TÚLOLDAL

Szerencsére a konyhában azért nem csak a szénégető módban vagyok eredményes…
A “csili hússal” mint eledel, ha nem is trónol ott a szakácsművészet Olümposza lakópark valamelyik dicsfény övezte termében, mégiscsak egy többkomponensű étel, amit lehet rosszul, középesen, jól és fenségesen elkészíteni.
Amolyan autodidakta kuktaként – legalábbis az eddigi visszajelzések alapján – a tepsik, serpenyők és fazekak beltartalmának világában meredő eszményi építmény meredek grádicsain, általánosságban is sikerült felkapaszkodni valahová a felsőközépszar és a jó emeletének lépcsőfordulójáig, de egyes élelmfajták elkészítésének tekintetében egyenesen a felhőkarcoló csúcsán működő gasztroteraszig vitettem magam az étellifttel.
Ezen kevés minőségi kotyvalékoknak egyike, amire méltán büszke vagyok a zseniális csilisbabom, és bárcsak mindent olyan jól csinálnék az életemben mint ezt.
A tegnap este előállított kompozíció olyan vonzerejűre sikerült, hogy nem csak repetáztam belőle, de miután a racionális énem – mint egy jó szülő – a tányér gyors elmosogatásával elejét vette a kényszeres garatigzabálással járó ólmozott béllel agonizálásnak, vásott kölyök módjára mégis rájártam, hogy egy-egy potya falatot néha a számba tömjek.
Sajnos az sem járt teljes eredménnyel, hogy a kísértés elkerülése végett még véletlenül se legyen szem előtt, és a főzőlapon való kihűlést követően, fazekastul a frigóba száműztem, ugyanis még órákkal később is azon kaptam magam, hogy, akár egy krónikus zugevő, kanállal a kezemben óvakodom a hűtő felé.
Evvel a mexikó tüzét idéző kulináris költeménnyel azonban, végére is jártam a konyhapulton árválkodó két kis cserepes csilibonszájom (A püspöklilára érő Malaysian explosive ember, Capsicum annuum és az apró gömbalakú bogyókat termő Aji Charapita, Capsicum baccatum) utolsó érett terméseinek.
Viszont nagy örömömre ma végre meghozta a futár, a már jó rég berendelt új magokat, amiből ugyan még sokára lesz használható kapszaicinforrás, viszont újra élvezhetem az amatőr balkonkertészek apró örömeit, és végigkövethetem a növényi élet csodás fejlődését, az első sziklevelek kibomlásától, a szárbaszökkenésen és virágzáson keresztül, a termőre fordulásig tartó lenyűgöző folyamatot.
És utána már izzadhatok is újra, jó gasztromazochista módjára, ahogy az apró paprikák hatóanyaga lukasra égeti a pofámat.
Ezúttal nyolc különböző fajta kis gonosztevő magjai kerültek elföldelésre.
A régi kedvenc és egyben az egyik legpusztítóbb rohadék a ghost pepper néven elhíresült Bhut Jolokia (Capsicum frutescens és a Capsicum chinense különösen aljasra szelektált hibridje) Ami, a maga egymillió plusszos Scoville egységével sokáig világcsúcstartó volt csípősségben. (Ugyan olvastam, hogy azóta a paprikanemesítők különösen perverz idiótáinak már sikerült ezt az értéket bőven megduplázni és a 2020-as Guiness rekordok könyvébe már 2200000 SHU- val került be a legfrissebb bajnok. Én ugyan imádom a csípőset, de mindennek van határa, szerintem ezek, mint a Carolina Reaper, Trinidad Morunga Scorpion és ehhez hasonlók, a tömegpusztító hadianyagok gyártásán kívül kevés dologra alkalmasak)
Van még itt egy jó kis Habanero el Remo, egy 7 Pot Congo Chocholate, ( Ez is valami komoly vegyifegyver egyébként, de olyan gyönyörű barnán csillogott a fotókon, hogy kellett belőle rendelni), Jalapeno Traveler, és persze a jó öreg Cayenne.
Ezen kívül három igazi újdonság, amiket eddig még nem próbáltam.
Aji fajtából az Dulce Amarillo és a Benito.
Valamint egy fura alakú kis fehér, A Biguinho White.