Uncategorized kategória bejegyzései

Négyfal

Ezen a héten, azt hiszem kimaxoltam a céltalan kódorgást, és a professzionális önsorsrontást.
Kedd reggel indultam el a lakásból és csak szombat hajnalban tértem ide vissza, miközben pont előtte fogadtam meg, hogy nem fogok többet a műhelyben éjszakázni, meg feleslegesen önpusztítani. (Ez persze szakasztott olyan, mint amikor az iszákos ember, a szörnyű macskajaj markának reggeli szorításában, éppen “sohatöbbé nem iszik” de délután már egy gyöngyöző sörkonzervvel a kezében néz új kihívások elé…)
Minek is jöjjek haza, valójában nem vár itt semmi sem, (A paprikáim és az egyéb zöldségeim várnak csak, illetve hát ők sem engem várnak, hanem a vizet, amivel megöntözöm őket. Persze ha feltételeznénk, hogy a növények képesek egyáltalán bármi olyasmire, mint a várakozás, akár mondhatnánk, hogy áttételesen, amúgy közvetve, talán mégiscsak engem várnak, hiszen a víz nem folyik alájuk magától, és ez akár hízelgő is lehetne rám nézve, de egyrészről, mindez erős túlgondolása volna ennek a merőben egyszerű történetnek, másrészt meg nem ártana inkább mérsékelni azon gondolatok számát, amelyek kegyes hazugságaival csak magamat próbálom sikertelenül átbaszni.) Pihenni alig tudok itt, és valójában taszít ez a környezet, legalább úgy, ahogy maga a város is taszít, remekül emlékeztet rá, hogy rohadtul nem vagyok a helyemen, az egyetlen előnye ennek a zugnak, azon kívül hogy nem esik rám az eső, hogy itt következmények nélkül ledobálhatom a vértjeimet és elbújhatok, nem kell egészségesnek, produktívnak, hasznosnak, együttműködőnek, jókedélyűnek látszanom, kvázi ott sírhatok ahol senki se lát, ami azért lássuk be jár némi megkönnyebbüléssel, az urbánus forgatag zajos elvárásaihozhoz képest.

Címke , ,

Ez csak víz

Régen szerettem és faltam is a verseket, manapság azonban nagyon ritkán fogyasztok ilyesmit, ráadásul akkor is csak néha…
Pedig, ha tehetem, sokat olvasok most is, (Bár kétségtelen, hogy jelenleg nem ez a legfőbb időtöltésem, mint például a karantén hónapjai alatt, de sajnos nincs is annyi felesleges időm, mint amennyi akkor volt. ) de jóformán csak prózát, a költemények szinte teljesen eltűntek az életemből.
Ráadásul úgy, mintha sosem lettek volna ott…
Hiányukra, egy közelmúltbéli beszélgetés hívta fel a figyelmemet és végre összekapcsolta a fejemben a dolgokat, vagyis fény derült a turpisságra, amit a tudatalattimnak eddig remekül sikerült a szőnyeg alá sepernie.
Pontosabban annak a szomorú hozadékára, hogy amióta a vártnál nagyobb mértékű instabilitást mutat az idegrendszerem, képes vagyok egyes random szavaktól – amelyek valamiért sebesebb örvényléseket kavarnak az emocionális emésztőgödröm falai közt, vagy bizonyos emlékhúrokon erősebben húzzák meg a vonót – csak úgy spontán elbőgni magam.
Nos, ez még abban az esetben is sűrűn előfordul, mikor csak a saját béna gondolataim billentyűzetre vetése közben botlok a nyelvnek olyan aknamezejére, amely a fent említett reakciót váltja ki a szervezetemből, de hol van ez a hatás a valódi szómágusok kifinomultságának következményeitől, akik metsző pontossággal megfogalmazott írásaikkal úgy játszanak az érzéseimen, mintha azok valamiféle könnyen megszólaltatható népi hangszerek volnának.
És mivel úgy tűnik, hogy nagyjából tényleg annak is bizonyulnak, ezért az agyam félreeső rétegeiben bújkáló, még működőképes védelmi mechanizmusok, hogy megóvják a belsőm látszólagos egyensúlyát a szélsőséges érzelemkitörések túlzásaitól, úgy tűnik, egyszerűen veszélyforrásként azonosították a versesköteteket, és csendben, a tudat világítótornyának fénykévéit kikerülve észrevétlenül elvagdosták a környezetemben lévő lírák húrjait.
Most, hogy a kulturális befogadókám elleni kegyes összeesküvést lelepleztem, elő is kotortam a szekrényből a kis ARJ noteszt – nagyjából az egyetlen papírkönyvet, amitől a sok utazás és költözés dacára sem váltam meg sosem, ezért egyébként a javát még mindig kívülről tudom – és nekiláttam tesztelni a felvetéseimet ezekről a folyamatokról…
Hát, tényleg nem volt véletlen, hogy kerültem a poétákat!
Ez az egyszerű kísérlet, egy full guriga papírtörlőmbe és a magas nedvszívóképességével arányos menyiségű, sós lémbe került, a könnycsatornáim sávszélességének csúcsrajáratásával egyetemben.
Ha az ember nincs igazán jól, akkor amúgy is hajlamos mindent önmagára vonatkoztatni, és ha az érzékeny témák neszezésének, a személyére irányuló fegyverdörgéssé erősödése nem lenne épp elég, még olyan dolgokat is képes bekapcsolni a negatív összefüggésrendszerének szövedékébe, amik valójában nem is tartoznak oda…

Azán, hogy ártatlan kifejezések miként tapadnak össze bizonyos képekkel, hangulatokkal, vagy érzületekkel, amiért elhangzásuk Pavlovi automatizmusként alakítja mezőgazdasàgi öntözőberendezésekké az ember könnymirigyeit, annak megfejtéséhez én sajnos csekélyértelmű vagyok, mindenesetre baromi bosszantó szokás.
Az rendben van, hogy manapság már legalább megoszlanak a vélemények a férfiként pityergés cikiségfaktoráról, de engem valójában nem is ez a “boysdontcry” mizéria érdekel igazán, hanem, hogy jó volna legalább költőállónak mondhatóra visszazsaluzni a belvilág támpilléreit, mert a versekről semmiképp nem szeretnék lemondani, de a jelenleg velük csomagban érkező, és akár egy kiadós traumaterápiának is beillő érzelmi gőzkalapácsütéseket csak eképp lehetne hagyományos, “száraz” műélvezetté visszaszelídíteni…

