TÚLOLDAL

Az ősz ajtóstul rontott a házba, és pillanatok alatt hüllőbőrű kellemetlenséggé aprította a meleg évszak simogítóan langyos délutánjait és estéit.
A szürke kendővel takart égboltból szitáló nyák, kis késéssel ugyan, de némi harsogó zöld tónust kölcsönzött a növényeknek, amik az aszályos hónapok fonnyasztó szárazsága következtében, szinte az érett ősz árnyalatait viselték magukon, már augusztus eleje óta.
Az éltető nedvesség nem csupán lemosta a lombokra rakódott port, de mintegy a kilépő megszépítéseként, mégegyszer smaragd vitalitást pumpált az enyészetre ítélt, és hamarosan így is úgy is rozsdás bomlásba forduló levélrengetegbe.
Bizonyára tudnék az ilyen és ehhez hasonló apró szépségeken hosszasan lelkendezni, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy most legalább fél évig ez lesz, nyálkás zimankó és a négy fal köze.
(Már, ha nem kötöm fel addig magam, vagy legalábbis a lábamra az útilaput és húzok el innen valami melegebb éghajlatra, ami egyébként egyre jobban érik, hisz lassan semmi nem marad, ami miatt itt lenne érdemes fagyoskodva végignéznem, hogyan roskadnak össze, ennek a valójában már rég rombadőlt országnak, az egyelőre még nyomokban meredező, kis patyomkin díszletei.)
Jöhet megint a kabát, pulóverek, meleg zoknik, meg az összes gyűlölt vacak, amivel túlélhető az év barátságtalanabbik fele, itt a kontinentális változékonyságban.
Ez persze csak az egyik tünete az elmúló nyárnak, amit nem igazán kedvelek, a másik, hogy megint egyre kevesebbszer látom majd a napot, ez a hiátus pedig borítékolhatóan, legalább hatvan százalékkal rontja majd, a meglévő depressziómhoz, a csillagunk fényétől mentes, nedves földből felgomolyogva csatlakozó egyéb hangulatzavarok megregulázására befektetethető erőfeszítések hatékonyságát.
A reggelente ismételt gyógytornamozdulatok, ízületi regenerálódást segítő készítmények és a hébe-hóba kékcsempés vizesgödrökben való kapálózás, nagyban csökkentette az állandónak tűnő fájdalmat, és mostanra talán alkalmassá tette a balesetben szétbarmolódott articulatio genus maradványait arra, hogy az eddigieknél nagyobb terheléssel is megkínáljam, de az egészségügyi okokból eddig a sarokba száműzött, hétköznapvidámító longboard használatát, most majd az időjárás fogja jórészt ellehetetleníteni…
Tudom-tudom, majd jövőre, hisz akkor is lesz nyár.
Úgy néz ki, mindig minden majd jövőre lesz csak az életemben, csak az nem teljesen biztos, hogy én is leszek még jövőre.
Szóval helló-helló kedves ősz!
A szigetről visszatértemkor, még örültem ennek az évszaknak.
11 év sok idő, ha közben nem látod, a lassan óvakodó télbefordulás bűbájait, mert bizony vannak neki szépszerivel. Ennek az újrafelismerésére és szem előtt tartására próbálom trenírozni mostanában magamat, hogy ne csak a megszokott dögvészhangulat kavarogjon a koponyámban.
Sajnos nem is olyan egyszerű ez, mint ahogy elsőre hangzik, pedig a szemem elég érzékeny a hétköznapi csodákra, de a depresszióval megfertőződött agyam egy jó ideje szembefordult velem és szinte esküdt ellenségemmé vált, rendszerint kitépi a kezemből a meglelt, törött szárnyú fióka módra óvott, dédelgetetett szépségeket, csámcsogva felzabálja, megemészti, és gőzölgő, pokolszagú excrementumként tálalja elém, hogy tessék, itt vannak, az örömeid.
Jó étvágyat!

Az idei, immáron szabad szocializációt megengedő, és éppen ebből kifolyólag, a párkapcsolatlétesítés lehetőségeinek terén sorsfordítónak ígérkező nyár, sajnos nem igazán váltotta be a hozzá fűzött, nagyívű reményeket.
Az elkeseredési szintem mutatóján, azonban mindez, meglepő módon, mégsem idézett elő jelentékeny kilengést, hisz az állapotom már nagyjából beállt a stupor és a hullamerevség közötti pozícióba, ahonnan már úgysincs túl sok lefelé, szóval csak rezignáltan, mint egy műanyagvödör opálos fogságából kifelé pislogó savanyított hering, tudomásul veszem, hogy vannak dolgok, amik bármit is csinálok velük, nem mutatnak különösebb hajlandóságot a változásra.
