Nyárutó

Az ősz ajtóstul rontott a házba, és pillanatok alatt hüllőbőrű kellemetlenséggé aprította a meleg évszak simogítóan langyos délutánjait és estéit.
A szürke kendővel takart égboltból szitáló nyák, kis késéssel ugyan, de némi harsogó zöld tónust kölcsönzött a növényeknek, amik az aszályos hónapok fonnyasztó szárazsága következtében, szinte az érett ősz árnyalatait viselték magukon, már augusztus eleje óta.
Az éltető nedvesség nem csupán lemosta a lombokra rakódott port, de mintegy a kilépő megszépítéseként, mégegyszer smaragd vitalitást pumpált az enyészetre ítélt, és hamarosan így is úgy is rozsdás bomlásba forduló levélrengetegbe.
Bizonyára tudnék az ilyen és ehhez hasonló apró szépségeken hosszasan lelkendezni, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy most legalább fél évig ez lesz, nyálkás zimankó és a négy fal köze.
(Már, ha nem kötöm fel addig magam, vagy legalábbis a lábamra az útilaput és húzok el innen valami melegebb éghajlatra, ami egyébként egyre jobban érik, hisz lassan semmi nem marad, ami miatt itt lenne érdemes fagyoskodva végignéznem, hogyan roskadnak össze, ennek a valójában már rég rombadőlt országnak, az egyelőre még nyomokban meredező, kis patyomkin díszletei.)
Jöhet megint a kabát, pulóverek, meleg zoknik, meg az összes gyűlölt vacak, amivel túlélhető az év barátságtalanabbik fele, itt a kontinentális változékonyságban.
Ez persze csak az egyik tünete az elmúló nyárnak, amit nem igazán kedvelek, a másik, hogy megint egyre kevesebbszer látom majd a napot, ez a hiátus pedig borítékolhatóan, legalább hatvan százalékkal rontja majd, a meglévő depressziómhoz, a csillagunk fényétől mentes, nedves földből felgomolyogva csatlakozó egyéb hangulatzavarok megregulázására befektetethető erőfeszítések hatékonyságát.
A reggelente ismételt gyógytornamozdulatok, ízületi regenerálódást segítő készítmények és a hébe-hóba kékcsempés vizesgödrökben való kapálózás, nagyban csökkentette az állandónak tűnő fájdalmat, és mostanra talán alkalmassá tette a balesetben szétbarmolódott articulatio genus maradványait arra, hogy az eddigieknél nagyobb terheléssel is megkínáljam, de az egészségügyi okokból eddig a sarokba száműzött, hétköznapvidámító longboard használatát, most majd az időjárás fogja jórészt ellehetetleníteni…
Tudom-tudom, majd jövőre, hisz akkor is lesz nyár.
Úgy néz ki, mindig minden majd jövőre lesz csak az életemben, csak az nem teljesen biztos, hogy én is leszek még jövőre.
Szóval helló-helló kedves ősz!
A szigetről visszatértemkor, még örültem ennek az évszaknak.
11 év sok idő, ha közben nem látod, a lassan óvakodó télbefordulás bűbájait, mert bizony vannak neki szépszerivel. Ennek az újrafelismerésére és szem előtt tartására próbálom trenírozni mostanában magamat, hogy ne csak a megszokott dögvészhangulat kavarogjon a koponyámban.
Sajnos nem is olyan egyszerű ez, mint ahogy elsőre hangzik, pedig a szemem elég érzékeny a hétköznapi csodákra, de a depresszióval megfertőződött agyam egy jó ideje szembefordult velem és szinte esküdt ellenségemmé vált, rendszerint kitépi a kezemből a meglelt, törött szárnyú fióka módra óvott, dédelgetetett szépségeket, csámcsogva felzabálja, megemészti, és gőzölgő, pokolszagú excrementumként tálalja elém, hogy tessék, itt vannak, az örömeid.
Jó étvágyat!

Az idei, immáron szabad szocializációt megengedő, és éppen ebből kifolyólag, a párkapcsolatlétesítés lehetőségeinek terén sorsfordítónak ígérkező nyár, sajnos nem igazán váltotta be a hozzá fűzött, nagyívű reményeket.
Az elkeseredési szintem mutatóján, azonban mindez, meglepő módon, mégsem idézett elő jelentékeny kilengést, hisz az állapotom már nagyjából beállt a stupor és a hullamerevség közötti pozícióba, ahonnan már úgysincs túl sok lefelé, szóval csak rezignáltan, mint egy műanyagvödör opálos fogságából kifelé pislogó savanyított hering, tudomásul veszem, hogy vannak dolgok, amik bármit is csinálok velük, nem mutatnak különösebb hajlandóságot a változásra.
Hogy egyedül, karanténba száműzve, egy óceánöbölben rekedt vitorláson való becsajozás, néminemű technikai nehézségekbe ütközik, az OK, elfogadható, és bárki számára egészen érvényes kifogásnak tűnik.
Egy bezárt városban 10-12 óra meló után, kötelezően nyolcra hazatakarodással egybekötött maszkolós vírushiszti sem kimondottan kedvező feltétele a felszabadult ismerkedésnek… fenntartásokkal ugyan, de még talán ez a magyarázat is megállhatja a helyét, azonban, ha a fenti kihívást az ember, egy több mint kétmillió lakost számláló, a jóidő okán rengeteg szabadtéri programlehetőséggel teletűzdelt, pezsgő kulurális és éjszakai élettel bíró metropoliszban sem képes teljesíteni, ahol ráadásul egymást érik a gyönyörű lányok, arra az előzőeknél már kicsit gyengébb lábakon álló mentségeket lehet csak felsorakoztatni.
És eljön az idő, amikor már magamnak sem tudom többé azt hazudni, hogy a megfelő körülmények teljesülése terén található hiányosságok okolhatók mindezért, és be kell ismerni, hogy a hiba bizony az én készülékemben van.
Húsz éve azt mondtam volna, ha valaki három nap alatt képtelen felcsípni valakit Pesten, az vagy halott, vagy csak valami igazi selejt lehet…
Ma már nem mondanám ezt, egyrészről, a jelenlegi szép, polkorrekté kozmetikázott világunkban nem használunk ilyen karcos szavakat, van helyette pár másik, remek kifejezés, mint például az: értékcsökkent, korlátozottan rátermett, vagy másodrendű frissességgel bíró…
(Akármit mondok is, a tapasztalatok fényében nehezen tudom nem úgy érezni magam, mint amit ezek a kacifántos fonémahalmazok valójában jelentenek).
Másrészt sajnos azt az egészen nyilvánvaló tényt sem lehet teljesen kizárni a képletből, hogy most épp, pont nem húsz évvel ezelőtt van.
Azt ugyan nem lehetne jó szívvel a szememre vetni, hogy ne próbálkoztam volna sokat és kitartóan, a kulturális intézmények összejövetelein, kiállításmegnyitókon, koncerteken, szórakozóhelyeken való aktív portyázást, vegyítve a társkereső aplikációk virtualitásából nehezen kihalászható találkozókkal, de mégis bárminemű sikerélmény nélkül, magányosan múlt el ez a nyár is, akár az előző kettő.
Szóval az egyedüllét megcsontosodni látszik.
Még egy pompás nyárral idősebb és tapasztaltabb lettem. (Bár a frissnek mondható megtapasztalások zömét, azt hiszem, akár még egy kiadós verésre is bármikor szívesen becserélném.)
Ezek nyomán talán valamelyest keserűbbé is váltam, és némiképp “kissebbé”.
A méretcsökkenés persze nem fizikai, mind a száznyolcvan centim maradéktalanul rendelkezésre áll, de mégis olyannak éltem meg minden egyes, számomra érdekesnek talált nő által csuklóból hárított közeledést, mintha egy nagyolóvésővel csapkodnának le rólam tekintélyes darabokat.
A legrosszabbak talán azok voltak, akik direktben kikacagták a szándékaimat, bár ezen “kellemes kis élmények” a méretredukció terén tapasztalható hatékonyágukat tekintve, már nem is annyira a sprengvéső, hanem sokkal inkább a gatter kategóriába sorolhatóak.
Úgy tűnik igazi selejtté lettem és ha az egyedül tengetett élethez, az elmúlt három szépemlékű esztendő alatt sem tudtam mentálisan hozzáedződni, akkor az azt mutatja, hogy a selejtség tetejébe, még elég gyenge selejt is vagyok…

