Ugyan az időjárás karjaiban lengetett, borotvaélű mínuszfokok csorbulásának egyenlőre nemigen látszik nyoma, de csillagászatilag megint utolért a tavasz.
Számszerint ez a harmadik, ami valamirevaló emberi érintés nélkül telik.
Szerintem egy közepesen rühes, félszemű körúti kóbormacska nagyságrendekkel több gyengédséget és figyelemet söpörhet be töredék ennyi idő alatt, mint ahogy nekem sikerült.
Nézem a vendéglátóhelyek kirakatában évődő párokat, kapualjakban smároló tinédzsereket, az utcákon kézenfogva andalgó szerelmeseket, babakocsikat toligáló, kiegyensúlyozottnak tűnő családokat, színültig van velük a város, pedig még be sem ütött a jóidő…
Egyszerűen nem tudom felfogni mi lehet az oka, hogy én rendre kimaradok ebből a játékból, pedig úgy érzem, erőmön felül próbálkozom a részvétel kritériumainak teljesítésével.
Azt hiszem a hajléktalanok borvirágos egymáson hempergése felteszi a pontot a kétségbeesésemben ugyan épp nem szereplő I betűre.
Napra nap olvasni tragédiákat, bántalmazó kapcsolatokról, ahol nők, valóságos emberi szörnyetegekkel élnek együtt.
Mentális mélyrepülőkkel, szerencsejátékosokkal, menthetetlen alkoholistákkal, manifeszt elmebetegekkel, erőszaktevőkkel, egy kis anyagért az anyjukat is bármikor eladó keménydrogosokkal vagy csak szimplán olyan állatokkal, akik még a szart is kiverik belőlük csak úgy hobbiból, mert szeretik érezni, hogy ők az urak a háznál, én meg itt állok petrezselymet árulva és nem értem, hogyan és mennyivel lehetek rosszabb az előbb felsoroltaknál.
Talán nekem is juthatna legalább valami maradék, hiszen a magányom durva ráspolya, a valamit még jelentő elvárásaim ballasztját rég lemetszette már a vágyimról.
Mostmár bármi jöhet, csak érjetek hozzám végre, mert kurvára elegem van belőle, hogy a legnagyobb kiterjedésű és lényegesen jobb sorsra érdemes érzékszervemet kizárólag fázásra használom.
Oké, hogy nem rendelkezem komoly egzisztenciával, (de evvel azért nem igazán lógok ki a nagy magyar átlagból.)
Nem vagyok egy matyóhímzés sem, de egyrészt ez ízlés kérdése, másrészt a valamelyest aktív életmódomnak köszönhetően legalább a Homo sapiens formámat megőriztem, ami rengeteg kortársamról nem mondható el jóérzéssel. Megvan az összes fogam, nem vesztettem el egyetlen végtagomat sem, nem kínoznak visszataszító bőrbetegségek.
Ráadásul nem tartom magam egy szellemi Sancho Panza-nak, van háromnégy szakmám, ezeken kívül is értek ehhez-ahhoz, elvégeztem egy egyetemet, beszélek pár nyelven, valamint azt hiszem sikerült már annyit tapasztalni a világból, hogy legyen egy kváziegésségesnek nevezhető értékítéletem a benne található dolgokról. Tudom mi fán terem a humor és az empátia.
Nincsenek uralhatatlan addikcióim, viszonylag színes emocionális palettát birtoklok, és a légynek sem tudnék ártani.
Széles spektrumú a gondolkodásom, könyvtárakat olvastam el, és sokan még csak tehetségtelennek sem tartanak, de mégis, mintha magam lennék a kibebaszott fekete pestis, úgy kerülnek a nők.
Valaki magyarázza már el érthetően, hogy mi a fasz velem a baj, nem passzolok ebbe a valóságba, ennyire megöregedtem, vagy szimplán csak párolog belőlem a halál, aminek kizárólag én nem érzem a szagát???
A meddő találkozások, nettó időpocsékolásnak tetsző szájtépések, visszautasítások végeláthatatlan sora, pedig lassan, de biztosan felszalámizza a csakazértismégegyszernekifutásokba fektethető energiatartalékokat.
Talán majd ez az évad, – mondogatom magamnak immáron harmadszorra – és az a kiváltság, hogy hivatalosan is visszaengednek az emberek közé, javíthat ezen az állapoton valamit, de őszintén szólva, rég elvesztettem már a bizodalmam a dolgok megjavíthatóságában, és az eddigiek alapján nem tűnik úgy, hogy ezt az elkallódott hitet valaki megtalálta volna és szeretné nekem visszaadni.
TÚLOLDAL 