TÚLOLDAL

Ezen a héten, azt hiszem kimaxoltam a céltalan kódorgást, és a professzionális önsorsrontást.
Kedd reggel indultam el a lakásból és csak szombat hajnalban tértem ide vissza, miközben pont előtte fogadtam meg, hogy nem fogok többet a műhelyben éjszakázni, meg feleslegesen önpusztítani. (Ez persze szakasztott olyan, mint amikor az iszákos ember, a szörnyű macskajaj markának reggeli szorításában, éppen “sohatöbbé nem iszik” de délután már egy gyöngyöző sörkonzervvel a kezében néz új kihívások elé…)
Minek is jöjjek haza, valójában nem vár itt semmi sem, (A paprikáim és az egyéb zöldségeim várnak csak, illetve hát ők sem engem várnak, hanem a vizet, amivel megöntözöm őket. Persze ha feltételeznénk, hogy a növények képesek egyáltalán bármi olyasmire, mint a várakozás, akár mondhatnánk, hogy áttételesen, amúgy közvetve, talán mégiscsak engem várnak, hiszen a víz nem folyik alájuk magától, és ez akár hízelgő is lehetne rám nézve, de egyrészről, mindez erős túlgondolása volna ennek a merőben egyszerű történetnek, másrészt meg nem ártana inkább mérsékelni azon gondolatok számát, amelyek kegyes hazugságaival csak magamat próbálom sikertelenül átbaszni.) Pihenni alig tudok itt, és valójában taszít ez a környezet, legalább úgy, ahogy maga a város is taszít, remekül emlékeztet rá, hogy rohadtul nem vagyok a helyemen, az egyetlen előnye ennek a zugnak, azon kívül hogy nem esik rám az eső, hogy itt következmények nélkül ledobálhatom a vértjeimet és elbújhatok, nem kell egészségesnek, produktívnak, hasznosnak, együttműködőnek, jókedélyűnek látszanom, kvázi ott sírhatok ahol senki se lát, ami azért lássuk be jár némi megkönnyebbüléssel, az urbánus forgatag zajos elvárásaihozhoz képest.