Hogy egyedül, karanténba száműzve, egy óceánöbölben rekedt vitorláson való becsajozás, néminemű technikai nehézségekbe ütközik, az OK, elfogadható, és bárki számára egészen érvényes kifogásnak tűnik.
Egy bezárt városban 10-12 óra meló után, kötelezően nyolcra hazatakarodással egybekötött maszkolós vírushiszti sem kimondottan kedvező feltétele a felszabadult ismerkedésnek… fenntartásokkal ugyan, de még talán ez a magyarázat is megállhatja a helyét, azonban, ha a fenti kihívást az ember, egy több mint kétmillió lakost számláló, a jóidő okán rengeteg szabadtéri programlehetőséggel teletűzdelt, pezsgő kulurális és éjszakai élettel bíró metropoliszban sem képes teljesíteni, ahol ráadásul egymást érik a gyönyörű lányok, arra az előzőeknél már kicsit gyengébb lábakon álló mentségeket lehet csak felsorakoztatni.
És eljön az idő, amikor már magamnak sem tudom többé azt hazudni, hogy a megfelő körülmények teljesülése terén található hiányosságok okolhatók mindezért, és be kell ismerni, hogy a hiba bizony az én készülékemben van.
Húsz éve azt mondtam volna, ha valaki három nap alatt képtelen felcsípni valakit Pesten, az vagy halott, vagy csak valami igazi selejt lehet…
Ma már nem mondanám ezt, egyrészről, a jelenlegi szép, polkorrekté kozmetikázott világunkban nem használunk ilyen karcos szavakat, van helyette pár másik, remek kifejezés, mint például az: értékcsökkent, korlátozottan rátermett, vagy másodrendű frissességgel bíró…
(Akármit mondok is, a tapasztalatok fényében nehezen tudom nem úgy érezni magam, mint amit ezek a kacifántos fonémahalmazok valójában jelentenek).
Másrészt sajnos azt az egészen nyilvánvaló tényt sem lehet teljesen kizárni a képletből, hogy most épp, pont nem húsz évvel ezelőtt van.
Azt ugyan nem lehetne jó szívvel a szememre vetni, hogy ne próbálkoztam volna sokat és kitartóan, a kulturális intézmények összejövetelein, kiállításmegnyitókon, koncerteken, szórakozóhelyeken való aktív portyázást, vegyítve a társkereső aplikációk virtualitásából nehezen kihalászható találkozókkal, de mégis bárminemű sikerélmény nélkül, magányosan múlt el ez a nyár is, akár az előző kettő.
Szóval az egyedüllét megcsontosodni látszik.
Még egy pompás nyárral idősebb és tapasztaltabb lettem. (Bár a frissnek mondható megtapasztalások zömét, azt hiszem, akár még egy kiadós verésre is bármikor szívesen becserélném.)
Ezek nyomán talán valamelyest keserűbbé is váltam, és némiképp “kissebbé”.
A méretcsökkenés persze nem fizikai, mind a száznyolcvan centim maradéktalanul rendelkezésre áll, de mégis olyannak éltem meg minden egyes, számomra érdekesnek talált nő által csuklóból hárított közeledést, mintha egy nagyolóvésővel csapkodnának le rólam tekintélyes darabokat.
A legrosszabbak talán azok voltak, akik direktben kikacagták a szándékaimat, bár ezen “kellemes kis élmények” a méretredukció terén tapasztalható hatékonyágukat tekintve, már nem is annyira a sprengvéső, hanem sokkal inkább a gatter kategóriába sorolhatóak.
Úgy tűnik igazi selejtté lettem és ha az egyedül tengetett élethez, az elmúlt három szépemlékű esztendő alatt sem tudtam mentálisan hozzáedződni, akkor az azt mutatja, hogy a selejtség tetejébe, még elég gyenge selejt is vagyok…

A villanytárskeresés hátránya egyértelműen tettenérhető abban, hogy a személyiséged kifejezésre juttatására viszonylag kevés teret hagy, azonban kikerülhetetlenül a homlokodra süti az éveid számának billogját (ami pedig nem minden esetben a rólad a legtöbbet eláruló adat), így ha nem akarsz hazudozni, akkor abban divízióban, ahol a nőneműek még szoktak mutatni életjeleket, egyáltalán nem is látszódsz, vagy kizárólag a szinte automatikus elutasításra számíthatsz. (Vagy a platformot kell valami sugardaddy appra cserélni, és akkor már rögtön nem is számít mennyi idős vagy, de mivel egyrészt, egzisztenciálisan eléggé cukormentes apu vagyok, másrészt meg, ugye pont azért nem próbálkozom prostituáltakkal, mert arra vágyom, hogy valaki csak úgy szimplán miattam és ne az általam megkeresett hasasbankók okán vonzódjon hozzám, így ezt a príma lehetőséget nem is igazán vettem számításba.)