Címke , ,

Szövegfolyam

Tizenegy év hébe hóba történő írogatása után, túl egy bloghost megszűnésen, rengeteg adatvesztésen és minden egyeben, elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy a rendelkezésemre álló ingyenes tárhelykapacitásom elfogyott. Ez persze nem olyan nagy baj, hisz azt jelenti, hogy az ide hordott nyavalyás kis karakterek egymásutánja is képes olyan adatmenyiséget képviselni, amire soha nem számítottam, hogy ezt a teret valaha is betölteni lenne képes, vagy legalábbis gondolatban valami olyasmit társítottam hozzá, hogy ennyi leütés csak abban az esetben lehetséges, ha az ember pötyögésre alkalmas végtagjai, legalábbis a könyökízületig kopnak vissza közben.
(Vicces, – illetve hát inkább szánalmas, de azért nevetgélni jobb, mint szánalom tárgyává válni – hogy ez idő alatt sem tanultam meg tíz ujjal gépelni, és még most is csak úgy piszkálom a klaviatúrát, ahogy a nyálcsorgató pulyák nyomkodják a nagy színes gombokat, azokon az idegesítő zenélős műanyag játékokon, amik használatával instant őrületbe kergethető bármelyik nemsüket szülő, mégha éppen a nyomkodás alanyának teljesítményétől szét is feszül a keble a büszkeségtől.) A nagyobb probléma, hogy leginkább a jelenlegi körülmények mellett szerettem volna fenntartani ezt a rövid monológokra szorítkozó, egyirányú kommunikációs csatornát, vagyis a szedett-vedett kis naplómenedékemet, vagy perszonál panaszkönyvemet – kinek mi jön le belőle – de a bájtsmucig wordpress fukarsága miatt a folytatáshoz az eddigi személyesből, üzleti csomagra kellett váltanom. (Ez mondjuk feljogosít arra, hogy bosszúból száműzzem a céget a domainnévből, szóval innentől kezdve már a tuloldal.com-on is elérhető a blog, a tuloldal.wordpress.com helyett.)
Vagyis mostmár hivatalosan is bloggernek számítok, bár az elmúlt több, mint négyezer nap leforgása alatt léttehozott bejegyzésekkel összehalászni tudott, kemény 74 egész követő – aminek a zömét ráadásul, nyilvánvalóan a családom és közeli barátaim teszik ki – , és az a tény, hogy a bloggerek többnyire pénzt keresnek az írásaikkal én pedig immáron már a posztok létrehozásáért is fizethetek, nem igazán indokolja a business class titulust.
Néhány előny azért mégis társul a megvásárolt szintlépéshez, persze a kibővített tárhelynek köszönhető kontinuitási lehetőségen túl, például, hogy evvel a felturbózott pakkal már lehetőségem nyílik rá, hogy virtuálisan koldulhassak, vagy szép szóval illetve, adományokat is gyűjthessek, (Ha mást nem legalább az oldal immáron megnövekedett költségek melletti fenntartására), ezért cserébe a szűk olvasóközönségemet megkímélhetem például az oldalon tobzódó reklámoktól, amik ugyan eddig sem az én pénztárcámat duzzasztották, de most már legalább hatalmamban áll kipucolni őket a felületemről…
Szóval segítsetek ünnepelni, küldjetek egy rahedli pénzt, vagy legalábbis kávéra, hogy a kétujjal betűnyomkodás hosszú folyamata közben se aludjak bele a szövegfabrikálásba.

One-Time
Havonta
Évente

Támogass egy egyszeri összeggel! 🙂💰

Járulj hozzá a munkámhoz egy havi apanázzsal! 😊💰

Járulj hozzá a munkámhoz minden évben egy összeggel! 😊🐝💰

Válassz egy összeget

€5,00
€15,00
€100,00
€5,00
€15,00
€100,00
€5,00
€15,00
€100,00

vagy amennyit csak jónak látsz


Az adományod betűkké változik és nagyon nagyra értékelem!!! ❤

Az adományod betűkké változik és nagyon nagyra értékelem! ❤

Az adományod betűkké változik és nagyon nagyra értékelem!❤

AdományozDonate monthlyDonate yearly
Címke , , ,

Freedom

Eddig azért nem akartam erről írni, mert annyira fűtött tőle a harciideg, hogy amit ennek nyomán ideokádtam volna, azt nem csak a nyomdafesték nem tűri, de a pixelek is elhalványulnának szégyenükben ha ilyesminek a megjelenítésével bíznám meg őket…
Vagyis a kovidhiszti és az idei bölcs rendelkezések, amik figyelmen kívül hagyják a víruson való átesettségem nyomán a véremben habzó antitestmenyiséget, ami bizton állítom, hogy magasabb, mint akármelyik vakcinával, akárhányszor oltott embertársamé, de a másodlagos állampolgár státuszom ettől fikarcnyit sem változott, mivel a védettségi, február közepétől oltásivá alakult. Amivel egyrészt kijelentik, hogy valójában sosem a védettség volt a cél, másrészt lőttek annak a pár hétnek, amikor a közösségi terek és programok együtt élvezete következtében újra embernek érezhetném magam, nem valami fertelmes páriának, aki nem mehet a kiváltságosok számára fenttartott rendezvények és objektumok közelébe…

Majd ezt az egész kurva hacacárét, amivel már évek óta sokkolják az emberek agyát, hirtelen, egyik pillanatról a másikra, hiphopp elfelejtik, mert most éppen felmerült egy másik probléma (Ami ugyan tényleg nem kicsi, és a kovidnál sokkalta húsbavágóbbnak is tűnik.) és a jónép agya egyszerre kettő, – politikai célokra kivállóan felhasználható – történetet már nem tudna érdemben kezelni, így szemétkosárba kell dobják a kevésbé aktuálisat…
Most hétfőtől ismét szabad a pálya, se maszk se oltás sesemmi, passz végevan!
Szó sincs róla, hogy sajnálnám a jelenlegi intézkedéseket, sőt, madarat lehetne velem fogatni, hogy érdeklődés hiányában elmúltak a társadalmi béklyóim, csak valahogy evvel teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy az egész eddigi tortúra, amivel három éve tematizálják a közbeszédet, százezreket tettek földönfutóvá, életek kemény munkáját dózerolták vissza a megsemtörténtbe, és elmék sokaságát hajszolták kétségbeesésbe vagy egyenesen az őrület szélére, az tulajdonképpen csak egy újabb rosszízű hatalomstratégiai tréfa volt az emberek megvezetésére, gazdasági érdekszférák drasztikus átszervezésére, és egyik napról a másikra kicserélhető valami egészen mással, ha úri kedvük esetleg úgy tartaná…
Mondjuk ezen való bosszankodás helyett, inkább sürgősen elkezdek koncerteket és egyéb kulturális, közösségi összejöveteleket látogatni, – amit az elmúlt három évben emiatt az egészségügyinek álcázott politikai blöff miatt kurvára kiszorítottak az életemből – mielőtt bölcs vezetőink még meggondolnák magukat evvel a nyavalyás járványosdival.

