TÚLOLDAL

A kiállításmegnyitók afterpartijain való reggelig tartó korhelykedés, nem egyszer szolgált már furcsa tanulságokkal, de ezúttal, azt hiszem sikerült egy kicsit túllőni a célon.
Az elégtelen táplálkozásra való ipari mennyiségű bor ráivása, rendre meg szokta hozni a maga kis finom meglepetéseit.
A mulatság másnapján, szikrázó napsütésben gurultam az otthonom felé, a hazaút balesetmentessége viszont már önmagában figyelemreméltó momentum, hisz olyan egyensúlyérzék deficit mellett, amikor egy nagyjából három méter sugarú körben való tántorgást nevez valaki egyenesen állásnak, a longboarddal való közlekedés részeg imitálása, már aligha mondható túlzottan biztonságos módszernek az A pontból B pontra jutásra.
Szerencse az is, hogy még időben, illetve hát a bejárati ajtóval való konfliktus tettlegességig fajulása előtt, magamtól rájöttem, hogy nem a kulcsaimmal meg avval a “kúúrvazárral” van a gond, csupán pont egy egész lépcsőháznyit tévedtem az akkurátus hazatalálás közepette.
A saját lakásba már komolyabb viszontagságok nélkül bejutottam, bár a viszonylag kicsinek mondható alapterületen bejárt pálya, a széthajigált cókmókjaim elhelyezkedése alapján rekonstruálva, lényegesen hosszabb volt a feltétlen szükségesnél, és összevisszaságának tekintetében, a levegőben sodródó gólyafos kóválygása, egy gondos orvos lézerszikével való egyenes bemetszésének tűnik hozzá képest.
Az utolsó, halovány, diavetítés szerű emlékképem, ahogyan korgó gyomorral a fejemet ingatva konstatálom a hűtő belsejét kitöltő hideg csenben, az emberi fogyasztásra alkalmas holmik hiányát, majd hirtelen megvilágosodva feltépem a fagyasztószekrény ajtaját és előfeszegetem belőle az ott árválkodó mirelit olaszkajás dobozt…

Mikor elgémberedve, a kanapéról lecsüngő fejjel felébredtem, takaros nyáltócsa száradt a padlón, az erkélyajtó tárva-nyitva volt, az ujjaim közé egy elhamvadt cigaretta romjai tapadtak és az étkezőasztalon egy nem teljesen rendeltetésszerűen felnyitott élelmiszereskarton maradványai éktelenkedtek, szétmorzsolódott sajtdarabkák és erőspaprikanyesedékek társaságában, szilajul körberajzolva Jackson Pollock alkotásait idéző paradicsomszósz pászmákkal. Mindennek a tetejébe, a morzsakollekcióból egy hetyke verébfiú csipegetett önfeledten.
Az egész szintér pont olyannak látszott, mint mikor egy gyanútlan pizzafutárra orvul támad rá egy kiéhezett hiénafalka.
A rendetlenséget ugyan egész könnyű volt eltüntetni, a maradványokból potyázó madárka is gyorsan kitalált a szabadba, a nagyobb gondot inkább annak felismerése jelentette, hogy a sütő légkeverő ventillátora még mindig kedélyesen duruzsol…

Konyhai tevékenykedéseim évtizedes múltját bemocskolja azért pár dicstelen pillanat és balsiker, de ezt a jelenlegit, a maga teljes antitökéletességében, inkábbb diadalként, mint kudarcként szeretném elkönyvelni, ugyanis, a fent említett – a doboz cafatainak tanulsága alapján – egykoron szalámis pizzát, sikerült, perfekt, száz százalékos tisztaságú, elemi szénné transzformálni.
Ez mondjuk nem olyan nagy meglepetés, hiszen a hatésfél órán keresztül való intenzív hevítés egyetlen tésztafélének sem szokott igazán a javára válni, de lakástűz nélkül, ilyen alaposan, eleddig még nem tudtam karbonizálni semmit.
Ezúton szeretném üzenni az áramszolgáltatómnak, hogy szívesen, valamint mélységes hálával megkövetni a vegyipari céget, aki ezt a nagyon hatékony sütőtisztító gezemicét előállította.
A végeredményt pedig azt hiszem megőrzöm mementónak, jól jöhet még rajzoláshoz, puskaporkészítéshez vagy akár hirtelen hasmenésrohamok esetén…