A villanytárskeresés hátránya egyértelműen tettenérhető abban, hogy a személyiséged kifejezésre juttatására viszonylag kevés teret hagy, azonban kikerülhetetlenül a homlokodra süti az éveid számának billogját (ami pedig nem minden esetben a rólad a legtöbbet eláruló adat), így ha nem akarsz hazudozni, akkor abban divízióban, ahol a nőneműek még szoktak mutatni életjeleket, egyáltalán nem is látszódsz, vagy kizárólag a szinte automatikus elutasításra számíthatsz. (Vagy a platformot kell valami sugardaddy appra cserélni, és akkor már rögtön nem is számít mennyi idős vagy, de mivel egyrészt, egzisztenciálisan eléggé cukormentes apu vagyok, másrészt meg, ugye pont azért nem próbálkozom prostituáltakkal, mert arra vágyom, hogy valaki csak úgy szimplán miattam és ne az általam megkeresett hasasbankók okán vonzódjon hozzám, így ezt a príma lehetőséget nem is igazán vettem számításba.)
Ez mondjuk a valóságban is hasonlóképpen alakul a fiatalokkal, de ott a személyes jelenlét okán mégis van egy bolhafasznyi esélyed, az intellektusodat is gyorsan rádobni a koroddal felpakolt mérleg másik serpenyőjére, és ha mást nem, legalább egy-egy beszélgetést ki tudsz hozni a dologból, ami ha nem is könyvelhető el jelentős eredményként, de azért mégis kedveskedik, néhány kósza lumennyi női fénnyben való sütkérezés lehetőségével.
A netrandik egyetlen előnye a hagyományos random ismerkedéssel szemben, (még ha negyven alatt nem is jelöl vissza senki), hogy legalább a szándékok úgy-ahogy tisztázottak, lehet tudni, hogy a másik is nagyjából pont azért ment oda, amiért te jöttél.
Már csak egy nagy valag szerencse kellene hozzá, hogy ne legyen egyfeszt árnyékra vetődés.
Kurva nehéz ebben a játékban hatost dobni!

Megpillantom egy asztalnál, csak ő lehet az, ha más nem, a rikító hajzuhatag elárulja.
Kicsit fáradt vagyok, de persze izgatott is, talán kellene egy jó kávé.
Odasétálok, leülök vele szemben és már tudom, hogy mégiscsak alkoholt fogok rendelni…
Az első percek mindig furák és tétovák kicsit, de mért is lenne másképp egy félig vak randevú során.
Szerencsére van a tarsolyomban (tarsolyom ugyan nincsen, és amúgy is stílusosabb lenne az ilyesmiket egy mellényzsebből elővarázsolni, de mondjuk mellényem sincs… ) néhány jól irányított kérdés, amivel általában bekurblizható egy beszélgetés.
Azonnal, gondolkodás nélkül válaszol, nem is akárhogy, nem is csak a kérdésre, csapongva csacsog.
A felszabadultságát ugyan irigylem egy kicsit, bár valószínűbb, hogy a zavarát próbálja palástolni a szövegfolyammal. Bárhogy legyen is, ebben a formában, ahogy levegővétel nélkül halmozza egymásra a mondatokat, leginkább egy egyszerre több frekvencia adását fogó rádióra emlékeztet, amin nem látok kikapcsológombot.
Előfordulhat hogy beszedett valamit, bár a szemein és az arcán ennek egyáltalán nem látszik nyoma.
Az is lehet, hogy spicces, bár, csak egy félig teli – vagy félig üres – teásbögre van előtte, és mivel késve érkeztem nem tudom mit ihatott előtte. (Egyébként mindig késve érkezem, mert így, amolyan anonim módon betekinthetek a “kulisszák mögé “és ha esetleg nagyon nem a várakozásoknak megfelelően alakulnának a dolgok akkor észrevétlenül olajra léphetek és nem kell végigszenvedni a nyilvánvalóan feleslegesen lefuttatott játszmák színielőadását. Ez alapvetően egy nem túl etikus húzás, sőt, akár jókora görénységnek is mondható, de mentségemre szóljon, hogy nem az első rossz tapasztalat alakította ki bennem ezt a hozzáállást, hisz mondjuk a tíz évvel vagy húsz kilóval ezelőtti képekkel önreklámozás sem nevezhető épp, fair play díjas beszállónak .)
Vagy akár az is előfordulhat, hogy tényleg ilyen és mindig ennyit beszél, ami viszont mindhárom előző felvetésnél veszélyesebb.
Jó szemű tag hírében állok, de a bemutatkozófotográfia és a valóság közt mutatkozó különbség még a legfigyelmesebbeknek is okozhat kellemetlen meglepetéseket.
A szépérzékem kitekint a pupilláim kerek nyílászáróján, aztán szemlesütve megfordul, sóhajt, beszáll a felvonóba és a gerincvelőmön leliftezve inkább a májam felé veszi az irányt, hátha az előttem sárgálló, leülthabú sör alkaloidáiból neki is jut még valami, amivel ütheti magát.
Tudom, hogy ebben a korban már hagyni kellene az afféle hiú ábrándokat, amik a test, formai és felületi tulajdonságai körül keringenek és kevésbé múlandó dolgokra koncentrálni, de bevallom nem igazán sikerül levetkőzni a közel tizenhatévnyi összefüggő művészeti oktatás által beégetett látásmódot, ami tulajdonképpen jórészt arról szólt, hogy a különböző korok avatott szemű alkotói és nemmellesleg sokszor briliáns elméi, miként vélekedtek az ábrázolható szépségről mint olyanról.
(Spoiler: Mind imádták, ha más módokon is, de mindnyájan rajongtak érte!)
Bölcs lenne persze, mindezek ellenére, belenyugodni az idő múlásának megváltoztathatatlan kegyetlenségébe és megelégedni a női szépség távolról való csodálásával, elfogadni, hogy közvetlenül már egyre kevésbé lehet részesülni az áldásában és nem akarni mindenáron…
Csak sajnos sokkalta gyarlóbb vagyok, mint amilyen bölcs valaha is leszek. (Nomeg, eleddig egyetlenegy hölgyből sem sugárzott elő a belső értékek olyan kompozíciója, aminek izzásába belepillantva, könnyű viaszként olvadnának tócsává, a hús fizikai paramétereit számon tartó igényeim.)
Közben a nő teljesen érdektelen dolgokról számol be, viszonylag nagy lelkesedéssel, azonban az interpretáció minősége nem ad hozzá túlnyomó mennyiségű extrát a történetekhez. Érdekfeszítő, mintha két, a szomszéd szobából átszűrődő, megyekettő labdarúgómérkőzés közvetítése utáni összefoglalóval vegyes szakmai értékelést hallgatnék szimultánban (A hasonlatban felvázolt képet némiképp árnyalja, hogy soha életemben nem tudott érdekelni a foci, de még egy egészen kicsi fikarcnyit sem. Azt még ugyan el tudom képzelni, hogy egyeseket szórakoztathat, hogy másfél órán keresztül bámulják, amint színes mezekbe bújtatott legények, egy világos bőrgolyót kergetve díbolják szét stoplis talpukkal a szép zöld gyepet, de az már az én fantáziámnak is feladja a leckét, hogy erről az értelmetlen rohangászásról való hosszanti szócséplés bárki érdeklődésére számot tartana.)
A hiba, hogy a diskurzusban való részvétel lehetősége helyett úgy tűnik inkább hosszas egymásba fűzött monológokat kapok.
A hanglejtése épp csak annyira idegesítő, hogy ne hagyjon teljesen elkalandozni.
Úgy dől belőle a szó, mintha országos jóbarátok lennénk évtizedek óta és nem most látnánk egymást először az éltben.
A sok hadoválásból leginkább az derül ki, hogy elképesztően kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, – ez ráadásul nevesítve érkezik, ami egy elsőrandin pont olyan jellegű információ, amivel jellemzően nem tudok mit kezdeni – és ezekkel az emberekkel végtelen mennyiségű, jelentéktelen unalmasságot szeret csinálni…
Próbálok a mondandóból néhol kilógó fonal, el nem vesztésére koncentrálni, de az erőfeszítés mögül valahogy előkúszik Beethoven IX. szimfóniája és evvel egy időben, a szám is keserű, szarkasztikus mosolyra húzódik, amint a muzsika hangjai mellé beúszik a kép, amin a mechanikus narancs, zseniális Malcom McDowelljének, ülésbe szíjazott és terápiásan kifeszített szemű Alex figurájaként látom magam ebben a szituációban.