Címke , , ,

VAE VICTIS

Úgy tűnik, hogy növényvédelem ügyben bevállni látszanak az ősi természetes módszerek, és a szerves kémia megbízhatóan és könyörtelenül működik.
Vagyis az intervenciós kártevő populációt sikerült csúnya fejlődési rendellenességek sorozatának és egyéb, a metabolizmusukat sújtó kegyetlen ármányoknak köszönhető összeomlásba taszítani, ami a paprikatövek életét így-úgy megmenteni látszik, de a hatalmas levél és virágdeficit valamint az intenzív sokk hatás miatt, az “idei” szüret az tuti nem lesz valami bőséges…
Egy speciális növényi olaj, igen komplex vegyüleivel, egyszerre több fronton támadtam a batátaim elpusztítására törő gerinctelenekre.
Meglehetősen komisz dolog ez, mert a hatásmechanizmusok együttese, módfelett embertelen eredményre vezet, de bevetésével mégiscsak sikerült a harminckilenc növényemből huszonhetet megmenteni, amely némiképp ellenpontozza a tömeggyilkosság okán a lelkiismeretemre nehezedő nyomást.
Van egy Ecdysone nevű szteroid, ami a rovarok vedlését elindítani hivatott, 20-Hidroxiecdysone hormon létrejöttéhez elengedhetetlen, választott vegyi fegyverem összetevőinek egyike, ennek a prohormonnak a hatását blokkolja, aminek hiányában az efféle élőlények fejlődési szakaszváltása ellehetetlenül. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy míg növekedésük nem áll le, de az egészséges méretváltozáshoz szükséges vedlés elmarad, így folyamatosan duzzadó testük saját kitinpáncéljuk foglyává válik, amiről nem túl bonyolult elképzelni, hogy milyen sanyarú véghez vezet. Másrészt itt van még, az ízeltlábúak szervezetének jelentős hányadát kitevő exoskeletont alkotó, váz poliszacharid szintézisét gátló aromás éter, a benzoil-karbamid osztályba tartozó, fluor-szerves vegyület és a monoklorobenzolok tagja, vagyis a triflumoron. Ez jobbára sejtszinten veszi elejét a kitinburkolat létrejöttének, ami nem csupán puhává és ezáltal védtelenné teszi a lárvákat, de külső merevítésű lények lévén a testüket mozgató izmok tapadási pontjaitól is megfosztja őket és még egyéb rusnya fejlődési anomáliákkal is fokozza a mortalitást. Ha ez nem lenne elég, van még a tarsolyban egy spéci kis limonoid, vagyis a tetranortriterpenoid osztályba tartozó azadirachtin, amitől, a még saját “bőrükbe” nem fulladt, vagy el nem folyósodott szervezetű kártevők, egyszerűen elfelejtenek táplálkozni, szaporodni és úgy jóformán bármi zavarót csinálni, aminek köszönhetően, nem csak ártalmatlanná válnak, de egy idő után szimplán éhen is vesznek.
Kicsit sajnálom, hogy így alakult és nem lehetett valami békésebb útját választani ennek a dolognak, mentségemre szóljon, hogy viszonylag korlátozott volt a konfliktus rendezésében igénybe vehető diplomáciai csatornák száma, és mivel mindkét félnek elég karaktetes, de igencsak különböző elképzelése volt a birtokviszonyok mibenlétéről, ha le is tudtunk volna ülni egy tárgyalóasztalhoz akkor sem valószínű, hogy az álláspontok nagyban közeledhettek volna egymáshoz…

A paprikapopulációm majd egyharmadát kényszerültem veszteséglistára írni az alattomos szívogatók miatt, (Béke poraikra!) vagyis, sajnálatos módon, tizenkét gyönyörű növényt már nem sikerült megmenteni, és az életbenmaradottak is felkopaszodtak, vagyis egykoron vitalitást sugárzó önmagukhoz képest, jelenleg elég siralmasan festenek. Sajnos a tripsztámadás szinte a lehető legrosszabbkor jött (Persze, nem nagyon létezik olyan időpont, ami kedvező lenne az ilyesmire.) hisz a növényeim pont elkezdték a kis bimbóikat kibontogatni. A tömeges virághullás eredményeképp, értelemszerűen a sok odafigyelés és gondoskodás gyümölcse nem lesz valami temérdek, de ha most nem is alakul fényesen a termés, a túlélőknek legalább lesz még lehetőségük újrapróbálkozni a következő szezonban való paprikaneveléssel, és ha a nedvszlopálók csapatai visszatérve, esetleg újra szemet vetnének a védenceimre, akkor már nem állunk védtelenül az agresszióval szemben…

A Jalapeño travellerekből és a Seven pot kongo chocolate névre hallgatókból maradt a legtöbb túlélő, fajtánként öt-öt tővel.
(Ezt az utóbbi straint, azért nevezik 7 pot-nak, mert elvileg egyetlen árva terméssel hét különálló fazéknyi ételt lehet, egy varázsütésre fortyogó magmává változtatni, ami nem is meglepő, ha a kis barna nyavalyások tényleg hozzák majd a beharangozott másfélmillió scoville fokot. Csak az összehasonlítás végett, például egy jó kis fingatós, zöld hegyeserős (Anaheim) általában nem tud többet kétezernél…)
Az Aji beníto illetve az Aji dulce amarillo a második a sorban, három három növénykével.
Ketten vészelték át az inváziót a Szellemcsilik, a habanerok, és a kunkori Cayennek, míg a Tabasco, az Aji charapita, és a káprázatos lila Malaysian explosive ember típusokból csak egyetlen cserépnyi élte túl.

Az öcsém által örökül hagyott zöldeknek, névszerint: Elefántláb (Beaucarnea recurvata), Illatos vitorlavirág (Spathipyllum wallisii), Agglegénypálma (Zamioculcas zamiifolia), Tarka sárkányfa (Dracaena marginata), Pletyka (Tradescantia fluminensis), Nagylevelű buzogányvirág (Diffenbachia seguine), Zebrapletyka (Tradescantia zebrina) is sokat használt a kártevőprobléma rendezésével rájuk is vetülő többletfigyelem, őket fajtájuk jobbára trópusi sajátosságaiból kifolyólag, ugyan nem érintette a tripszek pusztítása, de az esetleg az ő virágföldjükbe is beköltözött szívogatók eliminálására eszközölt földcsere és lemosással összekötött fazonigazítás megtette a hatását, csillogó új hajtásaik üde zöldje megmenti a lakás atmoszféráját, a még lábadozó csilik lehangoló állapotából fakadó melankóliától…

Címke , , , , , , , ,

Kikelet

Ugyan az időjárás karjaiban lengetett, borotvaélű mínuszfokok csorbulásának egyenlőre nemigen látszik nyoma, de csillagászatilag megint utolért a tavasz.
Számszerint ez a harmadik, ami valamirevaló emberi érintés nélkül telik.
Szerintem egy közepesen rühes, félszemű körúti kóbormacska nagyságrendekkel több gyengédséget és figyelemet söpörhet be töredék ennyi idő alatt, mint ahogy nekem sikerült.
Nézem a vendéglátóhelyek kirakatában évődő párokat, kapualjakban smároló tinédzsereket, az utcákon kézenfogva andalgó szerelmeseket, babakocsikat toligáló, kiegyensúlyozottnak tűnő családokat, színültig van velük a város, pedig még be sem ütött a jóidő…
Egyszerűen nem tudom felfogni mi lehet az oka, hogy én rendre kimaradok ebből a játékból, pedig úgy érzem, erőmön felül próbálkozom a részvétel kritériumainak teljesítésével.
Azt hiszem a hajléktalanok borvirágos egymáson hempergése felteszi a pontot a kétségbeesésemben ugyan épp nem szereplő I betűre.
Napra nap olvasni tragédiákat, bántalmazó kapcsolatokról, ahol nők, valóságos emberi szörnyetegekkel élnek együtt.
Mentális mélyrepülőkkel, szerencsejátékosokkal, menthetetlen alkoholistákkal, manifeszt elmebetegekkel, erőszaktevőkkel, egy kis anyagért az anyjukat is bármikor eladó keménydrogosokkal vagy csak szimplán olyan állatokkal, akik még a szart is kiverik belőlük csak úgy hobbiból, mert szeretik érezni, hogy ők az urak a háznál, én meg itt állok petrezselymet árulva és nem értem, hogyan és mennyivel lehetek rosszabb az előbb felsoroltaknál.
Talán nekem is juthatna legalább valami maradék, hiszen a magányom durva ráspolya, a valamit még jelentő elvárásaim ballasztját rég lemetszette már a vágyimról.

