TÚLOLDAL

Odakünn mocskos, rohadt hideg van, én meg egy viszonylag temperált betonskatulya belsejéből bámulok sóvárogva a fagyott külvilágba…
A létezésnek, ennél a négyfal közé szorult silány formájánál szánalmasabbat aligha tudok elképzelni.
A szabadban tartózkodni ilyenkor viszont, kifejezetten pocsék, már ha a családfád közeli elágazásainál nem akadsz pingvinekre vagy jegesmedvékre a felmenőid sorában. Anélkül ugyanis, a természetes kültakaró – még a téli időszak korlátozott mozgáslehetőségei miatt megvastagodott zsírpárnák bélésével is – teljességgel akalmatlan a mínuszoknak való hatékony ellenszegülésre.
Az öltözködés valahogy sosem volt a szívem csücske, kiváltképp így télvíz idején.
Többek között ez is az oka, hogy jobban kedvelem a bolygó azon területeit, ahol a magasabb átlaghőmérséklet miatt evvel a kérdéssel szinte egyáltalán nem kell törődni, illetve hát lényegesen kevesebbet.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mezítelenül élés elképesztő egyszerűségével nehéz versenyezni, a szörfösshort-atlétatrikó kombóval való bíbelődésfaktor azért még határérték alatt marad, de már az is borzasztó nehezen vethető össze avval a komplikációval, amire a hideg offenzívájával szembeni védekezés igénye kényszeríti az embert.
Mivel vásárolni is hihetetlenül utálok, a ruhatáram tagjait leginkább úgy szoktam szaporítani, hogy mikor rá kell szánjam magam a gyűlölt shoppingolásra, akkor az első utamba akadó üzletben villámgyorsan találok valami kényelmes hacukát, ami méretben is passzol, és azon nyomban veszek belőle kettőt vagy hármat, hogy mennél távolabbi pontra toljam ki azt az időpontot, mikor a szügséges holmik elhasználódása rábír, hogy újra megismételjem a vásárlásos tortúrát.
El nem tudom képzelni, hogy a társadalom zömét, hogyan, s miért szórakoztatja ez az időtöltés. Mondhatni teljesen értetlenül állok a helyzet előtt, hogy valakik erre nem csupán a megtakarított pénzüket és drága szabadidejüket áldozzák rendszeresen, de még örömüket is lelik benne.
A divat az meg aztán tényleg masni a szaron.
Mi vihet rá, egy gondolataira akár a legcsekélyebb mértékben is igényes Homo sapienst, hogy a világ számtalan csodája, szépsége, és érdekessége közt, arra az égbekiáltó feleslegességre pazarolja figyelmét, és a munkájára fecsérelt visszahozhatatlan életidejéért cserébe kapott anyagi javait, hogy milyen szabású, színű vagy stílusú rongyokba töltse a girhes testét?
Bő egy éve, mikor visszatértem a szomorú kárpátmedencébe, és szembesültem vele, hogy szegényes ruhatáram elemei a legkevésbé sem kompatibilisek az erre az éghajlatra jellemző hőmérsékleti tényezőkkel, nem volt más választásom és rá kellett erőszakoljam magam a gyűlölt, öltözék vásárlási procedúrára. Praktikusan, két oldalzsebes, valamelyest térd alá érő halásznadrágot választottam, hisz az némi aláöltözettel télen is hordható, nem kajálja meg a kerékpár lánctányérja a szárát és nyáron is ideális a városi forgatagban, ahol a kényszerűen hurcolt szarok miatt, a zsebek luxusát nélkülöző lenge thai nadrágaim nem túl praktikusak.
A választásba az is belejátszott, hogy akkor még úgy gondoltam pár hónapnál többet nem maradok magyarországon és a rövidnadrágok talán a kellemesebb klímájú helyeken is jó szolgálatot tehetnek a terhelő rucishoppingból való repetázás nélkül.
Időközben sajnos úgy alakult, hogy ez már a második tél, amit itt kényszerülök tölteni, de a hosszúnadrágvásárlásra azóta sem tudtam magam rászánni. (Bár, ez azt hiszem nem csupán a vásárlástól való idegenkedésemnek köszönhető, valószínűleg annak a nyílt beismerése ellen is ágál a tudatalattim, hogy a menekülési tervem kudarcott vallott és egy teljes esztendő alatt sem voltam képes ismét magam mögött hagyni ezt a siralomvölgyet, amit sajnos a szülőföldemnek vagyok kénytelen nevezni.)
A réteges öltözködésnek nem csak azon tény tartozik a bosszantó aspektusai közé, hogy eleve egy csomó különféle ruhadarabbal kell hozzá rendelkezni, de a külvilág mostoha hidegéből a fűtött belső terekbe való ki-be járkálás során sem a rendszeres rojtosraizzadást sem a különféle holmik hagymahéjszerű egymásrarétegzésével percekig bajmolódást nem tudod elkerülni. Ráadásként a textilek halmai még labirintuszerű fejtörőkkel is szórakoztatnak a kiválasztási folyamatok melléktermékétől való megszabadulás során.
Ha viselsz egy alsógatyát, dupla jégeralsóval, és ennek tetejébe még egy nadrágot is, akkor a felsőtestedet védeni hivatott öltözetek, trikó, póló, ing ,garbó, másik hosszúújjúk, pulcsik és egyéb göncök, már szinte számtalan kombinációban tűrhetők bele az alsó szekció gumival a testedre tapasztott “léjerei” közé.
Amenyiben egy slicc, szűk, cipzárfogas hasítékán keresztül kívánsz hozzáférni az ivarszervedhez, az útjában lévő sztrátumok egymásralapolódásának felfejtéséhez bizony csinos kis útvesztőn kell általverekedned magad.
Le, föl, le, föl, föl, le, föl, föl, le.

Külön élmény, ha mindezen a problémán, pattanásig feszült hólyaggal és liláradermedt, zsibbadó, nagyjából a mélyhűtőben felejtett szilveszteri virslik érzéketlenségével bíró ujjpercekkel kell felülkerekedni.
Ez egyébként amellet, hogy roppant irritáló, kicsit azért mulatságos is, hisz, amint belegondolsz, hogy egy szellemi képességek terén hiányt alig szenvedő, ereje teljében lévő, felnőtt férfinek rendesen feladja a leckét a saját farkának megtalálása, akkor önkéntelenül, is elmosolyodsz kicsit. (Titkon azért remélem, hogy a pöcskeresőmissziók kényszeres vigyorain kívül, talán ezeknél a kis közjátékoknál némiképp vidámabb dologgal is meg fog ajándékozni ez az esztendő.)