Aludj!

Nagyon megnyugtatna, ha netán akkor is képes lennék elaludni, ha történetesen nem vetem bele magam nyakig a részegség ingatag delíriumába, vagy nem kellene annyi füvet elszívnom hozzá, amitől még az alacsony mozgásigényű lakberendezési tárgyak is előszeretettel fogadnak maguk közé.
Pedig hatalmas, szuperkomfortos, king size plusz franciaágyam van, mégis már vagy háromésfél hónapja a kanapén próbálkozom az alvással, összegöbbedve, akár egy gyűrött alufólia, valaki félbehagyott uzsonnájának burkolatából.
A hálószobám egy teljesen üres fehér doboz, tulajdonképpen kizárólag az ágy van benne és egy ormótlan kongóbelű gardróbszekrény, – amibe, ha az összes fellelhető ingóságomat egyszerre belesűríteném, akkor is csak körülbelül a hatoda lenne amolyan szellősnek mondhatóan kihasználva, szemmellátható módon, nem egyetlen ember igényire tervezték – középső ajtószárnyán jókora foncsoros üvegfelület bővíti a teret duplaakkorára, mint amilyen, és a kiterített meztelen testem képét Mantegna híres pietájának perspektívájában vetíti vissza az agyamba, így ha nyitva a szemem, egy pillanatra sem felejt el emlékeztetni az elmúlásra.
A mellettem hirtelen szárbaszökkent építkezés területén földbe szúrt toronydaruk gémjéről ordító reklámfények, tompa, mégis bántó színhőmérsékletű derengéssel rajzolják körbe a falak belső oldalán a sötétítőfüggöny meg meglebbenő téglalapját, mintha csak valami galéria sejtelmesen világított, makulátlan kubusában lennék egy elnagyolt instaláció az egyedüllétről…


Csecsemőpózban a szofán sem sokkal vidámabb, de tudom jól, hogy a kényelmesebb, óriás ágyon, amin kiterpeszthetem a végtagjaimat, ide oda hemperedhetek és a széles matrac még mindig tart, ott egyszerűen csak elveszek, mint egy kisfiú, aki az óvoda homokozójához szokott, de most mégis a szahara végeláthatatlan ergjei közt tévelyeg.
Ettől az elveszettségtől még intenzívebben ropogtatja a csontjaimat, a nagy tér közepébe pottyant, gyámoltalan prédaállat kiszolgáltatottságának érzése, miközben az inszomnia meredten bámultatja velem a plafon sivárságát, vagy önnön torzképemet.
Ez a kis zug, itt a nappaliban, körberakva a bútorhoz tartozó párnák puha falával, talán Harry Harlownak a szeretet természetével foglalkozó majomkísérletét idézi meg és az ominózus “szőranya” hevenyészett megfelelőjeként funkcionál.
Végtére, felesleges kis létezésemmel én is a főemlősök rendjét gazdagítom és ha az apró rézuszmajmoknál működik, úgy nem csoda, ha engem is egyszerűen csak megnyugtat valamelyest, amenyiben, ilyen kellemes tapintású, puha dolgok nyomódnak a testemhez. Ennek a békés ingernek köszönhetően, legalább néha sikerül, alkaloidabevitel nélkül is álombaerőszakolni magam.

Címke , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: