TÚLOLDAL

Görcsösen kapaszkodom minden elérhető dologba, ami akár csak haloványka kedélyállapotjavulással kecsegtethet. Azonban úgy tűnik az évszakok változása újabb lehetséges örömforrást csavart ki a kezemből.
A tegnapi napra esett például az utolsó deszkás gurulás idén. Bármennyire is szeretném, most már semmi szín alatt nem tudom elhitetni magammal, hogy a tél, sáros bakancsát az hétköznapjaimba törölve, nem trappolt bele páros lábbal az életembe is. Egy ideig még hazudhattam magamnak, hogy nincs is igazán hideg, az a remegés, tulajdonképpen csak az út egyenetlenségeinek köszönhető és nem is a hipotermia rázogatja jeges markával az izmaimat; meg, hogy azt a kis kisodródást, csupán a pillanatnyi figyelmetlenségem okozta és a bomlottlevélmocskos nyirokkal fedett aszfalton nem is viselkednek műjégpályára tévedt részeg zsiráf módjára a fényes uretánkerekek…
De sajnos már minden inverz kifogás és önámítás dacára is tarthatatlanná vált ez a tevékenység.
Ilyenkor mindig újra elgondolkozom, hogy mi a fasznak is jöttem én erre az éghajlatra, ahol minden áldott esztendőben elkerülhetetlenül szembe kell nézni az efféle gyűlölt viszontagságokkal, ahelyett, hogy mondjuk egy napsütötte tengerparton játszanék a hullámokkal…
(Aztán rájövök, hogy miért, és akkor mégjobban elszomorodom, mint aki másodszorra lép bele a saját maga kirakta medvecsapdába, ráadásul egy olyan helyen, ahol valójában nem is élnek medvék.)
Szóval deszkánsuhanós szabadságérzés egyenlőre kikerül a pixisből, lesz helyette havasesőben biciklizés, átázva csontigfagyva bandukolás vagy talán mégrosszabb, a zsúfolt téli tömegközlekedés pokla újra.
Már ha persze a soronkövetkező mégsokkalhalálosabb Epsilon 2.0 deluxe-plus vírus variáns nem irtja ki végleg az emberiséget, vagy nem zárnak miatta újra négyfalközé a saját biztonságom érdekében, hogy onnan élvezzem a döglöttszürke égből szitáló csapadék kilátástalanságát, ameddig a TEK kényszervakcináló különítménye rám nem rúgja az ajtót.
Vidám kis péntek este ez is…