Uncategorized kategória bejegyzései

Vadgazdálkodás

Ahogy lehetőségem akad, a virtuális társkeresés teljesen hasztalan és felesleges időpocsékolása helyett, igyekszem ezt a tevékenységet inkább a hagyományos, valódi, fizikai síkra terelni.
Karakterek meddő egymásra halmozása helyett, izgalmasabb ugyanis elvillanó pillantások és leplezetlen mozdulatok után kutatni a fülledt nyári feromonköd homályában.
A korlátozások nélkül látogatható, zsúfolt szórakozóhelyek, koncertek, az évszaknak megfelelő jóidőben élettől lüktető kerthelységek kiváló platformot szolgáltatnak az efféle programokhoz.
Azonban tizenkét év, részint igazolt távolmaradás után, igen megrázó tapasztalatokat kínál a régen látott vadászmezőkre való visszatérés.
Ugyan az introvertált személyiségtípusom, kiegészítve a mérsékelten impozáns fizikai megjelenéssel, predesztinált arra, hogy soha ne lehessek közös halmazban az igazi alfahímekkel,
de, ha épp nem is voltam Don Juanba oltott Casanovák és válogatott csúcsragadozók hibridje, azért úgy emlékszem, nem volt különösebb okom a panaszra.
Az a súlyos esztendőkben mérhető, erős rándulás azonban, ami a testemet a rendelkezésre álló szavatossági időskálán jelentősen előremozdította, és kíméletlenül beárazott, teljesen átformálta azon körülményeket, amikkel eddig úgy-ahogy képes voltam kalkulálni, szóval most csak mereven pislogok, mint a gyorsforgalmira tévedt üreginyúl a reflektorok fényében és be kell lássam, hogy ilyen kurva tanácstalannak még nem éreztem magam az eddigi pályafutásom során.
Mivel a mentális állapotom egyelőre még távol van a menthetetlen félkegyelmű kategóriától, így nyilván nem ért óriás meglepetésként, hogy a legimpozánsabb vadakat már gondosan kipucolták a szavannákról, valamint az sem, hogy nyilván “új rablói vannak a nyárnak” akikkel semmilyen téren nem versenyezhetek.
Mégis, szinte a nagyképűséggel határos optimizmussal, valahogy azt képzeltem magamról, hogy a régi fényemből valami halovány, koszlott csillogás mégis megmaradhatott, és van itt még annyi lendület, ami ha nem is vetít előre legendás diadalokat, de egy átlagos, öreg húsevő, szolid fennmaradásához azért elegendő lehet.
Ezen csalfa várakozásoknak megfelelően, sajnos döbbenten kellett észrevegyem, hogy nem hogy, csak az áhított “életerős példányok futnak el előlem könnyedén, de a gyenge, beteg, degenerált egyedeket sem érem már utol”.
Minden elszalasztott “prédával” gyengébb és gyengébb leszek, de a büszkeségem feslett maradéka egyelőre még eltántorít a direkt dögevővé válástól, ami az eddigi tapasztalatok fényében úgy tűnik a koplalás mellett az egyedüli osztályrésze lehet a kiérdemesült, fogatlan ragadozóknak…
Nem tudom miért lehet ez, de a korosztályom általam látható női oldala valahogy egy elfekvő hangulatát idézi fel bennem. (Akár dögkutat is írhattam volna, de az sokkal inkább a penetráns bűzzel és rothadással asszociálható, ami a fizikai degradálódást domborítaná ki a dologból, holott pont nem arról akarok beszélni.)
Félreértés ne essék, mivel első kézből való, közvetlen tapasztalattal rendelkezem felőle, így tökéletesen tisztában vagyok vele, mit művel Kronosz az ember szánalmasan romlandó testével, de ez esetben a “gerontológia tárgyainak” pont nem a felszínen mutatkozó, esztétikai minőségeinek sajnálatos metamorfózisáról van szó.
Ahhoz talán hozzá lehet szokni, ha elvonatkoztatok kicsit, és ahogy képes vagyok gyönyörködni a korrodálódó fémek színes széthullásában, vagy a magukra hagyott épületfalak egyre szélesedő repedései mögött duzadó entrópiában, úgy a biológiai konstrukciók élvebomlásában is nyilván megtanulnám meglelni a világunkban mindenhol ott lüktető szépséget.
A nagyobb baj, a fejben való elmúlással van, az életről alkotott víziók kiszáradt pocsolyáinak helyén szikesedő terméketlen egyhangúsággal.