Valójában egyébként, végig a fizimiskáját figyelem.
A lendületes, átéltnek tűnő beszéd ellenére, arcjátéka mégis művien kiszámítottnak hat.
Szinte csak az álla jár föl és alá, ahogy vékony ajkai hihetetlen sebességgel formálják a semmitmondó szavaká összetapadó hangokat.
Halottkék szemek, kemény, északias arcél, láthatóan frissen fodrászolt, rézvörös frizurával keretezve.
(Ez lehetett, ami lépre csalt, a fotókon eredetinek tetsző hajszín megbabonázott, valamiért ugyanis imponálnak nekem a különösen fehér bőrű, tűzhajú teremtések. Bár így visszagondolva, a szeplők hiánya könnyen lebuktathatta volna, szóval figyelem ide-vagy oda, olyan régóta élek egyedül, hogy megfelelő csalétek felhasználásával mégiscsak könnyen becsapható vagyok…)
Hideg szemei valaha szép ívűek lehettek, butaság volt így összefirkálni a környékét, ugyanis ha nem hangsúlyozza ki a túltolt sminkkel, nem is tűntek volna fel, az így inkább pterodaktiluskaromnak látszó szarkalábak.
Az arcán mimika helyett alapozó, ami nagyjából az igényes prostik és a kiérdemesült revütáncosnők által használt menyiség közötti vastagságban van felhordva a felületre, az illatából és a por fedéséből látszik, hogy a szépségipar által végeérhetetlen sorban előállított kolorittömegből, a jobb minőségű termékeket részesíti előnyben, de körbelül ennyit árulnak el lapos vonásai helyett a drága matériák.
Leginkább egy preparátumra hasonlít, aki az egyszerű formalinnál láthatóan költségesebb vegyületekkel próbálta tartósítani magát, vagy ha az nem is jött össze, legalább sikertelenül kísérletezett a nyilvánvaló romlás elkendőzésével.
Azt még nem tudtam eldönteni, hogy az ilyen nőknél ez, a fogyasztói társadalomra kényszerített művi szépségeszmény által sugalmazott, így belsőnek tűnő igény kifejeződése, vagy tényleg erre a talmi megtévesztésre buknak a korombeli férfiak.
Esetleg tényleg elhiszik, hogyha a nyilvánvalóan lelakott, vizesedő szoba, penészes falára, drága selyemtapétát ragasztanak, akkor a csillogó minták között nem üt majd át a salétrom.
Furcsa, hogy nem veszik észre, miszerint az elkeseredett próbálkozásuk a fiatalság álcájának megteremtésére, pont az ellenkező hatást éri el, és remekül karikírozza azt, amit normális körülmények közt nem is kellene takargatni.
Mennyivel egyszerűbb lenne ez is – mint minden – hazugságok nélkül.
Semmi sem valódi rajta!
A hajszíne, a szemöldöke, a körmei, talán pár foga, de még a cigarettája is mű. (Hiába dohányzom sokat, aminek megfelelően megszokott büdössége jelentékenyen csökkenti a kémiai receptoraim érzékenységét, mégis herótot kapok a nikotinszármazékhevítő masinák, átható teknőstápszer szagától)
(Erre a tendenciára eddig még nem találtam értelmesnek látszó magyarázatot, mármint, hogy a harmincöt fölötti nők mi végett üzennek tömegesen hadat a szemöldöküknek. Ez ilyen masspsychózis lehet, aminek nehéz ellenállni, esetleg biológiailag időzített superciliumfóbia, ami korral kapcsol be, mint a menopausa?
Egyrészt az igazi szemöldök egy igen praktikus viselet, amit nem véletlenül nem gyomlált ki belőlünk az evolúció, valamint pont azért nőtt oda ahova, nevezetesen a róla elnevezett szemöldökcsont vonalára és nem a homlokunk közepére, meg a halántékunkra, mert éppen ott van neki haszna, ahol nő.
Másrészt szerintem még szexi is, de persze ez utóbbi, csak a privát, kis, különbejáratú véleményem. Mindenesetre, ha jól végig gondolom, az egyetlen dolog, ami azokban a nőkben közös, akikkel huzamosabb ideig együtt voltam életem során, hogy mindőjüknek rendes, dús, saját szemöldöke volt, ami lehet, hogy csak a véletlenek kósza együttállásának köszönhető, de az is előfordulhat, hogy tudat alatt ez egy erős preferencia nálam, és azért bosszant annyira, hogy a nők drasztikusan megváltoztatják mostanában.
Azt még megértem, hogy jelenleg épp nem divat a FridaKahlo sztiló, de ha ennyire irtóznak tőle, akkor csak borotválják le simán, mint a többi “veszélyes keratinformációt” amit egyébként le szoktak, és kész.
Miért kell ijedt mangafigurák vagy szomorú bohócok túljátszott mimikáját a homlokukra rajzolva – rosszabb esetben tetováltatva – szánalmas-komikussá válni?
Vagy, ha a szőreltüntetés és jusztis máshovasatírozás tényleg egy igazi kortünet, akkor miért csak a szemöldök?
Miért nem látni lendületes vonalú hónaljkutya tetoválást a mellük oldalán vagy pengefilccel rajzolt karakteres lábszőrcsíkokat a talpukon?)
Ráadásul, minden eredetiséget nélkülözve mesterséges, hiába a drága rucik, amolyan valódi hipermarketkonfekció hatást kelt.
Természetességből csak annyi van benne, ami a táskájából kilátszó, bio-avokádócsomag, papírtálcájáról félig hiányzik és már valószínűleg elfogyasztotta.
A külcsín tekintetében, a kezek finom struktúrája foglal még el dobogós helyet a testi jegyekre fordított figyelmemben, amit jelen esetben alig tudtam még behatóan szemügyrevenni rajta, mert a mondandója közben úgy hadonászott velük, mintha valami itáliai jeltolmács vetélkedő döntőjében lenne.
Bár szinte mindegy is, hisz a szintetikus szarupótlékok használata már önmagában lelohasztja a kézfétisem által felkorbácsolt érdeklődést.
A bianchi zöldre mázolt porcelánkörmök repkedése csak akkor torpan meg némiképp, amikor beleszippant a pasztellrózsaszín aksiscigijébe.
Ilyenkor legalább csend van egy pillanatra.
A találkozó előtti rövid csetelések során, megkapónak tűnt az az állítása, miszerint jobban kedveli az élő kommunikációt a telefonnyomkodásnál, – ez, a később lelepleződött “álginger” megtévesztésen kívül, nagyban hozzájárult az érdeklődésem felkeltéséhez, – azonban most már érzem, hogy mi lehet az oka, a virtuális billentyűzet használatával szembeni tartózkodásának: az emberi faj mellső végtagján található ujjak ízületei ugyanis, egész egyszerűen nem erre a terhelésre vannak kitalálva.
Kiderül továbbá, hogy valamilyen konzultáns, valami nagyméretű külkereskedő cégnél – aminek szinte azonnal felejtettem el a nevét – és ennek kapcsán rövidesen, kellő alapossággal ismerhetem meg a közvetlen kollégái történetét, a családi állapotuktól szinte az óvodai jelükig bezárólag…
Hááát, nem kétlem, hogy sikeres lehet a szakmájában, bár különösebben az üzleti partnereket sem irígylem, ha velük is így folyik a konzultáció…

A magasabb légköri zónákban felélénkülő levegőmozgás, a bántó, polarizált fényt előidéző, vékony párafüggönyt kisöpri a fejünk fölül és a napsugarak direkt bombázása előtti akadály elhárultával, felragyognak az eddig erőtlennek mutatkozó színek valamint az érzékelt hőmérséklet is megemelkedik némiképp.
Ennek folyományaként, szólíts inkább Brigo-nak Brigitta, szükségét érzi, hogy teátrális mozdulatokkal megfossza magát, a körmei helyett viselt idegen anyagok színével harmonizáló, hosszúujjú felsőtől, ami a fehér toppján átsejlő, teljességgel feleslegesen hordott melltartó hamis kis szivacsbetétei mellett, láttatni engedi az alkarján éktelenkedő, elfogyó madártollból kireppenő apró madárkákat ábrázoló, kisméretű tetoválást.
Evvel a mozdulattal, ha eddig tíz pontos átlaggal büszkélkedhetett volna, akkor is sikerül azonnal megfeleznie azt, de így, hogy eddig sem találtam rajta semmi igazán vonzót, csúnyán belecsúszott a negatív tartományba.
Nem tudom, hogy létezik-e a tetoválóiparnak ennél ostobább és kommerszebb, sokszázezer kópiában ismételt motívuma. Talán a rózsa és az álomcsapda van még versenyben, de bármennyire viszolygok az utóbbiaktól is, azokhoz legalább valamiféle kósza szimbolika vagy jelentés társítható, azon kívül, hogy a barinőm is ilyet varratott…

