Uncategorized kategória bejegyzései

Rabolólopó (Rózsaszín világ project #03)

Az van, hogy nem megy teljesen zökkenőmentesen a kizárólag örömteli és jó dolgokra fókuszálási tervezet kivitelezése.
Legalábbis, a körülmények úgy tűnik, igyekeznek szinte minden elképzelhetőt megtenni a figyelmemnek a pozitívumokról való elterelésére.
No mivel lehet így télvíz idején egész hatékonyan visszakergetni az odvába, az onnan amúgy is csak megfelelő indítékkal előbújó hikikomorit?
Na mivel?
Lopj el tőle valamit, azon kevés ingóságai közül, amihez igazán ragaszkodik…
Lehetőség szerint essen a választásod, mind közül a legfontosabb tárgyára, amivel szinte össze van nőve és, ami nélkül eddig se ment nagyon sehova.
Tulajdonítsd el a kerékpárját!
Szökőévente megyek el valahova kulturálódni, amire egy kedves kolléga kiállításmegnyitója épp megfelelő alkalomnak ígérkezett.
Valamiért azt gondoltam, hogy a Rádayn, vagyis a IX. kerület tönkrekamerázott kulturális főutcáján, az egyszerű, duplalakattal való lezáráson túl, nem szükséges olyasfajta, egyéb óvintézkedések foganatosítása mint például GYODA-t és aknazárat telepíteni köré, nagyfeszültséget vezetni bele, vagy még talán attól is eltekinthetek, hogy éhes anakondát tixózzak a vázra, mint mondjuk a hős utca közelében kéne. (Ahol, ha szeretnéd, hogy a keresztülhaladás alatt legalább a ruháid a testeden maradjanak, akkor érdemes egy működő láncfűrészt, hosszú madzagon pörgetned magad körül, a keringési sík középtengelyhez viszonyított szögtartományát sűrűn és véletlenszerűen változtatva, valamint külön ügyelve azokra a rövid periódusokra, amikor pislognod kell, hogy akkor se szívják le belőle a benzint.)
Szóval elvitték, sokba volt, most meg már sokba nincs.
Valaha a harmincadik születésnapi önajándékom gyanánt került hozzám, az első olyan bringa, a sok szirszarkacat után, ami végre a testalkatomhoz passzoló méretű, biztonságos tárcsafékek lassítják, az út egyenetlenségei és a csuklóízületem közé puha lengéscsillapítót ékel, könnyű, egyszerű, szép, fekete, nem a kínai népköztársaság, széleskörben forgalmazott ipai hulladéka, és aminél nem is akartam jobbat.
Sokat kellene gondolkoznom, ha valaki megkérdezné, miként lehet – mondjuk a direkt végtagcsonkolást leszámítva – ennél jobban kibaszni velem.
Régóta nem volt már bennem ennyi fortyogó harag.
Illetve a düh aktív tűzhányója felszínre okád sok olyan veszélyes salakot amelyek látszólag önmagukban kevesek lettek volna a kitörés elindítására de egymásra rakódó rétegei mindenképpen katalizálták a robbanást.
Ezért, így utólag visszagondolva, lehet, hogy nem csupán a tolvajnak óriási szerencséje, hogy nem futott össze velem, mert amilyen idegállapotba kerültem ettől a szituációtól, elképzelhető, hogy egy sopronkőhidai, életfogytos vakációra is könnyen bevásároltam volna magam a vidám találkozással.
(Azon kevés alapján, tudnillik, ami a tettenérés után maradhatott volna a delikvensből, nagyon nehéz lenne bebizonyítani a bíróságon, hogy ezen, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés mögött, nem lapult előre megfontolt szándék.
Olyan huzamos ideig ugyanis, jogilag biztosan nem lehet hirtelenjében felindulva lenni, mint, ami egy átlagos emberi szervezetnek, kerékpárlánc segítségével való, maradéktalan vérplazmává veréséhez szükséges.
Pedig, addig biztos ütöm, amíg ott vagyok és valószínű nem is tágítok a helyszínről, míg maradnak belőle olyan szilárdabb halmazállapotú darabok, amik túl nagynak bizonyulnak az aszfalt repedésein való elszivárgáshoz.)
A dühöt valószínűleg nem csupán a tolvajlás ténye, hanem annak folyományaképpen, elkerülhetetlen módon az életembe nyomódó következmények víziója is tovább táplálta.
Miszerint, a most pár hónapon keresztül biztosan jelenlévő, cudar hidegben, órákon keresztül talpalni a fagyos flaszteren, hogy egyáltalán odajuthassak valahova, nem nevezhető egy túlságosan szórakoztató elfoglaltságnak, olyannak meg főleg nem, amire kora reggel vágyni szokott az ember.
Csakúgy, mint a tömegtől, a nekik kitalált közlekedési megoldástól is szörnyen irtózom, és nagyon nyomós indok szükségeltetik hozzá, hogy igénybe vegyem, akkor is, szigorúan csak a személyes izolációs készletem pszeudobiztonságában (tükrös napszemüveg, aktívzajszűrős fullos fejhallgató.) vagyok hajlandó kitenni magam ennek a tortúrának, és ezen ritka esetekben is csak kellő összpontosítással tudok pánikroham nélkül, sok olyan ember közé zsúfolódni, akikkel nem, hogy nem igazán kívánok egy levegőt szívni, de még csak azonos légtérben tartózkodni sem…


Node, idáig tartott a nyígás, meg a felesleges puffogás, mert ugye a pozitívvilágnézeti autoterápiám jegyében, minden szituációnak meg kell keressem a fényesebbik oldalát, ami egyrészt elengedhetetlen a megőrülésem elodázásához valamint az összeomlásaim számának lehetőség szerinti mérsékléséhez is hozzájárul.
Másrészt meg, most pont ezt a feladatot találtam ki magamnak és igyekszem is konzekvensen tartani az irányt.
Ugye mindenféle szarnak vannak pozitív hozadékai, már szinte az első pillanattól, mint például a kényszerű rádöbbenések, amik, maguk után hozzák, az embert a tárgyakhoz fűző viszonyok felülvizsgálatának igényét.
Annak ellenére, hogy kifejezeten odafigyelek a puritán életmódomra, és igyekszem, az urbánus világban egzisztáláshoz szükségesnek mondott holmik számát is a lehető legalacsonyabban tartani, a kifosztásomra adott emocionális reakciók arról tanúskodnak, miszerint újra beleestem a valamihez való ragaszkodás hibájába.
Nomármost, bármi is legyen az, élő vagy holt, ember, állat, növény (vagy gomba) illetve legrosszabb esetben akár egy tárgy, ha balga módon hagyod, hogy érzelmi kötődések alakuljanak ki irányukban, akkor a dolgok természetéből fakadó múlandóság okán előbb vagy utóbb, borítékolhatóan veszteség érzésével kell szembesülnöd, ami pedig a ragaszkodás mértékével egyenes arányosságban lesz destruktív hatású, és olyan nehezen betölthető hiányokat alakíthat ki a belvilágban, amikre valójában senki emberfiának nincsen szüksége.
Sajnos ezt nem vettem észre időben, pedig voltak neki jelei, mégpedig elég szembeötlőek, elkezdtem ugyanis a bringát a saját képemre formálni, ha óvatosan is, de pimpelgetni és némi személyes arculattal felruházni, ami bizony melegágya az érzelmi pókhálófonalkák sűrűsödésének és egyenes út a csapdába, amivel csak magamnak árthatok.
Ennek kapcsán sikeresen kibaszarintottam a kukába egy sor olyan dolgot, amik hasonló sunyi módon, kicsi, alig érzékelhető emocionális tapadásokkal próbálkoztak beóvakodni az életembe.
Ha minden ilyen jellegű viszonyt idejében meg tudok szüntetni, vagy még kialakulása előtt csírájában elfojtani, akkor az úgynevezett “elengedés” kényszerű aktusára sem lesz többé szükség, és talán közelebb kerülhetek az érzelmek béklyóitól mentes létezés áhított állapotához. Ahol a veszteség csupán, csak anyagi természetű lehet.
Valamint, az ilyen és ehhez hasonló szükséghelyzetek sokszor mutatják meg, hogy az elkeseredettség lefolyóját viszonylag hatékonyan képes tisztítani az emberi jóság megmutatkozása.
Így, ennek a mostani aljasságnak kapcsán is nagyon kellemes impulzusok jöttek szembe velem.
Ez leginkább abban érhető tetten, hogy még annak ellenére is számos kedves ember talált meg jótékony kerékpárfelajánlásokkal, hogy valójában, nem is kértem senkitől támogatást, csak a tehetetlen dühöm szégyenletesen agresszív kifakadásával találkoztak az üzenőfalamon.
Ez az együttérzés és segítőkészség pedig felér egy meleg öleléssel, ami meg rám is fér, hisz egyébként csak az esőcseppek fagyos ujjai tapogatnak ezeken az ocsmány hamuszín napokon…



Címke , , ,

Tüzes örömforrás (rózsaszínvilág#02.)

Az örömteli dolgokról való beszámolás programban, nem hagyhatom említetlenül, az élettársaimmal átélt “kalandokat” sem.
Nagyon jó, hogy vannak nekem itthon ezek a csendes kispajtások!
Rendkívül hálás vagyok nekik, hisz valahová ki kell ventilláljam, azt az érdeklődés hiányában felgyülemlő, becsatornázatlan szeretetmennyiséget, ami nélkülük csak úgy szimplán belémszáradna.
Hosszú órákat vagyok képes elbíbelődni velük, vagy csak mélán figyelni, a helyváltoztatásra képes lények zaklatott életritmusához képest, szinte időn kívüli létezésük dinamikáját.
Ők meg, a gondoskodásért cserébe, nem csak szemetgyönyörködtetően szépek és érdekesek, de három féle módon is képesek melegséget lopni a négy fal között töltött időm szorongató sivárságába.
Előszöris, a természetükből következő legkézenfekvőbb metódussal, vagyis az általuk hizlalt gyümölcsök sokasága révén.
Fogyasztásukkal ugyanis, az ízlelőbimbóim kényeztetése mellett, egész direkt módon, tudom a szervezetem hőérzékelő receptorait élénk stimulációnak alávetni.
Könnyeket, taknyot és verejtéket fakasztó perzselésüktől, pedig egy olyan erős érzetre tehetek szert, ami legalábbis ideiglenesen, képes rögzíteni az idegrendszeremet a jelen vibrálásában.
A rendelkezésükre álló teret betöltő zöld vitalitás, nem csupán oldja valamelyest a jelenleg élésre használt betonodú kietlenségét, de a tudat, hogy a fejlődésükben elért minden egyes apró eredmény hátterében – ha közvetve is, de – ott munkál a kitartó hozzájárulásom, kicsiny, langyos elégedettségsszilánkokat csempész a sikertelen életem bőrfelszíne alá.
Hisz, ha mások számára nem is, de az ő viszonyrendszerükben mégiscsak egy jelentékeny entitás vagyok, életbevágóan fontos szerepekkel, ami mérsékli némiképp a létezésem feleslegességének érzését.
Harmadrészt pedig, a szépségük, terméseik íze és ereje által inspirált konyhaművészeti kreálmányaim útján, még az emberbarátaimnak is kedveskedhetek valami egyedivel, ami ugyan nem nagy szám, de mégiscsak olyan, mintha a növények országának polgárainál bonyolultabb lények számára is tudnék adni valamit…

Sajnos, a szabadföld határok nélküli gyökérkánaánjának kiváltságával nem ajándékozhattam meg őket, hisz a nyolcadik szint magasságába emelt urbánus lét, némiképp korlátozza az efféle nagyratörő vágyak teljesülését, de az idő kellemesebbre fordultával, az ég alá költözés lehetőségét mégiscsak biztosíthattam számukra.
Az erkélyt eleinte nagyon megkedvelték és a második nagy kártevődúlás utáni időszakban szépen fejlődtek és teremtek, a szabad levegőn.
Csillagunk fényéhez való nagyobb arányú hozzáférés, több fronton is megtette a magáét és hálájuk jeléül igen tetemes menyiségű kapszaicinforrással láttak el a meleg évszak gyors lepergése alatt.

A szabadságot persze nem adják ingyen és tartós élvezete bizony veszélyeket is rejteget…

A kis balkon járólapjai a nyár utolsó két aszályos hónapjának kánikuláiban ollyannyira felforrósodtak, hogy szinte belefőzték a növénykéket szűkös műanyagvödreikbe.
A megfelelő árnyékolás megvalósítása elé komoly akadályt gördített, hogy az erkélyről való lezuhanás megakadályozására telepített korlát oldalfalai jórészt üvegből készültek.
Ez az átlátszóság pedig, a Kelet-Délkeleti tájolást tetézendő, talán túlságosan is sokat eresztett át az egyébként szükséges világosságból.
A capsicum nemzetség képviselői hiába is kedvelik fokozottan a fényt, a drasztikus mértékű fotonbombázásból származó hőenergia levélbodorító hatása mellett, némi sárgulással egybekötött száradás is nehezítette a négyfal közéből való kiszakadásuk megpróbáltatásait.
Naptejjel meg talán mégsem kenegethettem őket.
Ezen nehézségeken azonban gyorsan átlendültek és a kezdeti részleges levélvesztést követően egész otthonosra belekták azt a pár négyzetmétert, amit nekik adhattam.
Az éterben közreműködő hatlábú kispajtások segítsége révén, pedig a tetemes hozamhoz elengedhetetlen megtermékenyítési folyamatokat sem kellett többé a kis inszeminátor ecsetemmel beindítani.
Mivel a szemem elé tárulható örökpanoráma, leginkább a szomszéd telken a földbe állított toronydaruk táncát, valamint az épület szemközti oldalába mélyített másik embertárolók ablakainak csodálását teszi csak lehetővé – ahonnan a fent említett üvegkorlát transzparenciája okán a szemben lévő odvakban tárolt humán erőforrások is szinte korlátlan betekintést kaphatnak az életembe – ezért, a lakásból a levegőbe kilógó flaszterdarabot eddig jóformán csak ruhaszárításra és cigaretták gyors elpöfékelésére használtam…
Azonban, a paprikadzsungel óvó takarásában már kész öröm volt kicsücsülni a kis horgásszékre, egy jó kávéval vagy egy gyöngyöző fröccsel, és a körüllakók tevés-vevése helyett a mesterséges kis természetsziget lassú történéseiben elmerülni…
Életük első szakaszában átélt rovarinváziók miatti sokkhatás okán, eleinte nem túl sok terméssel örvendeztettek meg, és a keveset, amit ennek ellenére mégis kiizzadtak magukból, szinte maradéktalanul fel is tudtam falni, jobbára csak úgy magában vagy az egyszerű ételeimet megtüzesítő adalékanyagokként.
Az üveg és beton fogságából kontrollált eltávra engedett növények, azonban annyira megrészegültek a szabadság illúzióját adó, direkt fény és légmozgás kombótól, hogy megtáltosodott reprodukciós apparátusuk bőséges eredményeit, már nem győztem nyersen fogyasztani.
Így, a folyamatosan hízogató és heti rendszerességgel betakarított, legalább két marék, méregerős csili, kreatív felhasználására, a konyhában létesített laboratórium, számos érdekes kulináris merényletet produkál az utóbbi időben.


