TÚLOLDAL

Mocskos egy rohadék, alattomos agyféreg ez a depresszió, hisz olyankor is képes a válladra ülni és kilefetyelni a koponyád hasznos beltartalmát, amikor látszólag semmi, de semmi nem indokolná a jelenlétét.
Bűzös nyála letargiává old minden létező motivációt.
Van munkám, vannak céljaim, szép új tető a fejem fölött, aránylag egészségesnek tűnik a testem, nem éhezem, nyár van, – ha ugyan csillagászatilag épp vége is, de meteorológiailag, nyomokban még érezteti hatását – szóval elviekben, virulnom kéne, seggemet a flaszterhez verve ujjongani önnön kiváltságos helyzetem nagyszerűségén, erre jön, egyre csak jön és szétrúgja a homokváramat.
Belém petézik, lárvái megrágják az idegrendszerem delikát kis szövedékét és komisz kis toxinokat ürítve a vérembe, csírájában fojtják meg az életöröm minden próbálkozását, virgonc, szárnyalni kívánó gondolataim pedig hiába dörömbölnek az átlátszatlan, hideg búra alá lakatolva. A cselekvés szabadságát, ezen szellemi parazitáktól való megszabadulás kényszerű kapálózásává silányítva, megtorpantják a haladás, a fejlődés lehetőségét.
Ráadásul, sajnos jól ismerem a fajtáját, tudom, hogy ez a stádium még csak az előszobája egy igen keserves folyamatnak, és ha az imágói végül kikelnek, akkor nem hagynak belőlem semmit, amit egyébként magamnak neveznék, csak egy remegve könnyező szomorú húsrakást, ami nem, hogy a céljaiért való kitartó küzdelemre nem, de a saját metabolizmusának fenttartására is csak részlegesen képes,
Nem mintha bármikor szívesen látott vendég lenne, de ilyenkor még a kellemetlen jelenlétén kívül azt a szégyent is rám okádja, hogy valójában, irigylésreméltó jólétben érzem magam egy felesleges rongynak és csak fájok itt bele javíthatatlanul a világba, miközben a bolygó lakosságának nyolcvanöt százaléka leírhatatlanul mostohább körülményekkel kell szembenézzen. (Mivel volt szerencsém Európában világra jönni, ez mondjuk akkor is így lenne, ha esetleg nem csak mentális, hanem valódi húsbavágó “first world” problémákkal küzdenék…
Most, azonban nem csak a születési lottó kiváltságai okán, de magamhoz képest is ragyognom kéne, hisz egy csomó jó dolog történt velem az elmúlt időszakban, és egy rakás olyan tevékenységhez kezdtem hozzá, ami már régóta kipipálatlan sorokba rendezve öregedett az életem hosszú kívánságlistáján.)
Mégis itt van ez a szar a nyakamon és továbbra sem ismerem a receptet, amiből legalább körvonalaiban megmutatkozna, hogy miként védekezhetnék ellene.
Tapasztalatból tudom ugyan, hogy hullámtermészetű, akár a sáskajárás, hogy előbb vagy utóbb, ha már nincs mit rágnia rajtam, rövid időre eltakarodik, de soha nem ad lehetőséget a teljes regenerálódásra és minden levonulásal egy kicsit keserűbb lényt hagy maga után, egy még csendesebb, még visszahúzódóbb, mégjobban befelé forduló, egyre sérültebb izét.
Márpedig én kurvára nem erre születtem!