Ez mondjuk a valóságban is hasonlóképpen alakul a fiatalokkal, de ott a személyes jelenlét okán mégis van egy bolhafasznyi esélyed, az intellektusodat is gyorsan rádobni a koroddal felpakolt mérleg másik serpenyőjére, és ha mást nem, legalább egy-egy beszélgetést ki tudsz hozni a dologból, ami ha nem is könyvelhető el jelentős eredményként, de azért mégis kedveskedik, néhány kósza lumennyi női fénnyben való sütkérezés lehetőségével.
A netrandik egyetlen előnye a hagyományos random ismerkedéssel szemben, (még ha negyven alatt nem is jelöl vissza senki), hogy legalább a szándékok úgy-ahogy tisztázottak, lehet tudni, hogy a másik is nagyjából pont azért ment oda, amiért te jöttél.
Már csak egy nagy valag szerencse kellene hozzá, hogy ne legyen egyfeszt árnyékra vetődés.
Kurva nehéz ebben a játékban hatost dobni!

Megpillantom egy asztalnál, csak ő lehet az, ha más nem, a rikító hajzuhatag elárulja.
Kicsit fáradt vagyok, de persze izgatott is, talán kellene egy jó kávé.
Odasétálok, leülök vele szemben és már tudom, hogy mégiscsak alkoholt fogok rendelni…
Az első percek mindig furák és tétovák kicsit, de mért is lenne másképp egy félig vak randevú során.
Szerencsére van a tarsolyomban (tarsolyom ugyan nincsen, és amúgy is stílusosabb lenne az ilyesmiket egy mellényzsebből elővarázsolni, de mondjuk mellényem sincs… ) néhány jól irányított kérdés, amivel általában bekurblizható egy beszélgetés.
Azonnal, gondolkodás nélkül válaszol, nem is akárhogy, nem is csak a kérdésre, csapongva csacsog.
A felszabadultságát ugyan irigylem egy kicsit, bár valószínűbb, hogy a zavarát próbálja palástolni a szövegfolyammal. Bárhogy legyen is, ebben a formában, ahogy levegővétel nélkül halmozza egymásra a mondatokat, leginkább egy egyszerre több frekvencia adását fogó rádióra emlékeztet, amin nem látok kikapcsológombot.
Előfordulhat hogy beszedett valamit, bár a szemein és az arcán ennek egyáltalán nem látszik nyoma.
Az is lehet, hogy spicces, bár, csak egy félig teli – vagy félig üres – teásbögre van előtte, és mivel késve érkeztem nem tudom mit ihatott előtte. (Egyébként mindig késve érkezem, mert így, amolyan anonim módon betekinthetek a “kulisszák mögé “és ha esetleg nagyon nem a várakozásoknak megfelelően alakulnának a dolgok akkor észrevétlenül olajra léphetek és nem kell végigszenvedni a nyilvánvalóan feleslegesen lefuttatott játszmák színielőadását. Ez alapvetően egy nem túl etikus húzás, sőt, akár jókora görénységnek is mondható, de mentségemre szóljon, hogy nem az első rossz tapasztalat alakította ki bennem ezt a hozzáállást, hisz mondjuk a tíz évvel vagy húsz kilóval ezelőtti képekkel önreklámozás sem nevezhető épp, fair play díjas beszállónak .)
Vagy akár az is előfordulhat, hogy tényleg ilyen és mindig ennyit beszél, ami viszont mindhárom előző felvetésnél veszélyesebb.
Jó szemű tag hírében állok, de a bemutatkozófotográfia és a valóság közt mutatkozó különbség még a legfigyelmesebbeknek is okozhat kellemetlen meglepetéseket.
A szépérzékem kitekint a pupilláim kerek nyílászáróján, aztán szemlesütve megfordul, sóhajt, beszáll a felvonóba és a gerincvelőmön leliftezve inkább a májam felé veszi az irányt, hátha az előttem sárgálló, leülthabú sör alkaloidáiból neki is jut még valami, amivel ütheti magát.
Tudom, hogy ebben a korban már hagyni kellene az afféle hiú ábrándokat, amik a test, formai és felületi tulajdonságai körül keringenek és kevésbé múlandó dolgokra koncentrálni, de bevallom nem igazán sikerül levetkőzni a közel tizenhatévnyi összefüggő művészeti oktatás által beégetett látásmódot, ami tulajdonképpen jórészt arról szólt, hogy a különböző korok avatott szemű alkotói és nemmellesleg sokszor briliáns elméi, miként vélekedtek az ábrázolható szépségről mint olyanról.
(Spoiler: Mind imádták, ha más módokon is, de mindnyájan rajongtak érte!)
Bölcs lenne persze, mindezek ellenére, belenyugodni az idő múlásának megváltoztathatatlan kegyetlenségébe és megelégedni a női szépség távolról való csodálásával, elfogadni, hogy közvetlenül már egyre kevésbé lehet részesülni az áldásában és nem akarni mindenáron…
Csak sajnos sokkalta gyarlóbb vagyok, mint amilyen bölcs valaha is leszek. (Nomeg, eleddig egyetlenegy hölgyből sem sugárzott elő a belső értékek olyan kompozíciója, aminek izzásába belepillantva, könnyű viaszként olvadnának tócsává, a hús fizikai paramétereit számon tartó igényeim.)
Közben a nő teljesen érdektelen dolgokról számol be, viszonylag nagy lelkesedéssel, azonban az interpretáció minősége nem ad hozzá túlnyomó mennyiségű extrát a történetekhez. Érdekfeszítő, mintha két, a szomszéd szobából átszűrődő, megyekettő labdarúgómérkőzés közvetítése utáni összefoglalóval vegyes szakmai értékelést hallgatnék szimultánban (A hasonlatban felvázolt képet némiképp árnyalja, hogy soha életemben nem tudott érdekelni a foci, de még egy egészen kicsi fikarcnyit sem. Azt még ugyan el tudom képzelni, hogy egyeseket szórakoztathat, hogy másfél órán keresztül bámulják, amint színes mezekbe bújtatott legények, egy világos bőrgolyót kergetve díbolják szét stoplis talpukkal a szép zöld gyepet, de az már az én fantáziámnak is feladja a leckét, hogy erről az értelmetlen rohangászásról való hosszanti szócséplés bárki érdeklődésére számot tartana.)
A hiba, hogy a diskurzusban való részvétel lehetősége helyett úgy tűnik inkább hosszas egymásba fűzött monológokat kapok.
A hanglejtése épp csak annyira idegesítő, hogy ne hagyjon teljesen elkalandozni.
Úgy dől belőle a szó, mintha országos jóbarátok lennénk évtizedek óta és nem most látnánk egymást először az éltben.
A sok hadoválásból leginkább az derül ki, hogy elképesztően kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, – ez ráadásul nevesítve érkezik, ami egy elsőrandin pont olyan jellegű információ, amivel jellemzően nem tudok mit kezdeni – és ezekkel az emberekkel végtelen mennyiségű, jelentéktelen unalmasságot szeret csinálni…
Próbálok a mondandóból néhol kilógó fonal, el nem vesztésére koncentrálni, de az erőfeszítés mögül valahogy előkúszik Beethoven IX. szimfóniája és evvel egy időben, a szám is keserű, szarkasztikus mosolyra húzódik, amint a muzsika hangjai mellé beúszik a kép, amin a mechanikus narancs, zseniális Malcom McDowelljének, ülésbe szíjazott és terápiásan kifeszített szemű Alex figurájaként látom magam ebben a szituációban.

Valójában egyébként, végig a fizimiskáját figyelem.
A lendületes, átéltnek tűnő beszéd ellenére, arcjátéka mégis művien kiszámítottnak hat.
Szinte csak az álla jár föl és alá, ahogy vékony ajkai hihetetlen sebességgel formálják a semmitmondó szavaká összetapadó hangokat.
Halottkék szemek, kemény, északias arcél, láthatóan frissen fodrászolt, rézvörös frizurával keretezve.
(Ez lehetett, ami lépre csalt, a fotókon eredetinek tetsző hajszín megbabonázott, valamiért ugyanis imponálnak nekem a különösen fehér bőrű, tűzhajú teremtések. Bár így visszagondolva, a szeplők hiánya könnyen lebuktathatta volna, szóval figyelem ide-vagy oda, olyan régóta élek egyedül, hogy megfelelő csalétek felhasználásával mégiscsak könnyen becsapható vagyok…)
Hideg szemei valaha szép ívűek lehettek, butaság volt így összefirkálni a környékét, ugyanis ha nem hangsúlyozza ki a túltolt sminkkel, nem is tűntek volna fel, az így inkább pterodaktiluskaromnak látszó szarkalábak.
Az arcán mimika helyett alapozó, ami nagyjából az igényes prostik és a kiérdemesült revütáncosnők által használt menyiség közötti vastagságban van felhordva a felületre, az illatából és a por fedéséből látszik, hogy a szépségipar által végeérhetetlen sorban előállított kolorittömegből, a jobb minőségű termékeket részesíti előnyben, de körbelül ennyit árulnak el lapos vonásai helyett a drága matériák.
Leginkább egy preparátumra hasonlít, aki az egyszerű formalinnál láthatóan költségesebb vegyületekkel próbálta tartósítani magát, vagy ha az nem is jött össze, legalább sikertelenül kísérletezett a nyilvánvaló romlás elkendőzésével.
Azt még nem tudtam eldönteni, hogy az ilyen nőknél ez, a fogyasztói társadalomra kényszerített művi szépségeszmény által sugalmazott, így belsőnek tűnő igény kifejeződése, vagy tényleg erre a talmi megtévesztésre buknak a korombeli férfiak.
Esetleg tényleg elhiszik, hogyha a nyilvánvalóan lelakott, vizesedő szoba, penészes falára, drága selyemtapétát ragasztanak, akkor a csillogó minták között nem üt majd át a salétrom.
Furcsa, hogy nem veszik észre, miszerint az elkeseredett próbálkozásuk a fiatalság álcájának megteremtésére, pont az ellenkező hatást éri el, és remekül karikírozza azt, amit normális körülmények közt nem is kellene takargatni.
Mennyivel egyszerűbb lenne ez is – mint minden – hazugságok nélkül.
Semmi sem valódi rajta!
A hajszíne, a szemöldöke, a körmei, talán pár foga, de még a cigarettája is mű. (Hiába dohányzom sokat, aminek megfelelően megszokott büdössége jelentékenyen csökkenti a kémiai receptoraim érzékenységét, mégis herótot kapok a nikotinszármazékhevítő masinák, átható teknőstápszer szagától)
(Erre a tendenciára eddig még nem találtam értelmesnek látszó magyarázatot, mármint, hogy a harmincöt fölötti nők mi végett üzennek tömegesen hadat a szemöldöküknek. Ez ilyen masspsychózis lehet, aminek nehéz ellenállni, esetleg biológiailag időzített superciliumfóbia, ami korral kapcsol be, mint a menopausa?
Egyrészt az igazi szemöldök egy igen praktikus viselet, amit nem véletlenül nem gyomlált ki belőlünk az evolúció, valamint pont azért nőtt oda ahova, nevezetesen a róla elnevezett szemöldökcsont vonalára és nem a homlokunk közepére, meg a halántékunkra, mert éppen ott van neki haszna, ahol nő.
Másrészt szerintem még szexi is, de persze ez utóbbi, csak a privát, kis, különbejáratú véleményem. Mindenesetre, ha jól végig gondolom, az egyetlen dolog, ami azokban a nőkben közös, akikkel huzamosabb ideig együtt voltam életem során, hogy mindőjüknek rendes, dús, saját szemöldöke volt, ami lehet, hogy csak a véletlenek kósza együttállásának köszönhető, de az is előfordulhat, hogy tudat alatt ez egy erős preferencia nálam, és azért bosszant annyira, hogy a nők drasztikusan megváltoztatják mostanában.
Azt még megértem, hogy jelenleg épp nem divat a FridaKahlo sztiló, de ha ennyire irtóznak tőle, akkor csak borotválják le simán, mint a többi “veszélyes keratinformációt” amit egyébként le szoktak, és kész.
Miért kell ijedt mangafigurák vagy szomorú bohócok túljátszott mimikáját a homlokukra rajzolva – rosszabb esetben tetováltatva – szánalmas-komikussá válni?
Vagy, ha a szőreltüntetés és jusztis máshovasatírozás tényleg egy igazi kortünet, akkor miért csak a szemöldök?
Miért nem látni lendületes vonalú hónaljkutya tetoválást a mellük oldalán vagy pengefilccel rajzolt karakteres lábszőrcsíkokat a talpukon?)
Ráadásul, minden eredetiséget nélkülözve mesterséges, hiába a drága rucik, amolyan valódi hipermarketkonfekció hatást kelt.
Természetességből csak annyi van benne, ami a táskájából kilátszó, bio-avokádócsomag, papírtálcájáról félig hiányzik és már valószínűleg elfogyasztotta.
A külcsín tekintetében, a kezek finom struktúrája foglal még el dobogós helyet a testi jegyekre fordított figyelmemben, amit jelen esetben alig tudtam még behatóan szemügyrevenni rajta, mert a mondandója közben úgy hadonászott velük, mintha valami itáliai jeltolmács vetélkedő döntőjében lenne.
Bár szinte mindegy is, hisz a szintetikus szarupótlékok használata már önmagában lelohasztja a kézfétisem által felkorbácsolt érdeklődést.
