Régen szerettem és faltam is a verseket, manapság azonban nagyon ritkán fogyasztok ilyesmit, ráadásul akkor is csak néha…
Pedig, ha tehetem, sokat olvasok most is, (Bár kétségtelen, hogy jelenleg nem ez a legfőbb időtöltésem, mint például a karantén hónapjai alatt, de sajnos nincs is annyi felesleges időm, mint amennyi akkor volt. ) de jóformán csak prózát, a költemények szinte teljesen eltűntek az életemből.
Ráadásul úgy, mintha sosem lettek volna ott…
Hiányukra, egy közelmúltbéli beszélgetés hívta fel a figyelmemet és végre összekapcsolta a fejemben a dolgokat, vagyis fény derült a turpisságra, amit a tudatalattimnak eddig remekül sikerült a szőnyeg alá sepernie.
Pontosabban annak a szomorú hozadékára, hogy amióta a vártnál nagyobb mértékű instabilitást mutat az idegrendszerem, képes vagyok egyes random szavaktól – amelyek valamiért sebesebb örvényléseket kavarnak az emocionális emésztőgödröm falai közt, vagy bizonyos emlékhúrokon erősebben húzzák meg a vonót – csak úgy spontán elbőgni magam.
Nos, ez még abban az esetben is sűrűn előfordul, mikor csak a saját béna gondolataim billentyűzetre vetése közben botlok a nyelvnek olyan aknamezejére, amely a fent említett reakciót váltja ki a szervezetemből, de hol van ez a hatás a valódi szómágusok kifinomultságának következményeitől, akik metsző pontossággal megfogalmazott írásaikkal úgy játszanak az érzéseimen, mintha azok valamiféle könnyen megszólaltatható népi hangszerek volnának.
És mivel úgy tűnik, hogy nagyjából tényleg annak is bizonyulnak, ezért az agyam félreeső rétegeiben bújkáló, még működőképes védelmi mechanizmusok, hogy megóvják a belsőm látszólagos egyensúlyát a szélsőséges érzelemkitörések túlzásaitól, úgy tűnik, egyszerűen veszélyforrásként azonosították a versesköteteket, és csendben, a tudat világítótornyának fénykévéit kikerülve észrevétlenül elvagdosták a környezetemben lévő lírák húrjait.
Most, hogy a kulturális befogadókám elleni kegyes összeesküvést lelepleztem, elő is kotortam a szekrényből a kis ARJ noteszt – nagyjából az egyetlen papírkönyvet, amitől a sok utazás és költözés dacára sem váltam meg sosem, ezért egyébként a javát még mindig kívülről tudom – és nekiláttam tesztelni a felvetéseimet ezekről a folyamatokról…
Hát, tényleg nem volt véletlen, hogy kerültem a poétákat!
Ez az egyszerű kísérlet, egy full guriga papírtörlőmbe és a magas nedvszívóképességével arányos menyiségű, sós lémbe került, a könnycsatornáim sávszélességének csúcsrajáratásával egyetemben.
Ha az ember nincs igazán jól, akkor amúgy is hajlamos mindent önmagára vonatkoztatni, és ha az érzékeny témák neszezésének, a személyére irányuló fegyverdörgéssé erősödése nem lenne épp elég, még olyan dolgokat is képes bekapcsolni a negatív összefüggésrendszerének szövedékébe, amik valójában nem is tartoznak oda…
Azán, hogy ártatlan kifejezések miként tapadnak össze bizonyos képekkel, hangulatokkal, vagy érzületekkel, amiért elhangzásuk Pavlovi automatizmusként alakítja mezőgazdasàgi öntözőberendezésekké az ember könnymirigyeit, annak megfejtéséhez én sajnos csekélyértelmű vagyok, mindenesetre baromi bosszantó szokás.
Az rendben van, hogy manapság már legalább megoszlanak a vélemények a férfiként pityergés cikiségfaktoráról, de engem valójában nem is ez a “boysdontcry” mizéria érdekel igazán, hanem, hogy jó volna legalább költőállónak mondhatóra visszazsaluzni a belvilág támpilléreit, mert a versekről semmiképp nem szeretnék lemondani, de a jelenleg velük csomagban érkező, és akár egy kiadós traumaterápiának is beillő érzelmi gőzkalapácsütéseket csak eképp lehetne hagyományos, “száraz” műélvezetté visszaszelídíteni…
TÚLOLDAL 