Például, különféle, trópusi és hazai gyümölcsök hozzáadásával főzött chutney-k özönét.
Kísérleteztem mangós, papayás, ananászos, maracujás, körtés, szilvás, barackos és újabban birsalmás, változatokkal.
Ezen, szélesebb körben fogyasztható csemegék, enyhébbek, Ízvilágukat a csili mellett, sumak, gyömbér, kurkuma, koriander, valamint további indiai és távolkeleti fűszerek színezik.

Készült még egy fincsi banános érdekesség, ami a nicaraguai évadunk alatt, Corn islandon, szinte minden nap fogyasztott, azonosítatlan fajtájú ecetes bohócsipkapaprikával megőrjített platanocsipsz, mélyre égett ízemlékét hivatott felidézni, és beszédes módon csak “Oráng-utánégető” névre kereszteltem.

(Az összhatását leginkább a “szullos” kifejezés írná le, amit ugyan hiába is keresne az értetlen olvasó a Magyar nyelv értelmező kéziszótárban, hiszen ez egy általunk kreált lingvisztikai kiméra, amit anno a scrabble vagy betüpóker jellegű játékok kicsavarásával hoztunk létre.
Ez egy kicsit szabadabb, kreatívabb és az előbbieknél hatványozottan szórakoztatóbb időtöltés.
A gameplay hasonló a fent említett társasok menetéhez, azonban a cél, nem a rendelkezésre álló betűcsomag, meglévő, értelmes szavaká való összerendezése, hanem éppen az ellenkezője, vagyis egy nem létező kifejezés megalkotása, és hozzá, a hangzásához leginkább illeszkedő jelentés kiötlése.
A szullos pontos definíciója pedig, ha jól emlékszem a következőképpen hangzott: “Könnyed textúrájú, hegyes-éles krém”)

A pikáns, gyümölcsös karakternél valamelyest vadabb élményekre áhítozó ízlelőbimbók számára, születtek némikébb harcosabb, csak paprikaalapú lekvárok is, amikhez tömegnövelőként, hazai fajták húsát kevertem, Palóc, Rapires és rekord, valamint cseresznyepaprika (korál, cserkó) és esetenként kápia hozzáadásával. Ugyan nem lettek bevizsgáltatva, de ágenseinek koncentrációja alapján esélyes, hogy mindegyik vegyszerengedélyköteles lenne.

A legbátrabbaknak, a kis csípős rohadékok hatóanyagának valódi erejét akkumuláló gyilokszószok készültek, amelyek ugyan valószínűleg több ponton sértik a tömegpusztító fegyverek előállítását és tartását korlátozó nemzetközi egyezményeket, így a komolyságuk oldása céljából ezekre is inkább mókás fantázianeveket ragasztottam.

  • A “DOOMSDAY SOUVENIR” névre hallgató sötétbarna kompozíciót, kizárólag a ” 7 Pot Congo Chocolate” típusú, másfélmillíó scoville fokos halálpaprikából főztem, ebből kevesen tudnának akárcsak egy mokkáskanállal is elfogyasztani maradandó károsodás nélkül .
  • A vidám napsárga árnyalatú “NA-PALM BEACH” összeállítást, a sokáig csípősségi világranglistákat vezető szellemcsili, avagy a Naga Jolokia strain és a gyümölcsösebb ízű Aji dulce amarillo házasítása hívta életre.
  • ” ROOM TEMPERATURE ON PSR B0943+10″ ( Aminek, az Oroszlán csillagképben található, 3.1×10 a hatodikon Kelvin hőmérsékletű és evvel az ismert univerzum legforrób, neutroncsillagaként számontartott objektum volt a keresztapja.) Az egészen különleges zamatú, apró, fehér Biguino white és a perzselő Habanero el remo nászából született egy csipetnyi rózsaborssal.
  • ” SUPERNOVA EXPLOISON NEARBY ” A kicsi fehér Biguino-k metsző citrusos aromáját kombinálja a 7 pot CC brutalitásával és a wasabi torma orrtisztító hatásával.
  • “HOLYDAY IN THE EIGHTH DITCH OF MALEBOLGE ” Híven az Isteni színjáték, tüzes pokoljeleneteihez, a nyolc legpotensebb paprikám erejét elegyíti magában.
  • A jórészt karcos chipotlévé füstölt Halapeño, ízletes Aji charapita bogyókákkal bolondítva érdemelte ki a “SMOKING BREAK IN PURGATORY LOUNGE” becenevet
  • “VOLCANO POOL PARTY” öntet, szárazon pirított csilivel készült, Thai dragon, cayenne és Aji benito felhasználásával
  • “FIRE IN THE (ass)HOLE”- ban, A lilára érő, Malaysian explosive ember vad padlizsánszínét vegyítettem a Halapeño traveller húsos kiadósságával és egy kis krémes mogyoróvajjal, mindez megszórva a Jolokia és a 7 pot magjaival, hogy tényleg alul is égessen.
  • “SMELL OFF THE FIRE DRAGON’S BREATH” Lime-al nyakonöntött, némi galangallal ízesített Thai dragon, tabasco, és habanero darálék, némi szecsuáni borssal valamint sok-sok fokhagymával, az átütő tüzesbüdös lehelletért.

Készültek továbbá, a főzési és ízkinyerési procedúrák melléktermékeként visszamaradó, és a felhasznált fajták ízjegyeit mutató különféle fűszerecetek.
Kétféle, tüzes birsalmasajt, az egyik amolyan édespikáns szerzemény az Aji charapíta bogyócsilik közreműködésével, és egy durvábban perzselő, a paprikaízt talán kicsit a birsalma cukrossága fölé helyező cucc, amibe a vörös csilikből került egy erős válogatás.
Finoman imbolygó de azért térdetremegtető, rózsaszínes csilizselék, a kraftosabb fajták zamatával.
és a 11 féle papri, külön-külön vagy egymást erősítő kombinációkban szárított keverékei, marinált, savanyított és ecetes változatai, és végül, de nem utolsósorban, a füves estéken fellángoló édesszájú énem perverz vágyainak kielégítésére, maró töltettel kényeztető étcsokoládébombák vagy a homlokgyöngyöztető “zsarátnok brownie”

Most, hogy a tél közeledtével visszazsuppoltam őket a zárt térbe, gyorsan kiderült, hogy a vakáció alatt igencsak kihízták a helyet, ahol tavasz végéig növekedgettek, cserébe, a lakásnak, a terpeszkedésük okán jelentősen leszűkített életterébe, valódi üvegházhangulatot csempésznek, amitől a betonkubusaimat, valamiféle halovány “otthonérzés” kezdi körüllengeni. ( Legalábbis számomra, én ugyanis a legtöbb urbánus létformával ellentétben, akkor vagyok képes a körülményekhez képest leginkább otthon érezni magam, ha a természetet, annak minnél hatékonyabb kirekesztése helyett, legalább jelzésszinten a közvetlen közelemben tudhatom.)
A paprikák, amint latin gyűjtőnevük is mutatja (Capsicum annuum) amolyan egynyári növények.
A planetáris imbolygás ciklikusságában, ezen az égövön elkerülhetetlenül bekövetkező fagyos évszak viszontagságai minden bizonnyal meg is ölnék őket, de a szobába visszaköltöztetve valószínűleg túlélhetik.
Mindenesetre, most, ahogy a száruk és ágaik elágazási pontjaiból kilógó bunkósvégű kis bimbók sokaságát, vagy egyes darabokon újra kibomlott virágaik sorát nézem, az nem feltétlen arról árulkodik, hogy idejük lejártának tudatában, fonnyadozva és tétlenül várnák az elmúlást. Szóval ha az energiaválság ellenére, konstans beltéri hőmérsékletet vagyok képes generálni, és a kieső napos órák miatti tétovaságukat megfelelő hullámhosszú mesterséges fény hozzáadásával enyhíthetem, valamint a virágkötésüket pont elegendő Kálium és Bór adaggal biztosítani tudom, akkor egyenlőre fenntarthatónak tűnik a thermoreceptorokat fenyegető gasztroterror kontinuitása.

rózsaszín világ project #01

A megelőző posztban azt állítottam, hogy most majd a jó dolgokról szóló történetek jönnek…
de sajnos közbejött a magyarországra való kényszerű visszatérésem immáron második évfordulója, és annak ellenére, hogy Kronosszal való viszonyom nem tekinthető a legfelhőtlenebb cimboraságnak, az idő múlása mégis arra sarkallja az embert, hogy számot vessen a lepergett homok súlyával.
Amikor összegyűjtesz mindent, és szépen felpakolod őket a mérleg megfelelő serpenyőire, akkor a számok kíméletlenül megmutatják, hogy a nyomorúságos kis életed valódi iskolapéldája a devolúciós folyamatoknak.
Vesztes vagy, szinte minden területen, épülsz lefelé, a kényszerűen árúba bocsájtott úszó álmokért kapott eurók, amivel idejöttél, nyomtalanul elpárologtak és hiába dolgoztál folyamatosan, mostanra mégis legalább annyi tartozást halmoztál fel, mint amennyi plusszal két esztendeje beléptél ebbe a remek országba, pedig semmiféle tekintetben nem élsz fényűző életet, ami ezt a deficitet esetleg indokolhatná.
Nem, hogy az elmenekülés esélyét és a hozzávetőlegesen autonóm létezést lehetővé tévő, lakócélra átalakított furgonod, de még jogosítványod sem lett…
Mondjuk ez nem ér óriás meglepetésként, hisz a túl gondosan kidolgozott tervek általában csak arra szoktak jók lenni, hogy összedőljenek.
Ehhez némiképp hozzájárul ugyan, hogy sikeresen, egy válságból vészhelyzetbe, majd konstans vészhelyzeti válságba vitorlázó, és európai viszonylatban, szinte minden tekintetben sereghajtó országot választottam a tervek kivitelezéséhez.
Ez egy óriási hiba volt elismerem, bár a meglévő tapasztalataim alapján, gazdasági téren nem is számítottam nagyon semmi másra, de sajnos a kárpátmedencei lét, az egyéb, személyes projectek megvalósíthatóságában sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Valójában nem is a bedőlt elképzelések romjai közt leírt vargabetűk hossza, hanem a célok – vagy legalábbis a feléjük való araszolás – lettek volnak az igazán fontosak, azonban ezek, a várt közelebbkerülés helyett, inkább csak ügyesen belevesztek az elérhetetlen messzeség ködébe, és minden az életem rendberakására indított kísérlet rendre meghiúsulni látszik, miközben a folytonos feszültségtől és instabilitástól gólemmé hízott agybajom, íznyikekre szaggatja a napjaimat az emberi kapcsolataimat és lassacskán megmérgezi az életem összes szegmensét.
Mindez a degradáció ráadásul fokozatosan gyorsuló tendenciát mutat, míg az elért eredmények felsorolására szánt dokumentum bal felső sarkában, csupán a kurzor pislog kitartó mozdulatlansággal…

Aztán kicsit beleveregetem a fejem a monitorba, hogy ugye, kurvára nem erről volt szó, már megint csak a parttalan vekengés megy, pedig vidám sztorikat ígértem.
Úgyhogy most csak szimplán telibeszarom, honnan, s, hová jutottam, és próbálok örvendezni, hogy megtehetem, hisz ennek képessége nem csak arról tanúskodik, hogy egyelőre még életben vagyok, de még luk is van a seggemen a folyamat kivitelezéséhez, annak meg ugye, a népnyelv szerint örülni kell! (Ebben persze rejtezik némi, amolyan biológiai igazság, hisz ezen praktikus kis nyílás hiányában, záros határidőn belül rém rosszul tud kinézni egy ember.)
Szóval kellem, kell, meg emelkedett és vidám gondolatok!
Rózsaszín szemüveget fel, és gyorsan feltúrni a memóriát valami olyan történés után, ami ha nem is egy vad pink árnyalat, de képes hozni legalább a Pantone 182-t…


Van, hogy nem számítasz semmi jóra, csak egy kis megnyugvást keresel, mégis az események olyan mód sajtolódnak össze történetté, amire talán egész életedben emlékezni fogsz…

A folyton zaklatott, és egymást lökdöső gondolatok súrlódásától túlmelegedő cerebrum problémáinak tüneti kezelésére, általában intenzív vízhűtés terápiát szoktam felírni magamnak.
Amióta nincs óceán a kezem ügyében és a bősz “rezsitakarékosság” miatt az uszodákat is bezárják, (Amikre ráadásul úgysem lenne pénzem) jobbára csak vizuálisan veszem igénybe ezt a szolgáltatást.
Szerencsére, a Dunapart látogatása a legtöbb helyen még ingyenes, és a folyónak, csak az egyszerű, bamba bámulása is egész hatékonyan képes csökkenteni a felhalmozódott feszültséget.
A kopaszigáton, az öböl kavicsos fövenye fölötti gyepen üldögéltem, egy földig hajoló szomorúfűz árnyékában.
Nem voltam jó passzban, bár ez talán nem meglepő, alig tudom már milyen egyáltalán jó passzban lenni.
A fölém boruló sárga ágakon zizegő levelek zöld ezüstje pazar “búvóhelyül” szolgált.
A felhőmentes égbolt kékjének reflexiójába, csak néha vakuzott bele a délutáni napfény, ahogy az ütemes dobszó által kísért, serény evezőcsapások nyomán, a látóteremen keresztülsikló sárkányhajó farhullámuszályától összegyűrt felszín meg-megcsillantotta.
Az aszály tombolásának eredményeképpen, a vízszint a szokásosnál is lejjebb húzódott és felvillantott egyet-egyet a fenék nagyobb köveiből, valamint a hódok által kidöntött fák, hegyesre rágott törzseinek maradványaiból.
Szerencsére alig ültek emberek a zöldben, ők a göröngyök és fűszálak szövedéke helyett, többnyire a hátam mögötti forgalmas vendéglátóipari egységek székeinek kényelmét választották.
Az egyikben éppen valami tömegrendezvényt bonyolítottak.
A lélekaszaló kánikulában némiképp indokolatlannak látszó, ködvágó öltönynadrágok, verejtékfoltos sportzakók és egyéb hasonlóan komfortos, “mélynyári” viseletek feltűnése alapján, valami remek céges mulatságra vagy lakodalomra gyanakodtam, de különösebben nem érdekelt, kik és miért érzik jól magukat.
A közeli aszfaltbőrű forgataghoz képest egyébként kellemes, de azért a város alapzajától átjárt “urbánus csendbe” némi gyerekzsivaly is vegyült, valószínűleg a partyn résztvevő családok által lepasszolt csimoták nyüzsögtek, az éttermek közti játszótérszerű placcon, az ilyen menyiségű kisember teremtette káoszra látszólag nem túl felkészült személyzet legnagyobb örömére, akik különféle kreatív elfoglaltságokkal és játékokkal próbálták lekötni az aprónépet.