A “néniség” ugyanis elsősorban nem a löttyedő húson redőződő fonnyadt bőrbe mélyedő ráncok és a gravitációval vívott harcot feladó emlőkről szóló történet, hanem egy komplett mindset, ami a – menopauza settenkedő árnyával súlyosbítva – az életigenlés egyszerű mérséklődésétől, a lusta megszokásokba merevedésen át, egészen a csipketerítős porcelánnipgyűjtés szerű végstádium felé mutat, csak a megelőző “idősgenerációk” osztályrészéül jutott brazilteleregények Leonsióinak és Eszmeraldáinak kiszámítható kalandjai helyett, most inkább a Netflixen vagy egyéb hasonló tartalomszolgáltató platformon szikrázó másokélményeivel színezhetők ki az életlen életek.
Az pedig rémisztő, főleg egy olyan entitásnak, akinek romló izombörtöne belsejében még mindig inkább szaladni támadna kedve …
Mintha csak a szépségipar által olcsó kifestőkönyvként reanimált, hervadó burkokkal beszélgetnél, amikből már réges rég elpárolgott a valódi életesszencia. Csillogó külsőségek a kongó üresség leplezésére.
Hol a faszban vannak a fiatalkorom punklányai???
Nálam is komolyabban vették a Rn’R-t és még időben csatlakoztak a 27-esek klubjához, esetleg mostmár, inkább a szezonnak megfelelő divat szerinti kiskosztümben, penészzöld melírcsíkkal a frufrujukon, eltartott kisujjal kortyolják a flatwhitejukat valami posh, hipszter kávézó teraszán?
vagy csak eltakarják őket a békásmegyeri panelfalak, amik mögötti csirkeszárnyvég szagú konyhákban épp unokát szülnek a Kövérlacibácsinak?
Nemtudom, de nagyon elkellene ide belőlük pár…
Kölyökoromban mindig az idősebbek társaságát kerestem mert az intellektuális ébredésem számára kevésnek bizonyult a kortársaim szintje, ez szinte teljesen a fonákjára fordult, a velem egykorúak skatulyáiba sehogyansem férek bele, és őszintén szólva nem is igazán vágyom rá, hogy beleférjek,
a fiatalok meg, még úgy ahogy elbeszélgetnek egy ilyen tatának látszó fura boomerrel, de nyilvánvalóan semmi vonzót nem találnak benne…
Úgy tűnik ehhez hozzá kell szoknom, hogy a szervezetem senkiben nem ébreszt már intim vágyakat, ami persze érthető is, eljárt fölöttem az idő.
Az öregfiúk amatőr csapatának mérkőzéseiről pedig jobbára hiányoznak a szurkolók.
Sokáig azt gondoltam, hogy a fölnőtté válás egy csapda, rettentő szellemi elsivatagosodás, az elefántaltöltött óriáskígyók helyetti kalapotlátás szürke tudománya, ami idővel elkerülhetetlenül belerágja magát az ember életébe.
Még most is így vélekedem, ezért az efféle folyamatok részleges elkerülésére hajlamosító genetikus lottónyereményemet óriás ajándékként értelmeztem, a létezés gyermeki rácsodálkozással való megélése felszabadító, szinte konstans örömforrást jelentő állapot lehet, ami azonban előbb vagy utóbb mégiscsak megbosszulja magát, hisz a kelepce azért kelepce, hogy mindenképpen bezáruljon, és ha nem úgy, akkor így csapódik rád az ajtaja.
Ugyanis ha valamiért nem tudsz vagy éppenséggel csak nem akarsz résztvenni a felnőttek unalmas “komoly” világában, akkor menthetetlenül egyedül maradsz, a kispajtások ugyanis lassan, de biztosan elmaradoznak a homokozó mellől és előbb-utóbb, nem csak azon veszed észre magad, hogy már senki nem akar veled játszani, hanem, hogy egy csatlakozási felületeit vesztett csonka puzzle darabkaként, azon bizonyos két szék közötti padlófelületről pislogsz felfelé bután.
Amennyiben a fenotípusos kifejeződés alapú szelekció nem is kedvez nekem ezekben a szituációkban, legalább a még élőnek tűnő intellektusom hadrendbe állítható. Amivel, eleddig ugyan még nem sokra sikerült vinni, de egyelőre még bízom abban, – illetve próbálom, akár erőnek erejével is elhitetni magammal – hogy nem teljesen veszett fejsze nyele ez az egész és csupán a szerencse kerül el folyton, (Eddig csak épp rosszkor voltam rossz helyen, későn érkeztem vagy túl korán léptem olajra, esetleg pont a hátam mögött voltak, amikor a pont nem megfelelő leánytársaságokkal kokettáltam, vagy a retinámra vetülő képet elemző bizottság belebóbiskolt kicsit a hosszúra nyúló castingba, és szimplán csak szem elől tévesztette a kiválasztottat…)
és egyébként tele van a világ nőkkel, akiknek nem csak a szemöldökük saját, de az alatta izgő mozgó tekintetekben is lobog valami furcsa fény, amivel akár a rajzolt dobozok lukain keresztül is látják mikor alszik el a bárány, és nem csak a valóságtól meg a gilisztáktól, de még a magamfajta múlt századból ideszáradt rémektől is elfelejtenek irtózni…

Címke , , ,

Ezse

Második napja ülök szemben a nagy kijelzőmmel, és bámulom magam előtt a virtuális festővásznat.
A felület két napja üres, pedig ez egy olyan helyzet, amikor nem lehet kifogás.
Annyi szín van előttem, mintha egy méretes nagykereskedelmi művészellátó hálózat teljes árukészlete heverne körülöttem kifogyhatatlan tubusokban, mint Misi mókus örökkétermő fájának gyümölcsei.
A vászon méretének nem szabnak határt cincogó forintok, nem csörög a fülembe a világ, hogy ébredj, kelj, s szaladj, csinálj valami mást, rengeteg időm van, előttem a paripa, a fegyver, nagyobbat álmodhatok, mint ami kifér a seggemen. Mégis hallgat az a valami ott belül, aminek most üvöltenie kéne.
A másodpercmutató távolba meredő spirált esztergál a tudatomra, és egyre hangosabban hallom a csendet.
A múzsák kara máshol vendégszerepel, szabadságra ment, vagy csak szimplán megfulladtak a belőlem áradó tehetetlenség hagymázától.
Jönnie kéne, ilyenkor kellene igazán jönnie, hisz a rajzaimat is általában valami baj szokta kiszorítani belőlem. (A szép és boldog dolgok ábrázolására sosem fejlődött ki bennem az eszközkészlet.)
Ez a kritérium pedig maradéktalanul teljesülni látszik, hisz gondból most épp van elég raktáron.
Mégis kuss van belül, a fehér pixelek ugarának fénye körbeöleli a szemgolyómat és szinte megvakulok a mozdulatlan semmitől, az agytekervények közt dübörgő hengermalmokban őrlődő tudatom pőre tükörképének kellene megjelennie, kezeim mozdulatai nyomán, de nem történik semmi.
Nem lenne baj, ha ocsmány, aljas, brutális, obszcén, vagy csak értelmetlen mocsok folyna ki belőlem, csak folyna már.
Helyette a könnyeim folynak…
a belső vívódás vizuális kiventillálása szerves részét képezi az autoterápiámnak, amivel ugyan, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de mégis igyekszem a felszín felett tartani a fejem.
Ez sem megy már.
A varázserőm utolsó szilánkjai is köddé olvadtak…

Normális estben túl sokat gondolkoznom sem kell, a fejem viszi magától a programot és az ujjaimban szorított toll, akár egy kezes nyomtató, papírra karcolja az üzenetet, aminek szerintem el kell “hangoznia”.
Most azonban, csak kusza, sistergő fehérzaj örvénylik bennem, mintha egy antenna nélküli tévékészülék rohangáló “hangyái” közül szeretném kiemelni azt az egyetlen szimpatikus, szürke pixelt, ami az előbb még ott volt…
A borotvaéles egyeneseim kuszákká vadulnak, a rajztudásom biztos kézmozdulatai helyén gyerekes kaparászás, a várt sodró lendület, a kövér gesztusok helyén egy kellemetlen telefonbeszélgetés közbeni automatikus firkálás felületessége terpeszkedik.
A tapasztalatok, élmények, vizuális lenyomatok által ébresztett érzések sokaságából gondosan megszerkesztett koncepciók, amiket előzőleg konstruáltam, ebben a megvilágításban, olcsó, celluxal összerótt, szakkörös papírdíszleteknek tűnnek, dilettáns, béna, megmosolyogni való próbálkozásoknak, mintha soha nem foglalkoztam volna ezt megelőzően komoly dolgokkal…
Úgy tűnik, valójában nincsen mondanivalóm a világnak a saját nyomoromon kívül, abból meg van mindenkinek saját háztáji.
Mi végre akkor az egész?

Címke , ,

Durva

Egyedül fekszem az üres kis lakásomban, és jóformán csak feszem, mint az óceán hullámai által a fövenyre dobott bálnatetem. ( Persze elméletileg nem teljesen egyedül, hisz itt vannak a szép növénykéim is, és ők, a gondoskodásnak hála, szerencsére nem osztoznak a vízszintességemben, meg ugye van temérdek mikróba körülöttem, rajtam, és az epidermis huzata alatt is. Ők meg annyira parányiak, hogy nem nagyon derül ki róluk milyen pozícióban leledzenek, de felőlem akár vigyázban is állhatnának, ha lenne nekik min, az sem változtatna sokat a helyzetemen.)
A tüdőm légcserfelyamatainak suttogó neszétől kongó lakás levegőjét megülő forróság, olyan, akár, egy, a purgatórium felé vánszorgó teherlift kabinjában.
Hajnali három múlt negyvenhét perccel.
Harminchat Celsiusfokot mutat a hőmérő és a hálószoba légterét körbeölelő temérdek beton nem tűnik úgy, hogy akár egy fikarcnyit is ráunt volna a világos órák alatt begyűjtött napenergia szorgos visszasugárzására.
Kicsit olyan a klíma, mint amikor Tanzániában a váratlanul lecsapó áramszünetektől megtorpantak éjszakánként a ventillátorok, és kegyes legyezésük híján, fékezés nélkül parkolt ránk az egyenlítői Afrika izzó úthengere. (Bár, igazat megvallva jelenleg sokkal szívesebben izzadnék ott, abban az akkori percegős, szúnyoghálóbaldahinos ágyban, a világ túlfelén, akár még az éltető légkeverés híján is, hisz abban a térben és időben csak a gyötrő meleg okozott problémát, kicsit talán még szerettek is, valamint az élet további folyása sem tűnt ennyire zavarosnak.)

Jóformán csak fekszem…
Aludni bizony jó volna, de az nem megy, és sajnos nem csak a hőség miatt…
Csörömpölve, monoton körbe-körbe menetelő gondolataim, mintha csak a tudatalatti rengetegének homályából éhesen leskelő rémálmok rajtaütése ellen állított strázsákként vigyáznának, de valójában nehéz eldöntenem melyikük társasága rosszabb.
A meddővé tett éjszakák és hajnalok fetrengése közben, sokszor már nem bírja tovább a szervezet és végre mímel valamiféle alvásszerűt – hisz, ezen igencsak szükséges tevékenység, ilyen huzamos idejű megvonása, már rég kiérdemeltette volna a “néhai” előnevet – de abban sincs túl sok köszönet.
Vagy a magára hagyott tudat képzetkalászait nyomtatólovakként taposó vívódás vagy az éber figyelem kontrollja híján elszabaduló démonaim verejtékfürdős színjátékai.
Mindközül, még a napközben, néha le-lebukó fejem pillanatnyi “kamionosalvásai” tűnnek a legpihentetőbbnek.
A nyálkaként nyúló éberség, iszonyú duzzanatokká püffeszti az amúgy is karakteres szemgolyóimat.
Aszpikos tekintetem alól, izzadt herékként csüngenek a könnyek által kimart ráncos szemhéjaim, és az üregükben megtelepszik a csúnyán helybenhagyott boxolók monoklijainak, kevésbé egészséges padlizsánszín árnyalata.
Szépen lassan eltorzulok, mint ahogy az izolált barlangi lények megjelenését mintázza át lomhán a sötétség.
A külalakom egyre nyúzottabbá változása és a porhüvely fokozottabb amortizációja, a jéghegy csúcsa csupán és úgy tűnik, hogy csak a kisebbik galiba.

Az alvásproblémáim ráérősen ugyan, de biztos kézzel kezdik ki az idegrendszeremnek azon szűk parcelláit is, amivel éppenséggel eddig nem nagyon volt gond.
A tartós kialvatlanság ingerlékennyé és türelmetlenné változtat, ami pont az ellenkezője az alapbeállításomnak, pedig a nehezen megingatható béketűrés, a személyiségem kevés igazolható erényének egyikeként volt számontartva, aminek szilárd alapjait most egyre serényebben hordják szét a pihenés nélküli éjszakák.

A belvilágban és az avval határos szűk környezetemben fokozódó feszültségre a rohamosan furcsuló közhangulat is rásrófol kicsit, és ez az egész gyúlékony egyveleg nekitámasztva az instabil jelenemnek, tisztességesen megrakja a parasparheltet, aminek tetején, a fejem szorosra zárt kuktáját feszegeti az egyre növekvő nyomás.
Hogy ezen presszió túlfokozódása ne torkolljék katasztrofális eseményekbe, eddig ott volt hűséges biztonsági szelepként, a stabilnak hitt lábakon álló higgadtságom, de az utóbbi idők történései arra engednek következtetni, hogy a feszültségelnyelési képességeim, hatékonyság tekintetében igencsak felhígultak, és ilyen körülmények közt, pillanatok alatt színültig telnek és könnyen túl is csordulnak a béketűrésem pufferei.
Ez nagyon megrémiszt, hisz az agresszív indulataim feletti kontrollt szinte genetikus mélységűnek gondoltam.
Az eddig természetesnek hitt szelídség felfeslett varrása mentén kibuggyanó, hirtelen lobbanó érzéseim, nem csupán a saját egészségemre károsak, de a környezetemre is veszélyesek lehetnek.
Illetve, hát veszélyesek is.
Az emberekkel való kapcsolattartásom dandárját a maroknyi barátommal való érintkezés teszi ki, így értelemszerűen nem szeretném a frissen szerzett hiányosságom káros következményeit direktben rájuk ventilálni.
Ezért, amíg minden kétséget kizáróan nem bizonyosodom meg arról, hogy újra maradéktalanul uralkodom magamon, és a nehezebben kezelhető indulataim, rövid láncra kötve, fegyelmezetten ülnek a lábamnál, addig tanácsosabb a társasági jelenlétemet a szükséges minimum közelébe szorítanom, hogy a legkevesebb esélye legyen annak, hogy indokolatlanul ártsak azoknak, akiknek a legkevésbé sem szeretnék.
Egyszerre rettegek magamtól és féltem a másokat attól, amivé formálódom!

Ilyen cselekedetekre eddig csak akkor vetemedtem, ha bántani akartak, nem tudtam elfutni, és sarokba szorítva a tettlegesség maradt az utolsó lehetőség, hogy mentsem ami menthető…
Alig ismerek magamra!

Félek attól is, hogy ha ilyen ütemben erodálom a szeméyiségem nem túl népes számú értékes alkotóelemeit, akkor a silány, szegényes maradékból egyre inkább a lehetetlennel határos kihívás lesz, valami, legalább halványan szerethető dolgot összetákolnom magamból.
És kurvára félek a félelmeim okán az emberektől való fokozódó eltávolodástól is, ami méginkább magamba zár és ami nyomán elhalkulok lassan, akár az élvefőzött rákok vértje alól szökő levegő sivítása.

Címke , , ,

Aludj!

Nagyon megnyugtatna, ha netán akkor is képes lennék elaludni, ha történetesen nem vetem bele magam nyakig a részegség ingatag delíriumába, vagy nem kellene annyi füvet elszívnom hozzá, amitől még az alacsony mozgásigényű lakberendezési tárgyak is előszeretettel fogadnak maguk közé.
Pedig hatalmas, szuperkomfortos, king size plusz franciaágyam van, mégis már vagy háromésfél hónapja a kanapén próbálkozom az alvással, összegöbbedve, akár egy gyűrött alufólia, valaki félbehagyott uzsonnájának burkolatából.
A hálószobám egy teljesen üres fehér doboz, tulajdonképpen kizárólag az ágy van benne és egy ormótlan kongóbelű gardróbszekrény, – amibe, ha az összes fellelhető ingóságomat egyszerre belesűríteném, akkor is csak körülbelül a hatoda lenne amolyan szellősnek mondhatóan kihasználva, szemmellátható módon, nem egyetlen ember igényire tervezték – középső ajtószárnyán jókora foncsoros üvegfelület bővíti a teret duplaakkorára, mint amilyen, és a kiterített meztelen testem képét Mantegna híres pietájának perspektívájában vetíti vissza az agyamba, így ha nyitva a szemem, egy pillanatra sem felejt el emlékeztetni az elmúlásra.
A mellettem hirtelen szárbaszökkent építkezés területén földbe szúrt toronydaruk gémjéről ordító reklámfények, tompa, mégis bántó színhőmérsékletű derengéssel rajzolják körbe a falak belső oldalán a sötétítőfüggöny meg meglebbenő téglalapját, mintha csak valami galéria sejtelmesen világított, makulátlan kubusában lennék egy elnagyolt instaláció az egyedüllétről…


Csecsemőpózban a szofán sem sokkal vidámabb, de tudom jól, hogy a kényelmesebb, óriás ágyon, amin kiterpeszthetem a végtagjaimat, ide oda hemperedhetek és a széles matrac még mindig tart, ott egyszerűen csak elveszek, mint egy kisfiú, aki az óvoda homokozójához szokott, de most mégis a szahara végeláthatatlan ergjei közt tévelyeg.
Ettől az elveszettségtől még intenzívebben ropogtatja a csontjaimat, a nagy tér közepébe pottyant, gyámoltalan prédaállat kiszolgáltatottságának érzése, miközben az inszomnia meredten bámultatja velem a plafon sivárságát, vagy önnön torzképemet.
Ez a kis zug, itt a nappaliban, körberakva a bútorhoz tartozó párnák puha falával, talán Harry Harlownak a szeretet természetével foglalkozó majomkísérletét idézi meg és az ominózus “szőranya” hevenyészett megfelelőjeként funkcionál.
Végtére, felesleges kis létezésemmel én is a főemlősök rendjét gazdagítom és ha az apró rézuszmajmoknál működik, úgy nem csoda, ha engem is egyszerűen csak megnyugtat valamelyest, amenyiben, ilyen kellemes tapintású, puha dolgok nyomódnak a testemhez. Ennek a békés ingernek köszönhetően, legalább néha sikerül, alkaloidabevitel nélkül is álombaerőszakolni magam.

Címke , , , ,

Doppio

Már szinte a szokásommá vált, a reggeli kávémat úgy lefőzni, hogy egy bögre helyett, két kis csészébe folyatom le a nedűt…
Butaság, persze, de míg a masina előtt állva, az éjszaka kialvatlan kótyagosságával, mélán bámulom a gőz alól a csészék medrébe pottyanó barna cseppeket, egy rövid villanásra, akár még el is hitethetem a még tompa agyammal, hogy nem csak az én reggelemet dobja majd fel az aromás ital, hanem vihetek az ágyba belőle, valaki másnak is…
Ilyen messzire nem nyomom persze a gondolatmenetet, hisz egyenlőre még nem vagyok teljesen elmeháborodott, de ahogyan az egymáshoz közel tolt két csésze csilingelve összeverődik a készülék kompresszorának remegésétől, és a felcsapó pára megtelik a főzet illatanyagaival, egy pillanatra mégis be tud találni azon régi reggelek emléke, mikor még nem csak a kávéfőző szuszogott az arcomba.
Aztán persze lesz gazdája a “másik” kávénak is, természetesen én magam, akinek ezt az egész szituációt avval próbálom mentegetni, hogy valójában nem egy megkompótosodott agyú roncs vagyok szomorú kényszerképzetekkel, hanem a frissen darált kávébabok kedvemre kevergetett őrleményének eredményét, tejjel és tej nélkül is meg kell kóstoljam, amihez ugye, külön pohár dukál…

Címke , ,

Hypericum perforatum

Az állítólag kedélyállapotjavító hatású orbáncfűtea terápiás fogyasztása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, semmivel nem lett vasaltabb az idegrendszerem szövedéke, a depresszióm egyre erősebb rohamokat indít az élhető élet ellen és érdekes módon a gyógynövény nyugtató vegyületei sem segítenek az alvásban, a fényérzékenységet okozó mellékhatása, a napos órák menyiségének növekedésével viszont riasztóan hat a tudatomra, és mivel a bőröm, évszaknak megfelelő mértékű melanindeficitének mielőbbi orvoslását tűztem ki célul, ennek okán nem hiszem, hogy jót tenne a kúra folytatása…

Címke , ,

puskát kellett volna…

Ez a nyár is kellemesen indul! Munkanélküli lettem…
Ez azért jó, mert így legalább temérdek szabadidőm lesz éhenhalni, és nem kell azon izguljak, hogy lesz e alkalmam utazni, nyaralnimenni, meg efféle úri huncutságokon törni a fejem.
A felhőszakadásokkal és zivatarokkal dúsított időjárás, kellemes hőmérséklete ellenére egyre magasabb fokozatra kapcsol bennem a depresszió, pedig pont a meleg évszak járulékos kellemességeitől vártam a pszichés állapotom viszonylagos jobbra fordulását.
Elképzelhető, hogy a drága hegesztőinverter helyett – amibe olyan nagy hévvel és várakozással invesztáltam be a megtakarított pénzemet – inkább az öreg Samuel Colt furfangos találmányából kellett volna vásároljak egyet, az ugyanis, 1836-os feltalálása óta, sokat próbált és igen megbízható eszköznek bizonyul, ha az emberfia szeretné kipucolni a fejéből a negatív gondolatokat…

Címke , , ,

A barátaim ellenségeinek ellenségei a barátaim…

Amint a hőmérséklet, emberi és növényi mércével is, az öltözet/egyéb menedék, nélkül is tolerálható szinten stabilizálódott, megengedtem magamnak, hogy a szaridő elleni bezárkózás alkalmi szellőztetései helyett, inkább konstans bukóra állítsam az ablakokat és a teraszajtót, s ezáltal folytonos levegőcserét biztosítsak a lakásban.