Mostmár bármi jöhet, csak érjetek hozzám végre, mert kurvára elegem van belőle, hogy a legnagyobb kiterjedésű és lényegesen jobb sorsra érdemes érzékszervemet kizárólag fázásra használom.
Oké, hogy nem rendelkezem komoly egzisztenciával, (de evvel azért nem igazán lógok ki a nagy magyar átlagból.)
Nem vagyok egy matyóhímzés sem, de egyrészt ez ízlés kérdése, másrészt a valamelyest aktív életmódomnak köszönhetően legalább a Homo sapiens formámat megőriztem, ami rengeteg kortársamról nem mondható el jóérzéssel. Megvan az összes fogam, nem vesztettem el egyetlen végtagomat sem, nem kínoznak visszataszító bőrbetegségek.
Ráadásul nem tartom magam egy szellemi Sancho Panza-nak, van háromnégy szakmám, ezeken kívül is értek ehhez-ahhoz, elvégeztem egy egyetemet, beszélek pár nyelven, valamint azt hiszem sikerült már annyit tapasztalni a világból, hogy legyen egy kváziegésségesnek nevezhető értékítéletem a benne található dolgokról. Tudom mi fán terem a humor és az empátia.
Nincsenek uralhatatlan addikcióim, viszonylag színes emocionális palettát birtoklok, és a légynek sem tudnék ártani.
Széles spektrumú a gondolkodásom, könyvtárakat olvastam el, és sokan még csak tehetségtelennek sem tartanak, de mégis, mintha magam lennék a kibebaszott fekete pestis, úgy kerülnek a nők.

Valaki magyarázza már el érthetően, hogy mi a fasz velem a baj, nem passzolok ebbe a valóságba, ennyire megöregedtem, vagy szimplán csak párolog belőlem a halál, aminek kizárólag én nem érzem a szagát???

A meddő találkozások, nettó időpocsékolásnak tetsző szájtépések, visszautasítások végeláthatatlan sora, pedig lassan, de biztosan felszalámizza a csakazértismégegyszernekifutásokba fektethető energiatartalékokat.
Talán majd ez az évad, – mondogatom magamnak immáron harmadszorra – és az a kiváltság, hogy hivatalosan is visszaengednek az emberek közé, javíthat ezen az állapoton valamit, de őszintén szólva, rég elvesztettem már a bizodalmam a dolgok megjavíthatóságában, és az eddigiek alapján nem tűnik úgy, hogy ezt az elkallódott hitet valaki megtalálta volna és szeretné nekem visszaadni.

Címke , , , ,

A baj nem jár egyedül

Ha a kibertámadás kapcsán való meglepődés, és a veszteség visszafordítására teljesen feleslegesen elbaszott órák bosszúsága nem lett volna elegendő, hogy jól alakuljon ez a nap, a hegesztőfáklyám pont akkor csúszott ki a tartójából a földre pottyanva, amikor a nehezen belátható sarkok varrogatása miatt, épp a méregdrága pyrex gázvezető volt rajta, ami természeténél fogva a padlóburkolattal való érintkezés pillanatában millió, apró, csillogó darabra robbant szerteszéjjel…
Épp gondoltam is rá nemrég, hogy a tavalyelőtti novemberben vásárolt cipőm milyen látványosan jól állja a megpróbáltatásokat, amit viszonylag aktív életmódomból fakadó pluszterhelés ró az anyagára, mire egy óvatlan lépésnél az oldalán kb. hat centiméter hosszan szakadt fel a bőr… Halaszthatatlanul új lépő után kellett nézzek, hisz a jelenleg a tulajdonomban lévő darab felületén keletkezett folytonossági hiány nem csak nehezen leplezhető, de pozíciójából fakadóan javíthatatlan is, és a frissen kialakult szellőző, így télvíz idején nem igazán emeli a cipő viselése közben megélt komfortfokozatot. Az csak az egyik probléma, hogy a kis baleset épp abban az időpontban ér, amikor likviditási problémáim vannak, de a helyzet megoldásának égető szüksége és számos egyéb bosszantó körülmények okán, feldúltan kell üzleteket látogatnom.
Őszintén szólva szívesebben vállalnék a fél állkapcsomra kiterjedő gyökérkezelést egy parkingson kóros fogorvossal mint, hogy cipőboltokban ténferegjek tanácstalanul, úgy hogy közben basz szét az ideg.
Nagyjából bármit, de a testem burkolására szolgáló termékek közül mindent kimondottan gyűlölök vásárolni, de mivel a cipőválasztáson kívül semmi ilyesmire nem vagyok túlzottan igényes, ezért az összes nyavalya közül ez utóbbi szokott a legtovább tartani.
Szerencsétlenségemre a jelenlegi divat a legkevésbé sem támogatja az ízlésemnek megfelelő lábbeli egyszerű elérését, sőt úgy érzem az emberek még sohasem viseltek ennyire ocsmány dolgokat a lábaikon, ami tekintettel arra, hogy végignézni kényszerültem a nyolcvanas és kilencvenes évek vizuális környezetszennyezését e téren, nem vet túl jó fényt a jelenlegi trendekre.
Ráadásul most ugye nagyon menő a fehér, minden második cipő vakító makulátlan akár a hó, a talpától a nyelvéig.
Nagyon praktikus mondhatom.
El nem tudom képzelni ki az a megveszekedett hülye, aki fehér lábbelit húz a lábára anélkül hogy szántszándékkal akarjon kibaszni magával, a lábára, amivel az urbánus mocsokban, sárban, dágványban gázol, amit összetaposnak a tömegközlekedésen, lefröcskölnek a kiválló utak öles kátyutavaiba hajtó autók, vagy csak leeszi az első giroszosnál, stb.
A kéményseprőknek sem véletlenül fekete az egyenruhájuk…
Ötésfél óra, három kurva pláza, két túraszaküzlet, temérdek cipőbolt, bármiféle eredmény nélkül.
Az kiderül viszont, hogy az egyáltalán szóba jöhető fazonok, amik még akár kényelmesek is lennének, egész biztosan az üzletek repertoárjának legeslegdrágább modelljei, ezek biztos kiválasztására pedig annál precízebb érzékkel rendelkezem, minnél kevesebb a bukszámban a vásárlásra fordítható összeg.
Egyetlenegy darabot találtam a teljes kálvária alatt, amivel némi fogcsikorgatás mellett talán kiegyeztem volna és még ki is tudnám fizetni indokolatlanul hosszú zsíroskenyéren élés jövőbeli közbeiktatása nélkül, no az persze nem volt a méretemben…

