TÚLOLDAL

Nem szokásom, most mégis visszaolvastam kicsit az elmúlt időszak blogbejegyzéseit, és elszörnyedtem magamon.
Nem csupán a csapnivaló helyesíráson, notorius jelzőhalmozáson és azon a fájó hiányosságon, miszerint még mindig rém figyelmetlenül és szellősen használom a központozást, – ami jóformán értelmezhetetlenné teszi az egyébként indokolatlanul hosszúra nyúló mondataimat – de nem volt nehéz felfigyelni arra sem, hogy egy zubogó, végeérhetetlen szarfolyamnak tűnik ezen szövegek alapján az életem, amit mondjuk bizonyos értelemben így is érzek, de éppen ezért írásban is többet kellene koncentrálnom arra, hogy a szélsőségesen demoralizáló általános állapotom ellenére valójában mégsem teljesen örömtelen a létezésem.
(Az is igaz, mondjuk, hogy jobbára akkor ülök neki a billentyűzetpüfölésnek, amikor már elég nyomorultul érzem magam, és ez kétségtelenül hozzájárul a negatív hullámok zavartalanabb terjedéséhez.)
Úgy érzem ez a nagy fazék kataton bélsár, amivé a fejembe költözött ármány az életemet átváltoztatta, egyszerűen minden kellemeset elnyel.
Ha nem az ujjaim közül morzsolgatnám a valóságomba tévedt apró örömöket, mint drága fűszert szokás, hanem szívlapáttal hánynám, vagy dömperplatóról borítanám a temérdek boldogságot, akkor is csak felfalná az egészet.
Csak egy tompa böffenés, pár buborék, és az összezáruló felszín, újfent zavartalan, dögletes simaságából, többé már nem lehet visszafejteni, hogy valami jóleső is történt velem az imént…

Emlékeztetnem kell magam minden egyes pozitív momentumra!

Próbálom kétmarokkal, erőből megragadni a pillanatokat, százszor, ezerszer egymásután felírni őket a figyelemnek a koponyafedőm göcsörtös varratai alá akasztott nagy fekete palatáblájára.
Majd kiszínezni őket, akár az iskolai szünidőt váró kölykök a vakáció szónak az idővel egyre szaporodó betűit, hogy még érvényesebbnek hassanak.
A memóriám wurlitzeréből pedig a legvidámabb hangulatú lendületes nótákat társítom hozzájuk kísérőzeneként, hogy úgy rögzüljenek, mint az emlékezetembe fiatalon beégett, ikonikus videóklippek.

Az általános gyötrődés, a nehezen korrigálható negatív asszociációk, a fizikai levertség, szinte már a sajátommá váltak, ugyan egyikőjük sem nevezhető túlzottan szórakoztató élettársnak, de mivel nem igazán hagyják magukat kilakoltatni, bölcsebbnek tűnt hozzászoktatnom magam az állandó jelenlétükhöz.
Egy ideje már, úgy-ahogy kezelni vagyok képes a közelségüket komplett összeomlás nélkül, és az esetek többségében még azt is sikerül meggátolnom, hogy az átlagnál jobban a fejemre nőjenek, a hétköznapi teendők művelése közepette. Így, külső szemlélők számára egy nagyjából funkcionáló emberalakú lényként tűnhetek fel, és csak ritkán kell a fegyelmező figyelmem lankadása miatt kicsorduló könnyeimet, vagy a tüdőmet rázó görcsös zokogást ellepleznem.
Mégis nagyon nehéz, a falánk depressziómmal szemben megőrizni az örömteli momentumokat hisz az, az idegszálaim ropogtatása és a morálom csontjaiból való velőszívogatás mellett leginkább ezekkel táplálkozik és sajnos csillapíthatatlan az étvágya.
A nehézséghez hozzájárul, hogy a pozitív pillanatok megóvására irányuló próbálkozásaimat magam is kicsit szánalmas, művi beavatkozásnak érzem, hisz bármennyit is erőlködhetek az ébrentartásukkal, ha a valódi megélésük elmaradt.
A szervezetem reagál ugyan, hisz a percepció finom kis instrumentumai kifogástalanul működnek, az akció kiváltja a reakciót, a felszínen arcizmok feszülnek, a szám mosolyra húzódik, mint egy automata, sőt akár nevetni is képes, de belül a szellem hangversenytermében, ahol a melódiáknak zengeniük kéne, csak a kibaszott, félelmetes csend csücsül, és a szimfónia hömpölygése helyett még azt is hallani, hogyan áramlik monoton, az erek alagútjaiban a vér.

A leghatékonyabb védelmemet már régen kicsavarta a kezemből és akkurátusan széttiporta az ellenfelem, és eddig minden belesajtolt erő és fondorlat kevésnek bizonyult a lelkesedés képességének újrakovácsolásához…
Őszintén szólva ez a legnagyobb veszteségem, nem az emberekbe beletört bizalom vagy az elsüllyedt álmok, hanem az elnémult lelkesedés helyén tenyésző légüres tér.
Sehogy sem sikerül kicsiholni magamból ezt az izgatott várakozással vegyes inspirációt, a felfokozott szenvedélyes hangulatot, mikor az ingerek fékevesztett, portyázó hordái csapraverik a hipotalamusz és az agyalapi mirigy mélyén sorakozó, összes endogén opioid peptides hordót, lángba borítva a neuronok rengetegét átszövő szinapszisok miriádjait, hogy a mellékvesevelő karámjait szétrúgó epinefrin szilaj musztángjai hátán, a zenitre kaptatva ejtsen szerelembe újra és újra a létezés… (A giccsért bocs, de minél több idő pereg le az elfüstölt motiváció hamvaiban turkálással annál jobban felmagasztalódik bennem, ezen régen nem mutatkozó állapot emléke.)
Néha, mintha egy-egy röpke pillanatra feltűnne mégis.
Elindul valami eónok óta nem érzett pezsgés, valahonnan mélyről, de mire felocsúdnék, már hiába próbálok utánakapni, amilyen hirtelen villantotta fel magát olyan sebesen el is enyészik.
Mintha egy lefulladt, kétütemű külmotort indítanának újra, amiből kifogyott az üzemanyag, a hirtelen berántás keltette vákuum, bíztató módon még kiszippantja a karburátorban maradt keverék gőzét egy köhögő robbanásra, de sebességbe rakva már jottányit sem mozdít a hajócsavaron.
Aztán pedig, hiába minden erőfeszítés, az indítózsinór cibálására a dugattyúk már csak meddőn duhogva köpülik a puszta levegőt…

