Olvasom az egykori kedvesem blogját, meg persze nézem a csodás helyeken lőtt képeit és nem tudom nem észrevenni, hogy a jelenlegi, beteg, füstös filmnoár, amiben tengődöm, milyen borzasztó távolinak tetszik ettől a szikrázóan színes világtól.
Pedig nem is volt olyan régen.
Szinte pont ugyanilyen hangulatú felvételek tömkelegét tartalmazta a közös fotóarhívumunk is, csak épp ezeken már egy totál másik csávó vigyorog.
Sajnálatos módon a szentimentális szóvirágoknak nincsenek a valóságos fizikai létbe konvertálódó hatásmechanizmusai, pedig milyen kellemes lenne, a nála maradt fél szivemen keresztül érezni a nagy víz csodái közé merülés izgalmát, meg némi idegen vektorú, de talán mégis igazi szeretetet.
A még egészen eleven emlékeim okán, nem túl nehéz elképzelnem, hogy lehetnék akár én is ott, meg még akár boldog is lehetnék, ha másképp alakul…
Ezektől, mintha egy szupermasszív feketelyuk eseményhorizontjára nyitnék dimenziókaput a mellkasom közepén, úgy érzem összeroppanok és szétrobbanok egyszerre, a rianó jég dörgő feszültsége költözik a csontjaimat szinte meghajlító izomkötegekbe, ujjaim madárkarmokká görbedve karmolják a levegőt, mintha az ujjpercekben sikító szalagok feszessége által akarnám átkaparni magam egy párhuzamos univerzumba, egy olyanba, ahol még mindig én vagyok azokon a képeken.
A valóság azonban sokkal makacsabb természetű annál, mint, hogy pusztán vágyakkal és fájdalommal át lehessen alakítani, szóval magamból kell valahogy kigyomlálnom mindent, ami ilyen ordító ürességet fial, lerombolni az átkozott emlékmonolitot, aminek évek óta nem tudok kikúszni az árnyékából, kipenderíteni a visszahozhatatlan múlt csodáját, aminek a jelennel való leírhatatlan kontrasztjától bármit csinálok is, fakónak és szürkeárnyalatosnak fog tűnni az életem.
Kezdésnek kibasztam a kukába a szigorú tárgyembargó ellenére is megőrzött mementókat, a közös kis úszó álmunkból megmaradt holmikat és legyalultam a számítógépem fotótárából, hatszázkilencvenhét gigányi boldogságdokumentációt, tulajdonképpen az életem egyharmadának vidám lenyomatait,(Utódaim úgysem lesznek, akiknek mutogathatnám, milyen mókás kaladjai voltak az apjuknak.) valamint lekapcsoltam Hajni posztjainak az elérését. Nem az ő hibája, csak az én gyengeségem, hisz örülök a boldogságának, de soha többé nem akarom látni, hogy honnan jutottam ide…
Az agyam adatbankját viszont kicsit melósabb formatálni, a jó sok alkohol és az egyre nagyobb arányban fogyasztott drogok pedig, sajnos csak halványítani tudják az emlékezetet, teljesen kioltani nem.
Mindenesetre bízom benne – nem tehetek mást – , hogy a zavaró tényezők szisztematikus kiiktatásával és évek munkájával képes leszek egyszer kikeveredni ebből a kelepcéből és valahogy le tudom söpörni a jövőmröl a már lepergett idő salakját.
Akárhogyan is, de feltámasztani a hitet, hogy a rendelkezésemre álló maroknyi idő alatt, ebből a szánalmas szarhalomból, még így szeretetlenül is lehet valami vidámabbat gyurmázni a mostnál.
TÚLOLDAL
kalandok a völgyön túl
TÚLOLDAL 
Előre is elnézést kérek, amiért belehuhogok az autisztikus csőrömmel. Én csak logikusan próbálok gondolkodni, tehát élmény szinten nem ismerem a leírt lelkiállapotot.
Egyrészt megjegyzem, hogy nagyon jól írsz!
Másrészt ha volt valódi szeretet, miért kellene azt elfelejteni? (Mondjuk az én elméletem szerint a szeretetnek nincs múlt ideje, max. változik, de el nem múlik, mert valódi szeretetben az örök lelkek kapcsolódnak, nem a múlandó egók.)
Ha képes vagy rá, szerintem állj le minden mérgező anyaggal, mert ezek csak elveszik a jövőd lehetőségét is! Szeresd magad annyira, hogy nem töltesz a testedbe mérget. Aki magát szereti, az egyből vonzóbb másoknak is. (Nem tudom, az alábbi módszer működik-e, de szerintem lehet kezdetben logikai alapon is csinálni a dolgot: tehát döntés előtt mindig képzelj magad elé valakit, akit szeretsz/szerettél, és gondold végig, hogy vele megtennéd-e. Nem? Akkor magaddal se. Hátha erre is rá lehet szokni.)
Indok nem szükséges a szeretethez, pont ez a lényege. De ha mégis kell valami, kezdetnek veregesd meg a vállad, hogy milyen jól írsz!
Köszönöm az elismerő szavakat!
A szeretetről hasonló módon gondolkodom, mint amit leírtál. Magától az érzéstől, a szeretettől illetve a szeretve levés emlékétől nem is szeretnék megszabadulni, és minden bizonnyal azért erősek a reakcióim, mert nem csak kikerültem ezen emóciónak a célkeresztjéből, hanem mert a volt kedvessel összekapcsoló élmények intenzitása óriási hatású volt, és amelyik színes történet (ami egykor közös álom volt) tovább folytatódik annak ellenére, hogy engem közben kiírtak a sztoriból, és sajnos nem vagyok olyan derekasan kimerevítve belülről, hogy a szarrávált életem mélyéről mosolyogva tudjam nézni a sorozat további vidám epizódjait.
Az önpusztítás rossz, ehhez nem fér kétség, de az úgynevezett “könnyebb út” ilyen fura mérgekkel van kikövezve, és mivel a nehezebb úton járás kemény küzdelmei ellenére sem vagyok képes kikerülni a depresszióm mocsarából, sokszor csak ilyen módon tudok egy rövid “szabadságra” menni a folytonos. gyötrődésből. vagyis ha az alkaloidák sejtszintű pusztításának mértékét hasonlítom össze avval, hogy mondjuk sírógörcsök közepette remegjek az ágyamon csecsemőpózban vagy furfangos kis mérgek által generált álbiztonságban falevelek erzetén futó zöld labirintusban bolyongjak álmélkodva a természet csodás leleményein, akkor nem gondolkozom az ár érték arányon…
Úristen…bár tudhatnék segíteni. 😦
Sima, olcsó Xanax nem használ semmit? Mondjuk az inkább altat, ahogy emlékszem. Én szedtem apám halála után pár napig, és szerettem a hatását, csak aztán túl sok feladatom lett és elfelejtettem bevenni (hozzám költözött utána a tüdőrákos anyám és a nálam autistább öcsém, micsoda idők voltak!) és hát én ki is vagyok merevítve belülről épp eléggé, hogy ez a nagyon jó kifejezést használjam. És időnként tényleg érzem is magamban a “megfigyelőt!” Mindenkiben van.