A bianchi zöldre mázolt porcelánkörmök repkedése csak akkor torpan meg némiképp, amikor beleszippant a pasztellrózsaszín aksiscigijébe.
Ilyenkor legalább csend van egy pillanatra.
A találkozó előtti rövid csetelések során, megkapónak tűnt az az állítása, miszerint jobban kedveli az élő kommunikációt a telefonnyomkodásnál, – ez, a később lelepleződött “álginger” megtévesztésen kívül, nagyban hozzájárult az érdeklődésem felkeltéséhez, – azonban most már érzem, hogy mi lehet az oka, a virtuális billentyűzet használatával szembeni tartózkodásának: az emberi faj mellső végtagján található ujjak ízületei ugyanis, egész egyszerűen nem erre a terhelésre vannak kitalálva.
Kiderül továbbá, hogy valamilyen konzultáns, valami nagyméretű külkereskedő cégnél – aminek szinte azonnal felejtettem el a nevét – és ennek kapcsán rövidesen, kellő alapossággal ismerhetem meg a közvetlen kollégái történetét, a családi állapotuktól szinte az óvodai jelükig bezárólag…
Hááát, nem kétlem, hogy sikeres lehet a szakmájában, bár különösebben az üzleti partnereket sem irígylem, ha velük is így folyik a konzultáció…

A magasabb légköri zónákban felélénkülő levegőmozgás, a bántó, polarizált fényt előidéző, vékony párafüggönyt kisöpri a fejünk fölül és a napsugarak direkt bombázása előtti akadály elhárultával, felragyognak az eddig erőtlennek mutatkozó színek valamint az érzékelt hőmérséklet is megemelkedik némiképp.
Ennek folyományaként, szólíts inkább Brigo-nak Brigitta, szükségét érzi, hogy teátrális mozdulatokkal megfossza magát, a körmei helyett viselt idegen anyagok színével harmonizáló, hosszúujjú felsőtől, ami a fehér toppján átsejlő, teljességgel feleslegesen hordott melltartó hamis kis szivacsbetétei mellett, láttatni engedi az alkarján éktelenkedő, elfogyó madártollból kireppenő apró madárkákat ábrázoló, kisméretű tetoválást.
Evvel a mozdulattal, ha eddig tíz pontos átlaggal büszkélkedhetett volna, akkor is sikerül azonnal megfeleznie azt, de így, hogy eddig sem találtam rajta semmi igazán vonzót, csúnyán belecsúszott a negatív tartományba.
Nem tudom, hogy létezik-e a tetoválóiparnak ennél ostobább és kommerszebb, sokszázezer kópiában ismételt motívuma. Talán a rózsa és az álomcsapda van még versenyben, de bármennyire viszolygok az utóbbiaktól is, azokhoz legalább valamiféle kósza szimbolika vagy jelentés társítható, azon kívül, hogy a barinőm is ilyet varratott…

A bőven ömlő mondókájában elcsípett, helytelenül használt, vagy nem igazán a kontextushoz illeszkedő kifejezések nyomán kiviláglik, hogy hiába is gondolja azt magáról, sajnos nem a legélesebb kés a fiókban.
Elég sokáig megőriztem magamban, a “légy türelmes, ne ítélj hamari módon” hozzáállást, de eddig egyik kategóriában sem derült ki róla olyasmi, ami minden kétséget kizáró módon meggyőzött volna afelől, hogy ezt érdemes lenne huzamosabb ideig fenntartani.
Alig jutok szóhoz és ha mégis, akkor sem marad nálam túl sokáig, de, amit mond, az az egész jelenségével kiegészülve, szinte pontról pontra pipálja ki egymásután, a “magát világinak képzelő, de cserébe elég egyszerű és unalmas matróna” sztereotípiának való megfeleléshez szükséges kritériumok rubrikáit.
Valójában nem látom át, mit is akarhat tőlem ez a nő, hisz ugyan külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy hozzám intézi a szavait, de valójában magához beszél, saját magáról.
A profiljának tanúsága alapján, komoly kapcsolatra áhítozik, ehhez képes nem nagyon tesz érzékelhető lépéseket annak irányába, hogy erről valamelyest, a lehetséges másik fél véleményére is fény derüljön, bár ahhoz kétség nem fér, hogy igen informatív személyiség, ilyen rövid idő alatt, talán még senkiről nem tudtam meg ennyi lényegtelen adatot.
A beszéde egész jól elszórakoztatja és úgy tűnik nem egy kíváncsi típus, látszólag cseppet sem érdekli a jelenlétem, legalábbis ennek nem nagyon adja tanújelét, kérdő mondat például még nem nagyon hagyta el a száját.