A bőven ömlő mondókájában elcsípett, helytelenül használt, vagy nem igazán a kontextushoz illeszkedő kifejezések nyomán kiviláglik, hogy hiába is gondolja azt magáról, sajnos nem a legélesebb kés a fiókban.
Elég sokáig megőriztem magamban, a “légy türelmes, ne ítélj hamari módon” hozzáállást, de eddig egyik kategóriában sem derült ki róla olyasmi, ami minden kétséget kizáró módon meggyőzött volna afelől, hogy ezt érdemes lenne huzamosabb ideig fenntartani.
Alig jutok szóhoz és ha mégis, akkor sem marad nálam túl sokáig, de, amit mond, az az egész jelenségével kiegészülve, szinte pontról pontra pipálja ki egymásután, a “magát világinak képzelő, de cserébe elég egyszerű és unalmas matróna” sztereotípiának való megfeleléshez szükséges kritériumok rubrikáit.
Valójában nem látom át, mit is akarhat tőlem ez a nő, hisz ugyan külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy hozzám intézi a szavait, de valójában magához beszél, saját magáról.
A profiljának tanúsága alapján, komoly kapcsolatra áhítozik, ehhez képes nem nagyon tesz érzékelhető lépéseket annak irányába, hogy erről valamelyest, a lehetséges másik fél véleményére is fény derüljön, bár ahhoz kétség nem fér, hogy igen informatív személyiség, ilyen rövid idő alatt, talán még senkiről nem tudtam meg ennyi lényegtelen adatot.
A beszéde egész jól elszórakoztatja és úgy tűnik nem egy kíváncsi típus, látszólag cseppet sem érdekli a jelenlétem, legalábbis ennek nem nagyon adja tanújelét, kérdő mondat például még nem nagyon hagyta el a száját.
Véleményem szerint, akár egy kitömött menyét is ülhetne vele szemben, az is lenne legalább olyan jó hallgatóság, mint én, de néhaiságából fakadóan, neki talán nem fájna az ilyen mennyiségben tálalt, felesleges és kéretlen információ.
Úgy tűnik két teljesen különböző világ pszeudotalálkozására jöttem, és nem látok hidakat.
Mondjuk a külalak keltette benyomások és a hallottak nyomán, már én is úgy tekintek rá, mint valami idegen faj képviselőjére, mégpedig egy olyan, a távoli jövőben játszódó sci-fi-ben, ahol a humanoidok már túl régen egymás mellett élnek, egyéb, más alakú és működésű intelligens lényekkel, így ha találkoznak egymással, csak konstatálják magukban a szembeötlő differenciát, de ez már nem kelti fel többé a kíváncsiságukat…

Egy ideig még próbálok jópofát vágni a dologhoz, vadul keresek benne valami szimpatikusat, amibe belekapaszkodhatok, hogy ne kényszerüljön a kevésbé tapintatos énem előmászni a rejtekéről, a maradék délutánom megmentésére.
Nem kenyerem az alpári tahóként viselkedés, de végül csak sikerül lapot húznia a tizenkilencre, és meglepő módon, pont a “spiri kártya” az, szóval a “képzeljem eeel, mi törtéént Náándival, tuudooom a jógaoktatójával az elvonuláson” bevezetésű, mondatnál félbeszakítom, hogy ne haragudjon, de úgy ítélem meg, hogy minden bizonnyal rossz lóra tettünk egymással és mindnyájan jobban járunk, ha ezt, ami itt zajlik, bármi is legyen az, most berekesztjük, és mindenki szépen megy a dolgára…

Minduntalan azt várom, hogy legyen valaki, aki szétrúgja a fényképek, kijelzőpötyködések és telefonbeszélgetések alapján felállított prekoncepcióimat, hogy végre csalódjak egy kellemeset, ahhoz a kevéshez képest, amire többnyire számítok, és ha lehet, végre ne a negatív irányba mutató vektor mentén.
Hogy tényleg elhiggyem, nem szárad bele az élet negyven fölött minden nőbe és vannak még páran szabadon, akik a fogyasztói társadalommal szemben támasztott elvárások lelkes kiszolgálásán túl, valami ennél némiképp mélyebb és izgalmasabb dologban is érdekeltek lehetnek.
Annál is inkább létezniük kell, hiszen több ilyen asszonyt is ismerek, csak hát ugye – mint azt a családi állapotra utaló kifejezés is mutatja – ők nem hagyták ezt a párkeresős mókát az utolsó pillanatokra és már régesrégen gyűrű csillog az ujjukon.
Pedig, mindig várakozással álltam ezek elé, a később lehangolóvá mutálódó meetingek elé, hisz valahol pislákolt még bennem a remény, hogy a korosztályomból valaki, felébresztheti bennem maga iránt az őszinte érdeklődést, és nem kell többet a vágyott fiatalabbakhoz járnom feleslegesen, a menetredszerű “pofonokért”.
De az összes efféle, balul sikerült “randevú” után, leginkább egy kevésbé kiemelkedő képességű óvodásnak érzem magam, aki, a “találd meg a beleillő formát” jellegű, nem túl szofisztikált, készségfejlesztő műanyagjáték, kört formázó üregébe, egy nagy, sárga, háromszögalapú hasábot próbál belekalapálni, az éppen a keze ügyében lévő dömperrel… ami egyébiránt, a misszió sikerességének tekintetében nagyjából analóg avval, hogy az érzéseimen és vágyaimon tátongó, Hajni alakú lukat, megkímélt állapotúnak hazudott, elhasznált és üres Barbie babákkal kíséreljem meg kitölteni.

Annyi ismerősöm találta meg élete párját ilyen módszerrel, hogy kivételes szerencséjükön felbuzdulva elhitettem magammal, hogy talán nekem is sikerülhet.
Hát nem így alakult…
Nohisz, lottót sem nyer mindenki, aki játszik.
(Mondjuk nyilván számíthattam volna arra, hogy Fortuna indokolatlan mértékű hozzájárulásának hiányában, ezt nem lehet ilyen rövid idő alatt tető alá hozni, hisz ha belegondolok abba, hogy még a saját fejemben randalírozó démonok összefogdosásához sem volt elegendő ez a három év, még annak dacára sem, hogy az ő populációik felszámolására indított különleges katonai művelethez, elviekben minden szükséges eszköz rendelkezésemre áll.
Akkor miért sikerülhetnének azon dolgok csak úgy hipp-hopp, ahol számos olyan feltételnek kellene egyidőben teljesülnie, amik egyenként is valódi ritkaságszámba mennek és ráadásul vajmi kevés ráhatásom van az együttállásuk megteremtésére, valamint ennek a konstellációnak az esetleges létrejötte, ugye még csak a belépő abba az arénába, ahol egy hasonló és legalább annyira összetett biológiai konstrukciót kellene a saját hullámhosszomra hangolni, mint amivel magam is jó ideje szkanderezem.)
Úgy tűnik leküzdhetetlen kompatibilitásproblémáim vannak az emberek zömével és valamiért biztos kézzel vétem el azt a szűk szegmenst, ahol a hozzám hasonló értékrendű vagy gondolkodású lények tenyészhetnek.
Azt a nagyképűséget ugyan nem engedem meg magamnak, hogy ez a mezsgye nem is létezik, hiszem messze nem vagyok annyira különleges, hogy a célcsoport ilyen mértékben egyedülálló legyen, azonban, ami ennyi időn keresztül ennyire nem megy, azt nem is kell nagyon erőltetni, mert csak sírás lesz a vége. -vagy a közepe, meg az eleje is –
Igazán nem szeretném, mégtöbb begyűjthető rossz tapasztalat fanyar cseppjeivel hizlalgatni, a korosztályomról lassacskán testet öltő negatív előítéleteim sztalaktitjait, és egy általánosítgató, keserű, öreg fasszá válni általa, valamint vajmi kevés értelme akad, az egyel zsengébb korosztálytól kapható rendszeres visszautasítások kiszámítható egymásutánjával még tovább erodálni a nulla alapú grafikonon csak épp, hogy megjeleníthető önbecsülésem maradékát.
Őszintén szólva, egyszerűen kimerültek a befektethető energiáim, ennek a korántsem gyümölcsöző emberkísérletnek a folytatásához. A bevételi oldalon kizárólag nullák vagy negatív előjelű számok sorakoznak, ráadásul az erőforrásaim sem megújulóak, és azok a mezők, ahonnan ezek kitermelhetők és úgy ahogy visszapótolhatóak lennének, egyelőre még felfedezetlenek, vagy nagyon-nagyon messze vannak.
Ugyan a magányosan megdöglés gyakorlati lehetőségének napra nap szélesedő rémképe sem vázol fel igazán vonzó perspektívát, de az egész elbaszott ittlétem összes kudarcához, ezúttal csatlakozó utolsó lukrafutás tapasztalatával tényleg beérett, ennek a meddő, sehová sem vezető sorozatnak a befejezése. Egész egyszerűen nem hagyhatom, hogy úgy járjak mint a Concorde project, amit elvetélt mivolta ellenére csak azért nem állítottak le sokáig, mert már addig is mérhetetlen mennyiségű pénzt invesztáltak bele… ott mondjuk legalább volt egy csinos gépmadár, ami végtére is tudott kurva gyorsan repülni és csak néha zuhant le, én pedig a belefeccölt temérdek szabadidőm, reményem, energiám, várakozásom – és persze pénzem – elherdálásáért cserébe, tulajdonképpen, csak számos szerkezeti repedést, csalódást, kiábrándulást és némi megaláztatást söpörtem be, bárminemű levegőbe emelkedés nélkül, ami pedig már messziről sem tűnik túl rentábilis vállalkozásnak.
Végül pedig az a hülye sem szeretnék lenni, aki tényleg olyan hülye, hogy a saját hibáiból, sokadszorra is képtelen leszűrni a tanulságot.
Magamhoz és a jelenlegi mentálhigiéniás körülményeimhez képest, viszonylag sokáig sikerült megőrizni a morált, egész kitartóan álltam az ütéseket és ha sűrűn padlóra kerültem is, minden alkalommal felálltam mielőtt rámszámolták volna a tizet, de ezúttal inkább bedobom a törülközőt, mert az az igazság, hogy mostanára meguntam rojtosra veretni a pofámat.
Azon kívül, hogy az ezen feleslegesnek tűnő tevékenységgel való felhagyással, rengeteg, lényegesen hasznosabb dologra fordítható időt és lendületet emelek ki a papírkosárból, még akár azt is mondhatom, hogy ez a savanyú agglegénység, egy számításokkal jól alátámasztott, megfontolt döntés eredménye, ami még ha csúsztatás is némiképp, mégis nagyságrendekkel kellemesebb, mint állandóan vert hadakként kullogni haza a “csatatérről” és a balsikerek növekvő tömegének súlyával nehezítve, szépen lassan fulladni bele az örök vesztesek ingoványába…