Egész a gondolataimba temetkeztem és viszonylag egycsatornás ember lévén, ha sikerül valamire fókuszálom, akkor kevés olyan dolog ér el a külvilágból, amire nem vagyok kíváncsi.
Kisvártatva mégis elkezdett motoszkálni bennem az a furcsa, a gerinc mentén szaladgáló kellemetlen érzés, mikor az embert figyelik.
Az eredőjét nem is esett nehezemre megtalálni, hisz elég volt csak éppen kicsit jobbra sandítanom és egy négyévesforma kislány kerek szempárjával találkozott a tekintetem.
­-Miért ülsz a földön?
A nem várt társaság és a hirtelen nekem szegezett kérdés kirántott ugyan a belvilágomból, de olyan váratlanul ért, hogy súlyos másodpercekig csak bámultam az éber, barna Íriszekbe és nem sikerült megszólalnom.
-Jobb mint állni, reagált az agyam ösztönszerűen, kis késéssel, mint ahogy az írógépek hengerkocsija siklik vissza a sor elejére.
-És mit nézel ott a vízen?
-Semmi különöset, csak úgy figyelem a vizet, meg a hullámokat mert szép. Tudod, megnyugtat.

Ezen elgondolkodott egy pillanatra és egy darabig együtt bámultuk az öböl feszített víztükrét.
Legalábbis azt hittem, de a gyerekek figyelmét értelemszerűen nem sokáig kötik le a nagy, látszólag statikus tömegek.
Receptoraim, még épp a récék által vert hullámgyűrűk lassú elenyészésének dinamikájával voltak elfoglalva, mikor arra rándultam vissza a valóságba, hogy egy aprócska ujj az arcomhoz ér és elmaszatolja az egyik gördülő könnycseppemet.
-De hát te sírsz!
(Ha az emberek közelségére bárminemű esély kínálkozik, akkor a randomzokogásaimat is igyekszem hatékonyabban kontrollálni, de ebben a szituációban erről teljesen megfeledkeztem, úgy tűnik nem éreztem fontosnak. Nem mintha a gyerekek nem érdemelnék meg az odafigyelést, hanem, talán épp ellenkezőleg, olyan őszinte teremtmények még, hogy, egyszerűen, pitiáner aljasságnak tűnik álarcot mutatni feléjük.)

Összerezzentem, amolyan ösztönszerű mozdulattal – mint ahogy a térdszalag reagáll a neurológus kalapácsütésére – hisz nem igazán szoktak hozzámérni.
Különösen nem az arcomhoz.
Úgy általában nem nagyon piszkálódik senki az intim szférámban, így dupla volt a megdöbbenés.
Aztán, ott, mélyen belül is összefacsarodott valami bennem, amint realizálódott, hogy a kis emberpalánta sokkal nagyobb természetességgel kenegeti szét totálvadidegen emberek csurgó mirigyváladékait, mint amennyire egy magamfajta kifejlett példány számára természetes dolog az érintés aktusa.
Csak néztem ki az aszpikos szemeimen, egészen lemerevedve és zavaromban nem jutott eszembe megfelelő válasz, csak az a buta közhely csúszott ki belőlem, hogy néha a felnőttek is szoktak sírni.
Erre sarkon fordult és elszaladt…

Szegény, gondoltam, remélem nem ijesztettem rá nagyon…
Mondjuk amúgy sem voltam valami túlzottan érdekfeszítő, vidám társaság, és talán neki is sokkal jobb, ha inkább a kispajtásaival rohangál a fűben, az uncsi, depressziós, introvertekkel beszélgetésbe elegyedéssel való meddő próbálkozás helyett…
A Duna felszínét, épp, frissen érkezett versenykenusok csoportja szabdalta recésre, és a hullámok keltette fénytörések, kaleidoszkópok vízióira emlékeztető táncot kezdtek lejteni a tekintetemre feszülő párafüggönyön.
A fényjáték mögött kuksoló agyam pedig, kissé tétován igyekezett a megfelelő helyre csoportosítani az előző közjáték kiváltotta érzéseket.
Azonban, alig telt bele kis idő, és apró talpak serény lépteit hallottam a hátam mögül.
Nemsokára – legnagyobb megdöbbenésemre – a lányka, csilingelő nevetés kíséretében, egy papirost lobogtatva szaladt be a látóterem közepébe.
Majd a kezembe nyomta a lapot avval a felkiáltással, hogy:
-Ezt neked rajzoltam, hogy ne legyél szomorú!
Olyan a pólója mint a tiéd és a kapitányok is szeretik a vizet!

Elkápráztatott az önzetlen jótakarásnak, ilyen elemi tisztaságban talán csak a gyermekek által mutatható formája és a bájos kis hajós ábra is elevenembe talált, a nyomában ébredő asszociációk óriásra nőtt bowlingolyó módjára taroltak az emlékrengetegben, mindez összevegyítve, evvel a nem várt kedvességre érkező emocionális reakcióval, hirtelen borította rám a meghatottság régen látott buldózerét, és épp ettől kezdtek el igazán patakzani a könnyeim, mint ahogy az igazi szökőkútszemű animéfiguráknál szokás.
Eleinte nehéz volt elmagyarázni a kislánynak, hogy, amit lát, még ha látszólag másnak tűnik is, épp a fordítottja a szomorúságnak és a cselekedte felvidítás terén nagyon is megtette a hatását, vagyis a lehető legjobb dolog volt, amit tehetett velem. (Sőt, talán a legigazibb, amit egy ideje akárki is művelt a személyemmel kapcsolatban.)
Hogy oldjam kicsit ezt, a fura könnyáztatta szituációt, belekezdtem egy mesébe, a vízzel való kapcsolatom mibenlétéről, hogy ez a szerelem, hozzá hasonlóan kicsi korom óta fűt, és nekem is volt egy, a rajzon láthatóhoz hasonló vitorláshajóm, meg mindenféle egyéb érdekes történeteket a hatalmas óceánról és a benne lakó csodálatos élőlények miriádjairól.
A lánykához később két kiskrapek is csatlakozott halgatóságként, és úgy figyeltek a szavaimra, amilyen őszinte érdeklődéssel, még talán soha nem találkozott mondanivalóm.
Semmiségnek tűnhet ugyan, de a magyarországi önsanyargatásom immár több, mint második éve alatt, a legfelszabadultabb délutánt köszönhettem az apróságoknak…

Címke , , , , , ,

pozitívpróba

Nem szokásom, most mégis visszaolvastam kicsit az elmúlt időszak blogbejegyzéseit, és elszörnyedtem magamon.
Nem csupán a csapnivaló helyesíráson, notorius jelzőhalmozáson és azon a fájó hiányosságon, miszerint még mindig rém figyelmetlenül és szellősen használom a központozást, – ami jóformán értelmezhetetlenné teszi az egyébként indokolatlanul hosszúra nyúló mondataimat – de nem volt nehéz felfigyelni arra sem, hogy egy zubogó, végeérhetetlen szarfolyamnak tűnik ezen szövegek alapján az életem, amit mondjuk bizonyos értelemben így is érzek, de éppen ezért írásban is többet kellene koncentrálnom arra, hogy a szélsőségesen demoralizáló általános állapotom ellenére valójában mégsem teljesen örömtelen a létezésem.
(Az is igaz, mondjuk, hogy jobbára akkor ülök neki a billentyűzetpüfölésnek, amikor már elég nyomorultul érzem magam, és ez kétségtelenül hozzájárul a negatív hullámok zavartalanabb terjedéséhez.)
Úgy érzem ez a nagy fazék kataton bélsár, amivé a fejembe költözött ármány az életemet átváltoztatta, egyszerűen minden kellemeset elnyel.
Ha nem az ujjaim közül morzsolgatnám a valóságomba tévedt apró örömöket, mint drága fűszert szokás, hanem szívlapáttal hánynám, vagy dömperplatóról borítanám a temérdek boldogságot, akkor is csak felfalná az egészet.
Csak egy tompa böffenés, pár buborék, és az összezáruló felszín, újfent zavartalan, dögletes simaságából, többé már nem lehet visszafejteni, hogy valami jóleső is történt velem az imént…

Emlékeztetnem kell magam minden egyes pozitív momentumra!

Próbálom kétmarokkal, erőből megragadni a pillanatokat, százszor, ezerszer egymásután felírni őket a figyelemnek a koponyafedőm göcsörtös varratai alá akasztott nagy fekete palatáblájára.
Majd kiszínezni őket, akár az iskolai szünidőt váró kölykök a vakáció szónak az idővel egyre szaporodó betűit, hogy még érvényesebbnek hassanak.
A memóriám wurlitzeréből pedig a legvidámabb hangulatú lendületes nótákat társítom hozzájuk kísérőzeneként, hogy úgy rögzüljenek, mint az emlékezetembe fiatalon beégett, ikonikus videóklippek.

Az általános gyötrődés, a nehezen korrigálható negatív asszociációk, a fizikai levertség, szinte már a sajátommá váltak, ugyan egyikőjük sem nevezhető túlzottan szórakoztató élettársnak, de mivel nem igazán hagyják magukat kilakoltatni, bölcsebbnek tűnt hozzászoktatnom magam az állandó jelenlétükhöz.
Egy ideje már, úgy-ahogy kezelni vagyok képes a közelségüket komplett összeomlás nélkül, és az esetek többségében még azt is sikerül meggátolnom, hogy az átlagnál jobban a fejemre nőjenek, a hétköznapi teendők művelése közepette. Így, külső szemlélők számára egy nagyjából funkcionáló emberalakú lényként tűnhetek fel, és csak ritkán kell a fegyelmező figyelmem lankadása miatt kicsorduló könnyeimet, vagy a tüdőmet rázó görcsös zokogást ellepleznem.
Mégis nagyon nehéz, a falánk depressziómmal szemben megőrizni az örömteli momentumokat hisz az, az idegszálaim ropogtatása és a morálom csontjaiból való velőszívogatás mellett leginkább ezekkel táplálkozik és sajnos csillapíthatatlan az étvágya.
A nehézséghez hozzájárul, hogy a pozitív pillanatok megóvására irányuló próbálkozásaimat magam is kicsit szánalmas, művi beavatkozásnak érzem, hisz bármennyit is erőlködhetek az ébrentartásukkal, ha a valódi megélésük elmaradt.
A szervezetem reagál ugyan, hisz a percepció finom kis instrumentumai kifogástalanul működnek, az akció kiváltja a reakciót, a felszínen arcizmok feszülnek, a szám mosolyra húzódik, mint egy automata, sőt akár nevetni is képes, de belül a szellem hangversenytermében, ahol a melódiáknak zengeniük kéne, csak a kibaszott, félelmetes csend csücsül, és a szimfónia hömpölygése helyett még azt is hallani, hogyan áramlik monoton, az erek alagútjaiban a vér.

A leghatékonyabb védelmemet már régen kicsavarta a kezemből és akkurátusan széttiporta az ellenfelem, és eddig minden belesajtolt erő és fondorlat kevésnek bizonyult a lelkesedés képességének újrakovácsolásához…
Őszintén szólva ez a legnagyobb veszteségem, nem az emberekbe beletört bizalom vagy az elsüllyedt álmok, hanem az elnémult lelkesedés helyén tenyésző légüres tér.
Sehogy sem sikerül kicsiholni magamból ezt az izgatott várakozással vegyes inspirációt, a felfokozott szenvedélyes hangulatot, mikor az ingerek fékevesztett, portyázó hordái csapraverik a hipotalamusz és az agyalapi mirigy mélyén sorakozó, összes endogén opioid peptides hordót, lángba borítva a neuronok rengetegét átszövő szinapszisok miriádjait, hogy a mellékvesevelő karámjait szétrúgó epinefrin szilaj musztángjai hátán, a zenitre kaptatva ejtsen szerelembe újra és újra a létezés… (A giccsért bocs, de minél több idő pereg le az elfüstölt motiváció hamvaiban turkálással annál jobban felmagasztalódik bennem, ezen régen nem mutatkozó állapot emléke.)
Néha, mintha egy-egy röpke pillanatra feltűnne mégis.
Elindul valami eónok óta nem érzett pezsgés, valahonnan mélyről, de mire felocsúdnék, már hiába próbálok utánakapni, amilyen hirtelen villantotta fel magát olyan sebesen el is enyészik.
Mintha egy lefulladt, kétütemű külmotort indítanának újra, amiből kifogyott az üzemanyag, a hirtelen berántás keltette vákuum, bíztató módon még kiszippantja a karburátorban maradt keverék gőzét egy köhögő robbanásra, de sebességbe rakva már jottányit sem mozdít a hajócsavaron.
Aztán pedig, hiába minden erőfeszítés, az indítózsinór cibálására a dugattyúk már csak meddőn duhogva köpülik a puszta levegőt…

Igazi lelkesedés hiányában, az élményeimnek mintha csak érdektelen külső szemlélője lennék, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok, de képtelen igazából átélni őket.
Még a leginkább óhajtott történések ajándéka is terméketlen talajt ér.
Sokszor megrémít, hogy mennyire.
Legutóbbi ilyen, mikor igazán éreznem kellett volna valamit, még augusztus közepén esett meg velem…

Három barát, egy alkotáshoz összeállított tárgyakkal telepakolt furgonnal falatja az aszfaltot Erdélyország mesés tájai felé, ráadásul mindezt egy vagány fesztivál irányába.
Minden, ami hiányzott, egy helyen: kaland, utazás, a könnyed másnaposság lenge papirsárkányság állapota, roadtrip, szabadság, kreativitás, dínomdánom, szép lányok s nagy táncolások ígérete a nyárádmenti lankák zöld ölén, a fülledt melegben hűsít az arcomba csapó menetszél, fényeskedik felettünk a R n’ R…
Végre kiszakadok a város szorításából, azt csinálom, amit talán a legjobban szeretek, utazom!
Élmények tömkelege és csodás vidékek várnak…
Szikráznom kellene, mámorban fürdeni, felajzva, mint sárló kancák gyűrűjébe tévedt fiatal csődörnek…
És, ehhez képest mivan?
Semmi, egy olyan semmi, ami akár két semmi is lehetne egymásrahányva, lófaszse, nyista, zéró, nulla, mintha csak unottan a közeli teszkóba indulnék gyalogosan, mert elfelejtettem hagymát venni a krumplifőzelékhez…
Ilyenkor azt sem tudom mi történik, kérdések merülnek fel, hogy leheségest, hogy tulajdonképpen már meg is haltam?
Nem, az ugye mégsem lehet, hisz látok, tapintok és gyötör valaminek a hiánya, az meg állítólag nem igazán sajátja a hullaságnak.
Elfüstölt valami fontos kapcsolat az idegeim kusza erdejében és nem érnek már el a dolgok, ahogy el kéne hogy érjenek?
Vagy csak a tudatom vált száraz, mezei iringóvá, ami csak a vadkelet tájainak kietlenségét hangsúlyozandó tehetetlenül görög a pusztában, amerre hajtja a szél?
Nem tudom…
Mindenesetre nem tágítok, a pozitív dolgok tudatos sulykolása idővel meg kell hozza az eredményét, hisz ha eleget ismételgetem, talán számomra is igazzá válik, mint ahogy a direkt propagandaszövegek unásig sorjázása itatja át egyre mélyebben az erre fogékony lények cerebrumát.