Véleményem szerint, akár egy kitömött menyét is ülhetne vele szemben, az is lenne legalább olyan jó hallgatóság, mint én, de néhaiságából fakadóan, neki talán nem fájna az ilyen mennyiségben tálalt, felesleges és kéretlen információ.
Úgy tűnik két teljesen különböző világ pszeudotalálkozására jöttem, és nem látok hidakat.
Mondjuk a külalak keltette benyomások és a hallottak nyomán, már én is úgy tekintek rá, mint valami idegen faj képviselőjére, mégpedig egy olyan, a távoli jövőben játszódó sci-fi-ben, ahol a humanoidok már túl régen egymás mellett élnek, egyéb, más alakú és működésű intelligens lényekkel, így ha találkoznak egymással, csak konstatálják magukban a szembeötlő differenciát, de ez már nem kelti fel többé a kíváncsiságukat…

Egy ideig még próbálok jópofát vágni a dologhoz, vadul keresek benne valami szimpatikusat, amibe belekapaszkodhatok, hogy ne kényszerüljön a kevésbé tapintatos énem előmászni a rejtekéről, a maradék délutánom megmentésére.
Nem kenyerem az alpári tahóként viselkedés, de végül csak sikerül lapot húznia a tizenkilencre, és meglepő módon, pont a “spiri kártya” az, szóval a “képzeljem eeel, mi törtéént Náándival, tuudooom a jógaoktatójával az elvonuláson” bevezetésű, mondatnál félbeszakítom, hogy ne haragudjon, de úgy ítélem meg, hogy minden bizonnyal rossz lóra tettünk egymással és mindnyájan jobban járunk, ha ezt, ami itt zajlik, bármi is legyen az, most berekesztjük, és mindenki szépen megy a dolgára…

Minduntalan azt várom, hogy legyen valaki, aki szétrúgja a fényképek, kijelzőpötyködések és telefonbeszélgetések alapján felállított prekoncepcióimat, hogy végre csalódjak egy kellemeset, ahhoz a kevéshez képest, amire többnyire számítok, és ha lehet, végre ne a negatív irányba mutató vektor mentén.
Hogy tényleg elhiggyem, nem szárad bele az élet negyven fölött minden nőbe és vannak még páran szabadon, akik a fogyasztói társadalommal szemben támasztott elvárások lelkes kiszolgálásán túl, valami ennél némiképp mélyebb és izgalmasabb dologban is érdekeltek lehetnek.
Annál is inkább létezniük kell, hiszen több ilyen asszonyt is ismerek, csak hát ugye – mint azt a családi állapotra utaló kifejezés is mutatja – ők nem hagyták ezt a párkeresős mókát az utolsó pillanatokra és már régesrégen gyűrű csillog az ujjukon.
Pedig, mindig várakozással álltam ezek elé, a később lehangolóvá mutálódó meetingek elé, hisz valahol pislákolt még bennem a remény, hogy a korosztályomból valaki, felébresztheti bennem maga iránt az őszinte érdeklődést, és nem kell többet a vágyott fiatalabbakhoz járnom feleslegesen, a menetredszerű “pofonokért”.
De az összes efféle, balul sikerült “randevú” után, leginkább egy kevésbé kiemelkedő képességű óvodásnak érzem magam, aki, a “találd meg a beleillő formát” jellegű, nem túl szofisztikált, készségfejlesztő műanyagjáték, kört formázó üregébe, egy nagy, sárga, háromszögalapú hasábot próbál belekalapálni, az éppen a keze ügyében lévő dömperrel… ami egyébiránt, a misszió sikerességének tekintetében nagyjából analóg avval, hogy az érzéseimen és vágyaimon tátongó, Hajni alakú lukat, megkímélt állapotúnak hazudott, elhasznált és üres Barbie babákkal kíséreljem meg kitölteni.

Annyi ismerősöm találta meg élete párját ilyen módszerrel, hogy kivételes szerencséjükön felbuzdulva elhitettem magammal, hogy talán nekem is sikerülhet.
Hát nem így alakult…
Nohisz, lottót sem nyer mindenki, aki játszik.
(Mondjuk nyilván számíthattam volna arra, hogy Fortuna indokolatlan mértékű hozzájárulásának hiányában, ezt nem lehet ilyen rövid idő alatt tető alá hozni, hisz ha belegondolok abba, hogy még a saját fejemben randalírozó démonok összefogdosásához sem volt elegendő ez a három év, még annak dacára sem, hogy az ő populációik felszámolására indított különleges katonai művelethez, elviekben minden szükséges eszköz rendelkezésemre áll.