Címke , , , ,

Hekk

Valami megátalkodott kiberharamia eltulajdonította a digitális személyazonosságomat, feltörte a fiókjaimat és az összes platformon, amin jelen voltam, gondosan megsemmisítette a létezésemet. Így nem csak az elmúlt húsz év feltöltött képei, beszélgetései, kapcsolatai és emberi reakciói párologtak el a búspicsába, de “szerencsére” a tartalommal régóta töltögetett, de befejezetlensége okán még nem nyilvános művészoldalam is össze volt kötve a személyes profilommal, így a hekker jótéteményének hála, annak az építését is kezdhetem újra az alapoktól..
Köszi bazmeg, neked is boldog újévet!
Ilyen jellegű támadást eddig még soha nem intéztek ellenem.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy 2022-t írunk, ahol az emberiség egy jelentős százaléka nem csupán virtuálisan intézi a dolgait, de jobbára az egész életét is eképpen éli. Már ennek a tényszerűsége, a napra nap, mérhetetlen menyiségben keletkező adat, és az információnak, mint erőforrásnak a jelentős mértékben való felértékelődése, temérdek visszaélési lehetőséggel látja el, ennek a pszeudovilágnak a nagyon is valóságos vámszedőit, de valamiért, eleddig azt hittem kizárólag olyan embereket hekkelnek meg, akiket érdemes is.
Mert mondjuk van nekik pénzük, amit el lehet venni, hatalmuk, amit ki lehet kezdeni, hírnevük, amit be lehet mocskolni, népes számban vannak rosszakaróik, akik fizetni is hajlandóak egy szakembernek, csak, hogy borsot törhessenek az áldozat orra alá, esetleg hangos ellenállók, akik felsőbb érdekeket sértenek és jobb őket elhalgattatni, nem az ilyen egyszerű, futottak még kategóriában is jelentéktelen figurákat, akik nemcsak, hogy csórók, és senkit sem érdekelnek, de a mátrixban való jelenlétük is kb. perszonál nyöszögésből, valamint minden bizonnyal széles tömegek érdeklődésére számot tartó, és a világformálásban meghatározó szerepet játszó, tengeri meztelencsigák meg csoffadt paprikavirágok rendszertelen posztolgatásából áll. Kicsit hízelgett is az önértékelésemnek, hogy legalább ilyesmire érdemesnek találtak…
Aztán a jelekből nem volt nehéz összerakni, hogy igencsak le vagyok maradva, és a dologban nincs semmi személyes, hisz az ilyen kisstílű betörésekkel valamirevaló villanybűnöző már nem koszolja össze a kezét, illetve csupán közvetve. Efféle dolgokra csupán egyszer pazarolták a drága idejüket, és már rég, csak az általuk megírt algoritmusok portyáznak, szenvtelenül prédájukra lesve az egyesek és nullák sötét rengetegében.
Random rajtaütéseikben nincsen mérlegelve a célpont fajsúlyos volta, hisz a lélektelen programok ingyen dolgoznak, fáradhatatlanul a nap huszonnégy órájában, így a viszonylag magas hibaszázalék mellett is kifizetődő a futtatásuk, és a nagy számok törvényének köszönhetően, előbb vagy utóbb, egészen biztosan fennakadnak hálójukon a potenciális fizetővendégek is. Az efektív károkozás valójában csak járulékos és jobbára csak a fenyegetés nyomatékosítására szolgál.


Arról, hogy nem célzott és kifejezetten csak ellenem irányuló, hanem egy kvázi véletlenszerű, robotok által végrehajtott tucattámadásnak estem áldozatul, a bizonyságot maga az alanyát tévesztett zsarolás szolgáltatta.
Kaptam ugyanis egy kedves e-mailt, olyan ékes magyarsággal fogalmazva, amilyet csak a bonyolult nyelvünkkel nehezen bírkózó google fordító képes megcsillantani.
Eképpen hívva fel a figyelmemet azon információra, miszerint, ők tudják, hogy sűrűn látogatok felnőttfilmes oldalakat és számos, a számítógép kamerája által rögzített kompromittáló felvétel van a birtokukban rólam, amit természetesen azon kívül, hogy minden ismerősömnek továbbítanak, kirthatatlanul rögzíteni fognak a világháló szövedékében, amennyiben vonakodnék hajlandóságot mutatni, az utonállók kriptovaluta számlájának záros határidőn belüli, jelentős összeggel való gyarapítására.
Az interneten elérhető teljes adatállomány csaknem 13%-a tisztán pornográf tartalom, de a letöltéseknek már több mint egyharmada az, ez számszerűsítve olyan menyiségű monitor előtt maszturbáló embert takar, hogy minden bizonnyal a véletlenszerűen kiküldött üzeneteknek is jelentős százaléka értékelhető érvényes találatként.
Ezúttal azonban hibáztak, hisz a velem született képzelőtehetségem révén, még egy ilyen magányosabb időszakban sem szorulok internetes felnőttartalmak talmi stimulálációjára.
Szerény véleményem szerint az ilyesmi egyértelműen, azon beteglelkű szerencsétlenek időtöltése, akik torz vágyaik tetejébe még a fantázia kiváltságát is nélkülözni kényszerülnek.
A pornóról először, a koratinédzser kor, titokban másolt, lopva megnézett videokazettái jutnak eszembe, valamint a “tilosban járás” hozzájuk kapcsolódó izgalma, ami némiképp színesítette a széppel nehezen asszociálható, dramaturgiai baklövésekkel terhes, béna, keletnémet alkotásokat, amik akkoriban számunkra hozzáférhetőek voltak.
A képek, melyek a fiatal szervezet tétovaságában, vizuálisan összekapcsolták a replikációra képes biológiai formációk ősi törvényszerűségéből kavargó ködbe rejtett, szigorú utasítást, a testek lucskos tusájával, és a vágy nyílegyenes vágányára helyezték az ébredő hormonok pezsgésével átjárt vér tolulását, emlékezetesek voltak ugyan, de a valóság tüzijátékához képest igencsak elenyésző érvényűek.
A váltivarúság rám eső hányadából származó, belső szexuális késztetés fizikai realizálódása, az első valódi érintések, a feromonok ellenállhatatlan szirénénekében fürdő összetapadások, az igazi váladékoktól sikamlós tornák, elég gyorsan és hatékonyan feledtették a szafaládéfaszú Jürgenek és érzéstelen arccal lihegő partnereik, művi hússzínházát.
Amióta művelhetem, amúgy is puszta időpazarlás volna bután csak nézni, ahogy mások csinálják helyettem.
Másfelől ott van az a számomra rendkívül zavaró aspektus is evvel kapcsolatban, amit anno, az instant merevedésével elfoglalt férfikezdemény elől még javában eltakart a Leydig sejtek vegyipari mágiája, de egy kicsit tapasztaltabb és talán fejlettebb tudatú entitás bizony már nehezen megy el mellette, vagyis a nyers erőszaknak a riasztó ténye, ami keresztül kasul átjárja ezt a műfajt.
A rendkívüli közöny, amivel ez tálalásra kerül, csak azt a képzetet erősíti, hogy mindez nem csak “sajnálatos” velejárója, az efféle tartalmú mozgóképek készítésének, de leplezetlen ábrázolása szándékoltan targetálja a célközönség igényeit.
Amikor az állatvilágban, a génjei továbbörökítésének jogát kivívó, győztes hím sugározta dominanciát, ami egyébként elsősorban a vetélytársaknak szólna, tévesen, az aktus tárgyként kezelt alanyával szembeni megalázásra fordítják, és aztán még el is akarják játszatni vele, hogy ennek elszenvedése valójában leírhatatlan fizikai mámort okoz, az valahogy számomra nem igazán kóser.
A kiszolgáltatottak bántalmazása, – még ha a képeken nem is mindíg tűnik annak – egy egészséges szemléletű embert ritkán szórakoztat.
(Tiszta sor, hogy a fájdalom és a gyönyör találkozásának két oldalán húzódó senkiföldjék kiterjedését bizonyos szituációk drasztikusan befolyásolhatják, sőt, néha magát a limes vonalát képező pontok koordináit is képesek arrébb tologatni, de valahogy mégiscsak nyilvánvaló, hogy ezen produktumok, sokkal inkább az állati szinten rekedt faszverőkre épülő iparból besöpörhető haszon reményében, mintsem a szenzuális határmezsgyék mélyebb megfejtésének dokumentálása jegyében jönnek létre.)
Ráadásul az intimitás és örömszerzés általam nyilvántartott számtalan érzékeny rétegét, különféle testüregek szilaj betömésére és vörösre dörzsölt szeméremajkakon csattogó herékre silányítani, nem igazán fér össze az emberi kapcsolatokról alkotott képem összetettségével.
Szóval, felőlem aztán büszkén teleplakátolhatják az egész világhálót azokkal az internetes pornóra önkielégítő felvételekkel, amiket rólam sikerül találniuk…
Valószínűsíthető, hogy a dologban való érintettségem hiánya okán, a blackmailben rögzített két napos fizetési határidő tüntetőleges figyelmen kívül hagyásával bosszantottam fel annyira az elektromos kalózka hóhérprogramjait, hogy ócska fenyegetésének hatástalnságát megbosszulandó, teljesen kirtson engem a meta platformjairól.