Így most egy komolyabb hiánypótlásra szánom el magam, vagyis megpróbálok, írni a közelmúltban megesett jó dolgokról is, mielőtt a feledés és az egyre sűrűbben sorjázó napi gondok végleg elpárologtatnák őket.
Ez, egy amolyan három az egyben próbálkozás, vagyis a kísérlet három különálló célt is megkísérel teljesíteni.
Egyrészt valamelyest oldani lenne szükségszerű a blogbejegyzéseken eluralkodott “varjúdombi mesék” hangulatot, hogy azoknak, legalább egy átlagos gyászjelentés olvasásánál ne legyen sokkal deprimálóbb a fogyasztása.
Másrészt, a gondolatok olyan mértékű összerendezése, ami a történéseknek szövegszerű formában való rögzítéséhez elengedhetetlen, segíthet felidézni és talán a hosszútávú memóriának az igazán finom dolgok számára fenntartott archívumrészébe integrálni, pár, valóban kellemes esemény emlékét.
Amenyiben a fókuszt sikerül, ezen, ritka drágakövekként a memóriámba foglalt emlékek közepén konokul megőrizni, akkor talán beléjük csimpaszkodhatok, és a megfelelő pillanatban, őrző talizmánként tarthatom a depresszióm acsargó pofájába, mint ahogyan egy hitében nem egészen szilárd exorcista dörgölné a szenteltvízbe mártott rózsafüzért a képzelt pokolfajzatok orra alá.
Harmadrészt pedig a fejlődés igénye mozgat.
A vizuális alkotásokban ugyanis nem sikerült még a szépség ábrázolására alkalmas eszköztárat kifejleszteni, így ha ilyesféle dolgok megjelenítésére támadna igényem, óhatatlanul valami visszataszító giccs származik belőle…
Talán szavakba szuszakolni egyszerűbb lesz az ilyesmit, hisz az, a színek és formák képlékeny birodalmánál mégiscsak egy egzaktabb, egyezményesebb, ezáltal magamfajta laikusok számára is könnyebben uralható terület.
Úgyhogy, ha egyéb, az életemet felforgató kataklizma a közeljövőben nem állja útját a dolognak, akkor mostantól egy darabig vidám, szép, kellemes, és örömteli dolgokat feldolgozó bejegyzések fognak következni…

Címke , ,

Későbánat

Azt hiszem sürgősen és teljesen újra kell gondoljam az életemet és mindazon tevékenységek sorát amelyek folytatásával voltaképpen azonosítottam magam vagy legalábbis erős identitásképző erőt tulajdonítottam nekik.
Ezek a voltaképpen nagyon is személyes dolgok, egész nagy szeletét képzik annak, amit magamról gondolok és amikkel életem során jóformán teljesen eredménytelenül próbálkoztam.
Mindezek szépen példázzák, hogy milyen veszélyes lehet, ha az emberek kommunikációja nem teljesen őszinte és a közeli ismeretség, elfogultság, vagy konfrontációkerülés okán, a nyers vagy akár építő kritikát elhallgatva, inkább bíztat és dícsér, amivel a sikertelen és elismerésre szomjazó emberek amúgyis labilis egójában, olyan dolgokat erősíthet meg, amik idővel súlyozva hihetetlen torzulásokat és rendellenességeket okozhatnak és amivel egy komplett életút tehető teljesen elhibázottá.
Persze evvel messze nem az engem körbevevő, jótékonynak hitt buborékra szándékozom tolni a felelősséget, hisz ha valaki 43 éven keresztül nem képes észrevenni, hogy bizonyos állítások köszönőviszonyban sincsenek a valósággal akkor az leginkább a szellemi képességeiről fest merőben elkeserítő képet.
Senkinek nem volt mersze eddig elém állni, és azt mondani, hogy: – Hagyd már el ezt az alkotásnak csúfolt marhaságot és csinálj valami értelmeset az életeddel, mert lehet, hogy megtanítottak középszarul rajzolni vagy mintázni, de ez tudod édeskevés. A művészethez jóval több kell, mint amit te a hülye kis fejeddel képzelsz róla.
Például tudás, hogy igazán átadhass dolgokat, hogy, ami a kezed alól kikerül tényleg fel tudja kelteni és akár meg is tartani, egy vagy akár sok ember érdeklődését is, mert valós, érvényes jelentéstartalmat hordoz, nehezen dekódolható magánmitológiák kusza mellébeszélése helyett.
Meg persze az eredetiség és stílus, ami nem csupán felvett manír, hanem a gondolatiság vizuális leképződésének ereje, ami elválasztja az ocsút a búzától és képes megkülönböztetni a művészt a lelkes dilettánsok seregétől.
A dolgok, amiket hosszú ideje erőltetek valójában soha nem okoztak az elkészítésük felett érzett magánörömön kívül valós sikerélményt, hisz soha senki nem volt rájuk igazán kíváncsi, így nem is szólt senkihez.
Ezt megmutatták az érdektelenségbe fulladt kiállítások, ahol még az ingyen bor meg a pogácsa ígérete sem volt elég, hogy valaki is vegye a fáradtságot a meglátogatásukra. Ezek után, felpaprikázódva mégsem ott kerestem a baj forrását ahol van, hanem más irányt adva a létrehozó folyamatoknak, tovább ringattam magam abba a vágyálomba, hogy nem az egész miskulanciának a művelésével, hanem csak a hogyanjával van probléma.
A matematika sosem volt a kedvencem, pedig az egyik legőszintébb tudomány és ugyan bizonyos adatok statisztikai eloszlásából igen sok mindenre lehet következtetni, és adódhatnak furcsa kivételek, de azon dolgok zöméről, amelyek sárgák, totyognak és még hápognak is közben, jobbára be szokott bizonyosodni, hogy kacsák.
A munkáim nagyközönség elé tárásának legolcsóbb és egyik leghatékonyabb módja az interneten való közzététel, hisz ehhez jószerivel az egész világnak hozzáférése van, és a megtekintésük, a befogadótól nagyon kevés energia befektetését követeli meg.
Nem kell galériákba zarándoklással súlyos kalóriákat égetni, kitéve a szervezetet a külvilág mostoha szeszélyeinek, hosszas megnyitóbeszédeket végigunatkozni vagy táncolhatatlan tücsökzenét hallgatni, egzaltált művészekkel töltött mocskos műtermeket látogatni vagy nehéz fóliánsok polcról leemelésével fárasztó izommunkát végezni, csupán a virtuális térben való navigálás során naponta amúgy is milliószor gyakorolt ujjmozdulatot kellene a megfelelő irányban, ismételten végrehajtani.
Ennek a megjelenési formának jelentős előnye még, hogy minden egyes mozzanata nagyon pontosan lekövethető, és mivel az adatok, a rendszer eredményes működése és a mennél sikeresebb információterjesztés hatékonysága érdekében amúgy is gondos analízisnek vannak alávetve, így valós idejű, sebészi pontosságú képet kaphatnék az emberek reakcióiról, ha ugye lennének.
A reagálás elmaradása, mondjuk szinte ugyanolyan informatív tud lenni esetenként, legfőképpen akkor, ha a hiátus tényét olyan esetekkel vetjük össze, ahol a hiánynak a hiánya számszerűsíthető.

Nagyon kevés, szinte csak egy maroknyi emberrel van igazi személyes kontaktusom, igy a felőlük elhangzó dícséret, amit immár leginkább a személyemnek szóló szánalom, vagy az érzelmi támogatás kifejeződésének tudok csak felfogni, sokáig arra ösztönzött, hogy ne hagyjak fel az amúgyis leginkább autoterápiás célzattal művelt alkotásnak becézett tevékenységgel vagy a betűvetéssel.
Azonban, hogy mit hiszek magamról, az emberek mit mondanak nekem, és ez a kép mennyiben párhuzamos a valósággal, arra ebben az esetben elég könyörtelen válasszal szolgálnak a számok.
A gondos algoritmusok által rajzolt statisztikák nem hazudnak és amióta előfizettem, a blog költözés nélküli folytatását lehetővé tévő és némi plusz tárhelyet garantáló üzleti csomagra, a benne foglalt fejlettebb forgalmi analízist lehetővé tévő plug in-ek, elképesztő részletességgel lennének képesek elemezni az oldal nullához konvergáló nézettségét, percre pontos átlagot számíttathatok akár az egyes látogatók böngészési szokásairól is, hogy milyen ország, melyik régiójából, hányan, milyen sűrűn és meddig (nem) látogatják a site-ot.
Kettő blogot üzemeltetek, itt ezt, a szomorú kis naplóbejegyzésekkel és egy másikat, a grafikáimmal és fotóimmal. (Valójában van még három de azokt már megemlíteni sem érdemes.)
Immáron mindkettő, több mint tizenkét éve foglalja a helyet a WordPress szerverein és dacára a viszonylag sűrű és rendszeres kontentfeltöltésnek, ennyi idő alatt a két oldal közösen, mindössze 82 követőt tudhat magáénak 74/8-as megoszlással.
Vagyis, több, mint egy évtizednyi befektetett munka eredményeképpen a “művészeti oldalam”, nyolc, azaz nyolc érdeklődőt tudott összegyűjteni. ( Az igazi sírnivaló röhej az egészben, hogy ez a nyolc ember, valójában csak hat, mert az egyik közülük én vagyok, a másik meg a Byron, akivel eleinte közösen indítottuk a blogot. Annak ellenére, hogy ez a két fő mínusz, pont 25% százalékkal csökkenti a kimutatás eredményét, valaminek a negyede meg általában fontos szokott lenni, mégis annyira nevetséges, hogy szinte említésre sem méltó.)
Az megosztott munkáknak a közösségi oldalakról érkező visszajelzései is nullásak általában, sokszor azt hiszem, hogy valamiért megint inaktív az oldalam vagy netalán a posztjaim láthatóságát nem állítottam nyilvánosra, és ezért a csend, aztán véletlenül kirakok valami hevenyészett fotót egy sebtiben összebaszott vacsoráról és rögtön kiderül, hogy csak a nekem fontos dolgok teljesen érdektelenek mások számára, a bármirandomfosra meg jön a lájk mintha kötelező lenne.
Nem csak, hogy nem tudnék, de valójában ha lehetőségem lenne rá sem szeretnék versenyezni a nagymenő celebekkel, akik minden platformon több milliós rajongótáborral rendelkeznek, és bizony még a Nagymagyar nethuszárok sokszázezres nézettsége sem vonz.
Evvel az egésszel inkább arra kívánok rávilágítani, hogy van egy minimum, ami alatt az érdeklődés egyszerűen nem mérhető, és az emberek figyelmére való érdemesség hiánya valamiképpen kell, hogy korreláljon az érdeklődésre számot tartó dolgok minőségével, többek között azért, mert még a szélesebb ismerettségi köröm sem feltétlenül a kínai influenszerkislányok sminktanácsadós Tik-tokvideóinak a célcsoportja.
És ha azon emberek figyelmére sem számíthatok, akik elvileg ismernek, és sokuknak még rálátása is van az ilyen jellegű témákra, akkor nem csoda, hogy a fennmaradó pármilliárd entitás számára a közömbösnél is kevesebb vagyok.

Vagyis ha a rajzaim valóban jók lennének, akkor az embereknek lehet, hogy megérné a hüvelykujjuk apó mozdulatába fektetendő energiát a megtekintésükbe belefeccölni, ha az írásaim valamennyivel is érdekfeszítőbbek lennének, mint mondjuk a neten fellelhető kilencvenhárommilliomodik cukicicás videó valamelyike, akkor még az is előfordulhatna, hogy akár el is olvassák őket, vagy ha érnék valamit is, akkor talán nem lennék parlagon évek óta.
Egy légvárakban lézengő szerencsétlen lettem, akinek minden magáról alkotott elképzelése régóta fals, vagy legalábbis kurvára nem állja ki a valóság próbáját.
Negyvenhárom év konstans kudarc, és nem esett le a tantusz…
Nem túl léleksimogató rádöbbenni, főleg ennyi idő elteltével, hogy a “szobrászművész” akinek az elmúlt huszonöt événél épp ötvenszer érdekesebb egy sütőtökkrémleves, a “legalább használhatónak gondolt férfi”, akit három éve még messziről bottal sem piszkálnak meg a nők, a tízenkét éve blogoló és állítólag “ügyesen fogalmazó srác”, akinek az írásait kb. csak az anyja és az öccse olvassa, az a teljesítmény nem teljesítmény, vagyis pontosan a nullával egyenlő, ha épp nem kevesebb nála egy kicsivel.

Szóval a létezésem minden fontos területén véget kell vessek az önámításnak és valami kurva sebesen kitalálni, hogy azokon a tévedéseken kívül, amikről eddig elhitették velem és én is elhittem, hogy van hozzá tehetségem, de ezt az elmúlt harminc aktív év alatt sem sikerült számottevő bizonyítékokkal alátámasztani, mi lehet az a tevékenység, amit még így, a várható életidőm kétharmadának leszolgálásán túl is sikerre vihetek valahogyan.

Címke , , , ,

sci-fi

Néha elmélázom, hogy mit is mondanék, ha egy jól képzett robottechikus szemével néznék magamra, vagyis az SD-001-es android prototípusra…

-Furcsa ritkaságot hozott nekem, barátom.
Mit is mondhatnék, elsőre nem igazán keltette fel az érdeklődésemet.
Valósághű kidolgozású, szintetikus humanoid, sztenderd méret, azonosítható férfi nemi jellegekkel szerelt szabványos mechanika.
Ránézésre olcsó tucatdarabnak tűnik, hisz a külső borítás minőségére szemmel láthatóan nem fordítottak túl nagy figyelmet.
Azonban a vezérlésért felelős központi egység felnyitása után a szemem elé táruló, belső kialakítás lenyűgöző mérnöki leleményre és precíz kivitelezésre utal, kiemelkedő szenzorozottsága a modell idejétmúltsága ellenére, még napjainkban is megállja a helyét, bár mostanában egy ilyen kifinomult felszereltségű droidot bizonyára nem hoznának ki ennyire elnagyolt burkolati elemekkel.
de hát ugye, ez van, változnak az idők.
Mindenesetre merőben érdekes konstrukció, nem teljesen világos, valójában milyen felhasználásra szánták, de bizonyára elég konkrét céljuk volt vele, mert a kiválló minőségű érzékelők tömkelege és a különösképpen összetett képalkotó rendszer tetejébe, teljesen egyedi operációs rendszert írtak rá, ami a kisszériás kísérleti egységeknél viszonylag ritka gyakorlatnak mondható.
Olyan mintha az egész világ egyidejű megfigyelésére tervezték volna.

