TÚLOLDAL

A fizetési határidő lejárta után egy nappal, az igazat megvallva, némiképp ökölbe szorult gyomorral, de mégis érdeklődéssel vegyes várakozással pötyögtem be a keresőbe a blogom szerkesztőfelületének koordinátáit.
És TÁ-DÁÁÁ!
Viszonylagos megelégedés kerített hatalmába, sőt egészen felvillanyozódtam, mikor az interneten nem található dolgokra kereséskor jelentkező hibaüzenet helyett, a jól megszokott menük penderültek elém a monitoron.
Aztán az örömöm csak fokozódott…
Beérett a gyümölcs!
Mégsem volt hiába tizenkét évnyi billentyűpüfölés, a zsigeri őszinteségű naplóbejegyzések, lassú, bénácska gombnyomogatásaira elperzselt idő.
Sikerült fontossá tennem – ha nem is magamat, de – legalább pár belőlem kikívánkozó történetet, annyira, hogy valaki/valakik, ne csak az elolvasására ne sajnáljanak súlyos perceket szánni az életükből, de még a máshol elégetett idejük javadalmazásából is hajlandóak legyenek rá áldozni.

Manifesztálódott a semmiből egy igazi, csillogó sikerélmény!
Először csak félve mentem hozzá közel.

-Képes vagyok még örömet szerezni, vagy legalábbis némi élményt nyújtani, amit el is vesznek?
Előfordulhat, hogy mégiscsak tudok adni valamit? Hogy talán valamilyenformán érdemes lehetek a figyelemre???

-De hisz, itt van!
Jelezték!
Ha nem így lenne, most nem lenne itt semmi sem, még az a kevés sem, ami valaha volt!
Rég nem érzett langyosság ömlött szét a mellkasomban, aztán meleg lett, és kalapált a szívem, szélben lobogó papírsárkány lettem, amit a légmozgás magasan a horizont fölé emel, vigyorogtam, akár egy magát szerelmesnek gondoló tinédzser.
Madarat lehetett volna velem fogatni, hisz ez hosszú évek döglött csendje után, az első, anonim, de valós elismerés.
(Szomorú, hogy ezt kell mondjam, de pénzzel hitelesítve! Egy olyan dologgal, ami a jelen társadalmunkban a legtöbb ember számára csak verejtékkel szerezhető, vagyis kizárólag a legértékesebb erőforrásnak, az életidőnek a feláldozásával lehet hozzájutni, ezért különösen drága. A drága dolgokat pedig általában kétszer is meggondolják ilyen kézzel nem fogható macskaságokra elherdálni. Mégis megtörtént, valódi pénzzel fizettek, érte, hogy érdeklődés hiányában ne menjen a levesbe az egész keserves, írott hóbelevanc, és továbbra is születhessenek még ilyen szösszenetek. Valaki hajlandónak mutatkozott kitenni a dellát, ami nem csak üres duma! Nem mintha eddig túl sokan tolakodtak volna az önbizalmam halálos ágyához, bíztató szavakkal enyhíteni az agóniájának megpróbáltatásain, de ugye, tét nélkül, annyira könnyű dolgokat állítani, mint ahogy a bármiszarra bemondod az all in-t, amikor tökmagban pókerezel.)
Végre valahára, egy szignifikáns pozitív feedback a koponyámon kívüli világból, ami hirtelen, egy állatkertből örökbefogadott zsiráffá tudott változtatni. Tudod, az az állat, amiről általában úgy tartják: szép-szép, de azért otthonra nem kéne.
És mégis, valaki mégis hazavitt…

A totális feleslegesség fullasztó ingoványa mélyéről felszínre bukást követő, hápogó lélegzetvétel elégedettsége, épp csak addig tudta táplálni a tüdőm szomjas hörgőcskéit, amíg sort nem kerítettem az e-mailjeim elolvasására, és az ott található meglepetés, készséggel vissza nem taposta a fejemet pontosan oda, ahonnan az imént tátogva előbukkant, (csak a biztonság kedvéért, előbb még tömött egy adag mérgezett konyharuhát a számba…)

A levelek között számos fizetési felszólítás várt, valamint egy kedélyes üzenet, amiben a WordPress újra üdvözöl a felhasználói körében és mellesleg értesít, hogy a domain névre és a rendelkezésre állás éves fenntartására, sikerrel emelte le a számlámról azt az összeget, amit eredetileg az életem rezsidíjainak kiegyenlítése céljából fizettem be a bankba…
Nem, nem fogok emiatt éhenhalni, nem kapcsolják ki a fűtést, meg ilyenek, sőt igazából kurvára nem is a pénzről van szó.
Azt már régóta leszarom!
A deprimáló inkább az, hogy sikerült pár percre azt hinni, hogy ezen a szomorú hullámvasúton nem csak lejtmenet van…

Bár persze, ha a történtek alakulásán éppen most kaján elégedettséggel vigyorgó depresszióm megtrükközéseként, az életemre erőltetni próbált forced happyness nevében kísérlek meg cselekedni, akkor értékelhetem az egész lelkes árnyékra vetődést úgy is, hogy titokban vettem magamnak pár röpke minutumnyi boldogságot, amiről ha később ki is derült, hogy az oka talmi, de az érzés maga, azokban a gyorsan illanó pillanatokban, amikor éreztem, az tulajdonképpen valódi volt.
Ráadásul nem változott semmi sem, eddig is magammal játszottam, és a játszópajtások még most is csak a képzeletem szüleményei.