Ennek az akciónak köszönhetően, zavartalanul megvalósult a kül és belvilág közti kapcsolat és nem kellett teljes három napnak eltelnie, hogy a paprikáim friss hajtásain és virágain is fürtökben lógjanak a szép zöld levéltetvek.
Ez seperc alatt rá kellett ébresszen, hogy a természeti viszontagságoktól, úgy ahogy izoláltnak és biztonságosnak gondolt urbánus környezet, a mindent körülölelő beton, aszfalt és üvegrengeteg ellenére, az élősködőkkel szemben semminemű védelmet nem nyújt, sőt, a vadonban megtalálható számos ellenségük hiányában, még a normálisnál is virgoncabbul szaporodnak.
A többszöri lemosás és a korábbi betolakodók (tripszek) ellen eleddig bevált Neemolajos-káliszappanos permetezés csak részlegesen vezetett eredményre, a neemben található hatóanyag az azadirachtin, ugyanis vízzel elegyedve, a körülményektől függően 4-48 órán belül lebomlik, ami igen jó abból a nézőpontból, hogy a növény termésének szöveteibe, ha belekerül is, pár nap alatt nyoma sem marad, azonban az élősködők térhódításának kezelése szemszögéből komoly nehezítés, hiszen így a védekezési procedúrát hosszú időn keresztül, naponta kéne ismételjem, mivel a tetűkék eszetlen reprodukciós rátájával nem könnyű lépést tartani…

A Macrosiphum rosae gyámoltalannak látszó, barátságos színű, apró egyedei, a valóságban igazi komisz kis rohadékok, nemzedékváltásuk hihetetlen sebességének hála robbanászerű populációnövekedésre képesek, és ha van belőlük hirtelen három kiló, akkor bizony a növényeidben nem nagyon marad folyadék.
A faj terjesztéséért leginkább a szárnyas alakok a felelősek, azonban ők csak ősszel párzanak és az áttelelő petékből kikelő rovarok milliárdjai, a tavasz első mozdulataival árasztják el a növények frissen indított kis próbálkozásait.
Nagyjából ez a rajzási időszak eshetett egybe a lakás légcseréjébe beiktatott könnyelmű változtatással.
Ha összesen csak annyien lennének, mint a kezdetekkor, nem lenne túl körülményes megszabadulni tőlük, azonban a petékből tavasszal kikelt szárnyatlan egyedek, az úgynevezett “ősanyák”, akik – sok más rovarfajjal egyetemben – birtokolják a partenogenezis lenyűgöző képességét, így elég gyorsan behozzák a számbeli lemaradást.
Tehát a kis nyavalyások, az ivarsejtjeik kromoszómáinak önkényes megduplázásával, képesek az eredetileg haploid sejteket is osztódásra bírni, vagyis, a hagyományos szaporodáshoz elengedhetetlen párzási aktus megspórolásával is életképes utódokkal tudják megörvendeztetni a világot.
Ráadásul nem is kevéssel.
A nyári változatok, ezen felül még, az ízeltlábúak körében elfogadott tojásrakással sem bíbelődnek, nehogy a veszélyes vakvéletlenre kelljen bízzák a peték kikelését, inkább elevenen szülik meg utódaikat!
Valamint, ugye a sajátságos kis “önklónozó” módszerük eredményeképpen, a szűznemzéssel létrejött egyedek mindegyike nőivarú lesz, tehát azonnal kezdhetik is a műsort előlről.
Sőt még erre a sebességre is rá tudnak fejelni kicsit, ugyanis azon kevés faj egyikéhez tartoznak, ahol a generációk teleszkóposodása is létrejöhet, vagyis az édesanyja potrohában fejlődő tetűke, máris instant leányanya, és ugyan még meg sem született, de máris a szíve alatt hordozza a következő nemzedék építőköveit.
Hát nem gyönyörű?
A teljes kifejlődés uszkve 7-10 napos leforgása alatt, a gyerekek is folyamatosan táplálkoznak, vagyis pusztítják a növényeim éltető nedveit, de már hamarabb, a negyedik vedlés lezárultával elérik, hogy az anyjukhoz hasonló, rendkívül hatékony önmásológépek váljanak belőlük.
Egyetlen tetűcsajszi imágó, 24 óra alatt 22 nimfát tud világrahozni, ez ugyan nem egyenletesen van időben elosztva, mégis számolhatunk avval, hogy a populáció nagyjából hatvanöt percenként képes megkétszerezni az egyedszámát, vagyis szaporodásukról egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy eléggé exponenciális számbeli növekedésnek minősül…