A gyári típusleírás sajnos teljesen elveszett, csupán az operátorok hiányos jegyzeteit lehetett visszafejteni a ránk maradt, csak töredékeiben olvasható memóriakártyáról, ezeknek a legnagyobb része még a próbaüzem alatt rögzített mérési adat, valamint ezekről készült diagrammok és a hozzájuk fűzött megjegyzések és észrevételek, amikből leginkább arra lehet következtetni, hogy a működési rendellenességek pont a speciális oprendszer más platformokkal és számos belső perifériával való kompatibilitási problémáiból adódtak.
A modell teszteredményei ígéretesek voltak ugyan, de a szoftveres instabilitást nem sikerült teljesen kiküszöbölni, így a befektetők elpártoltak a projectől és mikor forráshiány miatt az egész fejlesztési tervet törölték, a kernel hibái értelemszerűen már nem kerültek korrigálásra, és mivel a hirtelen leállás miatt frissítések sem lesznek többé elérhetők, így valószínűsíthetően számos hasznos funkciója teljesen inaktív marad a továbbiakban.
Ennél több hasznos információ sajnos nem derült ki a sérült adathordozó megmenthető tartalmának feldolgozása alatt.
Kutakodtam a gyártóról is, hátha szembejönnek még érdekességek, azonban az archívumban a fejlesztő cégről sem sok mindent találni, csupán annyit, hogy a jelen prototípuson kívül, később még egy saját és egy koprodukcióban készült, ennél az elsőnél lényegesen sikeresebb modellel rukkoltak elő…

A szerkezet behatóbb vizsgálata azonban egészen szembeötlő tervezési hibákra világított rá.
Több védelmi rendszere teljesen alulkalibrált, egyes biztonsági mechanizmusok en bloc hiányoznak és a beszerelt hatáscsillapítók egyáltalán nem az egység valós igénybevételéhez optimalizáltak.
A fejlett, de éppen ebből kifolyólag érzékeny és igen sérülékeny emóció emulátor modulok, a kompatibilitásproblémák, a ház silány esztétikai kiviteléből származó negatív vizuális visszacsatolás és a kommunikációs interfész rendszerszintű hibáival való szembenézés nélkül is fokozott nyomásnak vannak kitéve, így kiegyensúlyozott működésükhöz ipari terhelésre méretezett kudarctűő elemek telepítésére lett volna szükség.
Ehhez képest, a külső, és járulékos belső körülményeknek a hardverre gyakorolt destruktív hatásával szemben, a rendszer biztonságos funkcionálását szavatoló defenzív modulok rekeszeiben, például, csak egy KANKALIN 2- es lakossági fiaskóenyhítő kiégett romjait, találtam.
Ritkán látni ilyesmit manapság!
A harmadik generációs mesterséges intelligenciával ellátott, de alacsony pszichikai terhelésű háztartásigépekbe szereltek ilyeneket hajdanán, viszont azóta, pontosabban, “a szenzitív orrszőrnyírók lázadása”-ként elhíresült véres eseményt követően, az összes magas áteresztésű típust kivonták a forgalomból, és jelenleg, már egy szimpla lézeres ébresztőóralecsapóba is legalább hatkörös biztonsági szarfelezőt építenek be a megnövelt teljesítményű virtuális kudarctompítók paneljei elé.
Ezt a kezdetleges védelmi egységet valószínűleg már az első, tesztlaboron kívül kapott hétköznapi konfliktus csúnyán beleolvasztotta a foglalatba és azóta teljes sávszélességen, csillapítás nélkül kapják a túlterhelést a központi mag védtelen áramkörei, ez több létfontosságú komponensben okozott meghibásodást, egyesek teljesen elfüstöltek, némelyekből pedig csak a kissebb teljesítményű tartalék rendszerek funkcionálnak, nem meglepő hát a rendellenes működés, sőt, mondhatni kész csoda, hogy a droidja még egyáltalán üzemképes állapotban van.
Ha engem kérdez, én személy szerint, legalább egy duplakamrás ULTIMATE STOIC MAX 4000-es balsikersíkosítót, vagy egyenesen ennek a hadsereg számára továbbfejlesztett verzióját – abból sem gyalogsági változatot – hanem minimum egy OBLIVION osztályú taktikai veszteségmérséklőt építettem volna be, sőt ahogy elnézem ennek a szegény kiszolgált egységnek az állapotát és lehetőségeit, lehet, hogy abból is rögtön kettőt, sorbakötve.
Ezekhez azonban nem egyszerű hozzájutni ráadásul igen drága mulatságok és talán nem is oldanának meg minden eddig feltárt problémát, ezért erősen kétséges, hogy megéri-e foglalkozni vele egyáltalán.
Sok rejtett hibalehetőség is adódhat az eddigiek mellé szóval, még akkor is jobban jár ha inkább vesz egy használt, de megbízható, sorozatgyártott darabot.
Azok nem csak, hogy esztétikusabbak de a karbantartásuk is egyszterűbb.
Ha rám halgat, ezt dezintegráltatja a vezérlőjét meg eladja alkatrésznek.
Ha szerencséje van, talán talál valami fanatikus gyűjtőt, azok néha vagyonokat is képesek fizetni egy-egy olyan speckó, antik kütyüért, amikkel ennek a fejét telezsúfolták, a maradék meg kuka, még az újrahasznosító automatáknál is maximum egy pohár féregsör árát kaphatja ezért az ócskavasért.

Jajj, ne nézzen így rám!
Nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodik hozzá
Higgye el nem állt szándékomban a lelkébe gázolni.
Amenyiben hajlandó megfizeti az árát, én beszerelhetem a kívánt modulokat, viszont garanciát biztos nem vállalok a szervízre.
Van pár karbantartó ismerősöm a csillagflottánál, jövő héten hozza vissza a problémás robotját, addigra megszerzem amire szüksége van…

Addigis vigyázzon rá ha teheti, próbálja meg szeretni, hordja finom robottársaságba, akkor talán a rendellenességei ellenére nem tesz majd kárt magában vagy a környezetében…

Címke , , , ,

Nyárutó

Az ősz ajtóstul rontott a házba, és pillanatok alatt hüllőbőrű kellemetlenséggé aprította a meleg évszak simogítóan langyos délutánjait és estéit.
A szürke kendővel takart égboltból szitáló nyák, kis késéssel ugyan, de némi harsogó zöld tónust kölcsönzött a növényeknek, amik az aszályos hónapok fonnyasztó szárazsága következtében, szinte az érett ősz árnyalatait viselték magukon, már augusztus eleje óta.
Az éltető nedvesség nem csupán lemosta a lombokra rakódott port, de mintegy a kilépő megszépítéseként, mégegyszer smaragd vitalitást pumpált az enyészetre ítélt, és hamarosan így is úgy is rozsdás bomlásba forduló levélrengetegbe.
Bizonyára tudnék az ilyen és ehhez hasonló apró szépségeken hosszasan lelkendezni, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy most legalább fél évig ez lesz, nyálkás zimankó és a négy fal köze.
(Már, ha nem kötöm fel addig magam, vagy legalábbis a lábamra az útilaput és húzok el innen valami melegebb éghajlatra, ami egyébként egyre jobban érik, hisz lassan semmi nem marad, ami miatt itt lenne érdemes fagyoskodva végignéznem, hogyan roskadnak össze, ennek a valójában már rég rombadőlt országnak, az egyelőre még nyomokban meredező, kis patyomkin díszletei.)
Jöhet megint a kabát, pulóverek, meleg zoknik, meg az összes gyűlölt vacak, amivel túlélhető az év barátságtalanabbik fele, itt a kontinentális változékonyságban.
Ez persze csak az egyik tünete az elmúló nyárnak, amit nem igazán kedvelek, a másik, hogy megint egyre kevesebbszer látom majd a napot, ez a hiátus pedig borítékolhatóan, legalább hatvan százalékkal rontja majd, a meglévő depressziómhoz, a csillagunk fényétől mentes, nedves földből felgomolyogva csatlakozó egyéb hangulatzavarok megregulázására befektetethető erőfeszítések hatékonyságát.
A reggelente ismételt gyógytornamozdulatok, ízületi regenerálódást segítő készítmények és a hébe-hóba kékcsempés vizesgödrökben való kapálózás, nagyban csökkentette az állandónak tűnő fájdalmat, és mostanra talán alkalmassá tette a balesetben szétbarmolódott articulatio genus maradványait arra, hogy az eddigieknél nagyobb terheléssel is megkínáljam, de az egészségügyi okokból eddig a sarokba száműzött, hétköznapvidámító longboard használatát, most majd az időjárás fogja jórészt ellehetetleníteni…
Tudom-tudom, majd jövőre, hisz akkor is lesz nyár.
Úgy néz ki, mindig minden majd jövőre lesz csak az életemben, csak az nem teljesen biztos, hogy én is leszek még jövőre.
Szóval helló-helló kedves ősz!
A szigetről visszatértemkor, még örültem ennek az évszaknak.
11 év sok idő, ha közben nem látod, a lassan óvakodó télbefordulás bűbájait, mert bizony vannak neki szépszerivel. Ennek az újrafelismerésére és szem előtt tartására próbálom trenírozni mostanában magamat, hogy ne csak a megszokott dögvészhangulat kavarogjon a koponyámban.
Sajnos nem is olyan egyszerű ez, mint ahogy elsőre hangzik, pedig a szemem elég érzékeny a hétköznapi csodákra, de a depresszióval megfertőződött agyam egy jó ideje szembefordult velem és szinte esküdt ellenségemmé vált, rendszerint kitépi a kezemből a meglelt, törött szárnyú fióka módra óvott, dédelgetetett szépségeket, csámcsogva felzabálja, megemészti, és gőzölgő, pokolszagú excrementumként tálalja elém, hogy tessék, itt vannak, az örömeid.
Jó étvágyat!

Az idei, immáron szabad szocializációt megengedő, és éppen ebből kifolyólag, a párkapcsolatlétesítés lehetőségeinek terén sorsfordítónak ígérkező nyár, sajnos nem igazán váltotta be a hozzá fűzött, nagyívű reményeket.
Az elkeseredési szintem mutatóján, azonban mindez, meglepő módon, mégsem idézett elő jelentékeny kilengést, hisz az állapotom már nagyjából beállt a stupor és a hullamerevség közötti pozícióba, ahonnan már úgysincs túl sok lefelé, szóval csak rezignáltan, mint egy műanyagvödör opálos fogságából kifelé pislogó savanyított hering, tudomásul veszem, hogy vannak dolgok, amik bármit is csinálok velük, nem mutatnak különösebb hajlandóságot a változásra.
Hogy egyedül, karanténba száműzve, egy óceánöbölben rekedt vitorláson való becsajozás, néminemű technikai nehézségekbe ütközik, az OK, elfogadható, és bárki számára egészen érvényes kifogásnak tűnik.
Egy bezárt városban 10-12 óra meló után, kötelezően nyolcra hazatakarodással egybekötött maszkolós vírushiszti sem kimondottan kedvező feltétele a felszabadult ismerkedésnek… fenntartásokkal ugyan, de még talán ez a magyarázat is megállhatja a helyét, azonban, ha a fenti kihívást az ember, egy több mint kétmillió lakost számláló, a jóidő okán rengeteg szabadtéri programlehetőséggel teletűzdelt, pezsgő kulurális és éjszakai élettel bíró metropoliszban sem képes teljesíteni, ahol ráadásul egymást érik a gyönyörű lányok, arra az előzőeknél már kicsit gyengébb lábakon álló mentségeket lehet csak felsorakoztatni.
És eljön az idő, amikor már magamnak sem tudom többé azt hazudni, hogy a megfelő körülmények teljesülése terén található hiányosságok okolhatók mindezért, és be kell ismerni, hogy a hiba bizony az én készülékemben van.
Húsz éve azt mondtam volna, ha valaki három nap alatt képtelen felcsípni valakit Pesten, az vagy halott, vagy csak valami igazi selejt lehet…
Ma már nem mondanám ezt, egyrészről, a jelenlegi szép, polkorrekté kozmetikázott világunkban nem használunk ilyen karcos szavakat, van helyette pár másik, remek kifejezés, mint például az: értékcsökkent, korlátozottan rátermett, vagy másodrendű frissességgel bíró…
(Akármit mondok is, a tapasztalatok fényében nehezen tudom nem úgy érezni magam, mint amit ezek a kacifántos fonémahalmazok valójában jelentenek).
Másrészt sajnos azt az egészen nyilvánvaló tényt sem lehet teljesen kizárni a képletből, hogy most épp, pont nem húsz évvel ezelőtt van.
Azt ugyan nem lehetne jó szívvel a szememre vetni, hogy ne próbálkoztam volna sokat és kitartóan, a kulturális intézmények összejövetelein, kiállításmegnyitókon, koncerteken, szórakozóhelyeken való aktív portyázást, vegyítve a társkereső aplikációk virtualitásából nehezen kihalászható találkozókkal, de mégis bárminemű sikerélmény nélkül, magányosan múlt el ez a nyár is, akár az előző kettő.
Szóval az egyedüllét megcsontosodni látszik.
Még egy pompás nyárral idősebb és tapasztaltabb lettem. (Bár a frissnek mondható megtapasztalások zömét, azt hiszem, akár még egy kiadós verésre is bármikor szívesen becserélném.)
Ezek nyomán talán valamelyest keserűbbé is váltam, és némiképp “kissebbé”.
A méretcsökkenés persze nem fizikai, mind a száznyolcvan centim maradéktalanul rendelkezésre áll, de mégis olyannak éltem meg minden egyes, számomra érdekesnek talált nő által csuklóból hárított közeledést, mintha egy nagyolóvésővel csapkodnának le rólam tekintélyes darabokat.
A legrosszabbak talán azok voltak, akik direktben kikacagták a szándékaimat, bár ezen “kellemes kis élmények” a méretredukció terén tapasztalható hatékonyágukat tekintve, már nem is annyira a sprengvéső, hanem sokkal inkább a gatter kategóriába sorolhatóak.
Úgy tűnik igazi selejtté lettem és ha az egyedül tengetett élethez, az elmúlt három szépemlékű esztendő alatt sem tudtam mentálisan hozzáedződni, akkor az azt mutatja, hogy a selejtség tetejébe, még elég gyenge selejt is vagyok…

A villanytárskeresés hátránya egyértelműen tettenérhető abban, hogy a személyiséged kifejezésre juttatására viszonylag kevés teret hagy, azonban kikerülhetetlenül a homlokodra süti az éveid számának billogját (ami pedig nem minden esetben a rólad a legtöbbet eláruló adat), így ha nem akarsz hazudozni, akkor abban divízióban, ahol a nőneműek még szoktak mutatni életjeleket, egyáltalán nem is látszódsz, vagy kizárólag a szinte automatikus elutasításra számíthatsz. (Vagy a platformot kell valami sugardaddy appra cserélni, és akkor már rögtön nem is számít mennyi idős vagy, de mivel egyrészt, egzisztenciálisan eléggé cukormentes apu vagyok, másrészt meg, ugye pont azért nem próbálkozom prostituáltakkal, mert arra vágyom, hogy valaki csak úgy szimplán miattam és ne az általam megkeresett hasasbankók okán vonzódjon hozzám, így ezt a príma lehetőséget nem is igazán vettem számításba.)
Ez mondjuk a valóságban is hasonlóképpen alakul a fiatalokkal, de ott a személyes jelenlét okán mégis van egy bolhafasznyi esélyed, az intellektusodat is gyorsan rádobni a koroddal felpakolt mérleg másik serpenyőjére, és ha mást nem, legalább egy-egy beszélgetést ki tudsz hozni a dologból, ami ha nem is könyvelhető el jelentős eredményként, de azért mégis kedveskedik, néhány kósza lumennyi női fénnyben való sütkérezés lehetőségével.
A netrandik egyetlen előnye a hagyományos random ismerkedéssel szemben, (még ha negyven alatt nem is jelöl vissza senki), hogy legalább a szándékok úgy-ahogy tisztázottak, lehet tudni, hogy a másik is nagyjából pont azért ment oda, amiért te jöttél.
Már csak egy nagy valag szerencse kellene hozzá, hogy ne legyen egyfeszt árnyékra vetődés.
Kurva nehéz ebben a játékban hatost dobni!

