A facebook emlékekkel traktál, vagyis az adott dátumhoz tartozó, előző évekbeli megosztásokat citálja elém.
A képek sistergő villámokat szórnak a csapok és pálcikák erdejébe és szutykos törlőrongyként facsarják össze a kopaszodó fejem belsejében feszülő ideghálót.
Utálom.
Mintha direkt a bosszantásomra kreált algoritmus, vagy egy, a sötét oldalhoz csatlakozott mesterséges intelligencia űzne csúfot a lepergő időm maradékából, pedig ezek csak egy szimpla virtuális naptár, vizuális naplóbejegyzéseinek szenvtelen visszatükröződései, mindennemű gonoszság vagy mögöttes szándék nélkül.
Mégis olyan, mintha egy rossz teleshop reklám, “ilyen volt ilyen lett” összehasonlítgatós, előtte-utána képeit nézegetném inverzben.
Persze nem vethetem senki szemére, hogy a megelőző esztendőkhöz képest, egy ilyen sivár, unalmas lábvízzé lett a jelenem…
A zord külső körülmények közrejátszásán kívül, nyilván csak magamat okolhatom.
(Mondjuk azért megköszönném, ha ezt sem dörgölnék nap mint nap az orrom alá.)
Egyszerűen a személyiségem leghitványabb részét hozzák ki belőlem ezek a dolgok.
Az irígység bűn, azt mondják, de sajnos őszintén, fékezetlen habzással bugyborog elő, és a legszánalmasabb az egészben, hogy nem mások öröme ébreszti fel, hanem a saját múltam megidéződése csalogatja elő.
Hopp, és itt van mégegy bűn, hisz épp az imént hazudtam, hogy másoké nem, pedig hát de, nagyonis igen… a képek, az utazós képek, màsok utazós képei, amikkel büszkén mutatják, hogy ott vannak. Ott vannak valahol, ahol én meg kurvára nem vagyok ott.
Nem vagyok úton, mert itt vagyok.
Itt vagyok és belep a por.
Persze a nagyokosok szerint ezt is lehet útnak nevezni, hisz elvileg valahol az út része, az úton levésre készülés, bla-bla…
Csakhogy a bántó mozdulatlanságot semmiképp nem tudom utazásnak érzékelni, mert hogy ugye nem az.
A türelmemmel is van baj elég. Meddig lehet mondani, hogy készülődés, gyűjtögetés, felszerelkezés?
Majdnem egy teljes éve itt esz a fene.
Idővel a homokóra óvatos pergése is egyre hangosabbá válik, mostmár szinte robajnak hallom, mint ahogy a kőlavinák hatalmas sziklagörgetegei zuhognak a szakadékok mélységébe.
Meddig lehet sóváran nézni, az azonnal csinálás helyett?
Még nincs elég pénz…, hogy egy jobbat kellene…, megbízhatóbbat… Racionalitálisnak becézett biztonsági halogatás, a kudarc lehetőségének csökkentésére.
Ez pedig lehet, hogy csapda, a tücsök és hangyamese csapda, csak kicsit másképp.
Látom magam előtt a szorgalmas hangyát, aki míg mások tehették, hogy azt tegyék, amit a szívük diktál, csak hordta, halmozta kupacba a javakat, hogy ne most, hanem később legyen neki jó, aztán kisvártatva jött a simabőrű és a bohém tücsökkomával együtt lebetonozta őket picsába, hogy a környezetvédelem és a fenntarthatóság jegyében P+R parkolóházat építsen a rigófüttyös mező helyére…
Itt a vége fuss el véle.
(Szóval azt hiszem kiszállok ebből a hülye facebook dologból, – nem mintha eddig túl aktív tagja lettem volna a közösségnek, de amíg egyetlen vidám kép is beteg gondolatokat tud fialni a fejembe, addig azt hiszem, nincs rá túl nagy szükség, hogy még egy frusztrált fasz osztogassa az észt a kék falon.) Összerántom a nadrágszíjat, minimalizálom a kiadásaimat és minden lehetséges ráérő időmet beleölöm a gyors és hatékonyabb pénzhajhászásba, hogy végre megvegyem azt a kurva furgont, és elrobogjak ebből a mindig a saját farkát harapdáló tetves időhurokból.
TÚLOLDAL 