Első felindulásomban az volt a véleményem, hogy Rohadjanak meg szépen papírzsákban, akik így kibabráltak velem, de ha alaposan végiggondolom, a helyzetet, valójában lehet, hogy közvetve végülis jót tettek vele.

Mert, ugyan rengeteg virtuális jelenlétre szánt idő ment kárba, és az attack folyományaként, kommunikációs téren újra a huszadik században találtam magam, de egyrészről elképzelhető, hogy igazából oda való is vagyok, másrészt meg úgysem volt rám kíváncsi senki sem, így a látszólagos közösség, további, csupán érdektelenségre számot tartó információcsomagokkal való bombázása, szinte ugyanannyira lenne hiábavaló, mint amennyire eddig is annak bizonyult. Ez bizonyos szemszögből nézve egyfajta szabadaságot jelenthet, és a részvétel megszűnésével a Zuckerberg digitális piócái sem szívogatják tovább feleslegesen a drága életidőmet, vagyis egy – ugyan tőlem függetlenül kivitelezett – huszárvágással, egyszerre hárommal mérséklődött, a valóságra való öszpontosítás kerékkötőinek száma.
Mondjuk a magányom egyre szélesedő üregének tágulását lehet, hogy felgyorsítja kicsit, az eddig legalább virtuálisan létező kapcsolataim megszűnése, de se kedvem sem szabadidőm nincs ennek a baromságnak az újraépítésével bajlódni és talán nem is árt végleg leválni az efféle illúziókról…

Címke , , , , , , , ,

Ördögűzés

A lakótársaim szép nagyot nőttek, pedig eddig még elég keveset élvezhettek a természetes fény nyújtotta kiváltságokból.
Szinte mindegyikükön megjelentek már az apró bimbók, többjükön már szépen be is porozgattam a kibomlott virágokat, és a sikeres mesterséges megtermékenyítésnek köszönhetően már apró terméseket nevelgetnek.
Szerencsére a kínai ecsetet eddig is ügyesen kezeltem, így némi művészeti előképzéssel a balkonkertészet léptékében, növényi inszeminátornak lenni – ugyan türelmet igénylő, de – viszonylag egyszerű feladat…
Az Aji charapitám már színesedő bogyórengeteggel ékes,

a Halapeño travellereken is büszkén híznak a gondoskodás virágszoknyás gyümölcsei

és a széles levelű Habanero és Jolokia tövek is lassacskán élesíteni kezdik komisz kis vegyifegyvereiket.
Jó nézni, ahogy a lakás rideg fehérségében formálódó kis mesterséges dzsungelsziget burjánzása kezdi élettel megtölteni a teret, amit eddig csak az én sápadt vegetálásom próbált több kevesebb sikerrel színesíteni.
Mondjuk jó korán ültettem el a magokat.
Igazából, talán vagy négy hónappal előbb, mint azt egyébként a tapasztalt növénytermesztők javasolták volna. Mindegy is egyébként, hiszen kert híján amúgy sem tudnám őket szabadföldbe ültetni, így fejlődésük szempontjából nincs túl nagy jelentőssége, hogy mikor milyen idő van odakint.
A maximum amit megtehetek, ha egyszer végre begyűrűzik a jóidő, akkor a cserepeik – Amik igazándiból vödrök, és valamiért nagyságrendekkel olcsóbbak voltak, mint a még náluknál is is hitványabb műanyagból készült, fül nélküli, két teljes literrel kisebb űrtartalmú virágültetésre szánt alkalmatosságok, ezért valahogy nem éreztem szükségét a 39 palánta felneveléséhez egy kezdő tanári fizetésnél többet költeni – az ablak innenső oldaláról átkerülnek az erkély külső térfelére, hogy eztán a vackom levegője helyett a budapesti szmogot dúsítsák oxigénnel.
Persze csak akkor, ha egyáltalán marad belőlük valami addigra.
Itt, a külvilág szeszélyeitől a precíz nyílászárók ölelésében hermetikusan izolálva, a beton nyolc emelet magasra nyúló sivárságában nem igazán számoltam, az ember által mezőgazdasági kártevőnek csúfolt ízeltlábú fajok megjelenésével.
Sajnálatos módon a természet a legcsekélyebb mértékben sem törődik avval, hogy én mire számítok vagy mire nem, így a dohánytripsz (Thrips tabaci) sajátos fejlődési ciklusainak köszönhetően, eredménnyel tudott beszivárogni az otthonom védett falai közé, a palántaültetéshez használt szubsztrátum zsákjaiban megbújva.
Ugyanis annak ellenére, hogy a növényi szövetek közé rakott petékből kikelő lárvák, első stádiumai a második vedlésükig a palántákon randalíroznak, az ezt követő prenimfa és nimfa formák a TALAJBAN vészelik át az imágóvá válás csodálatos metamorfózisát, hogy kifejlett, deli rovarokként teljes erőbedobással tudják szívogatni a haszonnövénykéim éltető nedveit.

