, ami pénzbe kerül.
Gondolom az eddig gyökerek beszőtte földdarab sokkal értékesebb építési telekként hasznosítva, mint fákkal benőve, hisz szerencsétlenek csak azt az oxigént állítják elő, amit belélegzünk…
Az irtás közepén pár tőnyi túlélő áll, neonnarancssárga festékrúnákkal a törzsükön, ez lehet a jelzés a láncfűrészeseknek, hogy őket valamilyen rejtélyes oknál fogva kihúzták a halállistáról.
Körülöttük fehér alapon kék feliratú nejlonszalag hirdeti, hogy a rombolást az önkormányzat engedélyével vagy közreműködésével bonyolították.
Kiválló!
Szép munka!
Mi végett csinálunk egyáltalán természetvédelmi zónákat, ha csak ennyit érnek? (Sokáig értetlenül álltam a bájosan megmosolyogtató kifejezés előtt, ahogy az állampárt büdös kis megélhetésikeresztény csökevénye hivatkozik rá, hogyaszondja: “TEREMTÉSVÉDELEM”. Ízlelgessük csak ezt a műszót, miközben letérkövezett erdők helyén teletankolt stílfűrészekkel masírozunk az édenkert felé egy ötvenmilliárdos vadászkiállítás pavilonjain keresztül.)
Mindentismegvédés igazmagyar módra!
Remek! Csak így tovább a jobbanteljesítés fényes ösvényén!
Basszátok meg rohadékok…
TÚLOLDAL 