                                                                                                            
Címke , , , , , ,

NSTF

Reggelente legtöbbször olyan érzéssel kelek fel az ágyból, mint aki egész éjjel ketrecharcolt és folyamatosan veszített.
Sokat töprengtem azon, mitől lehet reggelre virradóra kínzó izomlázam, hiszen mégsem egy higanybányában dolgozom három műszakban, vagyis távolról sem végzek olyan mértékű fizikai munkát, ami ezt igazán indokolná.
Sajnos, a szétbaszódott térdízületem okán, az egyre inkább elhanyagolt, és amúgyis csak hébe-hóba művelt edzéstervem sem okolható miatta…)
Már, valami furcsa ismeretlen kórságnak, a testemben való, fokozódó térnyerésére kezdtem gyanakodni, de a minapi reggel meglepetése rávilágított, hogy a rendelenesség oka nem igazán a mozgászervi vagy keringési zavarok között keresendő.
A rádöbbenés lehetőségére az szolgáltatta az indítékot, hogy elfelejtettem időben levágni a körmeimet.
(Ez viszonylag ritkán megy ám ki a fejemből, ugyanis a műtermi tevésvevés amúgyis predesztinál az intenzív maszatosodásra, ami, a hosszú körmök alatti gyászkeret szinte azonnali megjelenésével jár, az pedig nem csak, hogy nem igazán esztétikus, de higiénia amúgy meglévő látszatának súlyos erodálásán túl, még igencsak balesetveszélyes is lehet. A visszahajlott, leszakadt körmökről pedig még az is elképzelheti milyen kellemetlenségekkel jár, akinek volt szerencséje nem részesülni hasonló élményekben és csak filmen látott ízelítőt pincemély vallatókamrákban serénykedő kínzómesterek körömletépős furfangjairól.)
Ez a mulasztás fájdalmas, de igen egyértelmű kiigazítással szolgált, a kínzó izomláz mögött lappangó fizikai rendellenességet vizionáló hipohondriám téves felvetéseire.
A rádöbbenés megrázó volt ugyan, de abból a szempontból mégis megnyugtató, hogy szerencsére csak a szoftverem hibás, minden más gond, csak ennek folyományaként kerül elő…
Természettudományi ismereteim alapján úgy gondoltam: a tény, hogy érdeklődés hiányában lassan elfelejtem, hogy férfi vagyok, az még nem igazán jogosítja fel a szervezetemet a menstruációra, így amikor reggel egy csomó indokolatlan vért találtam a lepedőn, elsőre megszeppentem némiképp, de a kicsiny, laposfélhold alakú bemetszések a tenyeremen, mind a kezeimet borító barnára száradt testnedv eredőjére, mind a már már zsibbasztónak ható izomláz okára rávilágítottak.
Mondjuk amenyiben egy átlagos éjszakán, a nehezen kicsikart alvásmenyiségnek csak a harmadában feszítem annyira görcsösen az izmaimat, hogy azok képesek legyenek kárt tenni a saját szerkezeti integritásomban, valamint eközben csak két-három liter sós lét izzadok ki magamból, akkor hamarosan még a hitvány szénhidrátdús étrendem ellenére is olyan szálkás leszek, mint a sziklás hegység fenyvesei vagy azok a riasztó tekintetű, nyúzott, anatómiai szemléltetőbábuk, akiken tíz méterről is külön-külön meg lehet számolni az összes kósza inat.
A belé nyomódó vágatlan körmök okán, a tenyerem húsából szivárgó vér megszellőztette, hogy “alvás” közben, milyen üde, vidám kis dolgok zajlódhatnak le a fejemben.
Valamint az efféle balesetekhez szükséges intenzív izommunka, némi magyarázatot szolgáltat a kontraktilis filamentumok sajgó túlterhelésére és a kipihentség krónikus hiányára is.
Emellett a tapasztalat mellett külön szerencsémnek érzem, hogy a tudatalattim többnyire kegyesen megkímél az álmaim tartalmára való éber emlékezéstől…
(Bár, titkon mégis furdal kicsit a kíváncsiság, mi gyötörhet meg ennyire, hisz még az is meglehet, hogy egész vagány kis psyhogrindhouse forgatókönyvötletektől fosztódom meg ezáltal.)
Nos, azt akkor már tudom, hogy a rövid periódusok, amikor kívülről úgy néz ki, hogy alszom, belülről nem nevezhető túlzottan pihentetőnek, hisz a verejtéktócsák közepén, a tenyerembe mélyedő körmökkel remegve felriadás nem feltétlen arról árulkodik, hogy mindeközben az agyam, épp valami kellemes árnyalatú langyos zselébe merülve piheni ki a fáradalmait.
Mostmár csak arra lenne praktikus megfejtést találni, hogy az éjszakáimon, amikor elvileg a testemnek s azt irányító bonyolult szövetcsoportnak a pihenés, regenerálódás és információfeldolgozás lenne a feladata, akkor e helyett, mi végett kell mégis inkább titánokkal tusakodni, sziklákat összemorzsolva feneketlen üresség felett kapaszkodni vagy bármiféle egyéb olyan pszeudotevékenységet folytatni, amihez görcsbefeszített izomkötegekre meg önmagukba sajtolt öklökre van szükség.
Erre azért is jó volna rájönni, mert ha megszüntetni nem is tudom általa a problémáimat, de a receptet legalább eladhatnám éjszakai edzésprogramnak, a gym-be járáshoz is túlságosan elfoglalt mazochisták számára, mondjuk a hangzatos “NSTF” vagyis: nightime static tormentor fitness néven.

Címke , , , ,

álmok

Sokszor riadtam fel fuldoklós álomból verejtéklucskosan, sőt az éber belefeledkezéseim során is számtalanszor jut eszembe ez az érzés, ami talán nem is csoda, hisz volt idő, amikor napra-nap feszegettem a határait a tüdőm tárolókapacitásának, mélyen, a két világ határmezsgyéjétől messze, és nem egyszer volt, hogy csupán egy hajszálon múlt, hogy nem vesztem oda.
Bár, érdekesmódon az utóbbi idők megfulladós álmaitól már nem is izzadok le, átalakultak némiképp és inkább kellemes megnyugvás marad csak belőlük a rettenet helyett és megkockáztatom, hogy ezek lassacskán átszivárogtak a nightmere kategóriából a vágyálmok halmazába…


Csak úszni, úszni egyre lejjebb, minden elkeseredett tempóval mélyebbre, sokkal tovább, mint ahonnan még érdemes visszafordulni.
Kiélvezni utoljára az övön nehézkedő ólmok súlyának húzásával gyorsított, az ütemesen hajladozó gerincoszlop, a megfelelő időben feszülő és ernyedő izmok állhatatos munkája és a test művi meghosszabbításaként szelíden görbülő uszony csapásai által fokozott sebesség örömét és beleadni minden rendelkezésre álló erőt a tengeri emlősök kecses hullámzását idéző mozdulatokba.
Addig-addig mikorra már arra sem jut elég levegőd, hogy a dobhártyádat csikaró nyomás kiegyenlítésére elég legyen.
Elevickélni az oxigéntartalékok rekeszizomrángató végéig, és egy ájulásba hajló hátrabukással felpillantani az elérhetetlen távolságban csillogó felszín irányába. Egy utolsó, a víz felületi redői által szilánkokra tört fény rezgő alakzatainak pászmáiban táncoló, higanycsillogású buborékot köpni felfelé, ami után visszavonhatatalanul lezárul a szemed és minden fájdalom szépen elcsendesül, akár a fövenyre futó hullámok morajlása.
Nyomorult kis porhüvelyed pedig beleolvad lassan az életet tápláló elem, irdatlan átlátszókék testének nedves ölelésébe, az egyetlen valóságos helyre, ahol valaha is sikerült otthonra lelned…