Ez a szupererejük, és ezen különleges okok miatt, nem is könnyű olyan hipp-hopp elbánni velük, mint ahogyan először gondoltam.
Azonban, ha a kémiai megelőzés mellé, a szüntelen fizikai ritkítás biológiai tényezőit is beleírjuk a képletbe, akkor hamarabb közelíthetjük meg az áhított tetümentes állapot vágyképét, és még az én lelkiismeretem is könnyebbé válik azáltal, hogy a vegyi hadviselés beiktatása révén bekövetkező, szándékos genocídiumon túl, a további pusztítás karmikus felelősségét részlegesen átháríthatom.
Létezik ugyanis, a kis szívogatóknak pár természetes ellensége, akik örömest vállalják a mészárlás rájuk eső hányadának lelki következményeit. (Ami számukra leginkább a kellemes jóllakottsággal azonos.)
Ezen apró hóhérkák közül, a leg vér testnedvszomjasabb gyilkosoknak mondhatók, a kedves kis Coccinella septempunctata-k, avagy közismertebb nevükön a hétpettyes katicabogarak, vagy épp a Kárpátmedencében is elszaporodott ázsiai rokonaik, a Harmonia axyridis-ek, vagyis a harlekinkaticák, akik talán, falánkságban még endemikus testvéreiket is felülmúlják.
Ráadásul a Coccinellidae család tagjait, a többi torkos parazitoidnál lényegesen könnyebb is telepíteni.
(Ez nagyjából úgy néz ki, hogy begyűjtesz belőlük tizet-tizenötöt a mező leveleiről, egy komfortos kis gyufáskatulyába és otthon a növények levelei közt kiengeded őket.)
Ugyanis a tetvek hatékony tizedelésében jeleskedő, egyéb kegyetlen predátorok: zengőlegyek, fátyolkák, fürkészdarazsak, csak nehezen összefogdoshatók, és a szabadonengedés aktusával egyidőben azonnal faképnél is hagynának, nemúgy a katicák, akik lényegesen mohóbbak és lustábbak ennél, (A gyermekdal tanulsága szerint, még az oszmán hódítók kerékalátevéssel és sós kútban áztatással illetve agyonlövetéssel való fenyegetőzése sem nagyon kapatja szárnyra őket.) pont olyanok, mint a kispénzű turisták az all inclusive hotelek étkezőiben, szóval ha odarakod őket a svédasztal közepére, akkor addig biztosan nem tágítanak, amíg akad valami harapnivaló a környezetükben.
Instruálni sem kell nagyon őket, gyorsan feltalálják magukat mint kisnyugdíjas a kiállításmegnyitón, azonnal lokalizálják a prédát, aztán a fehér mintájú maszkjaik alatt lengetett csipkés mandibulák nem is lazsálnak sokat, félelmetes iramban darálják egymásutánban, a tehetetlen, transzparens zöld testeket…


A lomha mozgású tetvek a kivételes szaporaságukon kívül semmivel nem képesek megvédeni magukat a vörös vagy épp narancsszín alapon pettyes tankok előrenyomulásától, – az meg lássuk be nem nagyon hátráltatja a ragadozókat az éhségük csillapításában – szóval jobb híján, kénytelenek mulyán végignézni, ahogy klóntestvéreik elkerülhetetlen felfalatásában, szépen rájuk kerül a sor.

Szóval a kedves kis csilijeim “keringése” ismét fellélegezhet, nekem meg akad, új, fotós és rajzi témám a “kíméletlen világ” sorozatom bővítéséhez…

Címke , , , , ,

szarológia

Az elején még egészen inspiráló kis esztendőnek tűnt ez, aztán remekül bebizonyította, hogy képes nagyságrendekkel szarabbnak lenni, nem csak a vártnál, de az előző szuperpocsék testvérét is bármikor felülmúlja.
Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy mióta a Homo sapiens sapiens megjelent ezen a planétán, azóta nem nyugodott le nap békével, és hogy a világ számos pontján dúl egyidejűleg, most is véres háború, mégis, a tudat, hogy pár száz kilométerre tőlem, bombák hullanak és emberek gyilkolják egymást halomra, az agresszorok hibbant vezetője pedig nukleáris apokalipszissel fenyegetőzik, egyszerűen nem hagyja mozogni az elmémet, az emberek értelmetlen, erőszakos halálával és a szenvedés tajtékzó tengerének közelségével nem tudok mit kezdeni, folyamatosan cikázik bennem a részvét, a tehetetlen düh, és a perzselő szégyen, hogy én is ennek a kegyetlen, ostoba, kapzsi és múltjából tanulni képtelen fajnak vagyok a kényszerű képviselője.
Gyermekkori félelmeim legrettentőbbike tombol a szomszédban és semmit, de semmit nem tehetek ellene…

Ha ennek a körülménynek az általános depressziómhoz való hozzáadódása nem lenne elég demoralizáló, akkor kiderül, hogy az a szerencsétlen Stocholm-szindrómás nemzet, aminek a csodálatos nyelvét beszélem, még az általam elég pesszimista módra elképzeltnél is sokkalta mélyebb szellemi és morális csődbe jutott. Nem csak, hogy sokadszorra is képes hatalomba szavazni azt a cezaromán, gonosz kis törpét, valamint barátait és üzletfeleit, akik szisztematikusan kirabolták a Kárpát-medencét, megnyomorították a lakóit és tizenéve szégyen miattuk magyarnak lenni, de még igazi, radikális, könyvdaráló vérnácikkal is képes volt feldúsítani az országgyűlés összetételét, méginkább elkaszálva annak az illuzórikus esélyét, hogy ez az ország valaha is, egy normálisnak mondható, vagy legalább élhető hely lehessen…