Igazi lelkesedés hiányában, az élményeimnek mintha csak érdektelen külső szemlélője lennék, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok, de képtelen igazából átélni őket.
Még a leginkább óhajtott történések ajándéka is terméketlen talajt ér.
Sokszor megrémít, hogy mennyire.
Legutóbbi ilyen, mikor igazán éreznem kellett volna valamit, még augusztus közepén esett meg velem…

Három barát, egy alkotáshoz összeállított tárgyakkal telepakolt furgonnal falatja az aszfaltot Erdélyország mesés tájai felé, ráadásul mindezt egy vagány fesztivál irányába.
Minden, ami hiányzott, egy helyen: kaland, utazás, a könnyed másnaposság lenge papirsárkányság állapota, roadtrip, szabadság, kreativitás, dínomdánom, szép lányok s nagy táncolások ígérete a nyárádmenti lankák zöld ölén, a fülledt melegben hűsít az arcomba csapó menetszél, fényeskedik felettünk a R n’ R…
Végre kiszakadok a város szorításából, azt csinálom, amit talán a legjobban szeretek, utazom!
Élmények tömkelege és csodás vidékek várnak…
Szikráznom kellene, mámorban fürdeni, felajzva, mint sárló kancák gyűrűjébe tévedt fiatal csődörnek…
És, ehhez képest mivan?
Semmi, egy olyan semmi, ami akár két semmi is lehetne egymásrahányva, lófaszse, nyista, zéró, nulla, mintha csak unottan a közeli teszkóba indulnék gyalogosan, mert elfelejtettem hagymát venni a krumplifőzelékhez…
Ilyenkor azt sem tudom mi történik, kérdések merülnek fel, hogy leheségest, hogy tulajdonképpen már meg is haltam?
Nem, az ugye mégsem lehet, hisz látok, tapintok és gyötör valaminek a hiánya, az meg állítólag nem igazán sajátja a hullaságnak.
Elfüstölt valami fontos kapcsolat az idegeim kusza erdejében és nem érnek már el a dolgok, ahogy el kéne hogy érjenek?
Vagy csak a tudatom vált száraz, mezei iringóvá, ami csak a vadkelet tájainak kietlenségét hangsúlyozandó tehetetlenül görög a pusztában, amerre hajtja a szél?
Nem tudom…
Mindenesetre nem tágítok, a pozitív dolgok tudatos sulykolása idővel meg kell hozza az eredményét, hisz ha eleget ismételgetem, talán számomra is igazzá válik, mint ahogy a direkt propagandaszövegek unásig sorjázása itatja át egyre mélyebben az erre fogékony lények cerebrumát.

Így most egy komolyabb hiánypótlásra szánom el magam, vagyis megpróbálok, írni a közelmúltban megesett jó dolgokról is, mielőtt a feledés és az egyre sűrűbben sorjázó napi gondok végleg elpárologtatnák őket.
Ez, egy amolyan három az egyben próbálkozás, vagyis a kísérlet három különálló célt is megkísérel teljesíteni.
Egyrészt valamelyest oldani lenne szükségszerű a blogbejegyzéseken eluralkodott “varjúdombi mesék” hangulatot, hogy azoknak, legalább egy átlagos gyászjelentés olvasásánál ne legyen sokkal deprimálóbb a fogyasztása.
Másrészt, a gondolatok olyan mértékű összerendezése, ami a történéseknek szövegszerű formában való rögzítéséhez elengedhetetlen, segíthet felidézni és talán a hosszútávú memóriának az igazán finom dolgok számára fenntartott archívumrészébe integrálni, pár, valóban kellemes esemény emlékét.
Amenyiben a fókuszt sikerül, ezen, ritka drágakövekként a memóriámba foglalt emlékek közepén konokul megőrizni, akkor talán beléjük csimpaszkodhatok, és a megfelelő pillanatban, őrző talizmánként tarthatom a depresszióm acsargó pofájába, mint ahogyan egy hitében nem egészen szilárd exorcista dörgölné a szenteltvízbe mártott rózsafüzért a képzelt pokolfajzatok orra alá.
Harmadrészt pedig a fejlődés igénye mozgat.
A vizuális alkotásokban ugyanis nem sikerült még a szépség ábrázolására alkalmas eszköztárat kifejleszteni, így ha ilyesféle dolgok megjelenítésére támadna igényem, óhatatlanul valami visszataszító giccs származik belőle…
Talán szavakba szuszakolni egyszerűbb lesz az ilyesmit, hisz az, a színek és formák képlékeny birodalmánál mégiscsak egy egzaktabb, egyezményesebb, ezáltal magamfajta laikusok számára is könnyebben uralható terület.
Úgyhogy, ha egyéb, az életemet felforgató kataklizma a közeljövőben nem állja útját a dolognak, akkor mostantól egy darabig vidám, szép, kellemes, és örömteli dolgokat feldolgozó bejegyzések fognak következni…