Akkor miért sikerülhetnének azon dolgok csak úgy hipp-hopp, ahol számos olyan feltételnek kellene egyidőben teljesülnie, amik egyenként is valódi ritkaságszámba mennek és ráadásul vajmi kevés ráhatásom van az együttállásuk megteremtésére, valamint ennek a konstellációnak az esetleges létrejötte, ugye még csak a belépő abba az arénába, ahol egy hasonló és legalább annyira összetett biológiai konstrukciót kellene a saját hullámhosszomra hangolni, mint amivel magam is jó ideje szkanderezem.)
Úgy tűnik leküzdhetetlen kompatibilitásproblémáim vannak az emberek zömével és valamiért biztos kézzel vétem el azt a szűk szegmenst, ahol a hozzám hasonló értékrendű vagy gondolkodású lények tenyészhetnek.
Azt a nagyképűséget ugyan nem engedem meg magamnak, hogy ez a mezsgye nem is létezik, hiszem messze nem vagyok annyira különleges, hogy a célcsoport ilyen mértékben egyedülálló legyen, azonban, ami ennyi időn keresztül ennyire nem megy, azt nem is kell nagyon erőltetni, mert csak sírás lesz a vége. -vagy a közepe, meg az eleje is –
Igazán nem szeretném, mégtöbb begyűjthető rossz tapasztalat fanyar cseppjeivel hizlalgatni, a korosztályomról lassacskán testet öltő negatív előítéleteim sztalaktitjait, és egy általánosítgató, keserű, öreg fasszá válni általa, valamint vajmi kevés értelme akad, az egyel zsengébb korosztálytól kapható rendszeres visszautasítások kiszámítható egymásutánjával még tovább erodálni a nulla alapú grafikonon csak épp, hogy megjeleníthető önbecsülésem maradékát.
Őszintén szólva, egyszerűen kimerültek a befektethető energiáim, ennek a korántsem gyümölcsöző emberkísérletnek a folytatásához. A bevételi oldalon kizárólag nullák vagy negatív előjelű számok sorakoznak, ráadásul az erőforrásaim sem megújulóak, és azok a mezők, ahonnan ezek kitermelhetők és úgy ahogy visszapótolhatóak lennének, egyelőre még felfedezetlenek, vagy nagyon-nagyon messze vannak.
Ugyan a magányosan megdöglés gyakorlati lehetőségének napra nap szélesedő rémképe sem vázol fel igazán vonzó perspektívát, de az egész elbaszott ittlétem összes kudarcához, ezúttal csatlakozó utolsó lukrafutás tapasztalatával tényleg beérett, ennek a meddő, sehová sem vezető sorozatnak a befejezése. Egész egyszerűen nem hagyhatom, hogy úgy járjak mint a Concorde project, amit elvetélt mivolta ellenére csak azért nem állítottak le sokáig, mert már addig is mérhetetlen mennyiségű pénzt invesztáltak bele… ott mondjuk legalább volt egy csinos gépmadár, ami végtére is tudott kurva gyorsan repülni és csak néha zuhant le, én pedig a belefeccölt temérdek szabadidőm, reményem, energiám, várakozásom – és persze pénzem – elherdálásáért cserébe, tulajdonképpen, csak számos szerkezeti repedést, csalódást, kiábrándulást és némi megaláztatást söpörtem be, bárminemű levegőbe emelkedés nélkül, ami pedig már messziről sem tűnik túl rentábilis vállalkozásnak.
Végül pedig az a hülye sem szeretnék lenni, aki tényleg olyan hülye, hogy a saját hibáiból, sokadszorra is képtelen leszűrni a tanulságot.
Magamhoz és a jelenlegi mentálhigiéniás körülményeimhez képest, viszonylag sokáig sikerült megőrizni a morált, egész kitartóan álltam az ütéseket és ha sűrűn padlóra kerültem is, minden alkalommal felálltam mielőtt rámszámolták volna a tizet, de ezúttal inkább bedobom a törülközőt, mert az az igazság, hogy mostanára meguntam rojtosra veretni a pofámat.
Azon kívül, hogy az ezen feleslegesnek tűnő tevékenységgel való felhagyással, rengeteg, lényegesen hasznosabb dologra fordítható időt és lendületet emelek ki a papírkosárból, még akár azt is mondhatom, hogy ez a savanyú agglegénység, egy számításokkal jól alátámasztott, megfontolt döntés eredménye, ami még ha csúsztatás is némiképp, mégis nagyságrendekkel kellemesebb, mint állandóan vert hadakként kullogni haza a “csatatérről” és a balsikerek növekvő tömegének súlyával nehezítve, szépen lassan fulladni bele az örök vesztesek ingoványába…