Ráadásul nőstényeik nem igen bajlódnak szívük lehetséges választottjainak társkereső platformokon való jobbra vagy balra húzogatásával, hiszen ezt az egész kérdést a szűznemzésnek nevezett varázslatos képességük révén egyszerűen letudják önerőből, a hímek bárminemű közreműködése nélkül.
Ez azért kurva veszélyes rám és szegény paprikáimra nézve, mert a faj viszonylag gyors nemzedékváltási sebességének köszönhetően, akár egyetlen nőivarú egyed megjelenése megpecsételheti a gondozottaim sorsát. Márpedig megjelenni megjelentek, ráadásul nem is egyedül, szóval mondhatni, hogy nem repesek az örömtől, és őszintén szólva kedvem lenne egy-két kézműves pofonnal megkínálni, a fertőzött földet mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül forgalomba hozó kertészeti vállalkozás felelőseit.) Sajnos a kis rojtosszárnyúak ellen való védekezés viszonylag körülményes és igencsak sziszifuszi feladat, ugyanis a tojásaikat a növény belsejébe helyezik, ahol azok igencsak védettek a különféle permetszerek ellen, a földben fejlődő pupa pedig ugyancsak megúszhatja a hagyományos mérgekkel való eliminálási kísérletet, valamint a különböző nemzedékek és feljődési fokozatok ugye egyidejűleg léteznek, tehát az egyes változatok kiirtása is csak ideiglenes eredménnyel kecsegtet.
Szeretett paprikáim már most elveszítették szikrázó vitalitásuk fényét, alsó leveleik, a folyadékháztartásukat megcsapoló potyalakomák nyomán kialakuló, ezüstös árnyalatú nekrózisfoltokkal tarkítottak, és a gondosan adagolt ivóvíz és mikroelemek ellenére is bágyadtan csüngenek alá.

Az élősködők rombolásának szomorú jeleként, megfigyelhetem a túlélésért folytatatott küzdelem gigászi áldozatait, ahogy az evolucionáris sikerességük zálogait, vagyis legféltettebb kincseiket, a frissen nyílt, és már megtermékenyült virágokat egyaránt elengedik.
Szívszorító látni a földjük felszínén napra nap szaporodó, röviddel ezelőttig még hófehéren viruló szirmok, lehullott, összefonnyadt csészéit, terméskezdeményeik elvetélt “embrióit”


No de, itt jön képbe egy kevesek által ismert, mégis évezredes múltú növényvédőszerként is használt anyag, ami az indiai szubkontinensen és az afrikai országok többségében őshonos, Indiai orgona, ( Azadirachta indica) közismertebb nevén Neem, avagy Nigériában Dogoyaroként becézett mahagóniféle fa terméséből sajtolt olaj. Ez a komplex triglicerid szerencsére tartalmaz egy azadirachtin névre hallgató másodlagos metabolitot, ami egy igencsak aktív kitinszintézis gátló vegyület és a levéllemezekbe való felszívódással pont ott fejti ki a hatását, ahol arra a legnagyobb szükség van. Vagyis csak a nedvek szívogatásából élő külsőmerevítésű lények fejlődésében idéz elő súlyos, többnyire végzetes rendellenességeket, anélkül, hogy magára a növényre vagy a növényt nem károsító ízeltlábú szervezetekre veszélyt jelentene, ráadásul totál BIO, és gyorsan elbomlik, úgyhogy a termések jövőbeli élvezeti értékén nem módosít semmit. Furcsa, csípős szagú oldata permetszerként és az öntözővízbe keverve egyaránt hatásos, ezért most a két módszert kombóban alkalmazva próbálom fokozni az esélyeimet…


(Nem örülök neki egyébként, hogy a kémiát szántszándékkal fordítom élő szervezetek ellen, de a kis “trójaiak” kezdték a balhét és valamilyenformán meg kell óvnom a territóriumom határait és benne, a választott, apró ökoszisztémám éppségét. Rossz érzésem nem amolyan álbuddhista szarság, hisz mióta az értőn csiszolt lencsék rendje által az emberiség szeme előtt feltárult a mikrovilág kapuja, köztudomású, hogy hiába a jaina szerzetesek tollseprűzése, hisz még a legóvatosabb létezésünkkel is tömeggyilkosságok sorozatát követjük el minden percben.
Lelkismeretem mégsem teljesen tiszta ez esetben.
Talán a direktség tudata, ami kicsit zavaró a dologban, mivel normál helyzetben megpróbálok a legkevesebbet ártás irányába törekedni, amely elképzelésbe az előre megfontolt szándékkal elkövetett genocídium valahogy nehezen illeszkedik harmónikusan.
Ha ugyan tiszteletnek nevezhető érzést nem is táplálok irántuk, mégis őszintén csodálom az “ellenfeleimet”, amolyan alanyi jogon, miként minden a bolygón létező élethordozót, akiket máskülönben eszem ágában nem volna bántani. Vesztükre, a természetükből következő és csak bizonyos nézőpontból kártékony tevékenységüket, pont rossz helyen művelik, amivel éppenséggel durván sértik a pillanatnyi érdekeimet, ennek mielőbbi elhárítása pedig prioritást élvez és sajna felülírja az önként vállalt “jobbára ártalmatlan” státuszomat. Szóval előre is elnézést kérek a paprikarontásban közreműködőktől az organogenezisükbe történő bestiális beavatkozásért, de aki a barátaimra szúró-szívó szájszervet emel, annak nincs kegyelem ezen a portán.)
A “csodaszer” hatásmechanizmusa viszont a megszokott rovarölőszerekéhez képest nem azonnali, és a késleltetett eredménynek sajnos egyéb kellemetlen kimenetelei is lehetnek, ugyanis a tripszek a táplálkozásukkal való pusztítás mellett többek között a dohánymozaik (TMV) és egyéb, TSWV, CMV, PVY, stb. a paprikák számára letális lefolyású vírus vektoraiként is funkcionálnak, ami ellen viszont már nem igazán, létezik védelem.
Azonban a fertőzést, csak a teljesen kifejlett parazita egyedek képesek hatékonyan továbbadni, tehát az időtényező emiatt igencsak lényeges. A vírusfertőzés jeleit mutató töveket elkülönítettem (A garzon korlátozott fizikai kiterjedésének köszönhetően ugyan nem kerülhettek messzebre, mint a hálószoba ablaka mögé, de megölni nincsen szívem őket.) és csak reménykedni tudok, hogy a többiek kezelésével még elkaptam az utolsó huszonnégy órát, mert ha nem, akkor a legtöbb, amit tehetek, hogy tehetetlenül végignézem, ahogy a kis rohadékok által terjesztett mégkissebb rohadékok egymással karöltve, szisztematikusan kicsinálják a barátaimat.
Ez nagyon megviselne, mivel igencsak megkedveltem őket az elmúlt négy hónap velük való bíbelődése alatt, ráadásul ugye az egyedüli – ha a betolakodókat és a bélflórám mikrobáit nem számítjuk – élő szervezetek, akik hajlandóak velem együtt élve osztozni a magányomon. (A képet némiképp árnyalja ugyan, hogy ők sem önszántukból teszik ezt és szesszilis mivoltukból fakadóan, viszonylag korlátozott mennyiségű stratégiát használhatnának fel a tőlem való megszabadulásra.)
Egyrészt meglehetősen szomorú lenne végignézni a védenceim, lassú agóniájának folyományaként végbemenő, elkerülhetetlen pusztulását.
Másrészt a szégyenteljes kudarc igencsak sokat elmondana rólam is, (Az tulajdonképpen másodlagos, hogy nagy menyiségű pénz, idő, energia és odafigyelés menne a süllyesztőbe.)
hisz semmi más dolgom nem lett volna velük, az optimális körülmények biztosításán túl, mint megvédelmezni őket a mostoha világunk rájuk leselkedő kegyetlenségeitől. Így változtathat az “őrangyal” szerepben való elbukás egy kezdetben gyümölcsöző együttműködést, bántalmazó kapcsolattá.
Haláluk a napnál is világosabban mutatná, hogy még ilyen egyszerű létformákról való felelős gondoskodásra is képtelennek mutatkozom, amit bizony csak nehezen tüntethetnék fel túlságosan építő jellegű eseménynek magam számára, főleg egy olyan helyzetben, ahol szinte minden jelenlegi életkörülményem arra játszik, hogy az önbecsülésem utolsó megmaradt szilánkjait is akkurátusan megsemmisítse…