Címke , , ,

Vadgazdálkodás

Ahogy lehetőségem akad, a virtuális társkeresés teljesen hasztalan és felesleges időpocsékolása helyett, igyekszem ezt a tevékenységet inkább a hagyományos, valódi, fizikai síkra terelni.
Karakterek meddő egymásra halmozása helyett, izgalmasabb ugyanis elvillanó pillantások és leplezetlen mozdulatok után kutatni a fülledt nyári feromonköd homályában.
A korlátozások nélkül látogatható, zsúfolt szórakozóhelyek, koncertek, az évszaknak megfelelő jóidőben élettől lüktető kerthelységek kiváló platformot szolgáltatnak az efféle programokhoz.
Azonban tizenkét év, részint igazolt távolmaradás után, igen megrázó tapasztalatokat kínál a régen látott vadászmezőkre való visszatérés.
Ugyan az introvertált személyiségtípusom, kiegészítve a mérsékelten impozáns fizikai megjelenéssel, predesztinált arra, hogy soha ne lehessek közös halmazban az igazi alfahímekkel,
de, ha épp nem is voltam Don Juanba oltott Casanovák és válogatott csúcsragadozók hibridje, azért úgy emlékszem, nem volt különösebb okom a panaszra.
Az a súlyos esztendőkben mérhető, erős rándulás azonban, ami a testemet a rendelkezésre álló szavatossági időskálán jelentősen előremozdította, és kíméletlenül beárazott, teljesen átformálta azon körülményeket, amikkel eddig úgy-ahogy képes voltam kalkulálni, szóval most csak mereven pislogok, mint a gyorsforgalmira tévedt üreginyúl a reflektorok fényében és be kell lássam, hogy ilyen kurva tanácstalannak még nem éreztem magam az eddigi pályafutásom során.
Mivel a mentális állapotom egyelőre még távol van a menthetetlen félkegyelmű kategóriától, így nyilván nem ért óriás meglepetésként, hogy a legimpozánsabb vadakat már gondosan kipucolták a szavannákról, valamint az sem, hogy nyilván “új rablói vannak a nyárnak” akikkel semmilyen téren nem versenyezhetek.
Mégis, szinte a nagyképűséggel határos optimizmussal, valahogy azt képzeltem magamról, hogy a régi fényemből valami halovány, koszlott csillogás mégis megmaradhatott, és van itt még annyi lendület, ami ha nem is vetít előre legendás diadalokat, de egy átlagos, öreg húsevő, szolid fennmaradásához azért elegendő lehet.
Ezen csalfa várakozásoknak megfelelően, sajnos döbbenten kellett észrevegyem, hogy nem hogy, csak az áhított “életerős példányok futnak el előlem könnyedén, de a gyenge, beteg, degenerált egyedeket sem érem már utol”.
Minden elszalasztott “prédával” gyengébb és gyengébb leszek, de a büszkeségem feslett maradéka egyelőre még eltántorít a direkt dögevővé válástól, ami az eddigi tapasztalatok fényében úgy tűnik a koplalás mellett az egyedüli osztályrésze lehet a kiérdemesült, fogatlan ragadozóknak…
Nem tudom miért lehet ez, de a korosztályom általam látható női oldala valahogy egy elfekvő hangulatát idézi fel bennem. (Akár dögkutat is írhattam volna, de az sokkal inkább a penetráns bűzzel és rothadással asszociálható, ami a fizikai degradálódást domborítaná ki a dologból, holott pont nem arról akarok beszélni.)
Félreértés ne essék, mivel első kézből való, közvetlen tapasztalattal rendelkezem felőle, így tökéletesen tisztában vagyok vele, mit művel Kronosz az ember szánalmasan romlandó testével, de ez esetben a “gerontológia tárgyainak” pont nem a felszínen mutatkozó, esztétikai minőségeinek sajnálatos metamorfózisáról van szó.
Ahhoz talán hozzá lehet szokni, ha elvonatkoztatok kicsit, és ahogy képes vagyok gyönyörködni a korrodálódó fémek színes széthullásában, vagy a magukra hagyott épületfalak egyre szélesedő repedései mögött duzadó entrópiában, úgy a biológiai konstrukciók élvebomlásában is nyilván megtanulnám meglelni a világunkban mindenhol ott lüktető szépséget.
A nagyobb baj, a fejben való elmúlással van, az életről alkotott víziók kiszáradt pocsolyáinak helyén szikesedő terméketlen egyhangúsággal.
A “néniség” ugyanis elsősorban nem a löttyedő húson redőződő fonnyadt bőrbe mélyedő ráncok és a gravitációval vívott harcot feladó emlőkről szóló történet, hanem egy komplett mindset, ami a – menopauza settenkedő árnyával súlyosbítva – az életigenlés egyszerű mérséklődésétől, a lusta megszokásokba merevedésen át, egészen a csipketerítős porcelánnipgyűjtés szerű végstádium felé mutat, csak a megelőző “idősgenerációk” osztályrészéül jutott brazilteleregények Leonsióinak és Eszmeraldáinak kiszámítható kalandjai helyett, most inkább a Netflixen vagy egyéb hasonló tartalomszolgáltató platformon szikrázó másokélményeivel színezhetők ki az életlen életek.
Az pedig rémisztő, főleg egy olyan entitásnak, akinek romló izombörtöne belsejében még mindig inkább szaladni támadna kedve …
Mintha csak a szépségipar által olcsó kifestőkönyvként reanimált, hervadó burkokkal beszélgetnél, amikből már réges rég elpárolgott a valódi életesszencia. Csillogó külsőségek a kongó üresség leplezésére.
Hol a faszban vannak a fiatalkorom punklányai???
Nálam is komolyabban vették a Rn’R-t és még időben csatlakoztak a 27-esek klubjához, esetleg mostmár, inkább a szezonnak megfelelő divat szerinti kiskosztümben, penészzöld melírcsíkkal a frufrujukon, eltartott kisujjal kortyolják a flatwhitejukat valami posh, hipszter kávézó teraszán?
vagy csak eltakarják őket a békásmegyeri panelfalak, amik mögötti csirkeszárnyvég szagú konyhákban épp unokát szülnek a Kövérlacibácsinak?
Nemtudom, de nagyon elkellene ide belőlük pár…
Kölyökoromban mindig az idősebbek társaságát kerestem mert az intellektuális ébredésem számára kevésnek bizonyult a kortársaim szintje, ez szinte teljesen a fonákjára fordult, a velem egykorúak skatulyáiba sehogyansem férek bele, és őszintén szólva nem is igazán vágyom rá, hogy beleférjek,
a fiatalok meg, még úgy ahogy elbeszélgetnek egy ilyen tatának látszó fura boomerrel, de nyilvánvalóan semmi vonzót nem találnak benne…
Úgy tűnik ehhez hozzá kell szoknom, hogy a szervezetem senkiben nem ébreszt már intim vágyakat, ami persze érthető is, eljárt fölöttem az idő.
Az öregfiúk amatőr csapatának mérkőzéseiről pedig jobbára hiányoznak a szurkolók.
Sokáig azt gondoltam, hogy a fölnőtté válás egy csapda, rettentő szellemi elsivatagosodás, az elefántaltöltött óriáskígyók helyetti kalapotlátás szürke tudománya, ami idővel elkerülhetetlenül belerágja magát az ember életébe.
Még most is így vélekedem, ezért az efféle folyamatok részleges elkerülésére hajlamosító genetikus lottónyereményemet óriás ajándékként értelmeztem, a létezés gyermeki rácsodálkozással való megélése felszabadító, szinte konstans örömforrást jelentő állapot lehet, ami azonban előbb vagy utóbb mégiscsak megbosszulja magát, hisz a kelepce azért kelepce, hogy mindenképpen bezáruljon, és ha nem úgy, akkor így csapódik rád az ajtaja.
Ugyanis ha valamiért nem tudsz vagy éppenséggel csak nem akarsz résztvenni a felnőttek unalmas “komoly” világában, akkor menthetetlenül egyedül maradsz, a kispajtások ugyanis lassan, de biztosan elmaradoznak a homokozó mellől és előbb-utóbb, nem csak azon veszed észre magad, hogy már senki nem akar veled játszani, hanem, hogy egy csatlakozási felületeit vesztett csonka puzzle darabkaként, azon bizonyos két szék közötti padlófelületről pislogsz felfelé bután.
Amennyiben a fenotípusos kifejeződés alapú szelekció nem is kedvez nekem ezekben a szituációkban, legalább a még élőnek tűnő intellektusom hadrendbe állítható. Amivel, eleddig ugyan még nem sokra sikerült vinni, de egyelőre még bízom abban, – illetve próbálom, akár erőnek erejével is elhitetni magammal – hogy nem teljesen veszett fejsze nyele ez az egész és csupán a szerencse kerül el folyton, (Eddig csak épp rosszkor voltam rossz helyen, későn érkeztem vagy túl korán léptem olajra, esetleg pont a hátam mögött voltak, amikor a pont nem megfelelő leánytársaságokkal kokettáltam, vagy a retinámra vetülő képet elemző bizottság belebóbiskolt kicsit a hosszúra nyúló castingba, és szimplán csak szem elől tévesztette a kiválasztottat…)
és egyébként tele van a világ nőkkel, akiknek nem csak a szemöldökük saját, de az alatta izgő mozgó tekintetekben is lobog valami furcsa fény, amivel akár a rajzolt dobozok lukain keresztül is látják mikor alszik el a bárány, és nem csak a valóságtól meg a gilisztáktól, de még a magamfajta múlt századból ideszáradt rémektől is elfelejtenek irtózni…