Megpillantom egy asztalnál, csak ő lehet az, ha más nem, a rikító hajzuhatag elárulja.
Kicsit fáradt vagyok, de persze izgatott is, talán kellene egy jó kávé.
Odasétálok, leülök vele szemben és már tudom, hogy mégiscsak alkoholt fogok rendelni…
Az első percek mindig furák és tétovák kicsit, de mért is lenne másképp egy félig vak randevú során.
Szerencsére van a tarsolyomban (tarsolyom ugyan nincsen, és amúgy is stílusosabb lenne az ilyesmiket egy mellényzsebből elővarázsolni, de mondjuk mellényem sincs… ) néhány jól irányított kérdés, amivel általában bekurblizható egy beszélgetés.
Azonnal, gondolkodás nélkül válaszol, nem is akárhogy, nem is csak a kérdésre, csapongva csacsog.
A felszabadultságát ugyan irigylem egy kicsit, bár valószínűbb, hogy a zavarát próbálja palástolni a szövegfolyammal. Bárhogy legyen is, ebben a formában, ahogy levegővétel nélkül halmozza egymásra a mondatokat, leginkább egy egyszerre több frekvencia adását fogó rádióra emlékeztet, amin nem látok kikapcsológombot.
Előfordulhat hogy beszedett valamit, bár a szemein és az arcán ennek egyáltalán nem látszik nyoma.
Az is lehet, hogy spicces, bár, csak egy félig teli – vagy félig üres – teásbögre van előtte, és mivel késve érkeztem nem tudom mit ihatott előtte. (Egyébként mindig késve érkezem, mert így, amolyan anonim módon betekinthetek a “kulisszák mögé “és ha esetleg nagyon nem a várakozásoknak megfelelően alakulnának a dolgok akkor észrevétlenül olajra léphetek és nem kell végigszenvedni a nyilvánvalóan feleslegesen lefuttatott játszmák színielőadását. Ez alapvetően egy nem túl etikus húzás, sőt, akár jókora görénységnek is mondható, de mentségemre szóljon, hogy nem az első rossz tapasztalat alakította ki bennem ezt a hozzáállást, hisz mondjuk a tíz évvel vagy húsz kilóval ezelőtti képekkel önreklámozás sem nevezhető épp, fair play díjas beszállónak .)
Vagy akár az is előfordulhat, hogy tényleg ilyen és mindig ennyit beszél, ami viszont mindhárom előző felvetésnél veszélyesebb.
Jó szemű tag hírében állok, de a bemutatkozófotográfia és a valóság közt mutatkozó különbség még a legfigyelmesebbeknek is okozhat kellemetlen meglepetéseket.
A szépérzékem kitekint a pupilláim kerek nyílászáróján, aztán szemlesütve megfordul, sóhajt, beszáll a felvonóba és a gerincvelőmön leliftezve inkább a májam felé veszi az irányt, hátha az előttem sárgálló, leülthabú sör alkaloidáiból neki is jut még valami, amivel ütheti magát.
Tudom, hogy ebben a korban már hagyni kellene az afféle hiú ábrándokat, amik a test, formai és felületi tulajdonságai körül keringenek és kevésbé múlandó dolgokra koncentrálni, de bevallom nem igazán sikerül levetkőzni a közel tizenhatévnyi összefüggő művészeti oktatás által beégetett látásmódot, ami tulajdonképpen jórészt arról szólt, hogy a különböző korok avatott szemű alkotói és nemmellesleg sokszor briliáns elméi, miként vélekedtek az ábrázolható szépségről mint olyanról.
(Spoiler: Mind imádták, ha más módokon is, de mindnyájan rajongtak érte!)
Bölcs lenne persze, mindezek ellenére, belenyugodni az idő múlásának megváltoztathatatlan kegyetlenségébe és megelégedni a női szépség távolról való csodálásával, elfogadni, hogy közvetlenül már egyre kevésbé lehet részesülni az áldásában és nem akarni mindenáron…
Csak sajnos sokkalta gyarlóbb vagyok, mint amilyen bölcs valaha is leszek. (Nomeg, eleddig egyetlenegy hölgyből sem sugárzott elő a belső értékek olyan kompozíciója, aminek izzásába belepillantva, könnyű viaszként olvadnának tócsává, a hús fizikai paramétereit számon tartó igényeim.)
Közben a nő teljesen érdektelen dolgokról számol be, viszonylag nagy lelkesedéssel, azonban az interpretáció minősége nem ad hozzá túlnyomó mennyiségű extrát a történetekhez. Érdekfeszítő, mintha két, a szomszéd szobából átszűrődő, megyekettő labdarúgómérkőzés közvetítése utáni összefoglalóval vegyes szakmai értékelést hallgatnék szimultánban (A hasonlatban felvázolt képet némiképp árnyalja, hogy soha életemben nem tudott érdekelni a foci, de még egy egészen kicsi fikarcnyit sem. Azt még ugyan el tudom képzelni, hogy egyeseket szórakoztathat, hogy másfél órán keresztül bámulják, amint színes mezekbe bújtatott legények, egy világos bőrgolyót kergetve díbolják szét stoplis talpukkal a szép zöld gyepet, de az már az én fantáziámnak is feladja a leckét, hogy erről az értelmetlen rohangászásról való hosszanti szócséplés bárki érdeklődésére számot tartana.)
A hiba, hogy a diskurzusban való részvétel lehetősége helyett úgy tűnik inkább hosszas egymásba fűzött monológokat kapok.
A hanglejtése épp csak annyira idegesítő, hogy ne hagyjon teljesen elkalandozni.
Úgy dől belőle a szó, mintha országos jóbarátok lennénk évtizedek óta és nem most látnánk egymást először az éltben.
A sok hadoválásból leginkább az derül ki, hogy elképesztően kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, – ez ráadásul nevesítve érkezik, ami egy elsőrandin pont olyan jellegű információ, amivel jellemzően nem tudok mit kezdeni – és ezekkel az emberekkel végtelen mennyiségű, jelentéktelen unalmasságot szeret csinálni…
Próbálok a mondandóból néhol kilógó fonal, el nem vesztésére koncentrálni, de az erőfeszítés mögül valahogy előkúszik Beethoven IX. szimfóniája és evvel egy időben, a szám is keserű, szarkasztikus mosolyra húzódik, amint a muzsika hangjai mellé beúszik a kép, amin a mechanikus narancs, zseniális Malcom McDowelljének, ülésbe szíjazott és terápiásan kifeszített szemű Alex figurájaként látom magam ebben a szituációban.

Valójában egyébként, végig a fizimiskáját figyelem.
A lendületes, átéltnek tűnő beszéd ellenére, arcjátéka mégis művien kiszámítottnak hat.
Szinte csak az álla jár föl és alá, ahogy vékony ajkai hihetetlen sebességgel formálják a semmitmondó szavaká összetapadó hangokat.
Halottkék szemek, kemény, északias arcél, láthatóan frissen fodrászolt, rézvörös frizurával keretezve.
(Ez lehetett, ami lépre csalt, a fotókon eredetinek tetsző hajszín megbabonázott, valamiért ugyanis imponálnak nekem a különösen fehér bőrű, tűzhajú teremtések. Bár így visszagondolva, a szeplők hiánya könnyen lebuktathatta volna, szóval figyelem ide-vagy oda, olyan régóta élek egyedül, hogy megfelelő csalétek felhasználásával mégiscsak könnyen becsapható vagyok…)
Hideg szemei valaha szép ívűek lehettek, butaság volt így összefirkálni a környékét, ugyanis ha nem hangsúlyozza ki a túltolt sminkkel, nem is tűntek volna fel, az így inkább pterodaktiluskaromnak látszó szarkalábak.
Az arcán mimika helyett alapozó, ami nagyjából az igényes prostik és a kiérdemesült revütáncosnők által használt menyiség közötti vastagságban van felhordva a felületre, az illatából és a por fedéséből látszik, hogy a szépségipar által végeérhetetlen sorban előállított kolorittömegből, a jobb minőségű termékeket részesíti előnyben, de körbelül ennyit árulnak el lapos vonásai helyett a drága matériák.
Leginkább egy preparátumra hasonlít, aki az egyszerű formalinnál láthatóan költségesebb vegyületekkel próbálta tartósítani magát, vagy ha az nem is jött össze, legalább sikertelenül kísérletezett a nyilvánvaló romlás elkendőzésével.
Azt még nem tudtam eldönteni, hogy az ilyen nőknél ez, a fogyasztói társadalomra kényszerített művi szépségeszmény által sugalmazott, így belsőnek tűnő igény kifejeződése, vagy tényleg erre a talmi megtévesztésre buknak a korombeli férfiak.
Esetleg tényleg elhiszik, hogyha a nyilvánvalóan lelakott, vizesedő szoba, penészes falára, drága selyemtapétát ragasztanak, akkor a csillogó minták között nem üt majd át a salétrom.
Furcsa, hogy nem veszik észre, miszerint az elkeseredett próbálkozásuk a fiatalság álcájának megteremtésére, pont az ellenkező hatást éri el, és remekül karikírozza azt, amit normális körülmények közt nem is kellene takargatni.
Mennyivel egyszerűbb lenne ez is – mint minden – hazugságok nélkül.
Semmi sem valódi rajta!
A hajszíne, a szemöldöke, a körmei, talán pár foga, de még a cigarettája is mű. (Hiába dohányzom sokat, aminek megfelelően megszokott büdössége jelentékenyen csökkenti a kémiai receptoraim érzékenységét, mégis herótot kapok a nikotinszármazékhevítő masinák, átható teknőstápszer szagától)
(Erre a tendenciára eddig még nem találtam értelmesnek látszó magyarázatot, mármint, hogy a harmincöt fölötti nők mi végett üzennek tömegesen hadat a szemöldöküknek. Ez ilyen masspsychózis lehet, aminek nehéz ellenállni, esetleg biológiailag időzített superciliumfóbia, ami korral kapcsol be, mint a menopausa?
Egyrészt az igazi szemöldök egy igen praktikus viselet, amit nem véletlenül nem gyomlált ki belőlünk az evolúció, valamint pont azért nőtt oda ahova, nevezetesen a róla elnevezett szemöldökcsont vonalára és nem a homlokunk közepére, meg a halántékunkra, mert éppen ott van neki haszna, ahol nő.
Másrészt szerintem még szexi is, de persze ez utóbbi, csak a privát, kis, különbejáratú véleményem. Mindenesetre, ha jól végig gondolom, az egyetlen dolog, ami azokban a nőkben közös, akikkel huzamosabb ideig együtt voltam életem során, hogy mindőjüknek rendes, dús, saját szemöldöke volt, ami lehet, hogy csak a véletlenek kósza együttállásának köszönhető, de az is előfordulhat, hogy tudat alatt ez egy erős preferencia nálam, és azért bosszant annyira, hogy a nők drasztikusan megváltoztatják mostanában.
Azt még megértem, hogy jelenleg épp nem divat a FridaKahlo sztiló, de ha ennyire irtóznak tőle, akkor csak borotválják le simán, mint a többi “veszélyes keratinformációt” amit egyébként le szoktak, és kész.
Miért kell ijedt mangafigurák vagy szomorú bohócok túljátszott mimikáját a homlokukra rajzolva – rosszabb esetben tetováltatva – szánalmas-komikussá válni?
Vagy, ha a szőreltüntetés és jusztis máshovasatírozás tényleg egy igazi kortünet, akkor miért csak a szemöldök?
Miért nem látni lendületes vonalú hónaljkutya tetoválást a mellük oldalán vagy pengefilccel rajzolt karakteres lábszőrcsíkokat a talpukon?)
Ráadásul, minden eredetiséget nélkülözve mesterséges, hiába a drága rucik, amolyan valódi hipermarketkonfekció hatást kelt.
Természetességből csak annyi van benne, ami a táskájából kilátszó, bio-avokádócsomag, papírtálcájáról félig hiányzik és már valószínűleg elfogyasztotta.
A külcsín tekintetében, a kezek finom struktúrája foglal még el dobogós helyet a testi jegyekre fordított figyelmemben, amit jelen esetben alig tudtam még behatóan szemügyrevenni rajta, mert a mondandója közben úgy hadonászott velük, mintha valami itáliai jeltolmács vetélkedő döntőjében lenne.
Bár szinte mindegy is, hisz a szintetikus szarupótlékok használata már önmagában lelohasztja a kézfétisem által felkorbácsolt érdeklődést.
A bianchi zöldre mázolt porcelánkörmök repkedése csak akkor torpan meg némiképp, amikor beleszippant a pasztellrózsaszín aksiscigijébe.
Ilyenkor legalább csend van egy pillanatra.
A találkozó előtti rövid csetelések során, megkapónak tűnt az az állítása, miszerint jobban kedveli az élő kommunikációt a telefonnyomkodásnál, – ez, a később lelepleződött “álginger” megtévesztésen kívül, nagyban hozzájárult az érdeklődésem felkeltéséhez, – azonban most már érzem, hogy mi lehet az oka, a virtuális billentyűzet használatával szembeni tartózkodásának: az emberi faj mellső végtagján található ujjak ízületei ugyanis, egész egyszerűen nem erre a terhelésre vannak kitalálva.
Kiderül továbbá, hogy valamilyen konzultáns, valami nagyméretű külkereskedő cégnél – aminek szinte azonnal felejtettem el a nevét – és ennek kapcsán rövidesen, kellő alapossággal ismerhetem meg a közvetlen kollégái történetét, a családi állapotuktól szinte az óvodai jelükig bezárólag…
Hááát, nem kétlem, hogy sikeres lehet a szakmájában, bár különösebben az üzleti partnereket sem irígylem, ha velük is így folyik a konzultáció…