Az egyetlen számomra is szimpatikus ellenkező nemű, az elmúlt három évből, aki hajlandó volt velem egyáltalán szóbaállni, pár hónapnyi beszélgetés és közösprogramozás után lepattintott.
Nem is venném jobban a lelkemre, ha ez is csak a szokásos, zsigerből jövő, azonnali elutasítás lett volna, mint ami redszeresen jut nekem a nőkből, de ebben a szituációban mondhatni, huzamosabb ideig érlelődő megismerés után váltam alkalmatlanná, vagyis kiderült, hogy nem csak azoknak széles tömegeivel nem tudok kapcsolatot kialakítani, akikre ugyan vágyom, de már első látásra visszataszítónak találnak, hanem a személyiségem még azt is hatékonyan tántorítja el a hozzám való közeledéstől, aki elsőre talán látott bennem némi fantáziát…

Két hónap lakbérrel úszom…

A tavasz első, valódi pólóviseléssel kompatibilis időjárásával megáldott napján, az újra longboarddal suhanás örömét némiképp elrontotta az előttem büntetőfékező faszparasztnak a hátsó szélvédőjére való felkenődés. Sajnos az ütközés erejét tompítandóan előrehelyezett bal lábam legbonyolultabb ízületében sikerült valami olyannak tönkremennie, ami a kitartó kenegetésnek és tornáztatásnak hála, már nem fáj elviselhetetlenül és folyamatosan, de a hajlíthatóságából kiveszett szögtartomány nagy valószínűséggel megakadályozza, hogy a jövőben nagyobb szintkülönbséggel bíró túrákra vállalkozhassak, fussak vagy akár gördeszkára álljak.
Még pár lehetséges örömforrás minusz, még egy valamire való alkalmatlanság plusz, pénzem elfogyott, egy csőd az életem, országjövője kuka, valamint lehet, hogy hamarosan vége a világnak és még csak április eleje van.

Remek!

Kíváncsian várom az évad új epizódjait!

Címke , , , ,

format C:

Olvasom az egykori kedvesem blogját, meg persze nézem a csodás helyeken lőtt képeit és nem tudom nem észrevenni, hogy a jelenlegi, beteg, füstös filmnoár, amiben tengődöm, milyen borzasztó távolinak tetszik ettől a szikrázóan színes világtól.
Pedig nem is volt olyan régen.
Szinte pont ugyanilyen hangulatú felvételek tömkelegét tartalmazta a közös fotóarhívumunk is, csak épp ezeken már egy totál másik csávó vigyorog.
Sajnálatos módon a szentimentális szóvirágoknak nincsenek a valóságos fizikai létbe konvertálódó hatásmechanizmusai, pedig milyen kellemes lenne, a nála maradt fél szivemen keresztül érezni a nagy víz csodái közé merülés izgalmát, meg némi idegen vektorú, de talán mégis igazi szeretetet.
A még egészen eleven emlékeim okán, nem túl nehéz elképzelnem, hogy lehetnék akár én is ott, meg még akár boldog is lehetnék, ha másképp alakul…
Ezektől, mintha egy szupermasszív feketelyuk eseményhorizontjára nyitnék dimenziókaput a mellkasom közepén, úgy érzem összeroppanok és szétrobbanok egyszerre, a rianó jég dörgő feszültsége költözik a csontjaimat szinte meghajlító izomkötegekbe, ujjaim madárkarmokká görbedve karmolják a levegőt, mintha az ujjpercekben sikító szalagok feszessége által akarnám átkaparni magam egy párhuzamos univerzumba, egy olyanba, ahol még mindig én vagyok azokon a képeken.
A valóság azonban sokkal makacsabb természetű annál, mint, hogy pusztán vágyakkal és fájdalommal át lehessen alakítani, szóval magamból kell valahogy kigyomlálnom mindent, ami ilyen ordító ürességet fial, lerombolni az átkozott emlékmonolitot, aminek évek óta nem tudok kikúszni az árnyékából, kipenderíteni a visszahozhatatlan múlt csodáját, aminek a jelennel való leírhatatlan kontrasztjától bármit csinálok is, fakónak és szürkeárnyalatosnak fog tűnni az életem.
Kezdésnek kibasztam a kukába a szigorú tárgyembargó ellenére is megőrzött mementókat, a közös kis úszó álmunkból megmaradt holmikat és legyalultam a számítógépem fotótárából, hatszázkilencvenhét gigányi boldogságdokumentációt, tulajdonképpen az életem egyharmadának vidám lenyomatait,(Utódaim úgysem lesznek, akiknek mutogathatnám, milyen mókás kaladjai voltak az apjuknak.) valamint lekapcsoltam Hajni posztjainak az elérését. Nem az ő hibája, csak az én gyengeségem, hisz örülök a boldogságának, de soha többé nem akarom látni, hogy honnan jutottam ide…
Az agyam adatbankját viszont kicsit melósabb formatálni, a jó sok alkohol és az egyre nagyobb arányban fogyasztott drogok pedig, sajnos csak halványítani tudják az emlékezetet, teljesen kioltani nem.
Mindenesetre bízom benne – nem tehetek mást – , hogy a zavaró tényezők szisztematikus kiiktatásával és évek munkájával képes leszek egyszer kikeveredni ebből a kelepcéből és valahogy le tudom söpörni a jövőmröl a már lepergett idő salakját.
Akárhogyan is, de feltámasztani a hitet, hogy a rendelkezésemre álló maroknyi idő alatt, ebből a szánalmas szarhalomból, még így szeretetlenül is lehet valami vidámabbat gyurmázni a mostnál.

Címke , ,