Címke , , ,

Ezse

Második napja ülök szemben a nagy kijelzőmmel, és bámulom magam előtt a virtuális festővásznat.
A felület két napja üres, pedig ez egy olyan helyzet, amikor nem lehet kifogás.
Annyi szín van előttem, mintha egy méretes nagykereskedelmi művészellátó hálózat teljes árukészlete heverne körülöttem kifogyhatatlan tubusokban, mint Misi mókus örökkétermő fájának gyümölcsei.
A vászon méretének nem szabnak határt cincogó forintok, nem csörög a fülembe a világ, hogy ébredj, kelj, s szaladj, csinálj valami mást, rengeteg időm van, előttem a paripa, a fegyver, nagyobbat álmodhatok, mint ami kifér a seggemen. Mégis hallgat az a valami ott belül, aminek most üvöltenie kéne.
A másodpercmutató távolba meredő spirált esztergál a tudatomra, és egyre hangosabban hallom a csendet.
A múzsák kara máshol vendégszerepel, szabadságra ment, vagy csak szimplán megfulladtak a belőlem áradó tehetetlenség hagymázától.
Jönnie kéne, ilyenkor kellene igazán jönnie, hisz a rajzaimat is általában valami baj szokta kiszorítani belőlem. (A szép és boldog dolgok ábrázolására sosem fejlődött ki bennem az eszközkészlet.)
Ez a kritérium pedig maradéktalanul teljesülni látszik, hisz gondból most épp van elég raktáron.
Mégis kuss van belül, a fehér pixelek ugarának fénye körbeöleli a szemgolyómat és szinte megvakulok a mozdulatlan semmitől, az agytekervények közt dübörgő hengermalmokban őrlődő tudatom pőre tükörképének kellene megjelennie, kezeim mozdulatai nyomán, de nem történik semmi.
Nem lenne baj, ha ocsmány, aljas, brutális, obszcén, vagy csak értelmetlen mocsok folyna ki belőlem, csak folyna már.
Helyette a könnyeim folynak…
a belső vívódás vizuális kiventillálása szerves részét képezi az autoterápiámnak, amivel ugyan, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de mégis igyekszem a felszín felett tartani a fejem.
Ez sem megy már.
A varázserőm utolsó szilánkjai is köddé olvadtak…

Normális estben túl sokat gondolkoznom sem kell, a fejem viszi magától a programot és az ujjaimban szorított toll, akár egy kezes nyomtató, papírra karcolja az üzenetet, aminek szerintem el kell “hangoznia”.
Most azonban, csak kusza, sistergő fehérzaj örvénylik bennem, mintha egy antenna nélküli tévékészülék rohangáló “hangyái” közül szeretném kiemelni azt az egyetlen szimpatikus, szürke pixelt, ami az előbb még ott volt…
A borotvaéles egyeneseim kuszákká vadulnak, a rajztudásom biztos kézmozdulatai helyén gyerekes kaparászás, a várt sodró lendület, a kövér gesztusok helyén egy kellemetlen telefonbeszélgetés közbeni automatikus firkálás felületessége terpeszkedik.
A tapasztalatok, élmények, vizuális lenyomatok által ébresztett érzések sokaságából gondosan megszerkesztett koncepciók, amiket előzőleg konstruáltam, ebben a megvilágításban, olcsó, celluxal összerótt, szakkörös papírdíszleteknek tűnnek, dilettáns, béna, megmosolyogni való próbálkozásoknak, mintha soha nem foglalkoztam volna ezt megelőzően komoly dolgokkal…
Úgy tűnik, valójában nincsen mondanivalóm a világnak a saját nyomoromon kívül, abból meg van mindenkinek saját háztáji.
Mi végre akkor az egész?

Címke , ,

Durva

Egyedül fekszem az üres kis lakásomban, és jóformán csak feszem, mint az óceán hullámai által a fövenyre dobott bálnatetem. ( Persze elméletileg nem teljesen egyedül, hisz itt vannak a szép növénykéim is, és ők, a gondoskodásnak hála, szerencsére nem osztoznak a vízszintességemben, meg ugye van temérdek mikróba körülöttem, rajtam, és az epidermis huzata alatt is. Ők meg annyira parányiak, hogy nem nagyon derül ki róluk milyen pozícióban leledzenek, de felőlem akár vigyázban is állhatnának, ha lenne nekik min, az sem változtatna sokat a helyzetemen.)
A tüdőm légcserfelyamatainak suttogó neszétől kongó lakás levegőjét megülő forróság, olyan, akár, egy, a purgatórium felé vánszorgó teherlift kabinjában.
Hajnali három múlt negyvenhét perccel.
Harminchat Celsiusfokot mutat a hőmérő és a hálószoba légterét körbeölelő temérdek beton nem tűnik úgy, hogy akár egy fikarcnyit is ráunt volna a világos órák alatt begyűjtött napenergia szorgos visszasugárzására.
Kicsit olyan a klíma, mint amikor Tanzániában a váratlanul lecsapó áramszünetektől megtorpantak éjszakánként a ventillátorok, és kegyes legyezésük híján, fékezés nélkül parkolt ránk az egyenlítői Afrika izzó úthengere. (Bár, igazat megvallva jelenleg sokkal szívesebben izzadnék ott, abban az akkori percegős, szúnyoghálóbaldahinos ágyban, a világ túlfelén, akár még az éltető légkeverés híján is, hisz abban a térben és időben csak a gyötrő meleg okozott problémát, kicsit talán még szerettek is, valamint az élet további folyása sem tűnt ennyire zavarosnak.)

Jóformán csak fekszem…
Aludni bizony jó volna, de az nem megy, és sajnos nem csak a hőség miatt…
Csörömpölve, monoton körbe-körbe menetelő gondolataim, mintha csak a tudatalatti rengetegének homályából éhesen leskelő rémálmok rajtaütése ellen állított strázsákként vigyáznának, de valójában nehéz eldöntenem melyikük társasága rosszabb.
A meddővé tett éjszakák és hajnalok fetrengése közben, sokszor már nem bírja tovább a szervezet és végre mímel valamiféle alvásszerűt – hisz, ezen igencsak szükséges tevékenység, ilyen huzamos idejű megvonása, már rég kiérdemeltette volna a “néhai” előnevet – de abban sincs túl sok köszönet.
Vagy a magára hagyott tudat képzetkalászait nyomtatólovakként taposó vívódás vagy az éber figyelem kontrollja híján elszabaduló démonaim verejtékfürdős színjátékai.
Mindközül, még a napközben, néha le-lebukó fejem pillanatnyi “kamionosalvásai” tűnnek a legpihentetőbbnek.
A nyálkaként nyúló éberség, iszonyú duzzanatokká püffeszti az amúgy is karakteres szemgolyóimat.
Aszpikos tekintetem alól, izzadt herékként csüngenek a könnyek által kimart ráncos szemhéjaim, és az üregükben megtelepszik a csúnyán helybenhagyott boxolók monoklijainak, kevésbé egészséges padlizsánszín árnyalata.
Szépen lassan eltorzulok, mint ahogy az izolált barlangi lények megjelenését mintázza át lomhán a sötétség.
A külalakom egyre nyúzottabbá változása és a porhüvely fokozottabb amortizációja, a jéghegy csúcsa csupán és úgy tűnik, hogy csak a kisebbik galiba.

Az alvásproblémáim ráérősen ugyan, de biztos kézzel kezdik ki az idegrendszeremnek azon szűk parcelláit is, amivel éppenséggel eddig nem nagyon volt gond.
A tartós kialvatlanság ingerlékennyé és türelmetlenné változtat, ami pont az ellenkezője az alapbeállításomnak, pedig a nehezen megingatható béketűrés, a személyiségem kevés igazolható erényének egyikeként volt számontartva, aminek szilárd alapjait most egyre serényebben hordják szét a pihenés nélküli éjszakák.