A magasabb légköri zónákban felélénkülő levegőmozgás, a bántó, polarizált fényt előidéző, vékony párafüggönyt kisöpri a fejünk fölül és a napsugarak direkt bombázása előtti akadály elhárultával, felragyognak az eddig erőtlennek mutatkozó színek valamint az érzékelt hőmérséklet is megemelkedik némiképp.
Ennek folyományaként, szólíts inkább Brigo-nak Brigitta, szükségét érzi, hogy teátrális mozdulatokkal megfossza magát, a körmei helyett viselt idegen anyagok színével harmonizáló, hosszúujjú felsőtől, ami a fehér toppján átsejlő, teljességgel feleslegesen hordott melltartó hamis kis szivacsbetétei mellett, láttatni engedi az alkarján éktelenkedő, elfogyó madártollból kireppenő apró madárkákat ábrázoló, kisméretű tetoválást.
Evvel a mozdulattal, ha eddig tíz pontos átlaggal büszkélkedhetett volna, akkor is sikerül azonnal megfeleznie azt, de így, hogy eddig sem találtam rajta semmi igazán vonzót, csúnyán belecsúszott a negatív tartományba.
Nem tudom, hogy létezik-e a tetoválóiparnak ennél ostobább és kommerszebb, sokszázezer kópiában ismételt motívuma. Talán a rózsa és az álomcsapda van még versenyben, de bármennyire viszolygok az utóbbiaktól is, azokhoz legalább valamiféle kósza szimbolika vagy jelentés társítható, azon kívül, hogy a barinőm is ilyet varratott…

A bőven ömlő mondókájában elcsípett, helytelenül használt, vagy nem igazán a kontextushoz illeszkedő kifejezések nyomán kiviláglik, hogy hiába is gondolja azt magáról, sajnos nem a legélesebb kés a fiókban.
Elég sokáig megőriztem magamban, a “légy türelmes, ne ítélj hamari módon” hozzáállást, de eddig egyik kategóriában sem derült ki róla olyasmi, ami minden kétséget kizáró módon meggyőzött volna afelől, hogy ezt érdemes lenne huzamosabb ideig fenntartani.
Alig jutok szóhoz és ha mégis, akkor sem marad nálam túl sokáig, de, amit mond, az az egész jelenségével kiegészülve, szinte pontról pontra pipálja ki egymásután, a “magát világinak képzelő, de cserébe elég egyszerű és unalmas matróna” sztereotípiának való megfeleléshez szükséges kritériumok rubrikáit.
Valójában nem látom át, mit is akarhat tőlem ez a nő, hisz ugyan külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy hozzám intézi a szavait, de valójában magához beszél, saját magáról.
A profiljának tanúsága alapján, komoly kapcsolatra áhítozik, ehhez képes nem nagyon tesz érzékelhető lépéseket annak irányába, hogy erről valamelyest, a lehetséges másik fél véleményére is fény derüljön, bár ahhoz kétség nem fér, hogy igen informatív személyiség, ilyen rövid idő alatt, talán még senkiről nem tudtam meg ennyi lényegtelen adatot.
A beszéde egész jól elszórakoztatja és úgy tűnik nem egy kíváncsi típus, látszólag cseppet sem érdekli a jelenlétem, legalábbis ennek nem nagyon adja tanújelét, kérdő mondat például még nem nagyon hagyta el a száját.
Véleményem szerint, akár egy kitömött menyét is ülhetne vele szemben, az is lenne legalább olyan jó hallgatóság, mint én, de néhaiságából fakadóan, neki talán nem fájna az ilyen mennyiségben tálalt, felesleges és kéretlen információ.
Úgy tűnik két teljesen különböző világ pszeudotalálkozására jöttem, és nem látok hidakat.
Mondjuk a külalak keltette benyomások és a hallottak nyomán, már én is úgy tekintek rá, mint valami idegen faj képviselőjére, mégpedig egy olyan, a távoli jövőben játszódó sci-fi-ben, ahol a humanoidok már túl régen egymás mellett élnek, egyéb, más alakú és működésű intelligens lényekkel, így ha találkoznak egymással, csak konstatálják magukban a szembeötlő differenciát, de ez már nem kelti fel többé a kíváncsiságukat…

Egy ideig még próbálok jópofát vágni a dologhoz, vadul keresek benne valami szimpatikusat, amibe belekapaszkodhatok, hogy ne kényszerüljön a kevésbé tapintatos énem előmászni a rejtekéről, a maradék délutánom megmentésére.
Nem kenyerem az alpári tahóként viselkedés, de végül csak sikerül lapot húznia a tizenkilencre, és meglepő módon, pont a “spiri kártya” az, szóval a “képzeljem eeel, mi törtéént Náándival, tuudooom a jógaoktatójával az elvonuláson” bevezetésű, mondatnál félbeszakítom, hogy ne haragudjon, de úgy ítélem meg, hogy minden bizonnyal rossz lóra tettünk egymással és mindnyájan jobban járunk, ha ezt, ami itt zajlik, bármi is legyen az, most berekesztjük, és mindenki szépen megy a dolgára…

Minduntalan azt várom, hogy legyen valaki, aki szétrúgja a fényképek, kijelzőpötyködések és telefonbeszélgetések alapján felállított prekoncepcióimat, hogy végre csalódjak egy kellemeset, ahhoz a kevéshez képest, amire többnyire számítok, és ha lehet, végre ne a negatív irányba mutató vektor mentén.
Hogy tényleg elhiggyem, nem szárad bele az élet negyven fölött minden nőbe és vannak még páran szabadon, akik a fogyasztói társadalommal szemben támasztott elvárások lelkes kiszolgálásán túl, valami ennél némiképp mélyebb és izgalmasabb dologban is érdekeltek lehetnek.
Annál is inkább létezniük kell, hiszen több ilyen asszonyt is ismerek, csak hát ugye – mint azt a családi állapotra utaló kifejezés is mutatja – ők nem hagyták ezt a párkeresős mókát az utolsó pillanatokra és már régesrégen gyűrű csillog az ujjukon.
Pedig, mindig várakozással álltam ezek elé, a később lehangolóvá mutálódó meetingek elé, hisz valahol pislákolt még bennem a remény, hogy a korosztályomból valaki, felébresztheti bennem maga iránt az őszinte érdeklődést, és nem kell többet a vágyott fiatalabbakhoz járnom feleslegesen, a menetredszerű “pofonokért”.
De az összes efféle, balul sikerült “randevú” után, leginkább egy kevésbé kiemelkedő képességű óvodásnak érzem magam, aki, a “találd meg a beleillő formát” jellegű, nem túl szofisztikált, készségfejlesztő műanyagjáték, kört formázó üregébe, egy nagy, sárga, háromszögalapú hasábot próbál belekalapálni, az éppen a keze ügyében lévő dömperrel… ami egyébiránt, a misszió sikerességének tekintetében nagyjából analóg avval, hogy az érzéseimen és vágyaimon tátongó, Hajni alakú lukat, megkímélt állapotúnak hazudott, elhasznált és üres Barbie babákkal kíséreljem meg kitölteni.

Annyi ismerősöm találta meg élete párját ilyen módszerrel, hogy kivételes szerencséjükön felbuzdulva elhitettem magammal, hogy talán nekem is sikerülhet.
Hát nem így alakult…
Nohisz, lottót sem nyer mindenki, aki játszik.
(Mondjuk nyilván számíthattam volna arra, hogy Fortuna indokolatlan mértékű hozzájárulásának hiányában, ezt nem lehet ilyen rövid idő alatt tető alá hozni, hisz ha belegondolok abba, hogy még a saját fejemben randalírozó démonok összefogdosásához sem volt elegendő ez a három év, még annak dacára sem, hogy az ő populációik felszámolására indított különleges katonai művelethez, elviekben minden szükséges eszköz rendelkezésemre áll.
Akkor miért sikerülhetnének azon dolgok csak úgy hipp-hopp, ahol számos olyan feltételnek kellene egyidőben teljesülnie, amik egyenként is valódi ritkaságszámba mennek és ráadásul vajmi kevés ráhatásom van az együttállásuk megteremtésére, valamint ennek a konstellációnak az esetleges létrejötte, ugye még csak a belépő abba az arénába, ahol egy hasonló és legalább annyira összetett biológiai konstrukciót kellene a saját hullámhosszomra hangolni, mint amivel magam is jó ideje szkanderezem.)
Úgy tűnik leküzdhetetlen kompatibilitásproblémáim vannak az emberek zömével és valamiért biztos kézzel vétem el azt a szűk szegmenst, ahol a hozzám hasonló értékrendű vagy gondolkodású lények tenyészhetnek.
Azt a nagyképűséget ugyan nem engedem meg magamnak, hogy ez a mezsgye nem is létezik, hiszem messze nem vagyok annyira különleges, hogy a célcsoport ilyen mértékben egyedülálló legyen, azonban, ami ennyi időn keresztül ennyire nem megy, azt nem is kell nagyon erőltetni, mert csak sírás lesz a vége. -vagy a közepe, meg az eleje is –
Igazán nem szeretném, mégtöbb begyűjthető rossz tapasztalat fanyar cseppjeivel hizlalgatni, a korosztályomról lassacskán testet öltő negatív előítéleteim sztalaktitjait, és egy általánosítgató, keserű, öreg fasszá válni általa, valamint vajmi kevés értelme akad, az egyel zsengébb korosztálytól kapható rendszeres visszautasítások kiszámítható egymásutánjával még tovább erodálni a nulla alapú grafikonon csak épp, hogy megjeleníthető önbecsülésem maradékát.
Őszintén szólva, egyszerűen kimerültek a befektethető energiáim, ennek a korántsem gyümölcsöző emberkísérletnek a folytatásához. A bevételi oldalon kizárólag nullák vagy negatív előjelű számok sorakoznak, ráadásul az erőforrásaim sem megújulóak, és azok a mezők, ahonnan ezek kitermelhetők és úgy ahogy visszapótolhatóak lennének, egyelőre még felfedezetlenek, vagy nagyon-nagyon messze vannak.
Ugyan a magányosan megdöglés gyakorlati lehetőségének napra nap szélesedő rémképe sem vázol fel igazán vonzó perspektívát, de az egész elbaszott ittlétem összes kudarcához, ezúttal csatlakozó utolsó lukrafutás tapasztalatával tényleg beérett, ennek a meddő, sehová sem vezető sorozatnak a befejezése. Egész egyszerűen nem hagyhatom, hogy úgy járjak mint a Concorde project, amit elvetélt mivolta ellenére csak azért nem állítottak le sokáig, mert már addig is mérhetetlen mennyiségű pénzt invesztáltak bele… ott mondjuk legalább volt egy csinos gépmadár, ami végtére is tudott kurva gyorsan repülni és csak néha zuhant le, én pedig a belefeccölt temérdek szabadidőm, reményem, energiám, várakozásom – és persze pénzem – elherdálásáért cserébe, tulajdonképpen, csak számos szerkezeti repedést, csalódást, kiábrándulást és némi megaláztatást söpörtem be, bárminemű levegőbe emelkedés nélkül, ami pedig már messziről sem tűnik túl rentábilis vállalkozásnak.
Végül pedig az a hülye sem szeretnék lenni, aki tényleg olyan hülye, hogy a saját hibáiból, sokadszorra is képtelen leszűrni a tanulságot.
Magamhoz és a jelenlegi mentálhigiéniás körülményeimhez képest, viszonylag sokáig sikerült megőrizni a morált, egész kitartóan álltam az ütéseket és ha sűrűn padlóra kerültem is, minden alkalommal felálltam mielőtt rámszámolták volna a tizet, de ezúttal inkább bedobom a törülközőt, mert az az igazság, hogy mostanára meguntam rojtosra veretni a pofámat.
Azon kívül, hogy az ezen feleslegesnek tűnő tevékenységgel való felhagyással, rengeteg, lényegesen hasznosabb dologra fordítható időt és lendületet emelek ki a papírkosárból, még akár azt is mondhatom, hogy ez a savanyú agglegénység, egy számításokkal jól alátámasztott, megfontolt döntés eredménye, ami még ha csúsztatás is némiképp, mégis nagyságrendekkel kellemesebb, mint állandóan vert hadakként kullogni haza a “csatatérről” és a balsikerek növekvő tömegének súlyával nehezítve, szépen lassan fulladni bele az örök vesztesek ingoványába…

                                                                                                            
Címke , , , , , ,

NSTF

Reggelente legtöbbször olyan érzéssel kelek fel az ágyból, mint aki egész éjjel ketrecharcolt és folyamatosan veszített.
Sokat töprengtem azon, mitől lehet reggelre virradóra kínzó izomlázam, hiszen mégsem egy higanybányában dolgozom három műszakban, vagyis távolról sem végzek olyan mértékű fizikai munkát, ami ezt igazán indokolná.
Sajnos, a szétbaszódott térdízületem okán, az egyre inkább elhanyagolt, és amúgyis csak hébe-hóba művelt edzéstervem sem okolható miatta…)
Már, valami furcsa ismeretlen kórságnak, a testemben való, fokozódó térnyerésére kezdtem gyanakodni, de a minapi reggel meglepetése rávilágított, hogy a rendelenesség oka nem igazán a mozgászervi vagy keringési zavarok között keresendő.
A rádöbbenés lehetőségére az szolgáltatta az indítékot, hogy elfelejtettem időben levágni a körmeimet.
(Ez viszonylag ritkán megy ám ki a fejemből, ugyanis a műtermi tevésvevés amúgyis predesztinál az intenzív maszatosodásra, ami, a hosszú körmök alatti gyászkeret szinte azonnali megjelenésével jár, az pedig nem csak, hogy nem igazán esztétikus, de higiénia amúgy meglévő látszatának súlyos erodálásán túl, még igencsak balesetveszélyes is lehet. A visszahajlott, leszakadt körmökről pedig még az is elképzelheti milyen kellemetlenségekkel jár, akinek volt szerencséje nem részesülni hasonló élményekben és csak filmen látott ízelítőt pincemély vallatókamrákban serénykedő kínzómesterek körömletépős furfangjairól.)
Ez a mulasztás fájdalmas, de igen egyértelmű kiigazítással szolgált, a kínzó izomláz mögött lappangó fizikai rendellenességet vizionáló hipohondriám téves felvetéseire.
A rádöbbenés megrázó volt ugyan, de abból a szempontból mégis megnyugtató, hogy szerencsére csak a szoftverem hibás, minden más gond, csak ennek folyományaként kerül elő…
Természettudományi ismereteim alapján úgy gondoltam: a tény, hogy érdeklődés hiányában lassan elfelejtem, hogy férfi vagyok, az még nem igazán jogosítja fel a szervezetemet a menstruációra, így amikor reggel egy csomó indokolatlan vért találtam a lepedőn, elsőre megszeppentem némiképp, de a kicsiny, laposfélhold alakú bemetszések a tenyeremen, mind a kezeimet borító barnára száradt testnedv eredőjére, mind a már már zsibbasztónak ható izomláz okára rávilágítottak.
Mondjuk amenyiben egy átlagos éjszakán, a nehezen kicsikart alvásmenyiségnek csak a harmadában feszítem annyira görcsösen az izmaimat, hogy azok képesek legyenek kárt tenni a saját szerkezeti integritásomban, valamint eközben csak két-három liter sós lét izzadok ki magamból, akkor hamarosan még a hitvány szénhidrátdús étrendem ellenére is olyan szálkás leszek, mint a sziklás hegység fenyvesei vagy azok a riasztó tekintetű, nyúzott, anatómiai szemléltetőbábuk, akiken tíz méterről is külön-külön meg lehet számolni az összes kósza inat.
A belé nyomódó vágatlan körmök okán, a tenyerem húsából szivárgó vér megszellőztette, hogy “alvás” közben, milyen üde, vidám kis dolgok zajlódhatnak le a fejemben.
Valamint az efféle balesetekhez szükséges intenzív izommunka, némi magyarázatot szolgáltat a kontraktilis filamentumok sajgó túlterhelésére és a kipihentség krónikus hiányára is.
Emellett a tapasztalat mellett külön szerencsémnek érzem, hogy a tudatalattim többnyire kegyesen megkímél az álmaim tartalmára való éber emlékezéstől…
(Bár, titkon mégis furdal kicsit a kíváncsiság, mi gyötörhet meg ennyire, hisz még az is meglehet, hogy egész vagány kis psyhogrindhouse forgatókönyvötletektől fosztódom meg ezáltal.)
Nos, azt akkor már tudom, hogy a rövid periódusok, amikor kívülről úgy néz ki, hogy alszom, belülről nem nevezhető túlzottan pihentetőnek, hisz a verejtéktócsák közepén, a tenyerembe mélyedő körmökkel remegve felriadás nem feltétlen arról árulkodik, hogy mindeközben az agyam, épp valami kellemes árnyalatú langyos zselébe merülve piheni ki a fáradalmait.
Mostmár csak arra lenne praktikus megfejtést találni, hogy az éjszakáimon, amikor elvileg a testemnek s azt irányító bonyolult szövetcsoportnak a pihenés, regenerálódás és információfeldolgozás lenne a feladata, akkor e helyett, mi végett kell mégis inkább titánokkal tusakodni, sziklákat összemorzsolva feneketlen üresség felett kapaszkodni vagy bármiféle egyéb olyan pszeudotevékenységet folytatni, amihez görcsbefeszített izomkötegekre meg önmagukba sajtolt öklökre van szükség.
Erre azért is jó volna rájönni, mert ha megszüntetni nem is tudom általa a problémáimat, de a receptet legalább eladhatnám éjszakai edzésprogramnak, a gym-be járáshoz is túlságosan elfoglalt mazochisták számára, mondjuk a hangzatos “NSTF” vagyis: nightime static tormentor fitness néven.

Címke , , , ,

álmok

Sokszor riadtam fel fuldoklós álomból verejtéklucskosan, sőt az éber belefeledkezéseim során is számtalanszor jut eszembe ez az érzés, ami talán nem is csoda, hisz volt idő, amikor napra-nap feszegettem a határait a tüdőm tárolókapacitásának, mélyen, a két világ határmezsgyéjétől messze, és nem egyszer volt, hogy csupán egy hajszálon múlt, hogy nem vesztem oda.
Bár, érdekesmódon az utóbbi idők megfulladós álmaitól már nem is izzadok le, átalakultak némiképp és inkább kellemes megnyugvás marad csak belőlük a rettenet helyett és megkockáztatom, hogy ezek lassacskán átszivárogtak a nightmere kategóriából a vágyálmok halmazába…


Csak úszni, úszni egyre lejjebb, minden elkeseredett tempóval mélyebbre, sokkal tovább, mint ahonnan még érdemes visszafordulni.
Kiélvezni utoljára az övön nehézkedő ólmok súlyának húzásával gyorsított, az ütemesen hajladozó gerincoszlop, a megfelelő időben feszülő és ernyedő izmok állhatatos munkája és a test művi meghosszabbításaként szelíden görbülő uszony csapásai által fokozott sebesség örömét és beleadni minden rendelkezésre álló erőt a tengeri emlősök kecses hullámzását idéző mozdulatokba.
Addig-addig mikorra már arra sem jut elég levegőd, hogy a dobhártyádat csikaró nyomás kiegyenlítésére elég legyen.
Elevickélni az oxigéntartalékok rekeszizomrángató végéig, és egy ájulásba hajló hátrabukással felpillantani az elérhetetlen távolságban csillogó felszín irányába. Egy utolsó, a víz felületi redői által szilánkokra tört fény rezgő alakzatainak pászmáiban táncoló, higanycsillogású buborékot köpni felfelé, ami után visszavonhatatalanul lezárul a szemed és minden fájdalom szépen elcsendesül, akár a fövenyre futó hullámok morajlása.
Nyomorult kis porhüvelyed pedig beleolvad lassan az életet tápláló elem, irdatlan átlátszókék testének nedves ölelésébe, az egyetlen valóságos helyre, ahol valaha is sikerült otthonra lelned…

Címke , , ,

Vadgazdálkodás

Ahogy lehetőségem akad, a virtuális társkeresés teljesen hasztalan és felesleges időpocsékolása helyett, igyekszem ezt a tevékenységet inkább a hagyományos, valódi, fizikai síkra terelni.
Karakterek meddő egymásra halmozása helyett, izgalmasabb ugyanis elvillanó pillantások és leplezetlen mozdulatok után kutatni a fülledt nyári feromonköd homályában.
A korlátozások nélkül látogatható, zsúfolt szórakozóhelyek, koncertek, az évszaknak megfelelő jóidőben élettől lüktető kerthelységek kiváló platformot szolgáltatnak az efféle programokhoz.
Azonban tizenkét év, részint igazolt távolmaradás után, igen megrázó tapasztalatokat kínál a régen látott vadászmezőkre való visszatérés.
Ugyan az introvertált személyiségtípusom, kiegészítve a mérsékelten impozáns fizikai megjelenéssel, predesztinált arra, hogy soha ne lehessek közös halmazban az igazi alfahímekkel,
de, ha épp nem is voltam Don Juanba oltott Casanovák és válogatott csúcsragadozók hibridje, azért úgy emlékszem, nem volt különösebb okom a panaszra.
Az a súlyos esztendőkben mérhető, erős rándulás azonban, ami a testemet a rendelkezésre álló szavatossági időskálán jelentősen előremozdította, és kíméletlenül beárazott, teljesen átformálta azon körülményeket, amikkel eddig úgy-ahogy képes voltam kalkulálni, szóval most csak mereven pislogok, mint a gyorsforgalmira tévedt üreginyúl a reflektorok fényében és be kell lássam, hogy ilyen kurva tanácstalannak még nem éreztem magam az eddigi pályafutásom során.
Mivel a mentális állapotom egyelőre még távol van a menthetetlen félkegyelmű kategóriától, így nyilván nem ért óriás meglepetésként, hogy a legimpozánsabb vadakat már gondosan kipucolták a szavannákról, valamint az sem, hogy nyilván “új rablói vannak a nyárnak” akikkel semmilyen téren nem versenyezhetek.
Mégis, szinte a nagyképűséggel határos optimizmussal, valahogy azt képzeltem magamról, hogy a régi fényemből valami halovány, koszlott csillogás mégis megmaradhatott, és van itt még annyi lendület, ami ha nem is vetít előre legendás diadalokat, de egy átlagos, öreg húsevő, szolid fennmaradásához azért elegendő lehet.
Ezen csalfa várakozásoknak megfelelően, sajnos döbbenten kellett észrevegyem, hogy nem hogy, csak az áhított “életerős példányok futnak el előlem könnyedén, de a gyenge, beteg, degenerált egyedeket sem érem már utol”.
Minden elszalasztott “prédával” gyengébb és gyengébb leszek, de a büszkeségem feslett maradéka egyelőre még eltántorít a direkt dögevővé válástól, ami az eddigi tapasztalatok fényében úgy tűnik a koplalás mellett az egyedüli osztályrésze lehet a kiérdemesült, fogatlan ragadozóknak…
Nem tudom miért lehet ez, de a korosztályom általam látható női oldala valahogy egy elfekvő hangulatát idézi fel bennem. (Akár dögkutat is írhattam volna, de az sokkal inkább a penetráns bűzzel és rothadással asszociálható, ami a fizikai degradálódást domborítaná ki a dologból, holott pont nem arról akarok beszélni.)
Félreértés ne essék, mivel első kézből való, közvetlen tapasztalattal rendelkezem felőle, így tökéletesen tisztában vagyok vele, mit művel Kronosz az ember szánalmasan romlandó testével, de ez esetben a “gerontológia tárgyainak” pont nem a felszínen mutatkozó, esztétikai minőségeinek sajnálatos metamorfózisáról van szó.
Ahhoz talán hozzá lehet szokni, ha elvonatkoztatok kicsit, és ahogy képes vagyok gyönyörködni a korrodálódó fémek színes széthullásában, vagy a magukra hagyott épületfalak egyre szélesedő repedései mögött duzadó entrópiában, úgy a biológiai konstrukciók élvebomlásában is nyilván megtanulnám meglelni a világunkban mindenhol ott lüktető szépséget.
A nagyobb baj, a fejben való elmúlással van, az életről alkotott víziók kiszáradt pocsolyáinak helyén szikesedő terméketlen egyhangúsággal.
A “néniség” ugyanis elsősorban nem a löttyedő húson redőződő fonnyadt bőrbe mélyedő ráncok és a gravitációval vívott harcot feladó emlőkről szóló történet, hanem egy komplett mindset, ami a – menopauza settenkedő árnyával súlyosbítva – az életigenlés egyszerű mérséklődésétől, a lusta megszokásokba merevedésen át, egészen a csipketerítős porcelánnipgyűjtés szerű végstádium felé mutat, csak a megelőző “idősgenerációk” osztályrészéül jutott brazilteleregények Leonsióinak és Eszmeraldáinak kiszámítható kalandjai helyett, most inkább a Netflixen vagy egyéb hasonló tartalomszolgáltató platformon szikrázó másokélményeivel színezhetők ki az életlen életek.
Az pedig rémisztő, főleg egy olyan entitásnak, akinek romló izombörtöne belsejében még mindig inkább szaladni támadna kedve …
Mintha csak a szépségipar által olcsó kifestőkönyvként reanimált, hervadó burkokkal beszélgetnél, amikből már réges rég elpárolgott a valódi életesszencia. Csillogó külsőségek a kongó üresség leplezésére.
Hol a faszban vannak a fiatalkorom punklányai???
Nálam is komolyabban vették a Rn’R-t és még időben csatlakoztak a 27-esek klubjához, esetleg mostmár, inkább a szezonnak megfelelő divat szerinti kiskosztümben, penészzöld melírcsíkkal a frufrujukon, eltartott kisujjal kortyolják a flatwhitejukat valami posh, hipszter kávézó teraszán?
vagy csak eltakarják őket a békásmegyeri panelfalak, amik mögötti csirkeszárnyvég szagú konyhákban épp unokát szülnek a Kövérlacibácsinak?
Nemtudom, de nagyon elkellene ide belőlük pár…
Kölyökoromban mindig az idősebbek társaságát kerestem mert az intellektuális ébredésem számára kevésnek bizonyult a kortársaim szintje, ez szinte teljesen a fonákjára fordult, a velem egykorúak skatulyáiba sehogyansem férek bele, és őszintén szólva nem is igazán vágyom rá, hogy beleférjek,
a fiatalok meg, még úgy ahogy elbeszélgetnek egy ilyen tatának látszó fura boomerrel, de nyilvánvalóan semmi vonzót nem találnak benne…
Úgy tűnik ehhez hozzá kell szoknom, hogy a szervezetem senkiben nem ébreszt már intim vágyakat, ami persze érthető is, eljárt fölöttem az idő.
Az öregfiúk amatőr csapatának mérkőzéseiről pedig jobbára hiányoznak a szurkolók.
Sokáig azt gondoltam, hogy a fölnőtté válás egy csapda, rettentő szellemi elsivatagosodás, az elefántaltöltött óriáskígyók helyetti kalapotlátás szürke tudománya, ami idővel elkerülhetetlenül belerágja magát az ember életébe.
Még most is így vélekedem, ezért az efféle folyamatok részleges elkerülésére hajlamosító genetikus lottónyereményemet óriás ajándékként értelmeztem, a létezés gyermeki rácsodálkozással való megélése felszabadító, szinte konstans örömforrást jelentő állapot lehet, ami azonban előbb vagy utóbb mégiscsak megbosszulja magát, hisz a kelepce azért kelepce, hogy mindenképpen bezáruljon, és ha nem úgy, akkor így csapódik rád az ajtaja.
Ugyanis ha valamiért nem tudsz vagy éppenséggel csak nem akarsz résztvenni a felnőttek unalmas “komoly” világában, akkor menthetetlenül egyedül maradsz, a kispajtások ugyanis lassan, de biztosan elmaradoznak a homokozó mellől és előbb-utóbb, nem csak azon veszed észre magad, hogy már senki nem akar veled játszani, hanem, hogy egy csatlakozási felületeit vesztett csonka puzzle darabkaként, azon bizonyos két szék közötti padlófelületről pislogsz felfelé bután.
Amennyiben a fenotípusos kifejeződés alapú szelekció nem is kedvez nekem ezekben a szituációkban, legalább a még élőnek tűnő intellektusom hadrendbe állítható. Amivel, eleddig ugyan még nem sokra sikerült vinni, de egyelőre még bízom abban, – illetve próbálom, akár erőnek erejével is elhitetni magammal – hogy nem teljesen veszett fejsze nyele ez az egész és csupán a szerencse kerül el folyton, (Eddig csak épp rosszkor voltam rossz helyen, későn érkeztem vagy túl korán léptem olajra, esetleg pont a hátam mögött voltak, amikor a pont nem megfelelő leánytársaságokkal kokettáltam, vagy a retinámra vetülő képet elemző bizottság belebóbiskolt kicsit a hosszúra nyúló castingba, és szimplán csak szem elől tévesztette a kiválasztottat…)
és egyébként tele van a világ nőkkel, akiknek nem csak a szemöldökük saját, de az alatta izgő mozgó tekintetekben is lobog valami furcsa fény, amivel akár a rajzolt dobozok lukain keresztül is látják mikor alszik el a bárány, és nem csak a valóságtól meg a gilisztáktól, de még a magamfajta múlt századból ideszáradt rémektől is elfelejtenek irtózni…

Címke , , ,