Címke , , ,

Zöld

A tárgyak nem fontosak, ami egy viszonylag fura és néminemű magyarázatra szoruló kijelentésnek tűnhet egy szobrász, vagyis egy viszonylag aktív tárgyalkotó szájából, de ez az igazság.
Ebben az esetben, mondják, hogy illik megkülönböztetni használati tárgyakat és mindazt, ami ezen kategórián kívül esik, például a szobrokat, emlékeket ésatöbbi…
Tehetünk persze kísérletet arra, hogy kategóriákat állítsunk fel, a tárgyakat funkciójuk, külalakjuk, felépítésük, általuk kiváltott gondolatok vagy érzések szerint rangsorolva, halmazokat kreáljunk, azokat okos elgondolások szerint messük egymásba vagy különítsük el egymástól, de a végére mindig oda jutunk, hogy legyen az a holmi bármely értékű, készülhetett bármely matériából, terveztetett bármire is, vagy jelent-e valakinek valamit, csupán egy halom hideg atom, ami semmiféleképp nem hasonlítható össze az élet által “átjárt” anyag érdekességével, szépségével illetve értékével.
A tárgyakhoz való kötődés tévút, zsákutca, (Sajnos sokszor úgy tűnhet, az élőkhöz való ragaszkodás is az lehet, de az már egy másik sztori.) ez egy nagyon fontos irányelv a világban való létezéshez, vagyis ha tárgyakat tartasz fontosnak csupán, akkor nagyon hasonlatossá válhatsz hozzájuk, vagyis nem túl fontossá.

Mégis vannak élettelen dolgok, amik olyan sokat és kitartóan segítettek, megkönnyítve az életemet, és jelenlétük annyira hozzátartozott a mindennapok folyásához, hogy mikor a sorozatos “életmentő” műtétekkel, sokadszorra eszközölt javításukkal együtt is lejár a szavatosságuk és kvázi nyugdíjba kényszerülnek, akkor úgy érzem meg kell róluk emlékeznem.
Ugyan nem szokásom emocionális kötődést kialakítani, érzések viszonzására képtelen anyagi objektumok iránt, de valahogy mégis hozzászokunk dolgokhoz, amik folyton a kezünk ügyében leledzenek, és hirtelen a hiányuk, felhívja a figyelmet a hétköznapi jelentősségükre.
Ez, a valamikor makulátlan zöld, North Face futártáska, ezelőtt nyolc évvel került hozzám, Gran Canarián, Dani jóvoltából és rögtön egy második tengerentúli utazással kezdte a pályafutását. Ready után ez a cucc tudna felállni a dobogó második grádicsára, mármint a beletett kilométerek menyiségének tekintetében.
Megmutattam neki az újvilágot, Ázsiát, Afrikát, és Európaszerte is körülnéztünk kicsit, nemmellesleg az utóbbi, kellemetlen magyar esztendőt is derekasan végigszolgálta mellettem.
Szóval kapott hideget-meleget a szó legszorosabb értelmében.
Két közúti balesetet is elszenvedtünk együtt, itt, a vidám, figyelmes emberekkel teli Kárpátmedencében, mindkét gázolásnál a szerkezeti integritásával fizetett az én testem mérsékeltebb abráziójáért.
Köszönet érte!
Sajnos, a felületén képződött folytonossági hiányok elleplezésére ráragasztott molinóponyva foltok sem bírták túl sokáig a velemvaló együttélésből következő fizikai megpróbáltatások özönét, csatjai eltöredeztek, varrásai felfeslettek és idővel a rojtosra szakadozott kültakarója, már képtelen volt kívül tartani a külvilág páratartalmából vagy a rá szitáló csapadék cseppjeiből származó nedvességet, ami sokkal inkább indokolta a korkedvezményes nyugdíjazást, mint a felfoszlott toldozott-foldozott mivoltából sugárzó szolid hajléktalan imázs, amivel a viselőjét volt szíves megajándékozni.
Szóval köszi a sok évnyi cipekedést, igazán hasznos voltál!


(Az egykoron, Etiópia és a rasztafariánusok zászlajának vagy egyeseknek inkább a rendőrlámpák vidám színösszeállítását idéző testvérhármasból, kettő utitárs már elhullott mellőlem. Elsőként Ready távozott, most a zöld is kiesett a pixisből, így a legendás “északi arcok” közül már csak a nagy sárga duffelbag maradt szolgálatban, ami böszmeteg méretéből adódóan a hétköznapokban ritkábban kerül bevetésre.
A márkahűségnek tűnő következetesség valójában csak a véletlenek összejátszásának köszönhető, egyáltalán nem volt szándékos a táskáknak azonos gyártótól való beszerzése, csupán így alakult.)


Az utód nem is követi a hagyományt, nem kíván beházasodni a megritkult Nort Face dinasztiába, színei is visszafogottabbak némiképp, cserébe viszont egyedi tervezésű, és kézzel készült darab, egy “Bagaboo workhorse” ami nagyjából a messenger bag-ek Royce-royce-ának számít.
Remélem legalább annyi örömöm telik majd benne, mint elődeiben és kitart majd mellettem ez is pár esztendeig. Amit talán mégjobban remélek, hogy ennek a készségnek is megadatik majd, hogy szolgálati idejében, a világnak ne csak ezt a szomorú, koszos kis szegletét lássa, hanem lehetősége legyen megtapasztalni az oldalamon, a bolygó mesés tájain való kalandozás által kínált kihívások özönét.
Úgy legyen!

Címke , , , , , ,