A belvilágban és az avval határos szűk környezetemben fokozódó feszültségre a rohamosan furcsuló közhangulat is rásrófol kicsit, és ez az egész gyúlékony egyveleg nekitámasztva az instabil jelenemnek, tisztességesen megrakja a parasparheltet, aminek tetején, a fejem szorosra zárt kuktáját feszegeti az egyre növekvő nyomás.
Hogy ezen presszió túlfokozódása ne torkolljék katasztrofális eseményekbe, eddig ott volt hűséges biztonsági szelepként, a stabilnak hitt lábakon álló higgadtságom, de az utóbbi idők történései arra engednek következtetni, hogy a feszültségelnyelési képességeim, hatékonyság tekintetében igencsak felhígultak, és ilyen körülmények közt, pillanatok alatt színültig telnek és könnyen túl is csordulnak a béketűrésem pufferei.
Ez nagyon megrémiszt, hisz az agresszív indulataim feletti kontrollt szinte genetikus mélységűnek gondoltam.
Az eddig természetesnek hitt szelídség felfeslett varrása mentén kibuggyanó, hirtelen lobbanó érzéseim, nem csupán a saját egészségemre károsak, de a környezetemre is veszélyesek lehetnek.
Illetve, hát veszélyesek is.
Az emberekkel való kapcsolattartásom dandárját a maroknyi barátommal való érintkezés teszi ki, így értelemszerűen nem szeretném a frissen szerzett hiányosságom káros következményeit direktben rájuk ventilálni.
Ezért, amíg minden kétséget kizáróan nem bizonyosodom meg arról, hogy újra maradéktalanul uralkodom magamon, és a nehezebben kezelhető indulataim, rövid láncra kötve, fegyelmezetten ülnek a lábamnál, addig tanácsosabb a társasági jelenlétemet a szükséges minimum közelébe szorítanom, hogy a legkevesebb esélye legyen annak, hogy indokolatlanul ártsak azoknak, akiknek a legkevésbé sem szeretnék.
Egyszerre rettegek magamtól és féltem a másokat attól, amivé formálódom!

Ilyen cselekedetekre eddig csak akkor vetemedtem, ha bántani akartak, nem tudtam elfutni, és sarokba szorítva a tettlegesség maradt az utolsó lehetőség, hogy mentsem ami menthető…
Alig ismerek magamra!

Félek attól is, hogy ha ilyen ütemben erodálom a szeméyiségem nem túl népes számú értékes alkotóelemeit, akkor a silány, szegényes maradékból egyre inkább a lehetetlennel határos kihívás lesz, valami, legalább halványan szerethető dolgot összetákolnom magamból.
És kurvára félek a félelmeim okán az emberektől való fokozódó eltávolodástól is, ami méginkább magamba zár és ami nyomán elhalkulok lassan, akár az élvefőzött rákok vértje alól szökő levegő sivítása.

Címke , , ,

Aludj!

Nagyon megnyugtatna, ha netán akkor is képes lennék elaludni, ha történetesen nem vetem bele magam nyakig a részegség ingatag delíriumába, vagy nem kellene annyi füvet elszívnom hozzá, amitől még az alacsony mozgásigényű lakberendezési tárgyak is előszeretettel fogadnak maguk közé.
Pedig hatalmas, szuperkomfortos, king size plusz franciaágyam van, mégis már vagy háromésfél hónapja a kanapén próbálkozom az alvással, összegöbbedve, akár egy gyűrött alufólia, valaki félbehagyott uzsonnájának burkolatából.
A hálószobám egy teljesen üres fehér doboz, tulajdonképpen kizárólag az ágy van benne és egy ormótlan kongóbelű gardróbszekrény, – amibe, ha az összes fellelhető ingóságomat egyszerre belesűríteném, akkor is csak körülbelül a hatoda lenne amolyan szellősnek mondhatóan kihasználva, szemmellátható módon, nem egyetlen ember igényire tervezték – középső ajtószárnyán jókora foncsoros üvegfelület bővíti a teret duplaakkorára, mint amilyen, és a kiterített meztelen testem képét Mantegna híres pietájának perspektívájában vetíti vissza az agyamba, így ha nyitva a szemem, egy pillanatra sem felejt el emlékeztetni az elmúlásra.
A mellettem hirtelen szárbaszökkent építkezés területén földbe szúrt toronydaruk gémjéről ordító reklámfények, tompa, mégis bántó színhőmérsékletű derengéssel rajzolják körbe a falak belső oldalán a sötétítőfüggöny meg meglebbenő téglalapját, mintha csak valami galéria sejtelmesen világított, makulátlan kubusában lennék egy elnagyolt instaláció az egyedüllétről…


Csecsemőpózban a szofán sem sokkal vidámabb, de tudom jól, hogy a kényelmesebb, óriás ágyon, amin kiterpeszthetem a végtagjaimat, ide oda hemperedhetek és a széles matrac még mindig tart, ott egyszerűen csak elveszek, mint egy kisfiú, aki az óvoda homokozójához szokott, de most mégis a szahara végeláthatatlan ergjei közt tévelyeg.
Ettől az elveszettségtől még intenzívebben ropogtatja a csontjaimat, a nagy tér közepébe pottyant, gyámoltalan prédaállat kiszolgáltatottságának érzése, miközben az inszomnia meredten bámultatja velem a plafon sivárságát, vagy önnön torzképemet.
Ez a kis zug, itt a nappaliban, körberakva a bútorhoz tartozó párnák puha falával, talán Harry Harlownak a szeretet természetével foglalkozó majomkísérletét idézi meg és az ominózus “szőranya” hevenyészett megfelelőjeként funkcionál.
Végtére, felesleges kis létezésemmel én is a főemlősök rendjét gazdagítom és ha az apró rézuszmajmoknál működik, úgy nem csoda, ha engem is egyszerűen csak megnyugtat valamelyest, amenyiben, ilyen kellemes tapintású, puha dolgok nyomódnak a testemhez. Ennek a békés ingernek köszönhetően, legalább néha sikerül, alkaloidabevitel nélkül is álombaerőszakolni magam.

Címke , , , ,

Doppio

Már szinte a szokásommá vált, a reggeli kávémat úgy lefőzni, hogy egy bögre helyett, két kis csészébe folyatom le a nedűt…
Butaság, persze, de míg a masina előtt állva, az éjszaka kialvatlan kótyagosságával, mélán bámulom a gőz alól a csészék medrébe pottyanó barna cseppeket, egy rövid villanásra, akár még el is hitethetem a még tompa agyammal, hogy nem csak az én reggelemet dobja majd fel az aromás ital, hanem vihetek az ágyba belőle, valaki másnak is…
Ilyen messzire nem nyomom persze a gondolatmenetet, hisz egyenlőre még nem vagyok teljesen elmeháborodott, de ahogyan az egymáshoz közel tolt két csésze csilingelve összeverődik a készülék kompresszorának remegésétől, és a felcsapó pára megtelik a főzet illatanyagaival, egy pillanatra mégis be tud találni azon régi reggelek emléke, mikor még nem csak a kávéfőző szuszogott az arcomba.
Aztán persze lesz gazdája a “másik” kávénak is, természetesen én magam, akinek ezt az egész szituációt avval próbálom mentegetni, hogy valójában nem egy megkompótosodott agyú roncs vagyok szomorú kényszerképzetekkel, hanem a frissen darált kávébabok kedvemre kevergetett őrleményének eredményét, tejjel és tej nélkül is meg kell kóstoljam, amihez ugye, külön pohár dukál…

Címke , ,

Hypericum perforatum

Az állítólag kedélyállapotjavító hatású orbáncfűtea terápiás fogyasztása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, semmivel nem lett vasaltabb az idegrendszerem szövedéke, a depresszióm egyre erősebb rohamokat indít az élhető élet ellen és érdekes módon a gyógynövény nyugtató vegyületei sem segítenek az alvásban, a fényérzékenységet okozó mellékhatása, a napos órák menyiségének növekedésével viszont riasztóan hat a tudatomra, és mivel a bőröm, évszaknak megfelelő mértékű melanindeficitének mielőbbi orvoslását tűztem ki célul, ennek okán nem hiszem, hogy jót tenne a kúra folytatása…

Címke , ,

puskát kellett volna…

Ez a nyár is kellemesen indul! Munkanélküli lettem…
Ez azért jó, mert így legalább temérdek szabadidőm lesz éhenhalni, és nem kell azon izguljak, hogy lesz e alkalmam utazni, nyaralnimenni, meg efféle úri huncutságokon törni a fejem.
A felhőszakadásokkal és zivatarokkal dúsított időjárás, kellemes hőmérséklete ellenére egyre magasabb fokozatra kapcsol bennem a depresszió, pedig pont a meleg évszak járulékos kellemességeitől vártam a pszichés állapotom viszonylagos jobbra fordulását.
Elképzelhető, hogy a drága hegesztőinverter helyett – amibe olyan nagy hévvel és várakozással invesztáltam be a megtakarított pénzemet – inkább az öreg Samuel Colt furfangos találmányából kellett volna vásároljak egyet, az ugyanis, 1836-os feltalálása óta, sokat próbált és igen megbízható eszköznek bizonyul, ha az emberfia szeretné kipucolni a fejéből a negatív gondolatokat…

Címke , , ,