Néha csak nagyon sokára és furcsa körülmények között jutnak el a tudatomig egészen nyilvánvaló evidenciák magammal kapcsolatban.
Ennek mondjuk lehet, hogy köze van a külcsín szempontjából meglehetősen magas beleszarási faktornak. Illetve annak, hogy, amire megszoktam, hogy teszek, azok a dolgok a valóságban is kikerülnek a figyelem pásztázó reflektorainak fénykévéjéből, így háborítatlanul képesek fennmaradni.
Egy álmos, hideg reggelen, zuhanyzás közben a kád szélére tett borotválkozó tükörben megpillantva magam, teljesen meglepődtem a látványtól.
Mint ha valami különösen újjal szembesültem volna, pedig csak a szomorú valóság volt ott személyesen.
Ebben az álomközeli állapotban a percepció másként bánik a realitással, az ingerek még nyers formátumban érkeznek be, tisztán. A személyiség segédprogramait éppenhogycsak beolvasó operációs rendszernek még nem jut ideje a világ otromba éleit letompító filterek elérésére, így a megszokássá párnázott kis egyéni beállítások torzítása nélkül, a maga metszően őszinte formájában szakad a külvilág ismerős idegenjéből párolgó információ a felkészületlen receptorokra.
Egy halottszínű, löttyedt, öreg bohóc állt ott a helyemen…
Anno az óceánon jó ötletnek tűnt hagyni, hogy az arcszőrzetem kedvére burjánozzon, aztán valahogy úgy maradtam, sőt egy amolyan identitáspótlék lett belőle, valami, ami megkülönböztet valamitől, később játékok szövődtek bele, az Andamán tenger kagylóhéjai, Maszáj harcosok üveggyöngyei, apró tárgyi lenyomatok a lepergő időmből. Ártatlan emléknek tűnő holmik, amik észrevétlenül kényszeres kis kötöttégekké, mániás marhaságokká szilárdultak.
Eleinte azt hittem inkább csak megmosolyogtató, de egy ilyen kijózanító reggeli valóság flesh után, – mintha csak az áporodott levegőjű, meleg szobából, kótyagos fejjel lépnél ki a decemberi zimankóba és a tüdődbe ömlő fagyos levegő, boxeres ökle nyitná fel a szemed hirtelen – sokkal inkább szégyellnivalóan szánalmas lecsúszott Jack Sparrow utánzatként parádézni, színes fadarabokkal telefont, köldökig érő, ritka szakállcsimbókkal, amiből élettelen tengeri lények hátrahagyott mészvázai kandikálnak kifelé, lehangoló mementójaként egy álomnak, amit nem vagyok hajlandó méltósággal eltemetni.
Pedig éppen itt volna már az ideje, hisz lassan egy hónappal több, mint egy éve nem vagyok már kapitánya semminek, olyannyira nem, ha a hajós analógiánál akarunk maradni, akkor az életem jelenlegi állapotával még egy kikötőből sem lehetne kiállni, nemhogy szilaj vitorlákat feszíteni a szélbe.
A loncsos zsíros hajmaradék úgyszintén, a valaha volt mohikánfrizura romjai, ami még ha az idő középen ki nem lukasztotta volna is, ma már csak fals hiteltelen attribútuma lenne valami elmúlt dolognak, a büszkén öntörvényű lázadónak, a bátor utazónak, a nehezen hajlítható punknak, akiből csak egy szomorú, megalkuvó konzumfasz maradt, aki paprikákat gondoz egy magát Elit lakóparknak csúfoló, újépítésű panel de lux, nyolcadik emeletén.
Mindez persze csak szőr, élettelen keratin.
Élettelen, mint a rajta függő képzettársítások, valójában semmi jelentőssége, mégis vannak apró kapcsolódó jelentések, emlékek, álmok ilyenek, amikkel összenő, aztán valahogy beleszilárdul az ember avatárjába…
Na Ilyenkor kell, hogy csattanjon az olló, berregjen a gép, surrogjon a borotva, meg kell szabadulni a dolgokhoz odatapadt jelentés nélküli szimbólumoktól, lehetőleg magukkal az ugyancsak felesleges dolgokkal együtt…
Minnél inkább ragaszkodtam ezekhez a kívülről elhanyagolható kicsinységeknek, de belülről valamiféle koordinátarendszer eligazodási pontjainak tűnő képtelenségekhez, annál nagyobb élmény volt megszabadulni tőlük…
TÚLOLDAL 